15. fejezet

Amikor a Nyugati fal árnyéka a naplementében végigvonult a Kerüldel-völgy felett tornyosuló hegygerinc lejtőin, Palaházi Chane az utolsó fogást vájta a sziklaszirtbe, majd felhúzta magát a teraszos peremre. Ahogy megérkezett, a surranót pillanthatta meg, aki tétlenül üldögélt, rá várva. A hang, amit az elmúlt fél órában hallott, valójában amióta elindult felfelé a meredek kőfalon, most felhangosodott és közelebb került; meghatározhatatlan eredetű éles, siránkozó és szívszorító dal volt. 

– Te mindig mindent a nehezebb oldaláról közelítesz meg – viccelődött vele Bozótugró Chestal. – Gondolom, ez a törpék természetéből adódik, hogy mindennek szemből mennek neki, akármilyen nehézségről is legyen szó. Szerinted máshogy nem is sikerülhetne? 

– Te hogyan jöttél ide fel? – kérdezte fújtatva Chane. – Nekem fél órámba telt, amíg felmásztam ezen a sziklafalon. Hogy lehettél ilyen gyors?

– Nem voltam az – vonta meg a vállát a surranó. – Én körbe mentem. Van egy tökéletes mellékút arrafelé. Könnyen meg tudja mászni az, aki hajlandó felkutatni. Cipeltem a kardodat és a zsákodat is. Ott vannak a sziklán. Szeretnél itt letáborozni éjszakára, vagy nekivágsz a következő kőszirtnek? Ha inkább ahhoz van kedved, találtam egy másik kerülőutat, úgyhogy találkozhatunk odafent. – Chane a fejét rázta. 

– Mi ez a borzalmas zaj? Úgy hangzik, mintha valakinek szörnyű fájdalmai lennének. 

– Ja, ez csak Pukk. – A surranó körbenézett, majd ismét megvonta a vállát, mivel eszébe jutott, hogy Pukk nem igazán látható sehol. – Ez a legújabb találmánya. Úgy siránkozik, mint egy megsebzett lélek. Már elég régóta csinálja.

– Tudom. Hallottam végig az úton felfelé. Rá tudnád venni, hogy elhallgasson?

– Nem tudom, hogyan tehetném. Még azt sem tudom, miért nyavalyog. Talán hiányzik neki a völgy, vagy a fagyott törpe mező. Ott találtam rá ugyanis, eredetileg. 

– Hát, nagyon szeretném, ha elhallgattatnád. Az idegeimre megy. – Chess megfordult.

– Pukk! Fogd be! – A hátborzongató, hangtalan siránkozás gyengülni kezdett, azután ismét, újult erővel visszatért – csakhogy most már alkalmankénti zokogással is bővült a repertoár. 

– Ez még rosszabb – morogta a törpe. – Hogy lehet, amúgy, hogy ő követ téged? Mármint, ez. Mivel, ugye, nem személyről van szó. Ez csak egy régi varázslat, ami soha nem válhatott valósággá. 

– Nem tudom, miért követ, de követ. Pukk! Igazán szeretném, ha csendben maradnál!

A nyavalygó, zokogó alig-hang folytatódott. Chane felsóhajtott, majd felállt és körbenézett. Széles, apró kavicsos sziklaperemen voltak, mellettük újabb csipkézett fal húzódott. Ám ahogy a surranó említette, a fal valamivel távolabb alacsonyabbá vált, és egy felfelé induló ösvény indult belőle. Az este gyorsan leszállt, a nap már lenyugodott a völgy másik szélén, de még felsejlett az alkonyat fénye. 

– Van még időnk, hogy kicsivel messzebb menjünk – határozta el Chane. – Kíváncsi lennék, közelebb vagyunk-e valamivel ahhoz a zöld ösvényhez. 

– Ahhoz, amit én nem láthatok? – kérdezte Chess kitárt kézzel. – Halvány fogalmam sincs.

Chane elnézett az egyik, majd a másik irányba, azután végigpásztázta a hegyi emelkedőt. Megdörzsölte a homlokát, mivel érezte a bizsergést, de nem látta a zöld utat. Azonban az utolsó látomásból bizonyos volt benne, hogy a közelében jár. A távolban feltűnt a kis átjáró a két fenti csúcs között, és a törpe gyanította, hogy az út oda vezet. De milyen irányból? Odament a csomagjához, beletúrt, és felnézett. 

– Hol a drágakövem?

– A micsodád?

– A Varázslat-csapda! Hol van? – A surranó elgondolkodott, majd csettintve egyet az ujjaival az erszényéhez kapott.

