11. fejezet

– Zuhanjanak rám a holdak, ha még egyszer az életben szóba állok egy törpével! – üvöltötte Kánya Barter főútján végigmenve, csodálkozó pillantásokat váltva ki a közelében tartózkodóktól. Sokan megálltak, és úgy nézték a magas, dühös férfit, aki bakancsa és bőrruházata alapján erdőkerülő vagy barbár lehetett, ám díszes kardja és bőrpajzsa harcosra utalt… Valamint a feltűnően fiatal törpelányt – alig feleolyan magas, mint a férfi –, aki szorosan követte, és szökdelve próbálta tartani Kánya hosszú lépéseit. A látvány újabb szórakoztató színfoltot nyújtotta város amúgy is bőséges kínálatában. 

– Hogy te mit gondolsz erről, az egyáltalán nem számít! – kiáltotta a lány a férfi merev hátának. – Segítened kell megtalálni Chane-t. Aranyveder Rogar azt mondta, hogy rád számíthatok. 

– Ez lehetetlen feladat – förmedt rá Kánya. – Először Rogar megszabadít egy tisztességes kis összegtől, majd rám bíz egy lehetetlen küldetést. Forgó szélvihar vigyen el, ha még egyszer az életben szóba állok egy… 

– Nem lesz feltétlenül nehéz út – szuszogta a lány, reménykedve, hogy a férfi lelassít végre. – Legalábbis nem hiszem. Tudod, van egy térképem… arról, hogy hol látták utoljára Chane-t.

Kánya hirtelen megtorpant, megfordult, és a lány fölé tornyosult.

– Te bolond vagy! – horkant fel. – Egy magányos törpe, ráadásul lány, kint a vadonban? Egy órát sem élnél túl. Fogalmad sincs arról, mi van odakint?

– Nem igazán, még sosem jártam Thorbardinon kívül. De mi lehet olyan rossz ott? Az emberek néha járnak arra, nem? Ó, nézd!

– Mit? – A férfi körbetekintett.

– Ott egy gnóm! Az egy gnóm, igaz? Még sosem láttam gnómot eddig. Ők nagyon picik, ugye?

– Igen, ez egy gnóm – förmedt rá Kánya. – A világ tele van gnómokkal. Mint ahogy tele van elfekkel, ez a fele pedig törpékkel… hogy érted azt, hogy picik? Az a gnóm majdnem olyan magas, mint te. – Ezzel újra elindult, a Repülő Malac fogadó felé véve az irányt. – Később mesélek neked néhány egyéb dologról, amivel a világ tele van, és még kevésbé kellemesek. Például goblinokkal, csak hogy egyet említsek. Sőt, még náluk is rosszabbakkal. Hobgoblinokkal és trollokkal… 

– Van kardom – mutatta a lány nyugodtan.

– És ogrékkal – folytatta a férfi. – Szerencsére nincs belőlük sok, de azért akadnak. Szépen haza kellene menned és… 

– Ó, nézd! – szakította félbe a lány, a távolba mutatva. – Arra! – A közelben az égbolt felől egy sötét madár ereszkedett le szárnyát csapkodva egy varázsló vállára. Ezután mondott valamit a mágusnak, csőrét a férfi füléhez tartva ugyan, de a környezetük tisztán hallhatta a madár hangját… habár olyan nyelven beszélt, amit csak kevesen érthettek. A varázsló figyelmesen hallgatta, majd magasba emelve pálcáját motyogott valamit. A pálca hegyén lévő tejfehér gömb villogva örvényleni kezdett, hangosan dongott, mint egy méhraj. Hirtelen varázslók kezdtek felé rohanni, lökdösődve próbálva átvágni a tömegen. Amint néhányuk odaért, a férfi megszólalt: 

– A jóslat beigazolódott. Látták a Toronyból. A Nuitari keresztezte a Solinari és a Lunitari pályáját. Mindkettő elsötétült, egyik a másik után. – Az elhangzottak nem csupán a köpenyes varázslók körében váltottak ki izgatott beszélgetéseket, hanem hamarosan a tömeg is morajlani kezdett. 

