3. fejezet

A fekete kavicsos ösvény kanyarogva hatolt egyre mélyebbre a Kerüldel-völgybe. Furcsán tekergett, gyakran minden látható ok nélkül. Néha szinte teljesen visszafordult, olyannyira, hogy az utazók egyszer csak délnek tartottak, egészen közel – néha látótávolságban – az úthoz, amelyen az imént jöttek északnak. Majd egy időre megint kiegyenesedett, hogy aztán váratlanul elforduljon keletnek vagy nyugatnak, mintha megkerülne egy akadályt, amit sem a törpe, sem a surranó nem látott. Időnként elkeskenyedett az ösvény, alig hat vagy nyolc láb széles lett. Ezeken a részeken a nagy macskák odagyűltek a szélére – néha egy tucat, vagy több is, vérszomjas morgással –, és a két kalandor kénytelen volt egymás mögött haladni, miközben két oldalról kapkodtak utánuk a tapogatózó karmok, ahogy az állatok egyensúlyoztak az út szélén, nyújtózkodva, hogy megpróbálják elérni őket. 

– Ezek a teremtmények a leghatározottabban barátságtalanok – jegyezte meg Chess, miközben kitért egy hatalmas, tűhegyes karmú mancs elől. Amikor a mancs elsuhintott mellette, rácsapott az abroncsbotjával. – Rossz cica! – rivallt rá. A macska mennydörgő morgással válaszolt. Mögötte Chane lebukott egy lecsapó mancs elől. 

– Ne bosszantsd már őket! – szólt rá a surranóra. – Csak rontasz a helyzeten! 

– Nem értem, miért kell ilyen gorombának lenniük – vonta meg a vállát a surranó. – Lehet, hogy nem jutnak rendszeresen élelemhez. Vajon miért kanyarog ennyit ez az ösvény? Te nem találod furcsának, hogy egy út ilyen körülményesen megkerüljön mindent, miközben nincs is mit megkerülni? Lefogadom, hogy már vagy tíz mérföldet mentünk, és közben legfeljebb egy vagy két mérföldet haladtunk. Látod, már megint kezdi. – Előremutatott az abroncsbotjával. A fekete út hirtelen balra fordult, és eltűnt az erdőben. – Látod bármilyen okát is, hogy miért ne mehetnénk egyenesen előre? 

– Látok vagy egy tucat nagyon is nyomós okot! – csattant fel Chane.

– Rajtuk kívül, úgy értem. Szerinted mi lehet előttünk, amit nem akar érinteni az ösvény? 

Chane érezte, hogy egy kinyújtott mancs végigsúrolja a csizmája szárát, elugrott tőle, aztán lebukott, amikor a másik oldalról a fejét akarta lecsapni egy macska. Megperdült, elveszítette az egyensúlyát, és elvágódott, fekete kavicsokat fröcskölve szerteszét. A macskák elugrottak, meghátráltak Chane feltérdelt, és végigsimított a kavicson. A kövek egyenletesen borították be a sima felületet, mintha seprűvel egyengették volna el őket. Mindössze néhány hüvelyk vastag volt a réteg, alatta pedig sima föld. Felmarkolt néhány követ, és nekihajította egy macskának. A macska rémülten szökkent arrébb. 

– Nem kedvelik ezt az izét – dörmögte Chane. – Azt hiszem, félnek tőle. 

Chess kíváncsian visszajött hozzá.

– Nohát, akkor könnyű a dolgunk – mondta. – Egyszerűen csak el kell térítenünk az utat. 

– Eltéríteni? Hogyan? – Chane méltatlankodva összehúzta a szemöldökét.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Chess. – Te vagy a törpe. Neked kellene értened az olyasmihez, hogyan lehet utakat elmozgatni. Te hogyan oldanád meg?

– Ha akarnám, elcsúsztatnám valamin. Egy lapos, nehéz dolgon elhúznám egyik helyről a másikra. De nincs semmi ilyesmink. 

