12. fejezet

Tűzszító Jilian térképe – amit Thorbardin egyik járatában szerzett egy haramiától, némi kényszer alkalmazásával – nem annyira térkép, mint inkább vázlatos rajz volt, ahol hullámos vonal jelölte a határterületeket. A lánynak végül Barterből északra tartó útjuk második napján sikerült rávennie Kányát, hogy vessen rá egy pillantást. A férfi sandán megnézte, ide-oda forgatta, majd a fejét kezdte vakarni. 

– Ez miden, amit követni szándékozol? – Ismét megfordította. – Így senkit nem fogsz megtalálni. Nincsenek rajta léptékek. Semmi, ami jelként szolgálna… elvileg ez minek a térképe? – Egy olyan kis tisztáson álltak meg pihenni, ami tulajdonképpen egy hegy széles terasza volt, és ahol egyben mind Kánya lova legelhetett, mind az utazók ihattak a lyukacsos kövekből feltörő és a meredek sziklák alján kis tavacskában összegyűlő forrás vizéből. Mint mindig, amikor megpihentek, a férfi és az elf most is az utat pásztázta: Kánya az előttük látótávolságban lévő csapást, Garon pedig a hátrahagyott nyomaikat tartotta szemmel. Ez hallgatólagos megegyezés volt közöttük, ahogy általában két, a kietlen területeken megfontoltan viselkedő utazó cselekszik. Kánya leguggolt, és a földre terítette Jilian térképét. 

– Még tájolás sincs rajta – szólalt meg. – Melyik irány melyik?

A lány mögötte állt és a válla felett nézte a térképet.

– Azt meg lehet állapítani abból, hogy hol vannak az X-ek. – mutatta. – Az egyik Thorbardin Déli kapuja, a másik az, ahol azok a haramiák utoljára látták Palaházi Chane-t.

– Ez nekem nem mond semmit – sóhajtott Kánya. – Még ha tudnánk, hogy melyik X micsoda, márpedig nem tudjuk, annyit látnánk, hogy a térképnek ez a széle, vagy épp az ellenkező, észak felé áll. De milyen messze vannak egymástól az X-ek? 

– Körülbelül egy araszra – vonta meg a vállát Jilian. – Meg tudjuk mérni, ha….

– Nem úgy értem. Mármint elvileg milyen valódi távolságot jelenthetnek?

– A Déli kapu és az északi vadon közötti távolságot – magyarázta, újra rácsodálkozva arra, ahogy a férfi képtelen ilyen egyszerű dolgokra is visszaemlékezni. – Akármilyen messze is van. – Kánya ismét felsóhajtott, és a fejét rázta. 

– Az lehet harminc, de akár nyolcvan mérföld is. Istenek, te lány, nem érted? Nincsenek határok. Nincsenek vonalak a hegyeken keresztül, amik például elárulnák, hogy: „Ez Thorbardin birodalma, és ez az oldal a vadon.” A vadon az a terület, ami a legutolsó őrszem látóterén kívül esik, és ez mindig változik. Az az illető, aki a térképet rajzolta, nem árulta el, mit kell keresni… és hol? 

– Ő nem igazán örült nekem – ismerte be a lány. – Púp volt a fején, miközben egy kocsihoz volt láncolva. Mindössze annyit mondott: „Ez itt a Déli kapu és ott menekült el előlünk. Azt hittük, a macskák elkapják.” 

– Macskák? – kérdezte a lányra meredve. – Milyen macskák?

– Nem tudom. Csak annyit mondott, macskák. Ó, és azt is említette, hogy egy madár mondta nekik, hogy menjenek el, úgyhogy elmentek. Ez segítség?

– Macskák. – Kánya kinyitotta az erszényét, előhúzta belőle a saját térképeit, majd megtalálva végre, amit keresett tanulmányozni kezdte. 

