20. fejezet

Jilian fáradt volt és fázott. Amíg a többiek a tervekkel és a kialakult helyzettel foglalkoztak, addig ő a környéken mászkált szélmentes helyet keresve, ahol lepihenhet. Az ösvény két meredek csúcs között vezetett, és bár hó fedte, némileg védett volt a szél harapós fogától. Nem messze egy sziklaszirten súlyos kőtáblák hevertek egymáson, köztük sötét hasadékok tátongtak, labirintusszerűvé változtatva a helyet. A törpe megállt és belesett az egyik sötét vájatba, ahol a palakő falak felfogták a szelet. A vájat mélyebb volt, mint amilyennek először tűnt, és belőle újabb, sötétebb nyílás ágazott el rézsútosan. A szél ismét feltámadt, ahogy Jilian belépett a menedékhelyre, mélyen lehajolva, hogy kikerülje a felette húzódó sziklát. Hideg volt odabent, de nem olyan csípős, mint kint, ahol a nyughatatlan szél játszadozott. A mélyebb nyílásnak háttal állva leguggolt, és a csapatot figyelte. Reménykedett benne, hogy gyorsan döntés születik. 

Nagy megkönnyebbülést érezne, ha már elhagyhatnák ezt a hideg, hegyi ösvényt, és egy ideig lefelé haladnának a felfelé mászás és vánszorgás helyett. A hegyi szél átsüvített a sziklák nyílásain, majd hirtelen elcsitult. A csendben Jilian motoszkálást hallott.

Ahogy megfordult, hirtelen hatalmas, erős mancsok ragadták meg. Próbált küzdeni, de támadójának ereje óriási volt. Sikítani akart… ám nem tudott. A lény pillanatok alatt berángatta a hasadék mögötti sötét barlangba. Hatalmas fej bámult egyenesen Jilian arcába – egy fej, ami kétszer akkora volt, mint amit a lány valaha látott. Széles, vicsorgó szájjal és méretes orrhoz közel ülő apró, ragyogó szemekkel. 

– Aranyos játék – suttogta a fülébe a teremtmény halk, hörgő hangon. – Pont jó Hasadéknak. Esetleg Lapályé lehet a maradék. – Lehajolt, megfordult, majd eltűnt a sötétben, miközben úgy cipelte Jiliant, ahogy gyermek viszi a játék babáját. Jilian törpeszeme hamar hozzászokott a sötétséghez. Még így, rémülettől kábán is észrevette, hogy a vájatot, amin keresztülcipelik, törpék csinálták. A thorbardini tárnákhoz hasonlóan, amik az egyik szintről a másikra vezettek, ez is hosszú, kanyargós és kacskaringós volt. Próbált küzdeni az őt markoló kezek ellen, de mindhiába. A szörnyeteg mindkét kezével teljesen lefogta, hozzászorítva a karját az oldalához, így csak a lábát és a fejét tudta mozgatni. A szorítás majdnem összeroppantotta. Jilian még azért is reménytelen harcot folytatott, hogy lélegezni tudjon, miközben zúgó agya próbálta megjegyezni az egyre mélyebbre hatoló út kanyarjait, a falak pedig visszhangozták a szörnyeteg lépéseinek puffanását. Egy idő után a lány elfordította a fejét, és megpróbálta fogait az óriási hüvelykujjba mélyeszteni. A lény lenézett, és meglátva, mire készül Jilian, mély, gonosz, morajló nevetésben tört ki. Kicsit arrébb helyezte a kezét, és még erősebben megszorította Jiliant, aki úgy érezte, azonnal összetörnek a bordái. 

Ogre! – gondolta. Ez egy ogre! Talán ugyanaz, amelyik dühös Chane-re. Talán azért csinálja ezt, hogy kiegyenlítse a számláját… vagy hogy csapdába csalja! Jilian teljesen elengedte magát. Annyira sikerült elernyednie, hogy a teremtmény enyhén engedett a szorításon. Mostanra világosabb lett odabent, így láthatta, hogy a vájat egyre jobban kiszélesedik, majd egy öt-tíz ölnyi átmérőjű boltozatos üreggé válik. – Egy gyűjtőhelyiség – gondolta. Bármilyen törpék is vájták ki ezt a helyet valamikor régen, fúrtak ide egy barlangot, ahol tárolhattak és csoportosíthattak dolgokat, amiket a kacskaringós tárnában le vagy fel akartak szállítani. Pihenőhely. Látott ilyeneket Thorbardinban. A padlón lévő megkopott nyomok akár régi drótkötélpályáját is jelölhettek, bár már semerre nem voltak láthatók fémszerkezetek. A lány mindezt abban a pillanatban mérte fel, amikor az ogre lelassította a lépteit, és a halovány fény felé emelte őt. 