– Mit jelent ez? – kérdezte Jilian Kányát. – A holdakról beszélnek? Mi történt velük?

– Elsötétültek – felelte a férfi, miközben haladt tovább a Repülő Malac fogadó felé… majd három hosszú lépés után megbotlott, és teljes hosszában elterült a földön. A körülötte állók mindnyájan tapsoltak és nevettek. Kánya a fejét rázva feltápászkodott. Jilian két kézre fogott karddal fölé lépett. A férfi felnézett rá: – Te gáncsoltál el? 

– Természetesen én – válaszolta a lány, visszahelyezve a fegyvert a hüvelyébe. A férfi feltérdelt, leporolta magát, és a lányra nézett. Így, térden állva, nagyjából egy magasságba kerültek.

– Miért? – Jilian széles, csinos arcán halovány, diadalittas mosoly jelent meg, mire néhány, a közelben álló fiatal törpefiú nevetésben tört ki.

– Mert gorombán viselkedtél – mondta a lány. – És mert amikor beszélgetünk, illene lelassítanod.

– Nincs miről beszélgetnünk – horkant fel a férfi. – Megmondtam már neked, hogy… 

– Nos, különben sincs választásod. És ezt minél hamarabb elfogadod, annál jobban fogjuk magunkat érezni.

Kánya szörnyű szitkokat motyogott különböző nyelveken, majd talpra állt. 

– Ha nem te vagy a legértetlenebb krumpli, akit valaha…

– Jilian – szólalt meg a lány hűvösen.

– Tessék?

– A nevem Jilian. Nem Krumpli. De nem kell bocsánatot kérned. Hívhatsz, ahogy csak akarsz, amennyiben ígéretedhez híven segítesz nekem megtalálni Palaházi Chane-t.

– Én nem ígértem ilyet!

– Ittvagyhát! – szólalt meg egy hang Kánya mögött. A férfi a hang irányában fordult, miközben egy gnóm integetve közeledett felé. – Atermodinamikusmindenit, hallottamazüvöltésedetatérmásikoldaláról. Csakaztakartammondani, hogyegyórán belülkészenállok. – Kánya értetlen tekintettel nézett le az apró teremtményre. – Énvagyokaz – mondta a gnóm. Miután észrevette Kánya zavart arckifejezését, mély levegőt vett, és lassabban kezdett beszélni. – Bobbin. Ó, már tudom. Az emberek mindig azt mondják, ha egy gnómot láttál, az összest láttad. Valamiért azt hittem, te felülemelkedtél ezeken a dolgokon. De nem számít. Az üzlet az üzlet, nem igaz? Rendben. Van egy tisztás nem messze innen, arra, a kunyhók mögött. Találkozzunk ott. És hozd a lovadat, természetesen. A kötéllel ne törődj. Van nálam – Ezzel a gnóm megfordult, és elsietett abba az irányba, amerre mutatott. Kánya elképedve nézett utána. 

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Jilian.

– Halvány fogalmam sincs. – Kissé zavartan és kábán Kánya ismét a repülő malacok felé vette az irányt, amik most már közvetlenül előtte siklottak a levegőben, vidáman körözve a fogadó felett. Lassabban lépdelt, óvatos pillantásokat vetve a törpelányra és annak kardjára. A hely zsúfolt volt, mint mindig. Kereskedőidényben Barter mindig zsúfoltnak tetszett. Néhány asztallal arrébb azonban Garon Wendesthalas egyedül ült. Ahogy Kányáék beléptek, az elf felállt és odabiccentett a férfinak. Amikor közelebb értek, megszólalt: 

– Nos, vita nélkül kifizetett Aranyveder?

