4. fejezet

Chane aznap és jórészt másnap is a kemencénél dolgozott az erdőben. Egy zárt tűzfészekben szenet égetett keményfából, ez adta a kovácstűz magját, majd fiatal fák törzséből és macskabőrből készített fújtatóval lobogó lángot csiholt belőle. Az első pöröly valójában csak egy újraolvasztott vasdarab volt, amit nagyjából megtisztított és agyagformába öntött. Ezzel azonban már tudott készíteni egy másikat, mégpedig olyat, amelyet még egy hylar herceg vagy daewar kereskedő is megirigyelt volna. Az árva és ismeretlen származású Palaházi Chane-t ugyanis az alacsony rangú, egyszerű üreglakók közé sorolták ugyan, sőt néha kívülállónak tekintették a Kharolis-hegység nyüzsgő királyságában, mégis a kezére álltak a nemes mesterségek, ha ilyesmihez fogott. Gyermekévei alatt sokszor nézte, ahogy a hasonló korúak elmennek tanoncnak a fémkovácsok, kővágók és hasonló nemes foglalkozások mestereihez. Néha irigykedett, hogy az így kiválasztottak jeles pártfogókhoz jutottak. A keze sóvárogva vágyott a minőségi szerszámok után, és sajgott a szíve, hogy nem végezhet olyan munkát, amilyet a szerencsésebbek fognak majd egy napon. 

Nem csak ő tengődött azonban ilyen körülmények között. A hegy alatti királyság hét városában mindig ezrével éltek olyan gyerekek, akiknek nem nyílt esélye nagy névre vagy gazdagságra szert tenni. Az üregek és az utak gyermekei, olyan harcosok utódjai, akik sosem tértek haza, vagy kereskedőké, akik eltűntek a külvilágban – mindenféle sorsú árvák és elhagyott gyermekek. Thorbardin törpéi gondoskodtak róla, hogy ezek a gyermekek ne kallódjanak el, és legalább valamilyen alapképzést kapjanak, így mindig munkához juthattak, s nem szenvedtek hiányt az alapvető szükségletekben. Chane úgy nőtt föl, mint a többiek, és számos alacsonyabb rangú mesterséget megtanult, amik jó szolgálatot tettek neki. Csakhogy a hosszú évek alatt időnként újra és újra fellángolt benne a harag, és felizzott benne a vágy, hogy elismerjék. Voltak ilyen idők… Még ifjonc korában, amikor több hüvelyk választotta el felnőtt magasságától, a négy láb hat hüvelyktől (140cm), a fémműves Metszővágó Barakhoz került alkalmazásba, és a kovácsműhelyében kellett takarítania. Egyszer félredobtak egy darab nikkelvasat, amit aztán Chane felvett, fényesre pucolt, és visszaadott a mesternek. 

– Szép kis csecsebecse – mondta elismerőn a vén Metszővágó. – Szóval, szereted a fémeket, kis legény? 

– Igen, uram. Szeretem a jó fémek fogását, hangját és ízét.

– Akkor tartsd ezt meg – mondta az öreg törpe. – Ha akarsz, játssz vele a tűznél és az üllőnél. De csak akkor, ha a munkádat már elvégezted! – Chane hetekig formázta a nikkeldarabot, a késő éjjeli órákban, amikor már senki sem járt a környéken, és Metszővágó Baraknak annyira tetszett a kis tőr, amit készített belőle, hogy adott neki egy kevés sárgarezet és ébenfát, hogy készítsen hozzá markolatot is. 

– Tehetséged van a fegyverkészítéshez, Chane – mondta neki a mester. – Lehet, hogy valamelyik ősöd mesterember volt. Igazán kár, hogy nem ismert a családfád. Persze a legtöbb árva így van ezzel. Tartsd meg a tőrt, és tanulj tovább! A mesterségbeli tudás fontosabb, mint az, hogy ki vagy. 

Chane tizenöt éven át hordta magánál és dédelgette a tőrt, amely néha mintha suttogott volna hozzá. 

