17. fejezet

A törpe és a surranó az emberek táborában pihent aznap este. Vashegyi Bodor engedékenysége ellenére egy hegyi törpét még mindig szívesebben láttak az emberek, mint dombi fajtársai. Ami a csomagjaikban maradt – néhány szelet szárított macska, pár tekercs liba és egy darab száraz kenyér – szétosztották egymás között. Cserébe az emberek szűkös élelmiszerkészletükből kínálták őket, amit még a goblin fosztogatók elől menekülve vittek magukkal. Szomorú és nyomorúságos volt ez a tábor, ahogy a mögöttük lévő törpe tábor is. Mindenhol sebesültek feküdtek, és mindenhol gyász honolt. Chane egy ideig külön ült és Camber Melddel, az ember vezérrel beszélgetett. Majd lekuporodott, hogy aludjon, miközben azon merengett, hogy követhetné az ősi harcos, Grallen nyomát, ha az egyenesen a felfegyverzett goblinok és a vérszomjas ogrék szállásához vezet. Bozótugró Chestal, még mindig éberen és izgatottan az előttük álló új kalandok sokaságától, a két tábor között kószált fel-alá, majd felmászott egy dombra, leült a tetején, és az égbolton haladó holdakat figyelte. A távolban látta a menekülők táborának rejtett tábortüzeit, ahol Palaházi Chane aludt. 

A surranó érzett valamit az oldalánál, és összeráncolta a szemöldökét. Nem volt vele az erszénye. Nála volt ugyan az abroncsbotja, de kavicsok nem. Chess azonnal fürkészve körbenézett, és talált egy-két kavicsot. Így már sokkal jobban érezte magát. Különös a csend, jegyezte meg magában. Még Pukktól sem lehetett hallani semmi nyavalygást. Chess szeme kikerekedett, sebesen megfordult és a távoli tüzekre nézett, amikor hirtelen rájött, hogy messze került a Varázslat-csapdától. 

– Hupsz! – motyogta. Teljesen körbefordulva, lassan, tagoltan beszélni kezdett. – Nos, figyelj, Pukk! Szerintem meg kellene beszélnünk. Biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk a civilizált módját annak, hogy… Pukk? Figyelsz? Csak egy picit még tartsd magad, arra kérlek. Nincs értelme félúton valóra válni… Pukk? Pukk! Hol vagy egyébként? – Semmi nem felelt. Semmi nem utalt a régi varázslat jelenlétére. – Pukk, elbújtál előlem? – A surranó figyelmesen körbenézett, noha tudta, hogy semmit nem fog látni. – Nézd, ha meguntad, hogy engem kövess mindenhova, én megértem. Egyáltalán nem gond. Soha nem értettem, miért pont az én nyomomban vagy mindig – Elhallgatott és ismét figyelt. – Ha szeretnéd a saját utadat járni, természetesen nem tartalak vissza. Valójában ez lenne a legjobb, amit tehetnél. Menj csak a saját utadra. Minél távolabb mész, annál jobb, persze. És teljesítsd be sorsodat, akármi is az. Lehet, hogy valami nagy durranás lesz a vége, egyetértesz? – A surranó összevonta a szemöldökét a válasz nélküli csend hallatán. – Pukk! Tudom, hogy itt vagy valahol. Hol vagy? – Még mindig nem érkezett válasz. A surranó egy szikladarabon ült, a gondolataiba mélyedve. A varázslat talán újabb taktikát talált ki, érvelt magában. Talán arról akarja meggyőzni őt, hogy elment, és ezzel vegye rá arra, hogy olyan helyre vigye, ahol végre felrobbanhat. 

Másrészről viszont lehet, hogy itt már eleve elég messze voltak ahhoz. Közben meg az is lehet, hogy egyáltalán nem is volt mellette. De ha nincs ott, akkor hol lehet? Azóta kísérte, amióta a régi csatamezőn először találkoztak. Hogy lehet, hogy most nincs vele? Hacsak… Chess csettintett az ujjaival és elvigyorodott. Otthagyta az erszényét és a zsákját az emberek táborában. Talán Pukk nem is őt kísérte, hanem a tárgyait. Esetleg az erszényét! Ez megmagyarázná azt a szörnyű siránkozást, amit a varázslat művelt a hegyoldalon felfelé menet. Ha az erszényét kísérte, a Varázslat-csapda pedig az erszényében volt… nos, az megmagyarázza, miért lehetett Pukk annyira elkeseredve. Bozótugró Chestal vigyorogva összegezte magában, hogy megtalálta a megoldást a kérdésre. Ha Pukk az erszényét kíséri, akkor csupán annyit kell tennie, hogy szerez egy új erszényt, a régit pedig elhagyja valahol. És így végleg megszabadulna ettől az idegesítő varázslattól. Már azon gondolkozott, hogy milyen anyagra van szüksége az új erszényhez. 