– Nem akarok róla beszélni – felelte Kánya. – Megtudtál valamit a goblinokról?

– Nem sokat. Csak számtalan pletykát hallottam mindenféle különös dologról. És nálad mi a helyzet?

– Ugyanaz. Azonban van egy kis gondom. Holnap ismét északra indulok. Aranyveder visszaköveteli a kölcsönét.

– Újabb szállítmány? – kérdezte az elf.

– Kísérő szolgálat. – Hüvelykujjával kelletlenül Jilian felé mutatott, aki közvetlenül a dereka mögött állt. – Ez Tűzszító Jilian – mondta keserűen Kánya. – Nekem kell kivinnem, hogy megkeressen egy elveszett törpét. Jilian, ez Garon Wendesthalas. 

– Ó… én – Jilian felnézett a magas, mélabús teremtményre. – Te elf vagy, ugye? Igazán örülök a találkozásnak.

Mindnyájan leültek egy korsó sör mellé, majd az ember és az elf megosztották egymással, amit hallottak. Egyiküknek sem szerzett különösebben új értesüléseket, csupán ugyanazoknak a történeteknek a különböző változatait tudták elmesélni. Valami nyugtalanító készülődött messze északon, ám senki sem tudta pontosan, mi lehet az. 

Jilian egy ideig hallgatott, majd megszólalt:

– Ez kicsit úgy hangzik, mint Chane álma. Ami elárulta neki, hogy rossz idők jönnek majd, és hogy az ő rendeltetése Thorbardin megvédelmezése. Ezért vágott neki egy sisak felkutatásának. 

Garon először a lányra, majd Kányára nézett. Az ember kitárta a karját és a fejét rázta. 

– Ezért megyek vissza északra – morogta. – Mert valami törpe egy sisakról álmodott.

– Ó, az nem csak egyszeri álom volt – javította ki Jilian. – Éveken keresztül álmodott ugyanarról. Csak később derült ki az álomból, hogy mit kell tennie. Hogy ez a sorsa. 

– Akkor miért akarsz közbeavatkozni? – kérdezte az elf.

– Ó, én nem akarok közbeavatkozni, csak… nos, talán szüksége van némi segítségre. Az őrök, akik vele mentek, visszatértek. Megtudtam, hogy kirabolták Chane-t és egyedül hagyták a vadonban. De mi megtaláljuk, és segítünk neki. Aranyveder Rogar azt mondja, Kánya nagyon leleményes… még ha ember is. 

– Leleményes. Pfff! – horkant fel mogorván Kánya. – Leleményes vagyok, igen. …és a leleményeimet a vén gazember a végletekig ki is meríti. – Valaki hirtelen meglökte Kányát, majd megrántotta az ingujját. A férfi megfordult, és megpillantotta a szikrázó tekintetű gnómot. 

– Azt hittem, elmentél a lovadért – szólalt meg a kis teremtmény, panaszos hangon tagolva a szavakat. – A repülő szekerem készen áll és vár. Hamarosan vége a nappali világosságnak. Gyere azonnal! Sietnünk kell. 

– Nem tudom, miről beszélsz – kezdte Kánya. 

– Mégis, mit kellene tenned? – érdeklődött Jilian. Kánya megvonta a vállát. 

– Nem tudom. Senki nem árulta még el.

– A repülő szekeremet kellene húznod a lovaddal – magyarázta a gnóm. – Mi olyan bonyolult ebben? Gyere, most! Nincs sok idő. 

– Én is megyek és figyelek – szólalt meg az elf. – Hol hagytad a lovadat?