– Akkor talán készíthetnél egyet – ajánlotta Chess. – Rengetegféle dolog van itt, amit fel lehet használni. – Chane sóhajtva benézett az erdőbe, az úton túlra. Igen, tényleg bőségesen rendelkezésre állt mindenféle nyersanyag. Bőségesen voltak óriási fekete macskák is, akik alig várták, hogy egyikük lelépjen az útról, és a karmuk közé kerüljön. 

– Persze – mondta. – Az a kidőlt fa lehetne a talpa, és indákat erősítenénk rá. Csakhogy ott van, és nem itt. 

– Akkor menj, és hozd ide! – mondta a surranó. – De várj csak egy percet! Megpróbálok egy kis egérutat nyerni neked! – Habozás nélkül lelépett az ösvényről, és abroncsbotjával odavágott egy macska fülei közé. Miközben ez a példány hátrahőkölt, Chess megütött még kettőt, egy negyediket a bordái közt kapott el, majd szinte repülve eliramodott az ösvény mentén, ide-oda ugrálva a fekete kavicsszőnyegről. Azon az oldalon az összes macska vicsorogva, hörögve utána vetette magát. – Siess! – kiáltotta Chess. 

Chane egy pillanatig megrökönyödve nézett a távolodó üldözőboly után. 

– Rozsda és enyészet! – dörmögte. – Ez a surranó teljesen őrült. – Aztán sietve bevetette magát a fák közé, hogy összegyűjtse az anyagokat egy csúszó-talphoz. – Nem tudom, miért csinálom – morogta, miközben az út biztonságába vonszolta vissza a dolgokat. – Nem én találtam ki, hogy arrébb vigyük az utat, hanem ő. 

Azért mikor a surranó kényelmesen sétálva újra megjelent az út kanyarulatában, egy csapat dühös macska kíséretében, Chane már indákat kötözött egy fatörzshöz, és köveket rakott rá nehezéknek. Chess odament hozzá, és a válla felett átkukucskálva nézte, ahogy ügyködik.

– Szerinted működni fog?

– Természetesen nem – felelte ingerülten Chane – Csak gyakorlásképpen csinálom.

– Mi a baj vele?

– Először is ahhoz, hogy egy csúsztatópályán kavicsot vigyünk arrébb, valakinek előre kell menni, és húznia kell. Ez az illető pedig nyolc lábra lesz az ösvény szélétől, amíg a kavicsrakomány oda nem ér. 

– Ez egy kicsit rizikós lehet – ismerte el Chess, kipillantva a fel-alá járkáló macskákra. – De ha nem húzod túl gyorsan, jöhetek melletted, és…

– Hogy én húzzam?

– A te csúsztatód – mutatott rá a surranó. – Ráadásul te vagy a nagyobb. De mondom, ha mennék melletted és köveket dobálnék eléd, távol tudnám tartani a macskákat, amíg áthelyezed az utat.

– Nem értem, miért nem maradhat ott az az átkozott út, ahol van!

– Ezt már megbeszéltük – így a surranó. A csúsztatópálya az építési körülményeihez képest, egész jól működött. Az ösvényt borító fekete kőréteg legfeljebb egy hüvelyk mély lehetett, alatta közönséges agyaggal, és amikor Chane a vállára vette a vontatóindákat, és meghúzta, az egyre növekvő kavicsdombot húzott maga előtt, sima agyagot hagyva maga után. 

– Tökéletes! – vigyorgott Chess. – Csak menj a kanyar felé, onnan meg egyenesen előre. Itt vagyok, közvetlenül mögötted! 

– Igazán biztató a tudat – morogta Chane. Mire odaért a kanyarhoz, már alig bírt mozdulni. Olyan nehéz volt addigra a csúsztató előtt összegyűlt kavicstömeg, hogy teljes erejéből meg kellett feszülnie, hogy megmozdítsa. Az ösvény szélén, ahol a macskák vártak rá, elbizonytalanodott. Záporozni kezdtek a fekete kövek a feje felett, némelyik el is találta, ahogy a surranó lelkesen szórta őket marékszámra, amilyen gyorsan csak bírta. A macskák vicsorogtak és prüszköltek, de meghátráltak. 