– Úgy érted, ez? – Előhúzta a vörös követ, ami ütemesen kezdett villogni, ahogy a törpe dühösen érte nyúlt. – Valószínűleg elejtetted valahol – mondta a surranó ártatlanul. – Nyilván felvettem, hogy odaadjam. Ne törd magad a hálálkodással! 

– Még mi van az erszényedben, ami nem a tiéd? – zsörtölődött Chane. Chess belenézett. 

– Nem tudom. Már nem tudom követni. Van itt valami márvány, amit a régi csatamezőn találtam. És néhány szép kavics, meg egy teknőskoponya… pár gyertya, egy madzag, egy fülbevaló, egy gally. Ez mi? Ó, egy pár szép macskafog tőr. – Előhúzta az egyik tőrt. – Ilyened nem volt valamikor? 

– Kettő ilyenem volt – morogta a törpe. 

– Tényleg? És hová lettek?

– Add ide! – horkant fel. Chess átadta a tőrt, majd bezárta az erszényét. 

– Ha azt várod tőlem, hogy mindent pótoljak, amit elveszítesz…

– Ó, fogd be! – Chane hirtelen elhallgatott és körbenézett. – Nos, egy jó dolog történt. A varázslatod abbahagyta a nyavalygást. – A surranó hallgatózott kicsit, majd elvigyorodott.

– Tényleg. Köszi, Pukk.

– Gyötrelem – szólalt meg gyászosan valami hang nélkül.

A Varázslat-csapdával a kezében, Chane a távolba mutatott.

– Ott van. A zöld vonal. A kerülőút mentén halad felfelé. – Felkapta a zsákját, a kardját és a fejszéjét. – Kész vagy? 

– Azt nézd! – A surranó felfelé mutatott. A fejük felett hatalmas madárrajok repültek, a magas csúcsok felől a völgy felé tartva. Számtalan madárfaj menekült rémülten. Chane figyelte, ahogy hullámokban elhaladtak.

– Szerinted mi okozhatta ezt? – kérdezte.

– Bármi is volt az, a madaraknak nagyon sietős – felelte a surranó. – Látod azokat előttünk? Azok galambok. És vörös hegyi kányák, szajkók, kacsák, és… húzódj hátrébb! – Chess gyorsan előrántott egy kavicsot az erszényéből, hurkot erősített a botjára, belerakta a kis követ, célzott, és elengedte. A kavics az égbolt felé szállt, a következő pillanatban egy hatalmas madár repülés közben összecsuklott és lezuhant, majdnem Chane lábára puffanva. 

– Liba – magyarázta a surranó. – Kezd elegem lenni a szárított macskából. Ez lesz a vacsoránk.

Chane meredten nézte.

– Ezt hogy csináltad?

– Egy kavics segítségével. Azt hittem, láttad. – Felemelte a libát, és a vállára vetette. – Nézz körbe, hátha találsz néhány bogyót az út mentén. Hóbogyó tökéletes lesz. A tüskés indákon növő sárga bogyók azok. A hóbogyó finom a libához. – Chess ezzel elindult az ösvényen felfelé, a törpe pedig követte, még mindig döbbenten bámulva a kis teremtmény villás abroncsbotját. A menekülő madárrajok folyamatosan haladtak el felettük. És ezúttal Chessnek és Chane-nek társasága akadt a meredeken. A surranó és a törpe fürgén félreugrott, ahogy egy éles szarvú, hajlékony, szőrös lény elrohant mellettük. Néhány öllel arrébb a sziklafalat kellett megölelniük, amikor csapatnyi nehéz és vastag gyapjúbundás teremtmény viharzott el mellettük a rettegéstől bégetve. Egy magasabb sziklapárkánynál, ahol az út a csúcsok felé kanyarodott, a két vándor kénytelen volt lebukni, hogy menedékre leljen két ziháló farkas és az őket követő jávorszarvasok elől, amik sebesen rohantak az úton lefelé. 

– Elképzelhetőnek tartod, hogy a tél korán érkezik ebben az évben? 

A surranó visszalépett az ösvényre, hogy megszemlélje a különös eseményt, ám ismét a menedék alá ugrott, mivel még több gyapjas teremtmény viharzott el mellette.

– Valami elől futnak – szólalt meg Chane. – Valószínűleg ez lehet a megoldás. Táborozzunk le itt. Megsérülhet az, aki felfelé indul el az úton, miközben minden más lefelé tart. 

Hirtelen két hatalmas felföldi bölény viharzott el a sziklapárkány mellett, éles kanyarral követve a lefelé haladó utat. Újabb jávorszarvas jelent meg, kétségbeesetten ugrándozva, mivel a nagytestű állatok feltartották. Azután még több gyapjas teremtmény érkezett. Az egyiken nyakörv is volt csengővel. 

– Ez valakinek a báránya – jegyezte meg Chess. – Lefogadom, hogy most valahol fönt egy juhász eléggé búsulhat.