– Van egy völgy, innen északra, ami látszólag végigvonul északról délre. – Egy pillanatra elhallgatott és a térképet nézte. – Már kalandoztam arra, de még nem volt lehetőségem felfedezni. Ott voltak macskák. Nagy, fekete macskák, feleakkora magasak, mint a lovam. Ha az ifjú törpebarátod arra ment, ne reméld, hogy megtaláljuk. – A férfi egymás mellé rakta a két térképet, úgy böngészte őket, majd Jilian térképét megfordította. – Ez lehet az, szerintem. Láttam a völgyet a másik végén, de az valahova ide esett volna… – A saját térképére mutatott. – Valahova ide. 

– Akkor ez az a hely, ahova mennünk kell – szólalt meg Jilian. – Messze van?

– Nincsen – felelte a férfi. – Egy napra innen, talán. Csakhogy mi nem oda megyünk.

– Miért nem?

– A macskák miatt. Nézd, Krumplicska, azt mondtam neked, hogy segítek megtalálni ezt az X-et. De ha a te törpéd odament, legjobb, ha visszafordulunk.

– De ha Chane odament, akkor nekünk is oda kell mennünk. Megígérted, emlékszel?

– Hányszor kell még elmondanom, hogy én nem ígértem ilyet? – Felállt, és elrakta a térképét, Jiliannek pedig visszaadta a sajátját. – Tudod, az apád emberei mostanra már téged is keresnek… Tudja egyáltalán, hogy eljöttél?

– Tudja, hogy elindultam megkeresni Chane-t – vágott vissza Jilian. – Mondtam neki, hogy keresni fogom.

– És nem állított meg téged? Valahogy nem tudom ezt elképzelni, hacsak nem… – Kánya gyanakvó tekintettel nézett le a széles, csinos arcocskára. – Ő mit tud, merre mentél? – Jilian a saját lábát kezdte bámulni. 

– Mindenfelé Thorbardinban, feltételezem. Nem említettem neki, hogy beszéltem a haramiájával.

– Istenek! – sóhajtozott Kánya. – És Aranyveder Rogar?

– Hát… Azt mondtam neki, hogy mondtam apámnak, megkeresem Palaházi Chane-t, és az apám azt válaszolta: „Menj csak. Keresd, ahol csak akarod!” Gondolom, ezt úgy értelmezhette, hogy én tulajdonképpen nyugodtan mehetek a külvilágba. De mit számít ez? Most, hogy tudjuk, hol van Chane, csak oda kell mennünk, és megkeresnünk. Az lehet az a völgy, ahol Chane van, de honnan tudhatnánk biztosra, ha nem nézzük meg rendesen? – Kánya felsóhajtott.

– De a macskák. Egy épeszű ember nem… 

– Ó, a fenébe! Abbahagynád a macskák miatt való nyavalygást? Ha Chane oda ment, akkor már biztos gondjaiba vette az arra járó macskákat, úgyhogy nem kell aggódnod. – Kánya a fogát csikorgatta.

– Veled beszélgetni olyan, mintha a fallal tenném! Nem tudod megérteni, te Krumpli? Ha valamelyik macska megtalálta a törpédet… – Jilian elfordult, majd megtorpant.

– Embereket látok – suttogta, és a tisztás szélére mutatott, ahol a hegyoldal leszakadt. Szeme ragyogott az izgatottságtól. Ismét megmutatta az irányt, Kánya pedig a kőszirt széléhez rohant, a földre vetette magát, és egészen a peremig kúszott, hogy minél jobban láthasson. Jilian közvetlenül mögötte követte, és Kánya látta, hogy Garon már észrevette a mozgolódást, így olyan helyre állt, ahol beláthatta a teljes ösvényt. Először semmi látnivaló nem akadt odalent, csupán a meredek hegyoldal, ahogy belefutott a mély, párás kanyonba. Azután, a férfi mozgásra lett figyelmes. 

