6. fejezet

Thorbardin, a Kharolis-hegység belső vonulatai alatt húzódó, erődítményekkel védett birodalom királyságnak tekintette magát, annak ellenére, hogy Duncan király kétszáz évvel azelőtti halála óta egyetlen régens sem ült a trónra. Király nélkül pedig a Tánok Tanácsának jutott a feladat, hogy a Régensek Testületeként tanácskozzanak és döntéseket hozzanak azokban az ügyekben, amelyek nem a különálló városok és üregek hatáskörébe tartoztak. 

Hét város működött a hegység sziklás mélyében – mindegyik saját jogokkal rendelkező, népes közösségként –, valamint két gazdálkodó üreg, két Igazságügyi Palota és egy-egy masszív erődítmény a birodalom két főkapujánál. Az összeomlás óta, amely Ansalon nagy részét örökre megváltoztatta, háromszáz év telt el, és ezalatt Thorbardin törpéi szép lassan elhanyagolták az Északi kapu őrzését. Az összeomlás után északról gyakorlatilag megközelíthetetlenné vált a birodalom, és ezzel az északi oldalon lényegében megbízhatóbb védelem alakult ki, mint amilyet a hegyoldalba épült hatalmas kapu valaha is nyújtott. Egy évszázadon át járta a szóbeszéd, hogy északról vezet egy titkos út Thorbardinba, és a törpék emiatt működtették ott is az erődítményeket. Az összeomlást zűrzavar és járványok követték, és annak az évszázadnak a nagy részében ijesztően valóságos veszélyek fenyegették Thorbardint kívülről. 

Pestis és éhínség pusztított a kinti világban, a kontinensen megindult a népvándorlás, és semmilyen hely nem úszhatta meg sokáig, ha nem védték kellőképpen. Aztán eljött az idő, hogy Thorbardin kapui kiállják a legkeményebb próbát… és elszántan tartották magukat. A véres törpekapu-háború végigdúlta a Kharolis-hegységet; dombi törpe seregek gyülekeztek a hegyi törpékkel szemben, unokatestvér unokatestvér ellen, vér a vér ellen. A kintieknek eltökélt szándéka volt, hogy betörjenek Thorbardinba – egyesek szerint a gonosz fő-mágus, Fistandantilus felbujtására, akiről sokan azt tartják, hogy nála hatalmasabb varázslót nem hordott a hátán Krynn. Thorbardin sokáig szilárdan tartotta magát ezen erőkkel szemben, aztán Duncan király és a fiai vezérletével – Grallen herceg vezette a hylar törpéket – Thorbardin seregei kivonultak, hogy összecsapjanak ellenségeikkel. Egyenesen a Koponya-hegyre mentek, ahol a hatalmas varázsló barlangja rejtőzött. Ami az után történt, ahogy mindkét sereg tragikus véget ért Fistandantilus végső, rettenetes varázslata által, már csak avítt história. Ha van is még néhány olyan öreg törpe, aki emlékezne rá, velük már senki nem törődik. A beomlott Északi kaput azonban ezalatt végig tartották, ahogy Thorbardin minden védelmét. Több mint két évszázaddal később még mindig állt a hegy alatti királyság. A külső fenyegetések elleni védelemre azonban már nem fektettek olyan nagy hangsúlyt. A legutóbbi időkben persze szárnyra kaptak bizonyos nyugtalanító pletykák. A kereskedők mondogatták, hogy északon mozgolódni kezdtek a goblinok és az ogrék, hogy messze, az északi vadonon túl egész faluk tűntek el. Egyesek tudni vélték, hogy valahol messze seregek gyülekeznek, és bizonyos „nagyurakról” meg gyalázatos mesterkedésekről suttogtak. Valaki még azt is mondta, hogy sárkányt látott, de ezt senki nem hitte el. Sárkányok Krynn egész világában sehol sem léteztek. Ezt mindenki tudta. 