– Elég messze vagyunk – hörögte a lény. Hegyes fogak villantak fel a szájából, ami egy tátongó hasadékra emlékeztetett. – Mélyen a föld alatt. Nézzük, milyen kis szépséget találtam. – Jilian ernyedten feküdt a kezében, hagyva, hogy oldalra bukjon a feje, mintha elvesztette volna az eszméletét. Az ogre még magasabbra emelte, hogy a tárna homályában jobban láthassa, és ide-oda forgatta. Ismét engedett a szorításon, most már csak egyik kezében tartva a lányt, miközben a másikkal bökdöste. Végül, az ogre megragadta Jilian ruháját, és elkezdte letépni. Most már elég közel van, gondolta Jilian. Egy rándítással kiszabadította magát az ogre ujjaiból, megpördült, és erős rúgást mért egyenesen a fürkésző szembe. Az ogre üvöltve megtántorodott, és elejtette Jiliant. A lány a barlang padlójára esett, majd négykézláb sebesen menekülni kezdett. Hirtelen eszébe jutott, hogy a kölcsönvett kard még a hátán csüng. 

Oda sem figyelve a szörnyeteg üvöltésére, lábra pattant, kioldotta a kardot, és lesújtott, ahogy az ogre szőrös keze utána kapott. Megfordult, majd befutott a gyűjtőhelyiség mögötti vájatba. Ez egy mélyebben fekvő járat volt, ahova egyáltalán nem szűrődött be fény. A teljes sötétségben Jilian úgy futott, ahogy még életében soha, a lépéseit számlálva, és bízva törpeösztöneiben, illetve azoknak a vájatlakóknak a szakértelmében, akik ezt a helyet nagyon régen építették. Ez a járat a felette lévővel teljesen megegyezik… reménykedett a lány. Minden hitét belevetette a törpék szimmetria iránti szenvedélyébe, és úgy rohant tovább. Az ogre dübörgő léptei visszhangzottak a falakról Jilian körül, hörgő szitkozódása pedig a fülében zúgott. A szörnyeteg már csak alig fél kanyarral maradt le mögötte, és a lány azon morfondírozott egy pillanatra, hogyan tud ilyen nagy valami ennyire gyorsan mozogni a sötét vájatban. Azután eszébe jutott, amit Kánya egyszer mesélt az ogrékról. Az ogrék otthon vannak a föld alatt. Az a természetes elemük. 

Nos, az enyém is, mondta magában Jilian elszántan. És nem ogre építette ezt a helyet, hanem törpék! 

– Nem tartozol ide, te ocsmány rozsdahegy! – kiáltotta. – Nem vagy képes megfelelően használni a vájatokat! 

Mögötte az ogre ismét felüvöltött, és felgyorsította a tempóját. A lány újra számolni kezdte a lépteit, majd vak bizalommal a törpe vájatkészítők helyes ítélőképességében, tizenkét futólépés után megállt, jobbra fordult és arra folytatta az útját. A fentebbi úton bal oldalt volt egy fülkeszerű nyílás. A lentebbi járatban valahol félúton, a bal oldalon kellene lennie egynek. Ott volt. Jilian megtalálta a nyílást, és bemenekült, majd lélegzet-visszafojtva várta, amíg az ogre elvágtatott… de megállt. Hosszú percekig csönd volt, azután hallotta, ahogy a zihálás közeledik. A szörny tudta, hogy a lány valahol elbújt, ezért most visszafordult és a keresésére indult. Jilian gyorsan tapogatózni kezdett a földön. 

Keze apró, lapos kőre bukkant. Óvatosan a nyílás bejáratához ment, kihajolt a vájatba, és feldobta a követ a gyűjtőhely felé. A kő nekiütődött a falnak, majd az ogre nevetése hallatszott a sötétben. Jilian visszabújt a fülkébe, ahogy a lény felvágtatott előtte a vájat tetejéhez. Ezután villámsebesen rohanni kezdett az alagútban. Nem sokat ért el vele. Az ogre pillanatokon belül ismét a nyomába szegődött, és egyre közeledett. A lány csak rohant, engedve, hogy törpeösztönei vezessék repülő lábát. Hirtelen észrevette, hogy látja a falakat. Egyre erősebb fény jött odafentről. A kacskaringós tárna alsó kijárata jelent meg előtte. Újabb százölnyi távolság után a vájat enyhén balra kanyarodott, majd kiegyenesedett és véget ért. Jilian lezuhant köveken rohant keresztül a hegy oldalában, míg egy teraszhoz érkezett, ami valamikor egy út vége lehetett. Csakhogy most nem volt út sehol. Évekkel korábban kőomlás nyeshette le. 

Kimerítő lesz lemászni jobb terepre, de legalább már van fény.

– Eddig ezzel megvolnánk – állapította meg Jilian, majd hirtelen megfordult, amikor üvöltő hörgés zengett fel a járatban. Alig néhány ölnyire tőle a szörnyeteg előbukkant a sötétségből, egyik kezével még mindig a szemét fogva. – Figyelmeztetlek – kiáltotta Jilian –, kezdem ezt nagyon unni! Jobban tennéd, ha elmennél, és békén hagynál! 

Az ogre ismét felordított és elindult a lány felé. Jilian felkapott egy kődarabot, és ezúttal a szörny másik szemét célozta meg. A kő lepattant az ogre orráról. 

– Ó, rozsda! – szitkozódott Jilian. – Ezt jól elbaltáztam! – Felemelte a kardját, és oldalállásba helyezkedve várta a közeledő ogrét. – Nem akartam idáig jutni – motyogta. Ahogy a szörnyeteg rátámadt, Jilian megfeszítette a lábát és teljes erejéből meglódította a kardját.