– Hahóott! – szólalt meg egy hang. – Tevagyaz? – Chess talpra ugrott és körbefordult. – Itt fent – mondta a hang lassabban. – Én vagyok az, Bobbin. Van egy kis mazsolád? – A magasban a széles szárnyú, repülő szekér lebegett. A két hold fényében csupán a körvonala látszott. Chess integetett neki, a gnóm pedig valamit bütykölve a kormányon lejjebb hozta a szerkezetet. 

– Nincs mazsolám – mondta a surranó. – Sajnálom. Mit csinálsz itt?

– Felderítek – magyarázta Bobbin. – Tulajdonképpen leszerződtem egyfajta fő-felderítőként a Kánya társaságnál… mivel nincs jobb dolgom. Keresem a veszélyeket. Itt lehet találni valamilyent? 

– Jelenleg nem – ismerte be Chess. – Habár volt nemrég egy ogrénk. Az elég veszélyes. És ahogy hallottam, elég nagy veszély leselkedik azokon a csúcsokon túl, a Nyugalmas-völgyben. Goblinok és ogrék foglalták el. Azok az emberek ott, a tűznél, menekültek. Miért nem beszélsz inkább velük? 

– Már próbáltam – kiáltotta vissza Bobbin –, de a repülő szekerem aerodinamikai ekvivalensén javítanom kellene… amihez rögtön hozzá is látok, amint végre földet érek. Már tegnap kora este óta próbálok közelebb jutni ahhoz a táborhoz, de végül mindig felrepülök a magasba. Attól tartok, neked kell segítened, hogy hírt vihessek. Azt mondod, goblinok és ogrék? És te tényleg találkoztál az egyik ogréval? És ő hogyan látja az esetet? 

– Nem tudom. Nem álltam le vele csevegni.

– És hol van most az ogre?

– Fent van a hegyen, néhány tonna kő alá temetve. Palaházi Chane temette be. 

– Palaházi Chane? Már hallottam ezt a nevet.

– Nem lennék meglepve. Tudod, ő híres harcos. Nem gazdag, de jó úton halad ahhoz, hogy híres legyen. Én segítek neki. – A surranó büszkén vigyorgott. – Te is segíthetsz azzal hogy terjeszted a hírét. Csak mondd el mindenkinek, hogy láttad Palaházi Chane milyen nagy harcos. 

– Szerintem menni fog – egyezett bele a gnóm. – Hol van Palaházi Chane?

– Ott van, ahol azok az emberek táboroznak. Bár éppen alszik. Az ogrék eltemetése fárasztó munka.

– Nos, Kánya azt szeretné tudni, hogy mik történnek itt. Kíváncsi vagyok… – A gnóm elhallgatott, tűnődött, majd megszólalt. – Esetleg ki lehetne egyenlíteni az oldali hajtóerőarányt ezen a dolgon, ha segítenél. 

– Mit szeretnél, hogy csináljak? – kérdezte kétkedve a surranó.

– Ledobok egy kötelet. Te elkapod, és talán el tudnál oda húzni, ahol azok az emberek vannak.

Egy darab vastag kötél kígyózott lefelé a repülő szekér aljából. Chess kötelességtudóan hátára vetette abroncsbotját, és két kézzel megragadta a kötelet. 

– És most? – kiáltotta a surranó.

– Most kezdj el sétálni, és én megpróbállak követni. – Chess vállat vonva szorosra húzta kezén a kötelet, és elindult. Néhány lépés után a gnóm repülő szerkezete engedelmesen követte odafent. Majd hirtelen rándulással lelassult és az egyik oldalára dőlt. A surranó erősebben megragadta a kötelet, és visszarántotta a szerkezetet az eredeti helyzetébe. 