– Nézz rám, Palaházi Chane! Én nem akármilyen tőr vagyok, te pedig nem akármilyen törpe. Nézd meg a tükörképed az acélomon. Talán egy napon a képmásod elárulja, hogy ki is vagy valójában. – Megnézte a tükörképét, és eltűnődött. Már akkor is, mielőtt szélesedni kezdett a válla és kinőtt a szakálla, tisztában volt vele, hogy egy kicsit másképp néz ki, mint a körülötte lévők… Nem volt olyan, mint az átlagos, mindennapi daewarok, akikkel a kereskedő központokban találkozott. Bizonyos szempontból egészen hasonlított a hylar törpékre, nem mintha ez számított volna, hiszen ugyanolyan kevés esély volt rá, hogy a hylarok közül származna, mint a daewarok közül. Egy lelenc az lelenc, bárhol legyen is Thorbardinban. Ezekben az években kezdődtek az álmok is. Ugyanaz a visszatérő álom, újra és újra, néha mindössze egy hét különbséggel. A titokzatos hely, a titokzatos rejtekhely és az öreg, szarvas harci sisak, amelyet a kezében tartott, de valahogy sosem sikerült a fejére húznia. Teltek-múltak az évek, elérte a felnőttkort, és Aranyveder Rogernél, a kereskedőnél kapott munkát. Pakolt nála és néha kifutóskodott. Ilyenkor elment a Déli kapun túlra, hogy segítsen a Barterbe, vagy más kereskedő központba tartó vásáros karavánok felpakolásában. 

Egyszer maga is elment Barterbe. Találkozott ott elfekkel, emberekkel, gnómokkal és surranókkal. Látta a napfelkeltét és naplementét, látta a holdakat az éjszakai égen, érezte a külvilág hatalmasságát, a világét, amely nincs beszorítva a hegyek alá. A csodálatos, gazdag Thorbardinba visszatérve Chane végre ugyanúgy kihúzhatta magát, mint bármelyik törpe. És ekkor találkozott Jiliannal. Tűzszító Jiliannal. Könnybe lábadt a szeme, amikor eszébe jutott, megdobogtatta a szívét a lány… és most azért dolgozott, hogy elnyerje a tetszését. Az első pillanattól fogva tudta, a lány apja megveti, de ez nem tűnt fontosnak. Jiliannak megvolt a saját véleménye, és úgy látszott, hogy nem számít, Tűzszító Salak mit gondol bármiről is… Amíg el nem jött újra az álom, mégpedig, ezúttal sürgetően. A sors rendeléséről beszélt neki, és ő nem tudott mást tenni, mint hogy elhitte. Az öreg Tűzszító pedig kihasználta az alkalmat, hogy megtanítsa Chane-nek, ki is ő valójában: egy senkiházi lelenc, aki túl messzire ment. A nikkeltőr már a múlté. 

Tűzszító Salak csibészei azt is elvették tőle, amikor berángatták a vadonba. Lehet, hogy Jilian is már a múlté. Chane biztos volt benne, hogy Tűzszító Salak nem mondja el a lányának, mit művelt vele, úgyhogy Jilian csak azt tudhatja, hogy Chane elment, és nem jött vissza. Az is lehet, hogy halottnak hiszi. Még mindig kísértést érzett, hogy visszamenjen a Déli kapuhoz, hogy megkóstoltassa azokkal a csirkefogókkal az igaz vas ízét, és hogy addig rázza Tűzszító Salakot, amíg ki nem esnek a fogai. A ravasz vén ócskavasat. Az álom azonban hívta. Valamit meg kellett csinálnia, és a lelke mélyén tudta, hogy nem térhet vissza Thorbardinba, amíg el nem végezte… vagy legalábbis meg nem tett mindent az ügy érdekében. 

– Gazdag és híres leszel – mondta a surranó. Chane bosszúsan morgott az emlék hatása alatt. Mit tudhat egy surranó bármiről is? Az új pöröly kezdett formát nyerni a rögtönzött üllőn. Négy fontot (1,8kg) fog nyomni. A keze árulta ezt el neki, és tudta, hogy nem téved. A fejének egyik vége formás kalapácsfej volt, a másik vége pedig hegyes tüske, a kiegyensúlyozás végett. Ez a pöröly meg tudja görbíteni a legerősebb vonórudat, és formázni tudja a legkeményebb vasat is… továbbá veszedelmes fegyverként szolgál, ha úgy hozza a szükség. Az utolsó simításoknál tartott, a felületét és a tüskéjét edzette, majd ráerősítette egy zömök, kemény fanyélre, melyre nyersbőrt tekert, hogy jó fogása legyen. Aztán vágott egy szíjat, akasztónak, vett egy nagy levegőt, és körülnézett a kardnak való fém után. 

