7. fejezet

A fekete út mérföldeken át sűrű erdőn kanyargott keresztül. Aztán, egy utolsó, hosszú kanyar után kiért a fák közül, és nyílegyenesen átvágott egy buckás, szinte teljesen kopár síkságon, ahol csupán moha nőtt, meg itt-ott néhány csenevész bokor. A Solinari és a Lunitari fénye – az előbbi majdhogynem a fejük felett ragyogott, a másik a Nyugati fal szirtjei felett – kísérteties vörös fénnyel és fehér foltokkal borította a tájat a sziporkázó ég alatt. 

– Újabb romok – állapította meg Bozótugró Chestal, és körbemutatott. – Lehet, hogy valamikor egy város állt itt. Lehet, hogy az összeomlás…

– Annál sokkal régebbi – mondta Völgyárny, a vándor. – Ó, sokkal régebbi. Ősrégi. A legenda szerint az álmodozások korában állt itt egy város. 

– A legendák szerint? – mordult rá Palaházi Chane. – Varázsló vagy. Nem tudod biztosra?

– Csak egy nagy erejű, múltba látó varázslattal tudhatnám meg – mondta reszelős, fagyos hangon. – Itt pedig nem fogok varázsolni. Furcsa dolgok történnek itt a mágiával. – Valahol a közelükben, valahol mellettük, mintha egyetértett volna valami… valami, ami gyászosan vette tudomásul a tényt. – Azt mondják, állt egy város ebben a völgyben – folytatta a varázsló. – A városnak pedig volt egy királya, aki foglyul ejtette, és a kezében tartotta minden mágia forrását. Gargathnak hívták a királyt. 

– Hogyan ejthette foglyul a mágia forrását? – kérdezte izgatottan Chess. – Szerinted még mindig itt van?

– Nem. Csak a hely, ahol tartotta, és a szerkezet, ami fogva tartotta. Egy isteni eredetű dolog, úgy hívják, hogy varázslatkötő. Még mindig van ereje, mégpedig elegendő ahhoz, hogy összezavarja és megkösse még a legmagasabb rendű varázslatokat is. 

– Rettenetes! – mondta volna mintha valami, hangtalanul.

– Az én varázslatomnak is ez a baja? – kérdezte körülpillantva Chess. – Meg van kötve? – A varázsló bólintott.

– Alighanem.

– Az biztos, hogy elég szomorúnak tűnik miatta. 

– Mi van? – morgott a törpe. – Ugyan, mit tudnak a varázslatok? Nem személyek azok. – Felnézett a varázslóra. – Milyen messzire kell még mennünk?

– Nem messzire – felelte Völgyárny. – Már el is fáradtál?

– Természetesen nem fáradtam el! Csak vannak elintézendő dolgaim, és nem látom, hogy ez az egész… 

– Pedig igen – nyugtatta meg Völgyárny. – Meg akarod találni a sisakot, ahogy álmodtad. Így kell kezdened.

A törpe elkomorodott.

– De mi közöd van neked ehhez az egészhez? Az én álmom. Mi jelentősége van a te számodra? 

– Könnyen lehet, hogy nagyon sok mindenki számára nagy a jelentősége – sóhajtott a varázsló. – Baljós időkben új jelentést nyernek a jelentőségek. Megvannak a saját okaim, hogy miért segítek neked beteljesíteni a küldetésed, Palaházi Chane… már ha sikerül beteljesítened. 

– Ha annyira fontos neked, miért nem mész és keresed meg a sisakot, hogy én meg visszatérhessek Thorbardinba? Nem szeretem, ha nincs tető a fejem fölött. 

– Persze, hogy nem. Hegyi törpe vagy. De ez a te álmod, Palaházi Chane, nem az enyém.

– Vigye el a rozsda! – dörmögte a törpe. – Pont, mintha a surranótól akarnék értelmes választ kapni. Hogy érted, hogy „baljós időkben”? 