Messze a mélységben, a távolság miatt alig látható teremtmények egy sorban haladtak a ködös ösvényen, déli irányba. A napfény megcsillant páncéljukon, és a látványtól Kánya lélegzése izgatottan felgyorsult. Goblinok. Kisebb csoport volt, egy magasabb alakkal az élen – az illető fekete, csillogó páncélt, és valamilyen szarvval ékesített sisakot viselt. Ember? Elf? Kánya nem tudott rájönni. Ahogy az erszényéért nyúlt, könyöke egy kődarabhoz súrlódott, amely az érintéstől gurulni kezdett, majd egy pillanatig a sziklaszirt peremén egyensúlyozva végül leesett, és végiggördült a hegyoldalon. A férfi elnyomva egy káromkodást végre megtalálta a távcsövét, és a szeméhez emelte. Törpék által készített rézcső volt, lencsékkel és kvarcprizmával – nem olyan pontos és olyan kidolgozott, mint amilyent elf távcsöveknél látott, de megfelelő szakértelemmel készítették, céljainak pedig teljesen megfelelt. Beállította az élességszabályzó gyűrűt, majd a lenti társaságot kémlelte, hunyorogva igyekezett megszámlálni őket. Egyszerre nem lehetett az összes goblint látni, mivel a ködös ösvény egy részét eltakarták a hegyoldal kiálló szirtjei és sziklái. 

De legalább tucatnyian voltak. És jobban fel voltak fegyverezve, erősebb páncélzatot viseltek, mint azok, akikkel Kánya és Garon Barter északi részén találkozott. Olyan fegyelmezetten és rendezetten vonultak, ami teljesen meglepő volt a goblinoktól. Végigvezetve távcsövét a goblinok során, Kánya végül az elöl haladó magas alakot kezdte vizsgálgatni. Sötét, drága páncélt viselt: fényes acél mellvédőt, arannyal díszített váll-lapokat, olajozott, finom láncot, fényezett bronz lábszár- és karvédőket, sima, ovális, fekete pajzsot, kövekkel kirakott hüvelyből kilógó díszes kardmarkolattal. Volt nála egy könnyű-gyalogság által használt dárda vagy lándzsa is; Kánya nem tudta megmondani, melyik pontosan. A sisakon több szarv is ékeskedett, az alak arcát pedig olyan különös és egyedi maszk fedte, ami állatpofához hasonlított, ám ilyen teremtményt Kánya még sohasem látott. Miközben figyelte őket, a vezető megállt, felemelte a kezét, hogy a mögötte vonuló goblinok is megálljanak, majd megfordult. A rejtélyes maszk hirtelen az úton keresztülgördülő kődarabra nézett, azután felpillantott – egyenesen Kányára. A férfi döbbenten eszmélt rá, hogy az alul álló lény tisztán látja őt, és hogy a leárnyékolt szempár a groteszk szarvas hüllő maszk mögül olyan áthatóan néz rá, mintha a távcsöve mindkét irányba nagyítana. Kánya leengedte a messzelátót és hátrébb húzódott a szirt szélétől, Jiliant is hátrálásra késztetve. 

– Mi az? – suttogta a lány. – Kik azok az emberek? – Garon közelebb jött és melléjük térdelt, csak egészen rövid időre kihajolva, hogy egy pillantást vethessen az alsó ösvényre. 

– Goblinok? – Kánya bólintott.

– És valaki, aki vezeti őket. Egy magasabb illető. Jobban tennénk, ha a saját utunkon járnánk. 

Az elf ismét letekintett.

– Most nem láthatnak – szólalt meg. – Észrevettek minket?

– A vezető igen. De egy napba telne onnan ide jutni. Az a vezér… még soha nem láttam ilyen formájú arcvédőt.

– Hogy néz ki? – kérdezte az elf. Kánya elmagyarázta, Garon pedig elmélyülten hallgatta, majd biccentett.

– Egy sárkánymaszk – mondta. – A maszk, a sisak… sárkányarc.

– Nincsenek sárkányok – felelte Kánya. – Csak a mondákban.

– Voltak sárkányok Krynnen – helyesbített Garon. – Nem csupán mondabeliek, hanem valódiak. És gyanítom, valahol még mindig élnek.

– Nos, az ott lent biztosan nem sárkány volt. – A férfi elindult a lova felé, összegyűjtve közben a csomagját és a nyerget. – De bárki is az, tudja, hogy mi itt vagyunk fent. A többi pedig valódi goblin volt. Tehát ideje elindulnunk. 