– Vedd le a súlyt a csúsztatóról! – kiáltotta a törpe.

– Miért? – Újabb maréknyi kő repült, és egy méretes kavics arcon találta Chane-t, amikor hátrafordult. 

– Hogy elterítse a követ, és ne összegyűjtse! Ne vitatkozz, csináld!

Chess levette a súlyokat, majd folytatta a kavicsdobálást, amikor Chane újra magára öltötte a hámot. Mire a csúsztatóról lekerült a rakomány, a kanyartól délre eső útszakasz közepéből a kanyarulat széléig egy csupasz sáv húzódott, és ugyanilyen széles, új, fekete útszakasz nyúlt be az erdőbe, ötven öl (95m) hosszan. Chess fel-alá mászkált az új úton, és az erdőt kémlelte. 

– Eddig semmi érdekes – mondta végül. – Vissza kellene mennünk egy újabb adagért.

Az eredeti útból elvonszolt második sáv újabb ötven-ölnyivel növelte meg az új utat, a harmadik adaggal pedig már jócskán bekerültek az erdőbe, innen már alig látszott az út, ahonnan jöttek. A surranó a kavicsos rész legvégén állt, és onnan fürkészte hunyorogva a sűrűt. 

– Ott van valami – mutatott előre. – De nem látom, hogy micsoda. Mindenesetre valami nagy. Még egy adag, és odaérünk. 

– Még egy adag, és nem marad semmi az eredeti útból – jegyezte meg Chane.

– Ó, ugyan már! Hová lett belőled a kalandvágy? Csak még egy adagot! 

Elindultak visszafelé, és Chane már majdnem kiért a fák közül, amikor megtorpant.

– Nézd meg, most mit csináltunk! – morgott. Előttük a fekete macskák szabadon jártak-keltek az út egyik oldaláról a másikra. Bármi okból akadályozta is őket a fekete kavics, az elvonszolt részen már nem maradt elegendő, hogy érvényesüljön a hatás. A surranó ajkát csücsörítve tanulmányozta teljes komolysággal a problémát, miközben hegyes füle enyhén rángatózott. Aztán vállat vont. 

– Nem baj. Amúgy sem akartunk arra menni.

– De vissza sem mehetünk – emlékeztette a törpe. – Tudod, előfordulhat, hogy akarunk. Mi van, ha… – Elhallgatott, és megragadta a surranó vállát. – Amit az előbb csináltál, amikor elcsalogattad a macskákat… meg tudnád tenni megint? 

– Gondolom. Igaz, másodszorra már nem lesz olyan muris. Az ilyesmi egy idő után megszokottá válik. 

– Nem érdekel – mondta a törpe. – Csak csináld! – A surranó megrántotta a vállát.

– Gondolom, kibírom még egyszer. Gyertek csak, cicuskák! Ideje futni még egyet! – Böködni és döfködni kezdte az acsarkodó ragadozókat. Majd megkerülte az út végét, jó tucat macskát csábítva a másik oldalra. Odacsapott még egyszer a botjával, azzal kiugrott a kanyarnál, az óriási ragadozókkal a nyakán. Chane, amikor egyedül maradt, a vállára vette a hámot, és nekilátott, hogy visszarakja a köveket az eredeti útra. Eltelt egy idő, mire a surranó visszatért. Dühös macskák hosszú sora ólálkodott körülötte és előtte. Amikor meglátta, mit csinál a törpe, kiabálva futni kezdett felé. – Mit művelsz? – kérdezte felháborodva. – Szükségünk van azokra a kövekre. Miért teszed vissza őket? 

Chane lihegve kibújt a hámból, és szemügyre vette a munkáját. Az út már nem volt olyan takarosan elrendezve, mint azelőtt, de újra fekete volt, és elzárta a macskákat.

– Azért, mert így már nincs szükségünk rá – mondta. Felvette a zsákját, átment az út keleti oldalára, és elindult az erdőbe. Mögötte, az út túloldalán, a macskafalka vicsorogva hörgött, de nem tudtak átmenni. 

