24. fejezet

– Hogy hagyhattad őket elmenekülni? – üvöltötte a nő. – Csatárláncot állítottam a völgyben, erre te, te… te vinnyogó, csapatvezérnek nevezett szerencsétlenség, engeded őket átjutni! – Thog, a különösen csúnya hobgoblin hat másik társával a Parancsnok előtt állt, magát összehúzva, és válaszolni sem mert. – Két osztag halott vagy elveszett! – A szarvakkal ékesített sisak egyiktől másikig fordult, és a sárkánymaszk minden szótagba belerezgett. – Egyáltalán látta őket tisztán valamelyikőtök? Tudjátok, hányan voltak? – Thog lábujjhegyen előreóvakodott, és felnézett. 

– Öten, akik világítottak, Parancsnok… de az egyikük egy ló volt. – Gyilkos szemek meredtek a goblinra a maszk mögül.

– Öten, de egyikük ló… Hatan voltak! A lóval együtt. Én megszámoltam őket, te miért nem tudtad? 

Miután nem jött válasz, a Parancsnok várt egy kicsit, s közben rázkódott a dühtől. 

– Megkettőzött szolgálat! – mondta aztán. – Mindenkinek dupla szolgálat, amíg mást nem rendelek. Most pedig tűnjetek el a szemem elől! – A hobgoblin és a goblinok megfordultak és elrohantak, csak úgy tülekedve menekülés közben. Mikor eltűntek, a nő suttogni kezdett. – Te pedig… Megtaláltam neked a törpét. Egyetlen dolgod volt, hogy elpusztítsd! Miért nem tetted? – A száraz, elcsukló hang, ami úgy tűnt, a Parancsnok páncélja alól jön, így szólt: 

– Ah… még engem kérdez? Hogy merészeli?

– Igenis kérdezlek – sziszegte Kolanda. – Miért nem ütötted le azt a törpét? Megadtam a lehetőséget! 

– Nem működött a varázslat! – válaszolt a hang – De lesz még rá lehetőség. Völgyárny is tudja. 

– Völgyárny?

– Völgyárny – ismételte keserűen a vékony hang. – Tudja, hogy ha legközelebb találkozunk, megölöm őt. 

Sötét-láp Kolanda felmászott egy magas, kopár gerincre, hogy onnan nézze csapatainak átszervezését. Fel nem tudta fogni, hogyan csúszhatott ki a kezei közül a törpe, aki Thorbardin titkának birtokában van, meg a bandája. Mégis megpróbálta valamelyest félretenni dühét, és folytatta a tervezgetést. A törpét meg kell állítani. Elfordult, és a keleti hegyláncok felé tekintett. A goblinok felderítői tudósítottak rögtön, ahogy az első reggeli fények megjelentek. A csoport keletnek ment, egyenesen keresztül a völgyön… legalábbis amíg figyelték őket. Egyikük érthetett ahhoz, hogyan tüntesse el a nyomokat. Mindenesetre keletre mentek, kelet felé pedig az Égalja nevű, magasra ívelő hegycsúcsok tornyosultak. Kolanda tudta a felderítőitől, hogy van arra egy régi, meredek ösvény, amely a hegyoldalak közt kanyarog, az azonban fárasztó, nehéz út lenne. Sokkal valószínűbb, hogy a hágó felé mennek, északon. Arra jóval megmászhatóbb csúcsok vannak, mint a hatalmas Égalja. Azon túl pedig van egy híd, ami átível a szakadékon, és a Dergoth-síkságra vezet. A törpének pedig oda kell mennie, mert Grallen ott esett el. Kolanda elmosolyodott. Számos foglyul ejtett ember és törpe életébe került a nyomok felderítése, de ennek eredményeként használható térkép és nagy mennyiségű ismeret volt a birtokában. Az északi ösvényen jóval a menekülő csoport előtt odaérhet Dergothba. 

Akadt azonban itt még egy elvégzendő feladata. A menekültek, akik a szomszédos völgyekbe vágtak át, még mindig rengetegen voltak. Őket akarta elkapni. Ahhoz csak egy kisebb sereg kell. Mikor a csapatok felsorakoztak, Kolanda elküldött egy csoportot, hogy keressék meg az Aratóból és Nyáj-henyéből menekülteket, és hozzanak el mindenkit, aki munkavégzésre alkalmas. Az alkalmatlanokat viszont egyszerűen öljék meg. 

– Menjetek délre! – utasította őket. – Menjetek át a Kerüldel-völgybe, és ott forduljatok északnak. Csaljátok csapdába, állítsátok meg, és hozzátok vissza őket! 