Azon az éjszakán egy mérföldekkel északra és kicsit keletebbre húzódó hegyoldalon vertek tábort ahhoz képest, mint ahol megpihentek. Kánya jó hasznát vette a térképeinek és helyes távolságbecslő képességének, így amikor mindannyian kimerültek, engedélyezte a megállást. Amúgy is megfelelő hely volt a pihenésre – a hegygerinc repedései közt húzódó, menedéket nyújtó üreg, ahol a főzéshez szükséges tűz még nem látszódott, ám a szirt tetejéről egy őrszem bármilyen irányba mérföldekre elláthatott. Kánya és az elf felváltva álltak őrt. Kánya még nem mert Tűzszító Jilianra ekkora felelősséget bízni. A reggeli napsugarak már ébren, összepakolva és menet közben találták az utazókat, akik épp keskeny, sziklákkal körbefont csapáson próbáltak átvágni. Amikor a következő átjáróhoz értek, Kánya megállította őket, és az egyik irányba mutatott. 

– Ott a második X-ed, Krumplicska. Arra, ahol a csúcsok beárnyékolják a földet. Pont ott, ahol a köd kezdődik. Ott látták utoljára Palaházi Chane-t, feltéve, hogy a fegyvereseidnek igaza volt. Két-három mérfölddel mögötte kezdődik elvileg a völgy… ahol a macskák élnek. 

– Nagyszerű – szólalt meg a törpe vidáman. – Éppen ebédidőre odaérünk. 

Kánya már vitatkozni akart, aztán hagyta. Jilian ott állt, csípőre tett kézzel, elszánt és csillogó szemekkel bámulva rá – azt sugallva, hogy nem ismer megalkuvást. Felsóhajtott. 

– Ó, rendben. Odamegyünk, ahol a völgy kezdődik. Onnan nézelődhetsz, aztán körbejárunk és leellenőrizzük az üregeket. De ha egyetlen macskabajszot is találunk, visszafordulunk. 

– Még soha nem találkoztam senkivel, akinek ennyire rögeszméi lettek volna a macskák – horkant fel Jilian. – Szerintem olyan aranyosak.

– Mert még nem láttad ezeket a macskákat – vágott vissza Kánya. Ezzel felkapta a lova kantárát és továbbvezette. Egy mérföld után az út hirtelen lejteni kezdett, és két alig látható csapásban folytatódott. Az egyik egyenesen ment tovább, a másik jobbra tartott. Kánya a térképére pillantott.

– Az megy a Nyugalmas-völgy felé – mondta, a jobb oldali ösvényre mutatva. – Két-három napi járóföld innen. Én, ha a törpéd helyében lennék, oda mentem volna. – Talán arra, valamelyik faluban pihenteti sajgó lábát, gondolta a férfi, de nem mondta hangosan. Talán néhány dombi törpelány társaságát élvezi… ha egyáltalán még életben van. Garon Wendesthalas gondolataiba mélyedve álldogált, az elágazó utat nézve, majd a mögöttük haladó ösvényre pillantott.

– Azt hiszem, én most itt elválok tőletek, Kánya – szólalt meg végül. 

– Miért?

– Ó, csak azért, hogy leüljek és az arra haladókat figyelhessem. Lehet, hogy még találkozunk valahol, távolabb.

Kánya megvakarta szakállas állát.

– A goblinok miatt, ugye?

– Van rá esély, hogy erre jönnek – vonta meg a vállát Garon, majd rideg mosoly ült ki elf arcára. – Akad még elegendő nyilam, és nincs jobb dolgom. 

– Ezért jöttél igaz? – kérdezte a férfi, kicsit talán szomorúan. – Azt mondtad, akadhat több goblin is.

– Jó kirándulást, Kánya! – Az elf elfordult. – Lehet, hogy még találkozunk. – A komor tekintetben, ahogy elfordult tőle, Kánya valami rideget és elszántat pillantott meg. Valami halálosat. Ez az elf valódi gyűlöletet érez a goblinok iránt. 