Hallani lehetett pletykákat, és némelyek nyugtalankodtak, de Thorbardinban ugyanúgy folyt tovább az élet, ahogy kétszáz éve. Némileg helyreállt a kereskedelem is – persze nem olyan szinten, mint a legendás múltban, a kapuháború előtt, amikor nyílt kereskedelmi utak kötötték össze Thorbardint Pax Tharkasszal és más birodalmakkal, de azért folyt kereskedés más, külföldi helyekkel és népekkel. Telt-múlt az idő, és a feledés homályába vesztek a régi legendák a titkos kapuról. A régi mesék, hogy milyen soha nem látott gonoszságok lappanghatnak a Koponyahegy elüszkösödött és eljegesedett torz formái között, északon, vagy Duncan király meg a nemes Grallen herceg dicsőségének legendái mind elhalványodtak. A hegyi törpék nemigen szoktak a múlton merengeni, és az is biztos, hogy Thorbardin nyüzsgő városaiban nem sokan foglalkoztak az ilyen ősi dolgokkal. Thorbardin a Kharolis-hegység gyomrában ugyanolyan volt, mint mindig is: több száz négyzetmérföldnyi nyüzsgő, tolongó, civakodó, ásó-fúró törpe országa, ahol a múlt a múlté, és a sajátján kívül más gondjaival nemigen törődött senki. Tűzszító Jiliannak is ezzel a valósággal kellett szembenéznie. Senki sem tudta, hová tűnt Palaházi Chane, és rajta kívül nem is nagyon érdekelt senkit. Ő azonban most már biztosan tudta, hová ment Chane, és arról is meg volt győződve, hogy milyen aljasul járhatott el az apja. Szokása szerint ezúttal is önfejű elhatározásra jutott. 

– Kimegyek – mondta szomszédjának Érces Siliciának. – Megyek, és megkeresem Palaházi Chane-t, hogy hazahozzam. El sem lehet képzelni, hogy milyen kalamajkába keveredhetett odakint.

A zömök Silicia szeme elkerekedett a borzalomtól.

– Kimész? Úgy érted, hogy kintre ki?

– Persze, hogy úgy értem – mondta Jilian. – Chane-nek azt mondta az álma, hogy menjen, és keressen meg egy régi sisakot, mert Thorbardint veszély fenyegeti, és csak ő mentheti meg. Úgyhogy tudom, miért ment el. A saját apám pedig, fakuljon ki a szakálla, először útjára indította, aztán meg elárulta. Tudom ám, hogy történt. Ezért kimegyek, hogy megkeressem. 

– De, Jilian… kintre? Senki sem megy ki! Soha nem hallottam még ilyesmit!

– Ne bolondozz, Silicia! Persze, hogy szoktak kimenni. Kereskedők, felderítők, fémmunkások… rengetegen mennek ki. Még maga Chane is járt odakint korábban, amikor Aranyveder Rogarnak segített pakolni. Mesélt róla nekem. 

– De neked lehet? Mármint kimenni? Szabad azt?

– Megkérdeztem Dárdaöntő Vasfit. Ő tudja az ilyen dolgokat. Azt mondta, mindenki kimehet, aki csak akar. Nem tiltja a törvény. Csak a visszajövetel nehézkes. 

– Megmondtad neki, hogy azt tervezed, kimész?

– Nem. Nem gondolom, hogy az orrára kellett volna kötnöm. És tudod, hogyan tudnak terjedni a pletykák. Csak úgy általánosságban kérdeztem, hogy szoktak-e kimenni. Azt mondta, mindenki mehet, aki akar.

Silicia összevonta a szemöldökét.

– De, Jilian, te soha nem voltál odakint. Úgy értem… kint. Lefogadom, hogy még soha nem láttad az eget, csak a Tánok-völgyében. Azt tudom, hogy én biztosan nem. Soha nem is fordult meg a fejemben ilyesmi. Azt mondják, mindenféle borzalmas dogok vannak odakint: ogrék, goblinok, elf harcosok, emberek. Reorxra, azt mondják, manapság már a világ felét megszállták az emberek. Jilian, jól vagy? Álmomban sem jutna eszembe ilyesmi. Kintre?

– Kintre – jelentette ki határozottan Jilian. – És úgy kell az apámnak, ha soha többé nem jövök vissza.