Mivel nem maradt sok választása ebben a kérdésben, Kánya kénytelen volt sietve távozni a Repülő Malac fogadóból, és az istállóban várakozó lovával a tisztásra igyekezni, ahol egy bámulatos tárgy ragyogott a késő délutáni napfényben. Első pillantásra a gnóm gépezete némiképp egy lapos, összehajtott napernyőre hasonlított. Jobban megnézve egyáltalán nem tűnt úgy, hogy össze lenne hajtva, még kevésbé emlékeztetett napernyőre. Leginkább egy kitárt szárnyú sirálynak látszott, amint nagy, keskeny kerekeken ül a mező közepén. A finom, fehér anyagból készült hatalmas szárnyak a középen elhelyezkedő kosárszerű szerkezet két oldalától tízölnyire nyúltak ki, a négyszögletű, vékony fémrudakból készült váz hegyes orrban végződött. A hatoldalú kosarat négy oldalról anyag fedte, szabadon hagyva az elejét és a hátulját. A gnóm előresietett, és már egy hosszú, vastag kötél egyik végét erősítgette gondosan a szerkezet orrához, amikor a törpe, az ember és az elf odaérkezett. Körben a mezőn, bizonyos távolságot tartva, kisebb tömeg gyűlt össze mindenféle népségből, kíváncsian várva, hogy mi fog történni. 

– Csillog-villog! – lelkendezett Jilian, ahogy körbejárta a szerkentyűt. – Hát nem gyönyörű? Mi ez?

– Ez a repülő szekerem – felelte a gnóm. – Kérlek, állj hátrább. Te hozd ide előre a lovadat, és fogd be! Már mindjárt készen vagyok.

– És mit kellene csinálnia? – kérdezte Jilian.

– Repülnie kellene – horkant fel a gnóm, elveszítve a türelmét egy pillanatig. Majd sóhajtott és mély levegőt vett. – Ezért hoztam ide. Hogy lássa mindenki, ahogy repül, így el tudom adni, és újabbakat készíthetek. Be szeretnék szállni a repülőszekér-üzletbe. 

– Nos, azt biztosan tudjuk, hogy mit nem fog csinálni – mondta Kánya az elfnek. – Repülni. – Ennek ellenére a találmány orrához vezette lovát, és felült a nyeregbe. – Ne aggódj, lovacskám! – mormolta. – Ez a szerkentyű nagyjából tíz lépés után szétesik, és akkor foglalkozhatunk azzal, amiért jöttünk. 

A gnóm odasietett hozzá, meghurkolta a kötelet és felemelte.

– Tessék, erősítsd valahova, de csak lazán. Add ide a másik végét. Én majd elengedem, amikor le akarok csatlakozni rólad. – Kánya engedelmesen, és némi gúnyos mosollyal az arcán átcsúsztatta a kötelet a nyeregkápa csatján. Addig húzta, amíg a másik vége ki nem szabadult, majd visszaadta. 

– Csak puszta kíváncsiságból kérdem – mondta a gnómnak –, a kolóniád miért űzött el téged? – A gnóm felpillantott. 

– Mert őrült vagyok, azért. Tudod, az őrültséget nem tűrik meg. – Bobbin visszaigyekezett a gépezetéhez, kezében a kötél szabad végével, és a szárnyak között bemászott a kosárba. 

– Őrült – mondta magában Kánya. – Tudhattam volna.

– Hát – kiáltotta neki a gnóm – akkor induljunk! Csak menj olyan gyorsan, amennyire tudsz, én pedig amint a levegőben vagyok, szétkapcsolom magunkat, és úgy haladok tovább. Csupán ennyihez van szükségem rád. 

– Őrült – sóhajtotta Kánya. – Istenek! – Hátranézett a szövet-és-fém sirályban álló gnómra. 

– Gyerünk! – kiáltotta az. – Gyerünk!

