9. fejezet

A szóbeszéd szerint valamikor régen a kereskedőutak többé-kevésbé megbízható összeköttetést jelentettek Ansalon birodalmai között, az északi Palanthastól és a Vingaard-toronytól Solamnián, Abanasinián és Pax Tharkason át a déli Thorbardinig, sőt talán még azon is túl. Kánya hallott erről történeteket, és úgy érezte, valószínűleg igazak lehetnek, bár soha nem találkozott olyannal, aki bizonyságot adott volna róluk. Sokat látott a világból élete negyvenvalahány éve alatt, és mindenféle népekkel volt már dolga. Tudta, hogy a qualinosti elfeknek mennyit ér a solamniai gabona és más élelmiszerek. A hegyi Thorbardin gabonát és fűszereket vásárolt, akárcsak saját hazája, Abanasinia. 

Abanasiniában és Solamniában pedig rengeteg olyan fegyvert és szerszámot látott – persze csak azoknál, akik megengedhették maguknak –, melyet a thorbardini törpék készítettek, és ugyanígy finom qualinosti textileket is. Fonalak és szövetek, tollak és szőrmék… ehető és éghető termékek, egzotikus csecsebecsék – bármilyen vidéken járt az utazásai során, mindenhol volt valamiből felesleg, másból pedig hiány. Valamikor a múltban alighanem szerteágazó kereskedelem folyhatott egész Ansalonon. Manapság azonban rendszertelen és veszélyes volt a kereskedelem, és ez így volt Kánya egész életében, és másokéban is, akiket ismert. 

– Ilyen a világ – mondta ő maga is, nemegyszer. – Mindig akad valaki, aki elszántabban akar ölni, mint amennyire elszántan a többiek meg akarnak élni. – „Szegény, feldúlt Krynn” – egyes költők így emlegették a világot. Kányának azonban valójában nem volt különösebb baja a dolgok természetével. Soha nem ismert másik világot, és bizonyos szempontból a népek közötti ellenségeskedés éppen az ő malmára hajtotta a vizet. A dölyfösségük, a bizalmatlanságuk egymás iránt még értékesebbé tették az árukat, melyeket másoktól szereztek be. Kánya néha elszegődött kereskedők mellé vezetőnek vagy kísérőnek. Máskor pedig, ahogy most is, saját csomaggal indult útnak – általában fogadásból. Ezúttal egy hegyi törpe kereskedővel, Aranyveder Rogarral fogadott több korsó, a barteri Repülő Malac fogadóban elfogyasztandó sörben, hogy sosem tud eljutni élve Barterből Pax Tharkasba és vissza úgy, hogy egy zsáknyi árut szállít neki a Pax Tharkas-i ügynökeitől. A lezárt csomagon vajmi keveset keres Aranyveder Rogar, ahhoz képest, hogy mennyibe fog kerülni neki, ha elveszíti a fogadást. Nem bizonyult veszedelmes kalandnak ez az utazás. 

Kánya körültekintően választotta meg az útvonalait. Az egyik úton ment északra, Pax Tharkasba, és egy másikon tért vissza, hogy elkerülje a haramiákat és a vadon más, kellemetlen velejáróit. Óvatosan lovagolt és éberen aludt, mégis előfordultak közjátékok: egy barlangi ogre kis híján megölte valamelyik hegyi sövényen, Wayreth erdejének közelében; közvetlenül Pax Tharkastól délre egy hegyomlás zárta el az útját; a Bús-gerincen gyilkos haramiák szegődtek a nyomába, és addig üldözték, hogy kénytelen volt móresre tanítani őket. Egyszer megáradt gázló miatt is útvonalat kellett módosítania. A gázló miatt került a rejtett völgybe, ahol a madár figyelmeztetően krákogott neki, és ahol alig tudta megmenteni a bőrét, amikor egy falka hatalmas vadászmacska támadt rá. Mindezek után pedig még a goblinok is. Kánya értetlenül rázta meg a fejét. Hogy kerültek a goblinok Pax Tharkastól délre? Sosem hallott ezen a vidéken róluk. Máshol igen, persze, de nem itt. Azok a szóbeszédek jutottak az eszébe erről, amit Pax Tharkasban halott: ijesztő, ködös és zavaros pletykák ómenekről és próféciákról, különös jelenésekről távoli helyeken. 