– Voltak baljós előjelek. Voltak, akik értelmezték őket, és voltak, akik hittek bennük. Vannak, akik úgy tartják, pusztulás fog jönni erre a vidékre. Vannak, akik szerint már meg is kezdődött. Megszállás. Háború. El sem képzelhető borzalmak. – Chane megállt, felnézett a férfira. 

– Mikor?

– Hamarosan – felelte a mágus. – Vannak, akik szerint öt éven belül. Vannak, akik szerint még az idén.

– De… miért?

– Azt hiszem, lesznek még további előjelek – mondta halkan Völgyárny, olyan jeges hangon, mint egy téli éjszaka. – Akkor majd talán tudni fogjuk. – Előttük az út mintha egy roppant falba vájt, hatalmas kapuhoz ért volna, csakhogy bármilyen kapu volt is ott azelőtt, most már nyoma sem látszott. Csak egy szaggatott szélű nyiladék maradt a hosszú, magas, töredezett sziklaépítményben, amely a holdfényes messzeségbe veszett jobbra és balra is. Egy helyenként leomlott, ősi fal. A fal közelében, közvetlenül a fekete út mellett, egy különálló, ismerősnek tűnő törmelékhalom magasodott. Olyan volt, mint az, amit az erdőben találtak: valaha többféle szerkezet lehetett egymáshoz kapcsolva, és most csonkok és furcsa alakzatok álltak ki az egyvelegből. 

– Egy újabb gnóm gépezet? – tűnődött Chess. – Szerintetek, mire szolgálhatott? 

– Régi – bólintott a varázsló.

– Nagyon régi – mintha valami láthatatlan dolog egyetértett volna vele.

– Egy ostromgép – mondta Völgyárny. – Addig építették őket, amíg át nem jutottak a falon. 

– Kik?

– A gnómok. Ki más?

– Mit akartak?

– Azt, ami Gargathnál volt. Minden mágia forrását.

– Sosem hallottam, hogy egy gnóm mágiát használt volna – jegyezte meg a surranó.

A varázsló elkomorodott, és mintha megborzongott volna.

– Jobb lesz, ha továbbállunk. – A falon túl az út meredeken lejteni kezdett, és olyan sűrű erdőbe ért, hogy a holdak fénye csak foltokban szűrődött át az ágak szövevénye között. 

– Szívem szerint én itt tábort vernék – mondta Chane, de aztán elhallgatott, amikor újra megszólalt az éneklő hang, ezúttal sokkal közelebbről. Valaki közvetlenül előttük, egy mindannyiuk által ismeretlen nyelven énekelt. Az énekes hangja elképesztő skálán mozgott, és olyan végtelenül édesen csengett, hogy elakadt a lélegzetük és összeszorult a szívük. Talán egy szirén? – morfondírozott Chane, de rájött, hogy tulajdonképpen mindegy. Megigézte a hang, és nem tudott volna elfordulni, hiába akart volna. Odafent, a lombokon túl tűz fénye villogott, és mintha onnan jött volna a hang. Továbbsiettek. A lejtő lassan kiegyenesedett, és a fák közt hirtelen kerek tisztás nyílt. Az út fekete kavicsa tisztára sepert fekete macskaköves térbe futott. Az ébenfekete kővel borított kör közel száz öl (190m) széles volt. 

Vastag, rövid, vörös gránitoszlopok álltak sűrűn a kör mentén, mintha őrködnének. A fekete körön belül volt egy fehér is, aztán megint egy fekete. Az egymást ölelő körök a térség közepe felé keskenyedtek, ott pedig egy magas, gúla alakú építmény állt, a tetején kicsi, homályos tárggyal. A tűz fényét a négy égtáj felé elhelyezett, széles tartókban lobogó tábortüzek adták, a körben álló alacsony oszlopok belső oldalán. Az utazók megtorpantak, fürkészőn körbepillantottak, próbáltak részleteket kivenni a lobogó fényben. A kör körüli félhomályban árnyak mozogtak. 