Kánya elnyomott egy szitkot, megrántotta a gyeplőt, és sarkát a lova véknyába vágta. Az állat nekilódult, és hamarosan vágtatni kezdett. Kánya kiáltást hallott a háta mögül, de nem nézett vissza. Hallotta, ahogy a kötél a nyeregfőben csattog, majd ahogy kiszabadul a vége. Figyelmesen várta a roncs becsapódó hangját, amikor hirtelen le kellett buknia, mert valami hatalmas és fehér nem sokkal mellette elszáguldott. Újabb káromkodással félrerántotta a lovát, meghúzta a gyeplőt, és döbbenten nézte, ahogy Bobbin repülő járműve begyorsul. A szerkezet egyre távolodott, majd hirtelen megemelkedett az orra, és elindult az ég felé. A tisztáson mindenki éljenzett, tapsolt és döbbenten kiáltozott. 

A repülő szekér egyre magasabbra hágott, ragyogva a lemenő nap sugarában. Egy idő után kissé leeresztette az egyik szárnyát, kecsesen balra fordult és úgy körözött tovább a falu felett. A levegőben bukfencezett és vitorlázott, alábukott és forgolódott, olyan kecsesen, ahogy egy sas lovagolja meg a hegygerincről érkező légáramlatokat. Kánya tátott szájjal figyelte a hihetetlen látványt, majd visszavezette lovát a többiekhez, és leszállt. Tűzszító Jilian fel-le ugrált és tapsolt örömében, miközben ámuldozva figyelte a feje felett parádézó gyönyörű szerkezetet. Garon Wendesthalas borongós gondolataiba merülve állt. 

– Nem hiszem el – szólalt meg Kánya, a fejét rázva. – Ez a masina tényleg működik! Valóban repül! 

– Én nem vagyok ezen annyira meglepődve – mondta az elf. – Én is hallottam, amit Bobbin mondott neked az őrültségről. 

– Mi köze van a kettőnek egymáshoz? 

– Ez a lényeg. Ő igazán őrült. Egy őrült gnóm. Amit feltalál, az működik. 

– De száműzték.

– Nos, persze, hogy száműzték. Nem tehettek mást. El tudod képzelni, mi történne, ha valami hatalmas, irtózatos gnóm gépezet egyik része tökéletesen működne, miközben a többi része egyáltalán nem? Megsemmisítő ereje lenne. Az egész kolóniát kipusztíthatná. – Kánya elgondolkodott ezen, miközben a repülő masinát figyelte az égbolton. 

– Értem, mire gondolsz – szólalt meg végül. A repülő szekér egy ideig Barter felett körözött, majd ereszkedni kezdett, a tisztás irányába. Lelassult, már háromölnyin belül volt a földtől, aztán hirtelen irányt váltott, ismét emelkedni és gyorsulni kezdett. Újra és újra közeledett, és minden egyes alkalommal visszaemelkedett a levegőbe. Amikor negyedszer is elsuhant, közvetlenül a fejük felett, mintha fennakadt volna az esti szellő hátán, Kánya tölcsért csinált a kezéből, és kiáltott: 

– Most már bebizonyítottad az igazadat, Bobbin! Lejöhetsz!

– Nemtudok! – válaszolta a gnóm kétségbeesett hangon, teljesen elsápadva, amikor a repülő szekér ismét begyorsult és emelkedni kezdett. – Nagyonjólmegyfelfelé, denemtudokleszállni! 

– Lehet, hogy őrült – mondta Kánya az elfnek –, de attól még gnóm. 

Az esti szürkületben, miután mindhárman feladták, hogy valaha láthatják a gnómot földet érni, visszamentek a faluba. Jilian Aranyveder Rogar táborában kapott szállást, Kánya pedig az istálló padlásán szándékozott aludni.

– Elmész reggel? – kérdezte Garon.

– Most úgy tűnik – felelte az ember. – Az átkozott hiábavaló küldetésre. 

– Egy ideig veletek tarthatok – ajánlotta fel az elf. – Nincs más itt, amiről érdemes lenne tudomást szerezni, és az árumat is eladtam. 

– Örömmel vesszük, ha csatlakozol – válaszolta Kánya. – Van rá valami különösebb okod?

– Akadhat több goblin is – felelte az elf komoran.