* * *

Bobbin egyre ingerültebb lett, ahogy a teltek a napok. Idegesítette saját maga, a repülő szekere, és általában az egész világ. Ennek valójában az volt az oka, hogy unatkozott. A nézelődésen kívül nem nagyon van mit tenni, ha valaki fönt ragad egy levegőben úszó, levegővel hajtott szerkezeten. Ráadásul a repülő szekér sokkal érzékenyebb volt a szél szeszélyes fuvallataira, mint a gnóm által beépített, nem túl hatékony irányító berendezésekre. Az utóbbi pár napban még csak beszélgető partnere sem akadt. Mióta elhagyta a Kerüldel- és a Nyugalmas-völgy közti szorost, számtalanszor próbált visszajutni, de a repülő szekér nem akart engedelmeskedni. Csak fújta a szél ide-oda, néha még ismerős tájak felett is elrepült, de túl magasan ahhoz, hogy bárkivel kapcsolatba léphessen. Már kezdett kifogyni a mazsolából is. Ezt felfoghatta jó hírként is, döbbent rá, hiszen jelenlegi problémáját éppen az a félvékányi mazsola okozta. A mazsolás-kosár, amely előtte hevert a jármű nádból font kabinjában, kiborult, és összekuszálta az irányító zsinórokat, amiket azóta sem tudott rendbe szedni. Az oldal- és magasságszabályozó fogantyúk zsinórjai összegabalyodtak, és nem érte el őket. Ennek eredményeként emelkedni többé-kevésbé tudott, a süllyedéshez azonban várnia kellett, hogy a szél megfelelő irányba állítsa az elülső szárnyakat, és reménykedni, hogy úgy maradnak, amíg közelebb kerül a földhöz. Ami még rosszabb, nem tudott balra fordulni, csak jobbra. A hiba a repülő szekér alapvető tervezési problémáira világított rá. Bobbin alulbecsülte a felhajtóerőt az építéskor, és rosszul ítélte meg az ellenőrző felületek érzékenységét. A többi gnómnak igaza volt – gondolta magában –, nem vagyok észnél. Ha hagyományos gnóm eljárással építettem volna, szakértőkkel terveztetve, kiosztva a feladatokat a különböző mesterek között, és aztán rakom össze, akkor most biztos nem történt volna ez. Persze, akkor egyáltalán nem is repülne. 

A légvezetőkkel és irányításukkal kapcsolatos probléma nem volt megoldhatatlan. Bobbin szorult helyzetének első hetében kikövetkeztette, hogy mi romolhatott el, és hogyan lehetne megjavítani. Ennek során megismerkedett egy olyan jelenséggel, amiről eddig azt sem tudta, hogy létezik. A föld közelében a levegő sűrűbb, és kavargóbb, így a földtől húsz-harminc ölnyire (40-60m) lévő összes légáramlat felfelé irányul. Ez elég logikus volt, hogy megértse. Csakhogy ő nem tudott erről, amikor a repülő szekeret tervezte. Az ő feltételezése szerint a levegő ugyanolyan levegő volt mindenütt. Még el is nevezte a jelenséget, ami a felszínhez közel fordult elő. Földhatás, így hívta. Ki is dolgozta a szükséges szabályozást hozzá. Már csak egy probléma volt hátra. A repülő szekeret nem lehetett röptében szerelni, muszáj lett volna leszállnia ehhez. Leszállni azonban nem tudott, amíg meg nem szerelte. Egykedvűen megrántotta a zsinórt, és inkább evett még néhány mazsolát. Arra gondolt, bárcsak hozott volna egy kis almabort. A mazsola almabor nélkül olyan, mint a napóra mutató nélkül. Megfelelő, de nem ideális. Az egyik hosszú reggelen a repülő szekér széles köríveket leírva süllyedt, majd váratlanul fütyülve felemelkedett körülbelül húszezer lábnyira (6000m) anélkül, hogy Bobbin bárhogyan elősegítette volna ezt a manővert. Majd e kiszámíthatatlan viselkedést követően a szerkezet egyszer csak megelégedett mindezzel, és lassan, bágyadtan süllyedni kezdett. Bobbin rögzítette a szerkezetet enyhe jobbra dőlt helyzetben, és a közbeeső időt szundikálással, dohányzással, és mazsolázgatással töltötte. 