Még olyasmit is lehetett hallani, hogy valahol északon egyes népek esküdöztek, hogy sárkányokat láttak. Az elmúlt éjjel pedig kétszeres holdfogyatkozás történt. Kánya hallott már filozófusokat és csillagászokat elmélkedni az efféle dolgokról, de ő maga még sosem látott ilyesmit. Csaknem a lovával és a csomagjával fizetett érte. Geekay megriadt a látványtól, kiszabadult a kötőfékjéből, és Kánya fél mérföldön át üldözte, mire sikerült elkapnia. Jelenthet ez valamit? Garon Wendesthalas jutott az eszébe, hogy vajon merre járhat. Az elfek általában többet tudtak az ilyen jelenségekről, mint a többi népek. Lehet, hogy Barterban majd találkozik az elffel, és akkor kikérheti a véleményét. Kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben, próbálta enyhíteni az út fáradalmait, és szorosabbra húzta magán szarvasbőr kabátját. A ló épp most fordult be egy kanyarban a lejtős úton, és friss szél kerekedett. Ebben a magasságban már kora ősszel bejött a hideg. Hideg volt, és hirtelen ráeszmélt, hogy furcsán nagy a csend. Körülpillantott. A hegyek szokásos nappali neszei, a madarak csiripelése, a sziklák közt élő apró teremtmények motoszkálása mind megszűnt. 

Csak a szél fütyült elhagyatottan. Szinte észre sem vette – kifejleszti az ember az ilyen ösztönöket, ha életben akar maradni Ansalon vad tájain –, hogy előrehúzta a kardját, és a nyeregkápára fektette a markolatát, a kezétől néhány hüvelykre. Figyelmes tekintettel körbekémlelt, nem lát-e valami szokatlant vagy rendelleneset. Kánya szeme olyan fakó volt, mint vöröses szakállán a zúzmara, és olyan éles, akár egy igazi kányáé. Végigpásztázta a tőle balra magasodó kőomlást, a jobbra ereszkedő sziklatömbökkel szabdalt lejtőt, az előtte kanyargó vadcsapást, aztán hátrafordult a nyeregben, mintha nyújtózkodna, és maga mögött is körülnézett. Semmin nem akadt meg a tekintete, semmi szokatlant nem látott, de a csend mégis nyomasztóan telepedett rá, és az érzékei működésbe léptek. A sziklafal egy széles hasadékához érve fedezékbe vezette a lovát, és megállt hallgatózni. Először nem észlelt semmit, de aztán valahonnan a távolból mozgolódás hallatszott, mintha bakancsos lábak vonulnának a kavicson. Sok bakancsos láb. És egy kósza szellő olyan szagot hozott, ami megijesztette. Felismerte az undorító, kellemetlen bűzt. Kánya a homlokát ráncolva szimatolt a levegőbe. Megint goblinok! Mit keresnek a goblinok, ilyen lent, délen? Megint hallotta az ólálkodó, csoszogó neszeket, de most már fémes hangok is vegyültek hozzá: halk csendülések, mint amikor fegyvereket vonnak elő. Csendben leszállt lováról, a gyeplőt becsúsztatta a szikla egy repedésébe. Kioldotta az ostorokat a nyereg mögül, felvette a bőrpajzsát, bal karját belebújtatta a szíjába, és erős ujjakkal megmarkolta a fogantyúját. Kivont karddal lekuporodott, kiosont a sziklák takarásából, és puha talpú cipőjében előreszaladt, a vadcsapást követve. 