– Igazán remélem, még találkozunk valamikor – mondta. Kánya másfél mérföld megtétele után visszafordult. Semmi nyoma nem volt az elf jelenlétének… és nem is lesz. Valószínűleg senki nem fogja viszontlátni, amíg ő maga nem szándékozik megmutatkozni. Kánya nyugat felé, a távolban hirtelen mozgásra lett figyelmes. Leárnyékolta a szemét, és úgy kémlelte. A messzeségben valami mozgott. A dolog kis fehér foltból egy nagyobb fehér folttá változott. Sebesen haladt feléjük. Kánya nézegette, majd a földön megjelenő árnyék egyértelművé tette, hogy a valami nem a földön haladt. A levegőben repült. Lassan a foltnak alakja is lett, méghozzá egy kitárt szárnyú sirályé, ahogy a légáramlaton úszott. – Istenek! – motyogta Kánya. – Ez az a bolond gnóm. – A repülő szekér pillanatokon belül Kányával és Jiliannel egy vonalba ért, majd elegánsan megfordult nagyjából százötven ölnyire a csapástól, és néhány-száz öllel a fejük felett. Ahogy fordult, egyre lassult, végül úgy tűnt, megállt a levegőben, ötvenölnyire a földtől. Ebben a helyzetben közeledett feléjük, lágyan ringatózva jobbra-balra. Amikor közel ért, láthatóvá vált a fehér hajú, bosszús arcú gnóm, aki a kosárban ült. Kikukkantott feléjük, majd integetni kezdett. 

– Hahó, odalent! Én vagyok az! Bobbin! Van valami élelmetek?

– Tudjuk, ki vagy! – kiáltotta Kánya. – Mit csinálsz idekint?

– Bent ragadtam egy ellenszélben! – válaszolta a gnóm. Fogalmam sincs, hol vagyok, de éhezem! Van ennivalótok?

– Készíthetek neked egy finom szendvicset. – szólt Jilian. – Szereted a hideg jávorszarvas-sültet?

– Sikerült már leszállnod ezzel az izével? – kérdezte Kánya.

A gnóm a férfira meredt, miközben próbálta irányítása alatt tartani a ringatózó járművet, még mindig százötven ölnyire a csapástól, de már csak alig hatvan öllel a fejük felett. 

– Gondolod, ha végre földet érhettem volna, még mindig idefent lennék? A sült jávorszarvas nagyszerű lesz, köszönöm. Mazsolával, ha lehetséges. És jól jönne egy kis almabor is, de ha csak vizetek van, az is megfelel. Ledobok egy kötelet, hogy azon küldjétek fel. Ti hova mentek? 

– Az előttünk húzódó völgybe megyünk, hogy megnézzük, Palaházi Chane ott van-e – felelte Jilian, miközben élelmet húzott elő az utazótáskájából. 

– Nem megyünk – szólalt meg Kánya. – Csak a határáig. Erről ennyit. 

– Azt hiszi, macskák vannak ott – magyarázta Jilian a repülő gnómnak. – Mindig a macskák miatt aggodalmaskodik. 

– Van szárnyuk, mint a fogadós malacainak? – kérdezte a gnóm. Jilian felkacagott.

– Természetesen nincs. Azok csak macskák.

– Nagyon nagy macskák – egészítette ki Kánya.

– Úgy látom, szükségetek lenne felderítő szolgálatra – mondta a gnóm. – Miután ettem, gondolom, el tudok repülni a völgy felett, hogy körbenézhessek nektek. Csak mondjátok meg, mit kerestek. 

– Palaházi Chane-t – kiáltotta Jilian. – Ő egy törpe, körülbelül ilyen magas, és nagyon jóképű… 

– Macskákat – mondta Kánya. – Macskamegfigyelésen vagyunk.

A gnóm egy pillanatig nem válaszolt. Egy légáram elkapta a repülő szekeret és Bobbin azzal küzdött, hogy helyben maradjon. Úgy tűnt, az irányítás főleg zsinórokkal történt, amik a kosárból a tárgy orrának szövetlapjaihoz vezettek, és amelyekkel meg lehetett változtatni a lapok szögét és hajlását. A repülő szekér ringatózott, rángatózott, majd újra egyenesbe került, hatvan öllel a föld felett. Bobbin lenézett, és megint bosszús képet vágott. 

– Szívesen körülnézek – szólalt meg. – Most épp úgysincs sokkal jobb dolgom.