Miután befejezte reggelijét, és elmosogatott az esővízben, amit előző éjszaka gyűjtött a vihar alatt, lenézett a kabin oldalából, hátha felismeri, hogy merre jár. Összeráncolta szemöldökét, és utálattal rázta fejét. Fél-mérföldnyire (800m) innen, a völgy fölött borultak ki a mazsolák. A hegygerincek között húzódó hosszú, erdős völgynél, amelyet Kerüldelnek hívtak. A táj a kanyargós fekete úttal. Lent, Bobbin bal oldalán füst szállt fel a menekültek táborából, akik a szomszédos völgyből jöttek, a goblinok inváziója elől menekülve. Előtte néhány mérföldre kiterjedt jégmező húzódott, ahol korábban Bozótugró Chestallal találkozott. Régi csatamező, ahogy a lény mondta. A jégtáblák a mezőn harcoló törpéket őrizték befagyva. Bobbin nem kérdőjelezte meg a jelenséget, bár nem értette a jelentőségét. 

Most embereket látott a jégen. Emberek mozogtak mindenütt. Hunyorított. Törpék… emberek és elfek is. Ilyen távolságból nehezen lehetett megmondani, de némelyiküknek mintha szakálla lett volna. Akkor biztosan emberek, gondolta. Az elfeknek nincs szakálluk. Aztán délen más mozgásra is figyelmes lett. Hunyorított, próbálta kivenni a részleteket. Egy nagy csoport… valami… az erdőt szétválasztó irtáson keresztül közeledett északról. Fémen csillant meg a fény. Páncél? A repülő szekér éppen a jégmező szélénél rótta lusta köreit. Bobbin kihajolt, hogy leintegessen. 

– Valakik támadnak! – kiabálta izgatottan, integetve, és mutogatott, de túl magasan volt. Odalent az emberek és törpék a jéggel foglalkoztak és azzal, ami alatta volt. Senki sem nézett föl, miközben elhaladt fölöttük, folytatva a körkörös süllyedést. Hosszú percek teltek el. Ekkor odalent a másik csoport tűnt fel ismét. Most pont előtte voltak. A gnóm kihajolt, hogy jobban megnézhesse őket. Már élesen látta a páncélozott goblinokat. Egyenetlen sorokban meneteltek, egy valamivel termetesebb alakkal az élen. Puffadt, zöldes színű lény volt, félresikerült páncélban. Bobbin még sosem látott azelőtt hobgoblint, bár tudta, mi az. Ha lehet, még csúnyábbak, mint a goblinok – gondolta. Fényes ruházata nélkül egyszerűen olyan lett volna, mint valami nagy, alaktalan zöld béka. A repülő szekér alig néhány száz lábnyira közelítette meg a menetelő sereget. Sebaj, mondta magának Bobbin, nemsokára újra a többiek fölé érek. Akkor majd szólok nekik, hogy jönnek a goblinok. Semmi közöm hozzá ugyan, de senkinek nincs szüksége goblinokra. 

Ahogy elvitorlázott a goblinok serege fölött, hallotta kiáltásaikat, és újra kinézett, hogy vessen rájuk egy pillantást. Számszeríjak és kardok emelkedtek felé, gúnyos megjegyzések hallatszottak. Ösztönösen körülnézett, hogy mit dobhatna rájuk. Csak egy letekert orsót talált a kosár és a dőlésirányító közé ékelve. Megmarkolta, meghúzta, és kiszabadította… aztán az életéért küzdve kapaszkodott a kosár keresztrúdjaiba, ahogy a durva dőlésszabályozó elszabadult, a jármű pedig engedelmesen megdőlt. A bal szárny meredeken lebillent, a hajó orra felemelkedett, és Bobbin masinája nagy fordulattal emelkedni kezdett. A repülő szekér jobbra fordulva égnek emelte orrát, és kilőtt egyenesen fölfelé. Majd teljes fordulattal zuhanórepülésbe kezdett, egyenesen a goblinok irányába. Azok ijedten bámultak, aztán kiabálni kezdtek, és futottak szerteszét. Bobbin átkozódott, miközben az iránnyal küzdve, megfékezte a zuhanást. 

A jármű azonban önhatalmúlag újabb félfordulattal válaszolt. Fejjel lefelé, eszeveszett tempóban száguldott el Bobbin a goblinok felett, és közben mazsolával bombázta őket. Mire újra jobbra tudta fordítani a repülő szekeret, már négy mérföldet tett meg délnek, és emelkedett, megint széles jobbra kanyarodó ívekre fordulva rá. Bobbin rögzítette az irányt, és idegesen csapott öklével a nádoszlopokra. 