– De, Jilian, drágám… – Silicia elhallgatott, aztán bevetette a legütősebb kártyáját. – Mit fognak gondolni a többiek? 

– Ó, rozsda vigye, hogy ki mit gondol! Megyek, Silicia, és kész. Csak annyit kérek, hogy időnként nézz rá apámra, és ellenőrizd, hogy fizesse ki időben a számlákat. A vén ócskavas egyáltalán nem ért a háztartáshoz. 

– Hát persze, hogy megteszem, drágám.

Silicia még mindig hevesen pislogott, és csak félig-meddig hitte el a hallottakat.

– De honnan fogod tudni, hogy egyáltalán hol keresd azt a fiút, drágám? A kinti világ egyszerűen… szóval rettenetesen nagy! – Beleborzongott a gondolatba is. 

– Hát, igen. De legalább azt tudom, hogy merre induljak. Van egy térképem róla, hogy hol látták utoljára.

– Térképed? – Silicia megint pislogott, egyik ámulatból a másikba esve. – Csak nem az apád…?

– Nem is említettem meg neki. És értékelném, ha te sem tennéd. Nem, láttam a fegyvereseket, akiket elküldött, hogy kergessék el Chane-t. Akkor még nem tudtam, hogy kicsodák, de később rájöttem. Aztán az egyiket megint láttam, a bádogosnál. Követtem, és rávettem, hogy rajzoljon nekem egy térképet. 

– Egy fegyverest? Egy üregi haramiát? Ugyan mivel vetted rá, hogy megtegye? Jilian, csak nem…?

– Ó, szó sincs róla, Silicia. Ne butáskodj! Nem, csak követtem, amíg el nem kaptam egyedül egy kábelaknában. Akkor mögé lopóztam, és fejbe vágtam egy feszítővassal. Aztán, míg eszméletlenül hevert, hozzákötöztem egy siklóvonat-kocsihoz. Amikor magához tért, megmondtam neki, hogy ha rajzol nekem egy térképet, adok neki egy vésőt, amivel elvághatja a láncokat. Így aztán megrajzolta a térképet. Nagyon készséges volt, mert hallani lehetett, hogy közeledik egy ércszállító vagon. 

Silicia döbbenten meredt rá, egyáltalán nem jutva szóhoz. Végül megcsóválta a fejét, és sóhajtott.

– Megvan mindened, ami kellhet egy ilyen úthoz?

– Van nálam meleg ruha, némi élelem és egy vizes-tömlő. És a térkép. Gondolom, hasznos lenne magammal vinnem egy csapat fegyverest, de ilyesmire nem futja a költségvetésemből. 

– Persze, hogy nem! – csattant fel Silicia. – Manapság elképesztő összegeket kérnek már azért is, hogy elkísérjenek a piacra. El sem lehet képzelni, mit kellett volna fizetned egy kíséretért… odakintre! – Körbenézett tágas szobája falain és szekrényein. Kardok és pajzsok, pörölyök és lándzsák álltak különböző helyeken kiállítva és gúlába rakva. A férje, Érces Kőfejtő büszke volt a gyűjteményére. – Az a legkevesebb, úgy vélem, hogy legalább egy-két fegyvert vigyél magaddal. 

– Nem vihetem el a férjed…

– Vigye el a rozsda! Amúgy sem tudja már követni, hogy mije van. Amiről nem tud, az nem is fog neki hiányozni. 

Odament egy sarokszekrényhez, beletúrt, és előszedett egy kicsi, kétélű kardot meg egy tőrt, hüvelyestül. 

– Vidd el ezeket! – mondta. – A bátyám adta őket egyszer Kövinek egy nagylelkűségi rohamában, de szerintem évek óta rájuk sem nézett. Nem nagyon szívlelheti a bátyámat, tudod. 

Jilian elvette tőle a kardot, s kíváncsian szemügyre vette. 

– Ez nehezebb, mint egy feszítővas – állapította meg. – Használtál már valaha kardot, Jilian?

– Hát… nem igazán. Miért, te igen?

– Nem. De nem lehet túl bonyolult. Csak meg kell lendíteni, azt hiszem.