Valaki bajba jutott ott elől. Ötven ölre (95m) a helytől, ahol a lovát hagyta, a keskeny ösvény felért egy gerincre, aztán eltűnt. Kánya az utolsó pár ölnyi távolságot kúszva tette meg, és lekémlelt. A csapás jobbra kanyarodott, a lejtőt követve, aztán valamivel távolabb éles kanyart írt le, és alatta ereszkedett tovább, lefelé a messzi, füves völgybe. Odalent, az ösvényen egy magányos alak haladt – magas, karcsú alak, a hideg ellen szőrmékbe és bőrökbe öltözve. Kánya nem látta az arcát, de tudta, melyik fajhoz tartozik. A távolság és a látószög nem rejthette el az elfek szikár, kecses alakját, könnyű, sikló lépteit. Az elf enyhén elfordult, hogy végignézzen a tájon, és akkor Kánya felismerte. Régi barát: Garon Wendesthalas. Az elf egy csomagot és egy íjat vitt magával, és Kánya sejtette, hogy Barterbe tarthat, akárcsak jó-maga. A köztük elterülő bokros lejtőn azonban goblinok bújtak meg, és figyelték a közeledő elfet, fegyverekkel, páncélban. Kánya nyolcat számolt össze, és úgy számította, hogy még kettő vagy három bújhat valahol. 

Leguggolt és várt. Nem volt kérdéses, hogy mi készül: a goblinok, bármilyen ok késztette is őket rá – talán kíváncsiak voltak, mi lehet a zsákjában, vagy egyszerűen csak szórakozásból –, arra készültek, hogy az elfre vessék magukat, és lekaszabolják. Garon Wendesthalas régóta ügyesen megvédi magát, gondolta Kánya, miközben összehúzott szemmel fürkészte a goblinokat. Már most bánhatják, hogy ez az elf akadt az útjukba. Mindazonáltal – mondta magában, miközben a goblin fejek egymás felé fordultak, széles vigyorral, gonosz mohósággal – mire vannak a barátok, ha nem arra, hogy közbeavatkozzanak? Váll-rándítva felállt, olyan vad harci kiáltást hallatott, amilyet a goblinok még biztos soha nem tapasztaltak, és lerohant a lejtőn, egyenesen a lapulók nyakába. A lendület megkétszerezte hosszú lábai sebességét, forgószélként süvített át rajtuk, közben teljes fordulatot téve. A kardja haragosan villogva dalolt körülötte, először csillogó pengével, aztán goblin-vértől feketén. Egy goblin-fej pattant le egy szikláról, és gurult le előtte a lejtőn. Két újabb goblin pusztult el, mielőtt még hátrafordulhattak volna; az egyiküket a vállától a mellcsontjáig keresztülhasította, a másiknak átdöfte a hátát, a bordákon és gerincen keresztül. Egy másik felemelte fejszéjét, de Kánya leütötte a pajzsával. Megint egy másik egy rövid-kardot akart felemelni, de nem sikerült neki, mert már nem is volt karja. A férfi egy tomboló, üvöltő pillanat alatt áttört rajtuk, és egyensúlyt keresve lerobogott a lejtőn. 

– Goblinok! – üvöltötte. – Csapda! – Az elf, aki közben közvetlenül alá került, most ledobta csomagját, íját lekapta a válláról, felhúzta, és lőtt. A nyíl elfütyült Kánya mellett, és valahol mögötte-felette hörgés és puffanás hallatszott. Egy pillanatra látta, hogy az első goblin szétroncsolt feje elgurul mellette. Egy fejsze repült el a feje mellett, és beleállt egy törmelékhalomba, közvetlenül az elf lába előtt. Válaszul újabb nyíl szállt a hegyoldalba. Kánya az ösvényre érve megvetette a lábát, de megcsúszott, majd egy bukfenccel, nagy robajjal megállt… de már újra fel is pattant, és félreugrott, épp időben, hogy elkerülje a fentről érkező bronzhegyű dárdát. – Jó reggelt! – kiáltott oda az elfnek, aztán teleszívta a tüdejét levegővel, újabb csataüvöltést hallatott, és visszairamodott a lejtőre. Az elf a sarkában igyekezett. 