– Macskák – állapította meg a törpe. – Több tucat. Biztosan itt élnek.

A surranó belekémlelt a sötétbe, aztán kiegyenesedve előremutatott.

– Hú! Azt nézzétek! – Chane odanézett. Egy szellő fellobbantotta az egyik lángot, és a törpének elkerekedett a szeme. A kikövezett tisztáson túl csak úgy hemzsegtek a macskák. Az egyikük pedig még a többiekhez képest is hatalmasnak tetszett. Másfélszer akkora volt, mint a társai, és mozdulatlanul állt, egyenesen a törpére meredve; óriási, töprengő arany szempár nézett ki a hófehér, lobogó sörénnyel koronázott roppant, indigó-fekete fejből. A varázsló láthatólag nem törődött vele. Ő a gúlát nézte elmélyülten, végigmérve alulról felfelé. A pálcáján lévő kristály már nem kristálynak nézett ki. Elmúlt a ragyogása, és tompa, opálos szürke színt öltött. 

– Gargath temploma – mormolta. – Itt tartotta fogva a szürke-követ.

– Mit? – pillantott körbe Chane.

– Itt történt – mondta Völgyárny, mintha magában beszélne. – Az ott, fent, a mágiakötő. 

– Ó jaj – nyögött fel valami hangtalanul.

A türelmetlen surranó kiszaladt a kövezet szélére, hogy jobban megnézhesse az óriási, fehér sörényes macskát. Amikor az észrevette, meghátrált, megfordult, és odament az obeliszkhez, hogy azt is megnézze. Eltűnt mögötte. 

– Van itt valaki – állapította meg a törpe. – Valaki táplálja ezeket a tüzeket, és valaki énekelt. – Az obeliszk mögött álló kunyhóra pillantott. – Lehet… – Aztán megint megfordult, észrevette, hogy valami megmozdult a közelében. Kilépett a kövezetre egy olyan lény, amilyet még soha nem látott. A nő magasabb volt, mint Chane, sőt még a varázslónál is magasabb. Éjfekete volt a bőre, és a ráeső fényben indigó és ében minták áramlottak érzékien szinte felfoghatatlan szépségű arcán és testén. Ezüstfehér haja hosszan omlott alá, és a rajta lévő egyetlen ruhadarab – az egyik vállánál összefogott, karcsú combjáig lehulló rövid tunika – mintha pókhálóból lett volna szőve.

Chane elnyílt szájjal meredt rá; a szépsége ugyanúgy megigézte, mint az éneke. Soha nem hallott még ilyen hangot – a mennydörgés ereje és nyári felhők puhasága rezgett benne tökéletes egyensúlyban, mintha külön-külön énekelt volna mindegyikükhöz, de közben mégis egyszerre mindannyiukhoz. Sosem látott még ilyen kísértetiesen gyönyörű teremtményt sem, aki ilyen átható, kitartó erőt sugárzott. A törpe úgy érezte, hogy a nő egy érintésével összezúzhatná, ha akarná… vagy megérinthetné olyan gyengéden, ahogy egy pillangó száll le egy virágsziromra. Chane mögött és felett a varázsló szólalt meg suttogva. 

– Irda. – A nő hangja szinte átmenet nélkül beszéddé változott. 

– Üdvözöllek ismét, mágiaűző – búgta –, itt, ahol varázslat nem hat. Ő az? A Derkin-leszármazott? A küldetés viselője? – Az ébenfekete arcban ülő hatalmas szempár Chane-hez fordult, és fürkész tekintettel vizsgálta, igen hasonlóan ahhoz, ahogy az imént az óriási macska. A törpe szíve nagyot dobbant, amikor rájött, hogy ugyanazt a szempárt látja. 

– Alak-változtató – suttogta.