– Szerintem jobban tesszük, ha kicsit távolabb megyünk ettől az úttól – javasolta Chane. – Ha itt táboroznánk, az olyan lenne, mintha egy föld alatti csillesor mentén próbálnánk aludni. Rögös és nagyon forgalmas. 

Fáradtan továbbmentek a sziklagerinc mentén, az úttól távolabb, majd íves kanyar után kavicsos emelkedőhöz érkeztek. Némi vizsgálódás után Chane mászni kezdett. A surranó követte, cipelve közben a libát. A madár majdnem olyan nagy volt, mint ő. Már holdfénynél haladtak, amikor feljebb egy nyugodt mélyedéshez értek – jóval az állatoktól felvert, zajos út mögött és felett. 

– Ez jó lesz – mondta Chane. – Ott, a kiugró mögött tüzet rakok, hogy megfőzhesd a libát.

– Gyűjtöttél hóbogyót? – kérdezte Chess reménykedve. 

– Nem volt rá lehetőségem. Megleszünk anélkül is. – Mire a liba megsült, mind a fehér, mind a vörös hold a csúcsok felett járt, kettős színbe festve a távoli völgy meredek lejtőit és a fák lombjait. A két vándor csendben fogyasztotta el a vacsorát, leszámítva a surranó alkalmankénti megjegyzéseit és csevegéseit, amik nagy részére Palaházi Chane inkább nem is figyelt oda. A törpe gondolataiba merülve ült, néha megdörzsölve homlokát, ami bizseregni kezdett, ha a vörös hold fénye megérintette. Van egy titkos út Thorbardinba, és Grallen tudott róla. Mint egy harmadik kapu, gondolta. Egy kapu, amiről senki nem tudott. Thorbardinon gondolkodott, agyával bejárta a hegy alatti királyság összes – többezernyi – útját és termelőtelepét, amennyi csak létezett és amennyit fel tudott idézni. A legjobban Daewar kerület élt az emlékezetében, az egyetlen otthon, ami számára valaha létezett. Az üregek, ahol a fennmaradásáért dolgozott időről időre – először a mezőket őrizte, azután a folyamatos ásásban segített, amivel a törpék föld alatti termőföldjeiket igyekeznek kiterjeszteni. Tisztán emlékezett a Tizenkettedik útra, ahol annyit járt gyerekként. 

Kevésbé részletesen ismerte a Tizedik, a Tizenegyedik, a Tizenharmadik és a Tizennegyedik utat, amiken keresztül Daewar Thorbardin más kerületeivel folytatta kereskedelmét. Homályosan, egyetlen rövid látogatásból visszaidézte a félelmetes Életfát, a hylarok otthonát. A városuk egy hatalmas cseppkőbe volt vájva a nagy felszíni Urkhan-tenger alatt. Árvaként Chane hasonlított testfelépítésében és vonásaiban a hylarokra, sőt később még abban is, ahogy a szakálla rásimult az arcára, és nem hanyagul lefelé lógott. A hylarok megjelenése, ahogy Chane gyerekként látta, kegyetlen és nemes volt – kétségkívül, némelyik ilyen képességekkel rendelkezett, noha számtalan, hatalmat gyakorló hylar semmivel sem volt nemesebb, mint az átlagos daewariak. Mégis, Chane szakálla úgy nőtt, ahogy egy hylaré, és egyáltalán nem zavarta, hogy ettől úgy tűnt, mintha kemény és büszke lenne, és erős szél fújná szemből. 

A Tánok-völgyét, egész Thorbardinban a legnemesebb helyet, Chane mindössze egyszer látta. Elmerengett, vajon milyen „titkos út” vezethetett oda. A völgy szent volt a törpék számára, mivel ott található egy mágikus lebegő sír – a nagy Duncan király végső nyugvóhelye, állítólag. És Grallen sírja, ami a közelben, a tóparton feküdt, volt végül is az egyetlen hely Thorbardinban, ami felett a nyitott égbolt húzódott. Mégis, az egyetlen megközelítési módja a Tánok-völgyének a Thorbardinon belül vonuló három út volt. És természetesen, ha az Őrök falán át a legkisebb átjáró is létezne, azt valaki már odabent felfedezte volna. Akkor tehát nem a Tánok-völgyénél, vonta le a következtetést Chane. 

És nem a Déli kapunál, ami az összeomlás óta a Thorbardinba vezető általánosan használt bejárat volt, sem pedig a többnyire elhagyatott Északi kapu, a tönkrement kapujával. Lehet, hogy az Északi kaput nem használják, mondta magában Chane, de attól még nem áll védelem nélkül. Ugyanolyan áthatolhatatlan védelemmel volt ellátva, mint a Déli kapu. Talán valamilyen régen elfeledett üregnél vagy az egyik járaton keresztülhaladó védett átjárónál, esetleg az egyik alsóvárosnál? Kiar, Theiwar… Daergar? Nem tűnt valószínűnek. Valaki már felfedezte volna. 