A lejtőn goblinok kavarogtak – a legtöbbjük meghalt, vagy haldoklott, de azért akadt még néhány nagyon is élő. Ezek néhány pillanatig kapkodva igyekeztek felmászni a hegyoldalban, de aztán az egyikük, aki egy kicsit nagyobb volt a többieknél és tetőtől talpig páncélt viselt, torokhangon parancsokat kiabált, újra csatarendbe állítva őket. Felfelé jóval nehezebben lehetett haladni, mint lefelé, és Kánya meg az elf most harcra kész ellenfelekkel találta szemben magát, akik ráadásul fölényes pozícióban voltak. Dárdák és kövek csapódtak be körülöttük. Kánya ment elöl, a pajzsával próbálva hárítani a záporozó lövedékeket. Egy dárda azonban eltalálta a lábát, és mély, véres sebet ütött rajta. Két goblin egy óriási követ cipelt elő, és a fejük fölé emelték. Kánya mögött megszólalt az elf: 

– Bukj le! – Ő lebukott, félig-meddig takarta magát a pajzsával, az elf pedig ellőtt egy nyilat. Egyenesen az egyik goblin torkába fúródott. A másik hátratántorodott a kő hirtelen ránehezedő súlya alatt, aztán elesett. A goblinok vezére sziszegve felrántotta az elesett teremtményt, és egyik kezével megragadta a tarkóját. A másikban egy nagy fejszét tartott. A társát maga előtt lökve megindult lefelé Kánya irányába, aki éppen akkor tápászkodott fel. Mielőtt még maga elé emelhette volna a pajzsát, a goblinok rávetették magukat. Az egyiket átdöfte a kardjával, de a penge beszorult, a vezér pedig félrelökte a feleslegessé vált másikat, és két kézzel felemelte a fejszéjét. Kánya eldobta kardját és pajzsát is, és a teremtményre vetette magát. Goblin-bűz facsarta az orrát, ahogy megragadta a fejsze nyelét, és próbálta eltéríteni a csapást. Goblin-fogak csattogtak a torkánál, felsebezték a bőrét. Goblin karmok szántottak végig az arcán, a szeme után kaptak, és kemény talpú bakancs rugdosta a lábát. Megpördült, ütött, a hátára döntötte a goblint, és birkózni kezdtek. Az egymásba gabalyodott páros azonnal gurulni kezdett lefelé a lejtőn, miközben ütötték egymást, mint a cséphadaró. Az elszabadult fejsze előttük szánkázott le a lejtőn, és az úton állt meg. 

A dulakodók mellette csapódtak be, a goblin volt felül, és Kánya torkához igyekezett hozzáférni. Kánya azonban nagy lendülettel átdobta a feje felett, megpördült, és felugrott, épp amikor a goblin négykézlábra tápászkodott. A férfi a másik hátára ugrott, a lábfejét beakasztotta a réz mellvért aljába, ujjaival pedig a hátlemezbe kapaszkodott, és minden erejét latba vetve, megpróbálta szétfeszíteni őket. Az erős szíjakkal összekötött páncél csapdaként szorult a goblin nyakára. Kánya még erősebben feszítette. A goblin belemélyesztette karmait a férfi csizmás lábába, valahogy felegyenesedett, megingott, hörögve próbált levegőhöz jutni a nyakára szoruló páncél alatt. Mintha megduzzadt volna a feje, szeme kidülledt – aztán a goblin megtántorodott és elzuhant, magával rántva a férfit. Egy fejsze érkezett fentről, beleállt a talajba, csak egy hajszálnyira vétette el őket, és Kánya szorítása meglazult. Hallotta, hogy az elf egy újabb nyílvesszeje páncélt hasít át, valahol a közelben. Lihegve felállt. A földön heverő goblin levegőért kapkodott, aztán átfordult és felállt, bősz, villogó tekintettel, és karmos ujjaival felé kapkodott. 

– Elég volt ebből! – döntötte el Kánya. Egy hosszú lépéssel bebújt a goblin karja alá, és keményen beleöklözött a képébe. A teremtmény eldőlt, mint egy fa, és nem mozdult többet. Kövek zörögtek, Garon Wendesthalas jött le a lejtőn. Kányára pillantott, aztán letérdelt a goblin mellé. 

– Él – mondta. – Az egyikük meglépett, felfelé, a hegyoldalban. Lőtávolságon kívülre került, mielőtt még leteríthettem volna. 

– Ott hagytam a lovam – lihegte Kánya.

– Hát, ha annak a goblinnak van esélye megtalálni, akkor már megtörtént. Mit keresnek ezek itt? Nem hallottam róla, hogy goblinok lennének ezen a vidéken… legalábbis mostanában nem. – Az elf töprengve nézett fel. – Ja, és egyébként neked is jó reggelt, Kánya.