– Na, gyere! – nézett vissza. – Lássuk, mi az, amit annyira meg akartál nézni!

Valamikor, elképzelhetetlenül régen, egy gép lehetett. Vagy talán egy épület. Vagy netán mindkettő. Most törmelék és törött fémdarabok halma állt ott, lassan visszaolvadva a természetbe. Több száz éves fák nőttek ki belőle, kúszónövények és bokrok borították az oldalait, és már majdnem teljesen beborította az avar és a fű. Chane és Chess körbejárta, felmászott rá, nézegették, böködték, turkáltak benne. 

– Ez mintha egy kerék darabja volna – csacsogott a surranó. – De vajon miért építene bárki is tizenöt láb átmérőjű kereket? Nahát! Nézd azokat a kiálló dolgokat! Mik lehetnek, fúrók? Olyan nagy a kerületük, mint… itt meg valami régi, rozsdás láncdarab. Vagy egy tonnát nyomhatott minden láncszeme, amikor még ép vas volt. Mi lehetett ez az egész? Valamiféle kemence? Észrevetted, hogy ezek a szétszórt kődarabok mind kocka alakúak? Lehet, hogy burkolatnak használták őket? Szerinted mi volt ez a dolog, amikor még volt valami? 

– A leghalványabb sejtésem sincs. – Chane éppen alakjukat vesztett, rozsdás törmelékek vöröses halmában turkált, ritkás, vörös porfelhőt verve fel, ami aztán rozsdaszínű hóként telepedett rá a fekete szőrmére. Percek múlva felegyenesedett, és hosszú, keskeny tárgyat emelt fel, hogy jobban szemügyre vegye. Majdnem hat láb hosszú, göcsörtös, az évszázados rozsdától elformátlanodott rúd volt az. A fogásából és súlyából ítélve azonban tudta, hogy jóféle fémből készült. Félretette, és ismét ásni kezdett. A surranó egy darabig kutakodott az ősi halomban, fényes szeme álmélkodva ragyogott minden újabb titokzatos tárgy láttán. Ide-oda pakolta a dolgokat, azzal az elgondolással, hogy bármi volt is ez valaha, a külsőnek talán van egy belseje is, és valahol esetleg akad egy bejárat. Miután semmi ilyesmit nem talált, mászkálni kezdett a halom tetején, meghúzott, megnyomott minden kiálló dolgot, hátha valami megmozdul. Az egyik helyen erősen rozsdaette, törött fémrúd meredezett. E körül eltisztogatta a kőtörmeléket, majd megvetette a lábát, és húzni kezdte a csonkot. Valahol mélyen alatta megcsikordult valami, és a halom nagy darabjai enyhén elmozdultak. A domb mögött felkiáltott a törpe, aztán megjelent a tetején. 

– Bocsi – integetett neki a surranó. – Azt hiszem, bármi volt is ez valaha, már nem működik. 

A törpe feddőn összehúzta a szemöldökét, és visszatért korábbi foglalatosságához. Chess folytatta a kutakodást. A halom egyik széle közelében arrébb taszigált egy követ, és talált egy vastag, kopott, zöldesfekete lemezszerűséget, ami annak idején alighanem bronz lehetett. Megtörölte az ingével, és észrevette, hogy betűk vannak rajta. Leült, és hangosan silabizálni kezdte. A legtöbb annyira elkopott, hogy már nem lehetett felismerni, de itt-ott ki tudott olvasni néhány szótöredéket. 

– …dálatos Faltörő, másodlagos készü… felszerelve… romszoros hajtású, önjáró… amib… nincs benne… – Később pedig: – …az egyik leg… Modell… – Gnómok – állapította meg Chess, egy bólintással nyugtázva a felfedezést. Felmászott a halom tetejére. Chane a másik oldalon köveket pakolt, körbe rendezte őket. A surranó tölcsért formált a kezéből, és lekiáltott. – Gnómok! – A törpe fölkapta a fejét. 