– Tragacs! – szitkozódott – Roncs! Ócskavas! Te hasznavehetetlen romhalmaz, hát nem tudnál csak egyszer engedelmeskedni? Ha még egyszer az életben szilárd talajra lépek, darabokra szedlek, és hajóemelő darut csinálok belőled! – Körülbelül fél-mérföldnyire (800m) a magasban, a repülő szekér szelíden repült át a goblinok szétszóródott serege, a környező erdők és a jégmezőn dolgozó emberek és törpék fölött, akik régi fegyvereket gyűjtöttek. Végül újra a zsúfolt táborhely fölé ért, ahol gyerekeiket és sérültjeiket ápolták a menekültek. Majd ismét égnek fordította orrát és emelkedni kezdett. Bobbin becsukta szemét, és a fejét rázta. Eddig is elég rosszul álltak a dolgai, de most még a mazsolája is elfogyott. Magasan a hegygerinc fölött, ami a két kietlen völgyet választott el egymástól, és mérföldekre északra a hágótól kijavította, majd újra beállította irányító berendezését, felkészülve egy újabb körre. 

Legalább már működtek a műszerei, ahogy kell. El tudott fordulni kelet felé, aztán délnek, hogy lehetőleg visszataláljon az emberekhez, akiket a hegyszorosban elvesztett. Aztán másvalamire lett figyelmes. Felállt a kosarában, hogy jobban lásson előre. Valami közeledett északról, pontosan felé. Csak egy pont volt a horizonton, de egyenesen felé tartott… és repült. Az elkeseredettséget remény váltotta fel, és a gnóm arca felderült. Repül! Valaki más is van itt, egy repülő járművön, gondolta ujjongva Bobbin. Nem vagyok egyedül. Buzgón vigyorogva beült nádszékébe, és finoman lejjebb engedte a repülő szekér orrát, a közeledő irányába. Valaki, akivel megoszthatja az észrevételeit! Valaki, aki talán válaszol a kérdéseimre! Valaki az égben! Már egy mérföldről tanulmányozni kezdte az idegent. Piros színű, bíborvörösen fénylő, mozgó szárnyakkal, ami ritmusosan csapkodott, és mögötte hosszú nyúlványféleség. Lábak? Igen, egyértelműen lábak. Nem kerekek, vagy futómű, hanem lábak, mint egy állatnak. Ki vezeti? Bobbin nem látott semmiféle vezetőfülkét, de még egy padot sem, amin valaki ülne. Még közelebb ment. Aztán a szemei egyre nagyobbra nyíltak a hitetlenkedéstől és csodálkozástól. Meg mert volna rá esküdni, hogy ez egy repülő sárkány. 

Nevetséges, mondta magában. Krynnen nincsenek sárkányok. Bár azt mondják, valaha voltak. Évekkel ezelőtt, de nem most. Nincs élő ember, aki emlékezne sárkányokra. A szárnyas lény közelebb jött, és Bobbin egyre inkább kénytelen volt elismerni, hogy tényleg sárkánynak néz ki. Hatalmas, vörös sárkány szárnyalt a hegygerinc felett, egyenesen felé és repülő szekere felé. A gnóm gerincén fel-le futkosott a lehengerlő, izzasztó, jeges félelem, mintha fagyos ujjak markoltak volna belé. Aztán hangot hallott. 

– Ki vagy? – mintha közvetlenül mellette szólt volna valaki. Bobbin ijedten nézett körül. A sárkány úgy fél mérföldre lehetett, és a gnóm fejében szemernyi kétség nem maradt, hogy tényleg sárkány. A válla felett megint megszólalt a hang. – Ki vagy?

– Te ki vagy? – kiáltotta a gnóm. – És hol vagy?

– Épp rám nézel – mondta a hang. – Igen, rám. És igen, apróság, az vagyok, aminek gondolsz. Most már csillapodj le, és mondd meg szépen, ki vagy.

– Bobbin – mondta Bobbin. – Gnóm… vagyok. Te tényleg… De persze, hogy az vagy. Nem mondtad volna, ha nem az lennél, nem igaz?

– Bobbin – a hang mintha dorombolt volna a gnóm fülében. – Gyere csak, Bobbin. Egy-két pillanat, és nem lesz többé kétséged. – Hogy Bobbin megdermedt kezében remegett-e meg a kormányzsineg, vagy egy kóbor széllökés kapta el, a repülő szekér mindenesetre abban a pillanatban úgy döntött, hogy jobbra siklik, lelassul, és orral előre zuhanni kezd. A gnóm előtt hirtelen pörgő hegycsúcsok jelentek meg, és valahol mögötte mennydörgés hasított a levegőbe. 