– Remélem nem bánod, hogy kivettem a részem a mókából – mondta a férfi.

– Egyáltalán nem. Akadt belőlük bőven. Őszintén szólva örülök, hogy megjelentél. Tudtam, hogy itt vannak, megéreztem a szagukat már előbb, de nem tudtam mennyien lehetnek, és pontosan hol. De még mindig el sem tudom képzelni, mit keresnek ennyire délen. 

– Én is ezt szeretném tudni. – Kánya a sarkára ült, és félrehajtott fejjel nézte az eszméletlen goblin széles, állatias képét. Sötét vér szivárgott az orrából és a szájából. – Talán ő majd megmondja, ha magához tér. – A goblin, mintegy vezényszóra, megmozdult és felnyögött. Garon letérdelt, és a hüvelykujjával felhúzta az egyik szemöldökét. 

– Kezd visszatérni. Hámozzuk le róla ezt a páncélt. Csupaszon beszédesebb lesz.

– Ahogy gondolod. Neked már volt dolgod goblinokkal.

– Amikor muszáj volt. – Az elf Kányára pillantott, szomorkás szeme kíváncsian megcsillant. – Akkor hát, sikerült eljutnod Pax Tharkasba?

– Igen, és a csomag, amit visszaviszek, szép summába fog jönni Aranyveder Rogarnak. Persze, az is igaz, hogy az ő ötlete volt a fogadás. 

– Nem lehet, hogy inkább azzal fizet ki, hogy többé nem kell neki szolgálnod a tartozásaid miatt?

– Nem valószínű. Aranyveder agyafúrt egy vén törpe, és nem fogja előtérbe helyezni a pénzt a behajtható szolgálattal szemben. De nem is bánom. Megsegített, amikor a legnagyobb szükségem volt rá… Szolgálattal tartozom neki, amikor csak úgy dönt, hogy igényli. Talán majd úgy lesz egyszer vége, hogy kereskedő párharcot kell vívnom valakivel, aki túl nagy, semhogy egy vén törpe elbánjon vele. 

Leszedték a goblinról a páncélt, és elhajították. Sem ember, sem elf nem tűrte volna szívesen, hogy a bőréhez érjen a büdös, koszos páncél. Garon Wendesthalas erős kötéllel összekötözte a teremtmény kezét és lábát, aztán elővett egy vékony, tűhegyes tőrt, és a nyelénél fogva beékelte a köves út egy repedésébe, hogy a penge egyenesen felfelé mutasson. Amikor a goblin sziszegve és átkozódva visszanyerte az eszméletét, az elf a hasára fordította, előrehúzta, és felemelte a fejét, hogy a jobb szeme egyenesen a tőr hegye fölé kerüljön. Kánya álmélkodva nézte. 

– Mit csinálsz?

– A sötétség teremtményeinek mindennél fontosabb a szemük – magyarázta az elf. Erősen tartotta a goblin kerek fejét, és vallatni kezdte. – Mondd el, goblin, miért vagytok itt? Ki küldött? 

– Megsüthetsz olvadt sziklán is, elf! – A goblin megpróbálta kiszabadítani magát, de nem sikerült neki. – Úgysem mondok semmit! Majd… – Garon megvonta a vállát, és lenyomta a fejet. A goblin éles visítása visszaverődött a hegyoldalakról. Garon a legnagyobb nyugalommal felemelte a kerek fejet, és újra elhelyezte. 

– Ezt a kis apróságot tanulták az elfek, kínkeservek árán, a goblinoktól – mondta Kányának. A goblinhoz pedig így szólt: – Egy szemed még maradt. Ki küldött ide? – A teremtmény vinnyogva rángatózott.

– Nem mondhatom meg! Nem lehet! – Garon Wendesthalas zord tekintettel letolta a fejet egészen a tőr hegyéig. 

– Dehogynem lehet! – mondta. – Ki küldött?