– Mi?

– Gnómok! – ismételte meg a surranó. – Ez valamilyen gnóm gépezet volt. Megtaláltam a feliratát.

– És mire volt hivatva?

– Azt nem tudom. De gnómok építették, úgyhogy valószínűleg semmilyen célra nem volt alkalmas rendesen. 

Chane elfordult, és folytatta a kőpakolást. Chess még egy darabig kutatott az ősi roncs darabjai között, aztán leporolta ingét, vállára vette a zsákját, felvette a botját, és odament a törpéhez. 

– Ez érdekes volt – mondta. – Most menjünk, és lássuk, mit találunk még.

– Dolgozom valamin – mordult fel Chane, és rárakott egy követ egy másikra.

– Mit csinálsz?

– Találtam némi használható fémet. Építek egy kemencét, hogy meg tudjam munkálni.

– Ó! – A surranó elkerekedett szemmel megkerülte a kövekből kirakott kört. – Mit akarsz készíteni? 

– Egy pörölyt, természetesen. Tudomásom szerint az egyetlen dolog, amit pöröly nélkül készíteni lehet, az a pöröly, bár nem lesz túl jó darab, tekintve, hogy nincs pöröly, amivel megmunkáljam.

– Egy pörölyt – bólintott Chess, felvéve a gondolatmenet fonalát. – És aztán?

– Aztán mi?

– Mit fogsz készíteni, ha egyszer meglesz a pöröly?

– Egy másik pörölyt. Ha egyszer lesz egy nagyjából használható pörölyöm, azzal tudok készíteni egy tökéletest. Aztán, ha az a rúd ott kiolvad és megedződik, kardot készítek belőle. 

– Ez része a tervednek, hogy gazdag legyél és híres?

– Egyáltalán nincs ilyen tervem – dörmögte a törpe. – Nincs pörölyöm és kardom se, úgyhogy mindent szép sorjában.

– Úgy érzem, ez el fog tartani egy darabig.

– Addig fog tartani, ameddig tart.

Bozótugró Chestal a nap további részében a környéken kóborolt, felfedezőúton a hallgatag erdőben, és egyre türelmetlenebb lett. Este visszament a roncsrakáshoz, tüzet vett Chane most már működő kemencéjéből, elkészítette a pácolt macskahúsból és kéregteából álló vacsorát, majd nyugovóra tért, az éjszakában visszhangzó törpe munkálatok zaja mellett. A hajnal első fényeire felébredt, kinyújtózkodott, és odament a törpéhez, hogy megint megnézze, ahogy ügyködik. Chane-nek már rendelkezésére állt egy elnagyolt, de használható pöröly, és ennek segítségével azon dolgozott, hogy még jobbat készítsen abból a darab vasból, amit talált. A surranó végül úgy érezte, eleget látott. 

– Továbbmegyek – mondta. – Körül akarok nézni, hogy mi érdekes lehet még errefelé.

– Jó utat! – mondta Chane, fel sem nézve.

– Neked is – felelte Chess. Elindult északnak, aztán visszafordult, és többször megtette az utat a halom és a fekete ösvény között, melynek a túloldalán a fekete macskák ólálkodtak. Chane teljesen elmerült a munkájában. A jó pöröly szépen alakult, és sikerült annyira levakarnia az évek enyészetét a hosszú rúdról, hogy előkerüljön alóla a fém, hogy megvizsgálhassa. Jóféle acél volt. Kijön belőle egy penge… talán több is. 

A surranó megint megállt a kemence mellett.

– Sok sikert a küldetésedhez!

– Neked is – pillantott fel Chane. – Viszlát!

– Persze – integetett Chess, és elindult északnak. Jóval azután, hogy elment, a törpe felnézett a munkájából, és töprengő lett a tekintete. Őt és a kemencéjét fekete kavicsgyűrű vette körül. A surranó épített köré egy védőpajzsot, arra az esetre, ha netán valamelyik vadászmacskának sikerülne átkelnie az úton, vagy megkerülnie azt.