– Ó, hogy kapná el a fogaskerék! – dörmögte.

– Aha – kuncogta a hang a válla felett. – Ügyesen kitértél, gnóm. Most szerencsével jártál, de akkor sem hagyhatlak életben, ezt te is tudod.

– Miért nem? – Bobbin meghúzta a zsineget, és nagy nehezen kirántotta a szekeret a dugóhúzóból.

– Mert megláttál – közölte hűvösen a sárkány. – Ez a balszerencséd. Senki nem maradhat életben, aki meglát, nehogy eljárjon a szája. Legalábbis egyelőre. Tudod, ez tönkretehetné a sárkánynagyúr tervét. 

– Nem hiszem, hogy én ilyet tennék. – Bobbin rántott egyet, és a hajó orra pár fokot süllyedt. Hátrapillantott és sóhajtott, a vörös sárkány kevesebb, mint százlábnyira mögötte volt, összecsukott szárnyakkal, résnyire nyitott állkapoccsal, kivillantva ragyogó fogsorát. A zuhanástól megviselt vázú repülő szekér egyenes repülésbe fordult, és a mögötte áramló levegő kis hózáport zúdított le egy jeges szikla csúcsáról. A masinát üldöző sárkány széttárta szárnyait, és kikerülte a hegyormot. 

– Szép mutatvány volt – suttogta a mély hang –, de nagyon kockázatos.

– Bolond vagyok – magyarázta a gnóm

– Milyen kár – dorombolt a sárkányhang. – Hát, emiatt nem kell többé aggódnod.

Bobbin megint körbenézett. Kis előnyre szert tett, de a sárkány szárnyalni kezdett, és oldaltámadásra készült. A teremtmény hatalmas volt, hossza és szárnyainak fesztávolsága is jóval meghaladta a repülő szekérét. Nem véletlenül sugárzott erőt, felsőbbrendűséget, és tökéletes uralmat a levegő fölött. Csak a megjelenése elég volt, hogy olyan félelmet ébresszen, amilyet korábban még soha nem érzett a gnóm. 

– Ne is reméljem, hogy esetleg valamiféle… ő… kevésbé végzetes megegyezésre juthatunk? – próbálkozott Bobbin, elrántva a hajót, hogy oldalra zuhanva, pontosan a sárkány alá kerüljön. Aztán emelkedni kezdett, és üldözőjén túl felszökött a magasba. 

– Ne légy nevetséges! – A sárkány hangjából már a düh csendült… és még valami, ami a gnómnak csak most jutott el a tudatáig. – Most már abbahagyhatnád ezt a levegőben táncolást. Tudhatnád, hogy nincs esélyed a menekülésre. 

– Bocsáss meg! – mondta a gnóm. – Nem sértésként mondom, de az önvédelem egy olyan szokás, amit nehéz megváltoztatni. – Tovább növelte a jármű magasságát, és elindult az ég felé. Mögötte a hatalmas szörny csapkodott óriási szárnyaival, teljes erejével üldözve őt. Valahogy mégis lomhának tűnt. Elképzelhető, hogy a lény fáradt? – töprengett a gnóm. Lehet, hogy a kimerültséget hallotta ki a hangjából? 

– Hagyd ezt abba, nem érek rá egész nap! – parancsolta a sárkány.

– Az ösztöneimmel küzdök – nyugtatta meg Bobbin. – Gondolom, nagyon sokat utaztál.

– Majdnem ötszáz mérföldet (800km) – vágta rá a sárkány. – De ehhez semmi közöd.

– Aerodinamika – motyogta Bobbin – tömeg és energia hányadosok.

– Hagyd abba a gagyogást, és gyere vissza!

– Biztosan hatalmas vagy, legalább egy tonnát nyomhatsz – jegyezte meg a gnóm, miközben járt az agya.

– Majdnem hármat – mondta a sárkány lekezelően. 

– Ötszáz mérföld, azt mondtad? – Előásott egy szénceruzát, és gyors számolásokat végzett. – Mondjuk… húsz csomó. Az azt jelenti, hogy több mint huszonnégy órája vagy a levegőben. Az nagyon hosszú idő. Messzire kell menned? 

– Nem kell ennél messzebb. Na, essünk túl ezen! Fordulj meg!

– Még mindig problémáim vannak az önkéntelen reakcióimmal – kért elnézést a gnóm. Még egyszer körbenézett, és a hajó orrát hirtelen negyvenöt fokban leengedve kiigazította az irányt, miközben azon töprengett, vajon mennyi ideig tud távol maradni a sárkánytól.