– Most jónak tűnik – kiáltotta a gnóm. – Csak menj így tovább és tartsd szorosan a kötelet, és… ó, ellenáramlat! Várj! – Chess a kötélen csüngött, amikor a repülő szekér orra az égbolt felé emelkedett, és hirtelen rájött, hogy talpa már nem éri a földet. Lenézett. A domb, amin pihent, egyre távolabb került, ahogy az egész világ is. A holdvilágos táj egyre jobban kiszélesedett alatta, miközben az erdők, a patakok, az utak és a sziklaszirtek összezsugorodtak. A repülő szekér mind magasabbra és magasabbra emelkedett, ahogy a szél a szárnyai alá kapott. 

– Azt nézd! – lihegte a surranó. – Nahát! Micsoda látvány! Felette a gnóm zsörtölődött és szitkozódott, miközben próbálta irányítása alá vonni a gépezetet. 

– Összeillesztés! – mondta látható ingerültséggel. – A cikk és a cakk megint felcserélődött. Azt hittem, megjavítottam. – Kihajolt a kosarából, és hunyorogva letekintett. – Még mindig ott vagy? 

– Nagyon remélem – biztosította Chess –, máskülönben még nagyobb bajban lennék.

– Hát, ne csak lógjál ott ilyen esetlenül! Gyere fel és segíts nekem! Ideadogathatnád a szerszámaimat.

– Hogyan másszak oda fel? – kérdezte Chess.

– Csak egy perc. Szabaddá teszem a kezemet és felcsörlőzlek. Ne menj sehova! 

– Legmerészebb álmaimban sem tenném – nyugtatta meg a surranó. Néhány perc elteltével Chess érezte, hogy a kötél elindul felfelé a gnóm találmányának hasához. A csörlő fogai kattogtak felette, a hatalmas, sejtelmes szárnyak pedig olyan közel csapkodtak, hogy a surranó úgy érezte, mintha viharfelhők ereszkedtek volna rá. Ahogy emelkedett, lassan körbeforgott; majd hirtelen vesszőből fonott kosarat pillantott meg maga előtt. 

– Mássz be! – utasította a surranót Bobbin. – Aztán add ide a lengőkulcsot. Megint helyre kell hoznom az orrpozicionálót. – Chess miután bemászott a kosárba, megtalálta és átadta a furcsa alakú szerszámot, majd látvány szemlélésének szentelte magát. 

– Hova megyünk?

– Nem tudom – felelte a gnóm. – Honnan tudhatnám? Soha nem tudom, merre megyek az egyik, és merre a másik pillanatban. Minden időmet azzal töltöm, hogy megpróbálok visszakeveredni onnan, ahova nem akartam menni és eredetileg nem is kellett volna eljutnom. Add ide az alátéthúzót. – Eltelt egy óra, majd még egy, amíg a gnóm a vezérlésen bütykölt valamit, a surranó pedig a szerszámokat adogatta neki. Meredek hegyoldalak, kőfalak és sziklaszirtek, holdvilágos emelkedők és árnyas kanyonok váltották egymást alattuk. Majd magas hegycsúcsok jelentek meg mindkét oldalon. Végül újabb táj tűnt fel, amely távoli völggyé szélesedett, ahol tűz égett. A füst ködként ült és terjengett odalent a levegőben. 

– Lefogadom, hogy a goblinok ott vannak – szólalt meg Chess. – Lefogadom, hogy az a Nyugalmas-völgy.

A gnóm elhallgatott és lenézett.

– Ott van veszély?

– Ahogy én hallottam, van.

– Akkor jobb, ha jelentem Kányának. Ó! Ott, most! Tessék, Chess, te tartsd ezt a két zsineget. Csak fogd, és ne ereszd el őket! Azt hiszem, most meg tudok fordulni. – Bobbin meghúzott egypár zsineget, jó néhányat pedig lazán hagyott. A repülő szekér megemelte a szárnyait és széles kanyarral fordulni kezdett, miközben mérföldeket haladt a völgy felett. 

– Lejjebb tudunk ereszkedni, hogy jobban lássunk? – kérdezte hangosan Chess.

– Mit akarsz megnézni?

– Bármit, ami odalent van. Menjünk. – A surranó izgatottságában lazábbra engedte a két zsinórt, amitől a repülő szekér orra lebukott a föld felé. Hirtelen éles zuhanórepülésbe kezdtek, egyenesen az alattuk húzódó, egyre növekvő táj irányába. 

– Ó, add ide azokat! – Bobbin odahajolt, átvette a köteleket a surranótól és meghúzta őket. A zuhanás megszűnt, és a repülő szerkezet közvetlenül a kopár fák ágai felett suhant el, a levegőt borító füstfátyol felé közeledve. 