– Meglendíteni, mint egy feszítővasat, úgy gondolod? 

– Azért lehet, hogy két kézzel. Elég hosszú a markolat, hogy mindkét kezeddel megfogd. Gyere, állj ide, a szoba közepére, és lengesd egy kicsit. Akkor nem lesz majd teljesen szokatlan, ha netán harcolnod kell vele valami ellen.

Jilian segített Siliciának félretolni a bútorokat, aztán beállt a szabaddá tett területre, és óvatosan két kézre fogva, felemelte a kardot. A penge rövidebb volt ugyan, mint Érces Kőfejtő gyűjteményének a legtöbb darabja, de így is csak hat hüvelykkel maradt el Jilian magasságától, és a súlyának a nagy része az elejére esett, a hegye felé, törpe stílusban. Jilian izmos törpelány volt, úgyhogy könnyedén felemelte, még kinyújtott karral is tudta tartani, de azért egy kicsit kibillentette az egyensúlyából. 

– Mire sújtsak le vele? – kérdezte.

Silicia odament az egyik sarokba, és előhozott egy gyertyatartóállványt, benne egy lábnyi magas gyertyával.

– Nyisszantsd ketté! – javasolta.

– Jó. Állj félre! – Jilian behelyezkedett a gyertyatartótól jobbra, becélozta, felemelte a kardját, és suhintott… aztán elakadt a lélegzete, és kapaszkodott az életéért, miközben a kard mintha önálló életre kelt volna. Elsuhant a gyertya fölött, és pörögni kezdett, ahogy a suhintás lendülete centrifugális erővé alakult át. Jilian pörgött körbe-körbe, mint egy búgócsiga, próbálta megtartani a kezében a kardot, és megtartani az egyensúlyát forgás közben. A kard a második fordulóban elvágta a gyertyát. A harmadikban kettészelte a tölgyfa gyertyaállványt. A negyedikben elvágta a tartó lábait, és Jilian másik oldalán kiütött két gyertyát egy lógó csillárból. Silicia visítva fedezékbe vonult, miközben a másik törpelány egyre gyorsabban forgott, majd megindult. Megtett még négy fordulatot, és ezalatt a kard kibelezett egy gyógynövénytartó edényt, lefejezett egy széket, kettészelt egy faliszőnyeget, majd beleállt egy ajtófélfába. Jilian ámulva pislogott, amíg el nem múlt a pillanatnyi kábulata, aztán kirántotta a fegyvert, és döbbenten meredt rá. 

– Egek! – mondta. Silicia kikukucskált egy kőpad mögül. 

– Gondolod, hogy befejezted?

– Azt hiszem. – Jilian körülnézett. – A rozsdás mindenit! Nézd milyen felfordulást csináltam!

Silicia előbújt a fedezékből, és ámulva nézte a kardot Jilian kezében. 

– Szerintem, nincs szükséged több gyakorlásra. Azt hiszem, elsajátítottad a használatát, nem gondolod?

– Azt hiszem, igen. De nézd, mit tettem a gyönyörű szobáddal! Ó, Silicia, nagyon sajnálom!

Silicia a száját csücsörítve körbement a szobában, és felmérte a károkat.

– Egyáltalán nem is vészes, igazán. Tudod, sosem kedveltem azt a gyertyaállványt. És az a borzalmas faliszőnyeg! Őszintén, tényleg gondoltam rá, hogy csinálok belőle inkább két bekeretezett képet… – Megint a kardra nézett. – Azt a zománcos mindenségit! Sosem gondoltam volna, hogy milyen vicces lehet egy ilyennel bánni. Az jutott eszembe, talán szervezhetnénk a hölgyekkel egy tanfolyamfélét. – Jilian bólintott. 

– Azt hiszem, kölcsönveszem, ha biztos vagy benne, hogy Kőfejtő nem bánja. 

– A legkevésbé sem. Amúgy is, legalább annyira az enyém is, mint az övé. Vidd csak el, meg a tőrt is, és legyen bennük örömöd. Kibérelhetnénk egy termet – töprengett tovább –, és zenére gyakorolhatnánk. Néhány lánynak kétségtelenül jót tenne a testmozgás… – Jilian Érces Siliciától Aranyveder Roganhoz ment, a kereskedőhöz. 