– Van ott egy teremtmény hosszú, rugalmas karokkal, aminek nincs csont a testében. – Chane felnézett.

– Mi? Hol?

– A Sirrion-tengerben – felelte a surranó. – Nem figyelsz? Erről beszélek. A Sirrion-tengerről. Azt is mondják, hogy van rajta egy óriási sziget, annyira messze a Sancrist-szigettől, hogy egyáltalán nem látható, és nem is sziget. Valójában egy gnóm hajó, több száz éves, és elvileg valami fogaskerekes kormányrúddal irányította saját magát, aminek a tetején egy súly volt. Azért van a tengeren, állítólag, mert a gnómok, akik építették, nyugat felé indultak, olyan messzire, hogy odaérjenek, mielőtt a lezuhanó rúd betemeti magát az óceán fenekébe. Azóta is ezen dolgoznak, próbálva megoldani a problémát, ami egyre súlyosabb és súlyosabb lesz. Palaházi Chane halk mordulással visszatért saját gondolataihoz. Az Első útnál? Az egyik Igazságügyi Palotánál? Olyan nagy volt Thorbardin, annyi különböző területtel és helységgel a Kharolis-hegység alatti birodalomban. Palaházi Chane csak keveset látott belőlük, és szinte egyet sem a külső kerületekből vagy a törpekirályságot védő kúpos hegycsúcsokból. Chane felsóhajtott, majd egy másik taktikát alkalmazott. Grallen megtudta… ahogy az irda mondta… hogy van egy titkos bejárat, és hogy Thorbardint a bejárat miatt támadás fenyegeti. De hol lehetett? Grallen nem volt Thorbardinban, amikor mindezt megtudta; kívül volt, és a törpekapu-háborúban harcolt. Grallen nem tért vissza élve, de megpróbálta – legalábbis megkísérelte – megtalálni és valahogy lezárni a titkos átjárót. A törpe az állát dörzsölte. Akkor hova ment Grallen? Chane a kristályt használva pillantotta meg a zöld vonalat, melyet követni próbált. Abban bízott, hogy ez Grallen útja. De mégis, hova vezet? 

– Öt egyszarvú – mondta Bozótugró Chestal. A törpe ismét döbbenten körbepillantott.

– Hol?

– Mi?

– Azt mondtad: „öt egyszarvú”. Hol vannak?

– Ó, mindenütt – vonta meg a vállát a surranó. – Tudod, nem vagyok benne biztos, hogy hiszek neki. Tollashátú Bóbita köztudottan túloz. De ezt mondja. Azt állítja, neki személyesen öt egyszarvúja van. Habár én még csak egyet láttam.

– Bárcsak visszajönne az a varázsló! – motyogta a törpe.

– Miért? Azt hittem nem kedveled.

– Nem is. Soha nem bíznék abba a mágusba, amíg csak képes vagyok levegőt venni, de ő sok mindent tud a külvilágról, amit én nem. 

– Ennyi az egész? – kérdezte a surranó felvillanyozva. – Én a külvilágban töltöttem az egész életemet. Mit akarsz tudni?

– Nos, kezdésnek azt, hogy hol volt pontosan Grallen, amikor meghalt.

– Halvány elképzelésem sincs – válaszolta Chess vidáman. – Kérdezz valami mást!

Chane, elkeseredetten rázva a fejét, ismét töprengeni kezdett.

– Hogyan találhatnék meg egy titkos bejáratot, ha senki nem tudja, merre lehet? – merengett. – És ha van is titkos bejárat, és én megtalálom, mit kellene mégis tennem? Nyilvánvalóan az egyetlen személy, aki valaha tudott ezekre felelni, Grallen volt, de ő már réges-rég halott, és soha nem árulta el senkinek… igaz? – Chane a fejét rázta. Ha Grallen beszélt volna valakinek az ajtóról, akkor miért nem csinált az a valaki valamit azonnal? Vagy azóta? Miért én? 

– Törpék és emberek – szólalt meg a surranó. – Legalábbis ez az, amit én…

– Csendben maradnál, kérlek? – dühöngött Chane. – Nem látod, hogy gondolkodni próbálok?

– Csak azt akarom neked elmondani, hogy törpék és emberek vannak odalent.

– Hol?

– Az úton, ahol az állatok voltak. De az állatok már többnyire elmentek, és most emberek vannak, akik olyan gyorsan mennek lefelé, ahogy csak tudnak. Némelyikük vérzik. Kíváncsi lennék, mi történik itt.