– Most már jobban lehet látni – jegyezte meg Chess, egészen kihajolva a kosárból, hogy még többet láthasson. A füst alkotta sűrű sötétségben csak a tüzek adtak némi fényt: égő házak, égő pajták, lángoló kunyhók és füstölgő szénakazlak. Az egész falu égett, és a távolban egy másikat borította hamu és parázs. Ahogy a repülő gépezet elhaladt a tüzek felett, Chess több tucat goblint látott odalent, amint a lángokat táplálva mindenfélét odahordtak és beledobáltak. Néhány ámuló fej fordult felfelé, amikor a repülő szekér elhaladt felettük, és tátott szájjal bámulták a füstöt keresztülszelő masinát. Valami belecsapódott a szekér vázába, majd továbbpattant. A kosár megremegett, és Chess, ahogy körbenézett, a fonott kosáron átfúródott bronzdárdát talált, alig néhány centire a combjától. 

– Szerinted most már eleget láttunk? – kérdezte Bobbin. Amikor lángoló nyílvessző suhant el a fejük felett, a gnóm találmánya jobb oldalát vizsgálta. 

– Ha azok az emberek felgyújtják a szárnyakat…

– Azok nem emberek. Azok goblinok. – Újabb nyíl süvített el mellettük. Chess habozás nélkül előkapta abroncsbotját, betúrt a zsebébe egy kőért, aztán megfordult a kosárban, és süvítve ellőtte a követ. Alattuk, valamivel hátrébb, fájdalmasan felüvöltött egy goblin. Bobbin töprengve nézte az abroncsbotot. 

– Nekem is eszembe juthatott volna felhozni valami hasonlót a repülő szekérbe – mondta. 

A surranó megvonta a vállát.

– Ez csak egy abroncsbot. – Akkor már elhaladtak az égő falu felett, és a következő falu felé haladtak, amiből már alig maradt más, mint elszenesedett halmokból felröppenő szikrák. Chess előremutatott. 

– Ahá – mondta. – Ogrék.

– Hol? – Bobbin kihajolt, hogy jobban lásson, és a repülő szekér végrehajtott egy orsót a fák tetejének vonalában. A surranó a kosárba kapaszkodott, miközben a gnóm buzgón próbálta visszafordítani vízszintesbe a szerkezetet. Amikor végre újra vízszintesen és egyenesen repültek, Bobbin ennyit mondott: – Bocsánat. – Chess a fejét rázta. 

– Van egy ötletem. Te foglalkozz az irányítással, én meg végzem a megfigyelést.

– Hány ogrét láttál?

– Hármat, azt hiszem. Meg tudnál fordulni, és még egyszer elmenni arra? Megszámolom őket. 

– Ne is törődj vele – mondta a gnóm. – Bizonyos körülmények között a tájékoztató jellegű becslés ugyanolyan elfogadható, mint a számszerű adat. Megpróbálom… – A szekér orra felemelkedett, és a Nyugalmas-völgy elmaradt alattuk, ahogy a masina feltört a magasba. Bobbin az irányító zsinegekkel küzdött, és közben magában motyogott. 

– Nem értem, miért csinálja ezt… csak megpróbálok találni valami ésszerű emelkedési ütemet… a vízszintes lapátok beállítási szögével lehet kapcsolatos, azt hiszem. – Amikor sikerült egyensúlyba hoznia a szekeret, megint a hegycsúcsok felé tartottak, nagyjából nyugatnak. – Veszélynek neveznéd azt, amit odalent láttunk? – kérdezte Bobbin. 

– Nekem egyértelműen veszélyesnek látszott – mondta vidáman Chess.

– Akkor, azt hiszem, közölnöm kellene Kányával. Tudod, megígértem neki, hogy megteszem.

– Gondolod, hogy ki tudsz dobni útközben?

– Megpróbálom. – A gnóm babrált a zsinórokkal, és a repülő szekér elvitorlázott a hold-sütötte gerincek felett, majd ereszkedni kezdett a lejtőktől néhány mérföldre fekvő menekülttábor felé. – Azt hiszem, menni fog… 

Egy keresztáramlat elkapta a szerkezet doboz alakú orrát, mire az elfordult, aztán megint felcsapódott, és nekiindult egyenesen, fel az égbe, egyre gyorsabban.

– Ó, ne! Kapcsolati hiba! – dohogott a gnóm.