– Hogy hová mész? – hunyorgott rá hitetlenkedve a törpe.

– Odakintre – ismételte meg a lány. – Meg akarom találni Palaházi Chane-t, és haza akarom hozni. Lehet, hogy eltévedt, és éhezik, vagy ilyesmi.

– Te? – A kereskedő nem hitt a fülének. – Nem mehetsz ki oda csak úgy! Nem tudod, mi minden történhet veled? 

– Úgy tervezem, viszek magammal kardot – magyarázta Jilian, hogy eloszlassa a kereskedő aggodalmait. – Kiválóan bánok a karddal. De azon tűnődtem… nos, mivel te kapcsolatban vagy a kintiekkel, talán tudnál segíteni abban, hogy kivel beszéljek, hogy a nyomára bukkanjak. 

– Senkivel se állj szóba odakint! – csattant fel Aranyveder. – Ne bízz senkiben és semmiben odakint! Rozsda és patina, kislány, el sem tudod képzelni…

– Van térképem – mondta a lány. – De az csak azt mutatja meg, hogy hol látták utoljára. Lehet, hogy már nincs ott, és akkor kérdezősködnöm kell utána. – Eszébe ötlött egy újabb gondolat. – Nem megy északra egyetlen kereskedőkaravánod sem, mi? Mert akkor elmehetnék velük a vadonig. Ott fogom kezdeni a keresést. – Aranyveder nekidőlt egy padnak, és lehuppant rá. Az előtte álló törpelánynál bájosabb kislányt még nem látott, és mindig nagyon gyakorlatiasnak és józan eszűnek vélte, amikor eljött a boltjába, hogy átadja az apja rendeléseit. Most azonban… 

– Nem megy arra egyetlen karavánom sem – mondta elhalón. – Senki sem megy abba a vadonba. Az összeomlás előtti idők óta nem megy arra kereskedőút, és még annak idején is veszélyes irány volt. Persze, az őrült Kánya járt arra, fent. Fogadkozott, hogy elmegy Pax Tharkasba és vissza, ha adok neki jutalékot. Bolond egy terv. De persze, ő is bolond, az már szent igaz. 

– Kánya? – milyen fura név. Jilian elcsücsörítette formás ajkát. – Talán vele kellene beszélnem. Hol találom?

– Hát, nem Thorbardinban, az biztos. Sosem engedték húsz mérföldnél közelebb a kapukhoz.

– Mi a Krynnért nem? Mit tett?

– Nem értheted, kislány. – Aranyveder a fejét rázta. – Kánya nem törpe. Ő… nos hát. Üzleteltem vele, és megtapasztaltam, hogy bízhatok benne. De ő… szóval… ő ember. – Jilian elképedve bámult rá. 

– Mit veszel te az emberektől? Úgy értem, tudom, hogy annak idején voltak kereskedelmi kapcsolataink, de az emberek nem…? 

– Megbízhatatlanok? De. Általánosságban. És bizonytalanok, meg jórészt kellemetlenek is. Persze némiképp érthető, ha azt vesszük, milyen rövid ideig élnek… Kislány, láttál te már valaha embert? 

– Természetesen nem. Sosem jártam Thorbardinon kívül. De hallottam róluk. Chane már sokat látott, amikor kiment, hogy jelentéseket meg üzeneteket hozzon neked, és szokott róluk mesélni. Egyszer még egy elfet is látott.

– Igen, tudom – sóhajtott Aranyveder. – Mindenféle népek megfordulnak a cserehelyeken, de az olyan helyek nem valók egy magadfajta lánynak. Esküszöm! A hideg kiráz, ha arra gondolok…

– Chane odakint van valahol. És ő már járt ezeken a cserehelyeken, végül is, a te megbízásodból.

– Az más! Chane tud magára vigyázni. Te…

– Ez a másik dolog, amiről beszélni akartam veled. Lehet, hogy szüksége van a pénzre, amit nálad keresett. Ha ideadod nekem, én odaadom neki… ha megtalálom.