– Persze, hogy alak-változtató – mondta a mágus. – Mondtam, hogy ő irda. Rengeteg alakot fel tud ölteni. 

– Üdvözöllek, apró harcos! – búgott az irda. – Megígérték a holdak, hogy eljössz, követve az utat, melyet…

Egy másik, jóval kevésbé elbűvölő hang törte meg az igézetet.

– Gyertek, nézzétek, mi van emögött! – kiáltotta Bozótugró Chestal. – Egy olyan lépcsőféle, és… hahó! Hát ez meg ki? – A surranó odafutott hozzájuk, aztán megtorpant és csak pislogott, amikor az irda odafordult hozzá. – Hű! – nyögte sután Chess. 

– Ez nem hylar származású – kuncogott az irda. Chess csak pislogott, és tetőtől talpig végigmérte a magas, döbbenetes teremtményt. Elcsücsörítette a száját, és halkan füttyentett. 

– Hű! – mondta megint, aztán: – Bozótugró Chestal a nevem. Surranó vagyok, Hylóból. Te meg mi vagy? 

– Kíváncsi – mormolta az irda. – Irda vagyok, apróság.

– Sokat tűnődtem már rajta, hogyan nézhetsz ki – bólintott Chess. – A nagybátyám, Kerékfutó Gúnyűző szokott annak idején mesélni az irdákról. Meg kell hogy mondjam, egyáltalán nem hasonlítasz az ogrékra. 

Chane megütközve, haragosan a surranóhoz fordult.

– Miket mondasz! – Egy kéz nehezedett azonban a vállára, hogy megállítsa.

– Az ogrék és az irdák – suttogta odahajolva Völgyárny – valamikor, nagyon régen egy nép voltak… Mielőtt még az ogrék elcsúnyultak, és olyanok lettek, mint az ogrék. Most már egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. 

– Eltűntek a macskák – vette észre hirtelen Chess, amint körbepillantott a tisztáson.

– Nem fognak többé háborgatni titeket – mondta az irda. – Láttak velem, és én megnyugtattam őket. Most elmentek őrjáratozni a völgybe. Kerüldel nem szereti, ha háborgatják! 

– Azokkal a macskákkal elég hatékonyan el lehet riasztani a látogatókat – jegyezte meg Chane.

– Gyertek az otthonomba! – hívta őket az irda, és megfordult. – Egy kis édes-főzettel frissíthetitek magatokat, és kényelmesen beszélgethetünk. – Elindult a fák között álló kunyhóba, ők pedig követték. Chane megállt egy pillanatra a gúla mellett, és felnézett a csúcsára. Furcsa érzés fogta el, egy előérzet, amitől felállt a hátán a szőr, és hideg futott végig a gerincén. Egy pillanatra úgy érezte, mintha az obeliszk tetejéről szólt volna hozzá valami… valami, ami rá várt, ami hívogatta. Úgy érezte, mintha már járt volna itt, bár tudta, hogy még soha. És olyan érzetet keltett a hely, mint amilyen az álmaiban szokott lenni. 

– Ez lenne az a hely? – dörmögte magában. – Itt találom meg a sisakot?

Egy nagy, gyengéd kéz nehezedett a vállára, mire ő ugrott egyet, aztán felnézett a mellette álló irdára. 

– Nem itt van, amit keresel, Palaházi Chane – búgott –, de itt fogod kezdeni a keresést.

Továbbvezette a törpét, aki észrevette, hogy a mozdulatai – az erőt sugárzó, könnyed léptek, a fényes, fekete bőr alatt ruganyosan, érzékien hullámzó izmok – társai, a macskák hajlékony kecsességére emlékeztetik. 