– Nem lehet… áááá! Sötét-láp! A Parancsnok! Azért jöttünk, mert megparancsolta a… – A goblin hirtelen megmerevedett. Apró villámok szaladtak végig a testén, ragyogó hullámokban táncoltak körben a karján és lábán. Kék villámok vibráló szövevénye, olyan finom, mint a pókháló. A villámokat csak egy pillanatig lehetett látni, aztán a goblin sápadt, puffadt teste megmerevedett, széles, hegyes fogú szája elnyílt, és sűrű, fekete füst szállt fel belőle. Aztán elernyedt a teste. Garon elhúzta a tőrtől, megfordította, és hosszúkás elf arcára kiült az undor. 

– Halott – mondta.

– Azt látom – rántotta meg a vállát Kánya. – De nem te ölted meg.

– Nem. Tényleg nem mondhatott többet. Varázslat volt rajta, ami végzett vele, mielőtt még bármi mást mondhatott volna. Van tudomásod bárkiről is, akit „Parancsnoknak” hívnak, vagy „Sötét-lápnak”? – Kánya a fejét rázta. 

– Nem goblin név. Törpének sem hangzik. Elf talán lehetne, de miféle elf szűrné össze a levet goblinokkal? 

– Nekem inkább emberi névnek hangzik – mondta Garon. A férfira pillantott, elgondolkodó tekintettel. – Talán az a kérdés, hogy miféle ember szűri össze a levet goblinokkal? 

– Azt hiszem, legjobb lesz, ha megyek, és megnézem, mi a helyzet a lovammal meg a csomagommal. Barterbe tartasz? – Az elf bólintott.

– Mindenfelé hallani mostanában, hogy északon bajok lesznek. És előjelek is vannak. Látatd a holdfogyatkozásokat? 

– Igen. És te jutottal az eszembe, Garon Wendesthalas. Azt gondoltam, te talán meg tudod mondani, mit jelentenek.

– Lehet, hogy semmit – mondta az elf. – De az is lehet, hogy azt, hogy valami nagyon rossz van készülőben. – Körülpillantott a goblinokkal történt találkozó gyászos eredményén. – Sokkal rosszabb, mint ez. Talán Barterben többet megtudunk. Ott érdemes fülelni, ha valamit meg akarunk tudni. – Kánya felmászott a hegyoldalban, összeszedte a kardját és a pajzsát, és megállt, hogy szemügyre vegye az egyik goblin hulláját. Felderítőegység, állapította meg. De mit derítenek fel? És kinek? A ló ott volt, ahol hagyta; nagy, ideges szemeket meresztett, de a pányvája még mindig a sziklarepedésbe volt szorítva. Többölnyivel arrébb azonban egy újabb goblin holtteste hevert. Betört a koponyája. 

– Egyáltalán nem hibáztatlak, Geekay – nyugtatta meg a lovat Kánya. – Én sem szeretem a goblinokat.

Garon Wendesthalas az ösvényen várta. Az ember leszállt a lováról.

– Dobd fel a csomagod az enyém mellé! – mondta az elfnek. – Sétálok veled én is.

Wendesthalas odakötötte a csomagját Geekay nyergére, aztán elindult, hosszú, fürge léptekkel. Kánya mellette haladt, Geekayt vezette, miközben egyre azon járt a feje, ahogy az elf a goblint vallatta. A mellette haladó karcsú, szinte emberi erdőkerülőre pillantott. Kányának több szempontból úgy tűnt, hogy Krynn népei közül az elfek lehetnek a legszelídebbek. Sok szempontból pedig a legbölcsebbek. Abban azonban, ahogy Garon a goblinnal bánt, nyoma sem volt a szelídségnek, és különösebben bölcs megoldásnak sem tűnt. Azon tűnődött, hogy lehetséges-e, hogy egyszer valóban megértse őt és a fajtáját. Megértheti-e valaha is tökéletesen egyik faj a másikat? Ezen elmélázott néhány percig, aztán arra jutott, hogy nem. Ezután egy másik faj felé fordította a gondolatait. Be kell hajtania egy fogadási nyereményt Aranyveder Rogartól. Nem mintha a törpe megpróbálná majd átverni. Az ilyesmi nem volt jellemző az öregre. Persze, azért a törpék is rengeteg meglepetést tudnak okozni.