* * *

– Az ősi időkben, az álmodozások korában itt emberek éltek – mesélte az irda. – Krynnen pedig még nem ismerték a mágiát. Így mondják a legrégebbi legendák. Aztán megérkezett a szürke-kő, az istenek birodalmából, és vele együtt a mágia… meg a káosz. Egyesek szerint Reorx isten hatalmat adott Gargath királynak, hogy csapdába ejtse és fogva tartsa a szürke-követ. Így volt, vagy sem, Gargath mindenesetre elfogta, két kristály segítségével. Az egyikkel becserkészte és elkapta, a másikkal pedig visszájára fordította a varázserejét. 

– Ezt mondta a varázsló is – vágott közbe Bozótugró Chestal, belekortyolva a meleg édes-főzetbe, amit az Irdától kapott –, csak ő úgy mondta, hogy egy kristály van… 

– Csss – torkolta le Völgyárny. – Hallgasd csendben!

– Gargath őrizte egy darabig – folytatta az irda –, de aztán elveszett, amikor a várost hatalmas ostromgépekkel megtámadták a gnómok. 

– Akkor azok azok a roncshalmazok – kottyantotta közbe a surranó. Most Chane hurrogta le. A törpe átnyúlt az asztalon, megragadta a surranó ingét, és felemelte a székéről. 

– Fogd be, és hallgass! – rivallt rá. Az irda zavartalanul folytatta.

– Az egyik legenda szerint amikor a szürke-kő kiszabadult, a varázslata a gnómok egy részét törpévé és surranóvá változtatta, és innen ered ez a két faj. 

– Ostobaság! – csattant fel Chess. – A surranók nem rokonai a törpéknek, és egészen biztosan nem gnómoktól származunk.

– A rozsdás mindenit! – méltatlankodott a törpe is. – A törpék voltak itt először. Ezt mindenki tudja. 

– Elhallgatnátok mind a ketten? – recsegte Völgyárny, és hangja úgy mart, mint a jeges hóvihar. – Maradjatok már csendben!

– De engem rágalmazás ért! – mondta Chess.

A varázsló szeme megcsillant, mint a jég. A surranóra mutatott a pálcájával, és mormolni kezdett:

– Thranthalaus eghom dit… – aztán hirtelen elhallgatott. Az ajka mozgott tovább, de nem jött ki hang a torkán.

– Ez hiba volt – mondta együtt érzőn az irda. – Ezen a helyen nagyon erős az ellen-varázslat. 

– Nagyon erős – visszhangozta valami láthatatlan. A surranó a varázslóra meredt. 

– Mi lett vele? – Chane közelebb hajolt, látva a meglepett tekintetet a férfi szemében.

– Azt hiszem, varázsolni akart – vélekedett. – Biztosan visszafelé sült el. Saját magát hallgattatta el.

A surranó félrebillentette a fejét.

– Vajon meddig marad így?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Chane. – Az ő varázslata. És ha már itt tartunk, nem bánnám, ha valahogy elhallgattatnád a tiédet. 

– A mimet?

– A varázslatodat. Azt, amelyik követ. Feláll a hátamon a szőr attól, ha valami állandóan panaszkodik, miközben nincs is itt. 

– Legyetek óvatosak azzal a varázslattal! – figyelmeztette őket az irda. – Olyan hatalmas az ereje, hogy előbb-utóbb muszáj megtörténnie. 

– Ismered a varázslatomat? – vigyorgott a surranó. – Igazság szerint, azt hiszem, nem is az enyém, csak valahogy hozzám szegődött. 

– Tudok róla – bólintott az irda. – Már kétszáz éve itt van a völgyben, és várja, hogy megtörténjen. Azóta, hogy a törpék a közelben harcoltak, a törpekapu-háborúban.

– Lefogadom, hogy onnan való az a sok fagyott törpe – jegyezte meg Chess.

– Akkor avatkozott közbe először Fistandantilus – mondta az irda. Chane megborzongott. 

– Fistandantilus? A fő-mágus? Ő is itt volt?

– Először itt, aztán a végső ütközetnél, innen két heggyel odébb, keletre, a Dergoth-síkságon – mondta az irda a törpének. 

– Ott semmisítették meg Grallen seregét – emlékezett vissza Chane. – Egész életemben ezt a történetet hallgattam.

– Mindkét sereget megsemmisítette Fistandantilus negyedik és egyben legnagyobb erejű varázslata. Az első három varázslatot a kezdő ütközetben vetette be, itt, a Kerüldel-völgyben. A természeti erőkkel varázsolt. Először tüzet küldött rájuk, aztán jeget… 

– Elégett erdők a jég alatt – suttogta a surranó. – Azt láttam. Mi volt a harmadik? 

– Azt senki sem tudja – vonta meg a vállát az Irda. – Csapdába ejtette a hely varázslatellenes ereje, és ezért még nem történt meg.

– Rettenetes kín – mondta valami hangtalanul.

– Úgy érted, ő? – nézett körbe feleslegesen Chess. – Úgy értem, ez? 

– A te meg nem történt varázslatod.

– Hű! – Chess csak ennyit bírt kinyögni. Chane a bögréjével ütögette türelmetlenül az asztalt. 

– Mi köze van ennek az egésznek hozzám és az álmaimhoz? – Az irda fénylő szemmel fürkészte. 

– Mondtam már, hogy Gargath szerkentyűjében két kristály volt. Most csak egy van odafönt. Azt nevezik Varázslat-csapdának. Ennek a jelenléte okozza, hogy a völgyben gyakran meghiúsulnak a varázslatok. A másik kristályt, az Útlelőt, a hylar Grallen herceg találta meg. 

– Grallen? De hiszen, ő elesett a törpekapu-háborúban.

– Grallen Thorbardin utolsó királyának, Duncannak a fia. A varázsló tud az álmaidról, Palaházi Chane. Mi az, amit mindig megtalálsz az álmaidban?

– Egy régi sisak – felelte a törpe. – Egy harci sisak, szarvakkal és csúcsos koronával.

– És egy kristály van a homlokán?

– Hát, igen. Egy olyan zöldes kristály.

– Az a zöld kristály az Útlelő, Chane. A sisak Grallené, és az álmaid nem pusztán álmok. Grallen megtudott valamit Thorbardinról, mialatt eljutott innen az utolsó csatájába, Zahmenhez, amit most Koponya-hegynek hívnak. Megtudta, hogy Thorbardinnak van egy elfeledett bejárata, és ha életben maradt volna, megkereste és lezárta volna. De meghalt. Most seregek gyülekeznek északon… az előreküldött egységeik már kutatják a kulcsfontosságú területeket a környéken. – Az irda elhallgatott, és árnyék vetült az arcára. – Háború lesz. Az ogrék tudják, és amit ők tudnak, azt én is. Thorbardint nagyon hamar utol fogja érni a pusztulás. Ezért láttad az álmokat, Palaházi Chane. Az álmokon keresztül Grallen lelke szólt hozzád, próbálta elmondani, hogy mit kell tenni. Neked kell megtalálnod Grallen sisakját, és véghezvinned a küldetését. Neked kell lezárnod Thorbardin elfeledett kapuját. 

A surranó vigyorgott, csillogó szeme izgatottan ragyogott.

– Hű! – suttogta. – Nagyon örülök, hogy eljöttem veled! 

Chane csak bámulta az irdát, egy szót sem tudott kinyögni. Végül feltette az egyetlen kérdést, ami az eszébe ötlött.

– Miért én? – Völgyárny megpróbált megszólalni, megdörzsölte a nyakát, újra próbálkozott.

– Te… – krákogta a varázsló. Köhögött, ráncolta a homlokát, megpróbálta megköszörülni a torkát. Végül rekedten, épphogy csak suttogva, sikerült megszólalnia: – Mert Grallen rokona vagy, Palaházi Chane. Te vagy Duncannak, Thorbardin királyának utolsó leszármazottja.