Egy férfi állt tőle alig egy lépésre. Kényelmesen valamilyen botra támaszkodott, és őt nézte. Chane el sem tudta képzelni, mióta állhat ott az illető. Nem hallotta, amikor odament. A bölénybunda alól kikandikáló fakó-vörös köpeny azonban elárulta neki, hogy micsoda a férfi, és azonnal ellenszenvet érzett iránta… ellenszenvet, és határozott bizalmatlanságot. Egy varázsló. 

– Én semmi rosszat nem látok abban, hogy gazdag és híres legyél, Palaházi Chane – mondta a varázsló vékony és jeges hangon, mint a téli szél. – Igazán érdemes célokhoz méltó hozzáállás.

A törpe rosszallón nézett rá, és hátrált egy lépést.

– A gondolataimban olvastál? Ha igen, akkor tudod, hogy nem én mondtam ezt, hanem egy surranó.

– Nem szükséges beleolvasni olyasvalakinek a gondolataiba, aki hangosan kimondja őket, miközben dolgozik, Palaházi Chane. 

– Honnan tudod, hogy ki vagyok? Nem én mondtam meg a nevemet.

– Ó, ismerlek, Palaházi Chane – mondta a varázsló. – Könnyen lehet, hogy többet tudok rólad, mint te magad.

– Ki vagy te, hogy bármit is tudsz rólam? – A varázsló sóhajtott, lehajtotta fejét, hófehér fürtjei meglibbentek.

– Sok mindennek hívtak már, ifjú törpe. Van, aki úgy hív, Völgyárny, a vándor. Ha szólítani akarsz, ez megteszi.

Közelebb lépett a még mindig lobogó kovácstűzhöz, és széttárta a kezét, mintha meg akarna melegedni. Az új pörölyre pillantott.

– Tettél rá valami címert vagy jelet? Elnevezted, vagy magadévá tetted valahogy?

A törpe megint arrébb húzódott, de levette a pörölyt az övéről, és megforgatta a fényben. 

– Csak a nevem kezdőbetűit írtam bele. Megnézheted. Milyen jelet használtam volna? 

A varázsló hunyorogva nézte a pörölyt.

– Á, igen, látom. P.C. Palaházi Chane. Akkor tényleg a te pörölyöd.

– Mit akarsz tőlem? 

– Hát, veled megyek. Azt hittem, ezt magadtól is tudod.

– Miért tudtam volna bármi ilyesmit?

– Persze, igazad van – ismerte el a férfi. – Na jó, először el kell mennünk az Irdához. 

– Kihez?

– Az Irdához.

– Miért?

– Majd akkor tudunk meg többet, ha odaérünk. Gyere!

– Nem megyek sehova! – Chane szakálla reszketett haragjában. – Még készítenem kell egy kardot!

A varázsló az ősöreg, rozsdás fémrúdra nézett.

– Nem ebből kell készítened a kardod, Palaházi Chane. Találunk jobbat is az úton. Gyere! Nem valami vidám hely számomra ez a völgy, és nem akarok itt több időt tölteni annál, amennyit muszáj. 

Chane vadul megrázta a fejét, dühösen összeszorította a fogát.

– Nem tudom, miről beszélsz, és nem akarok menni!

– Pedig szerintem jobban tennéd – mondta csendesen a varázsló.

– Miért?

– Miattuk – a varázsló intett a fejével. Chane odanézett, felszisszent, felkapta a cókmókját, és futásnak eredt, alig véve tudomást róla, hogy a varázsló is vele tart. Mögöttük szökellve, ugrálva, osonva közeledett egy nagy csapat óriási, fekete macska. A varázsló másfélszer olyan magas volt, mint a törpe, és amikor a köpenye alját felkapva szaladni kezdett, maga mögött hagyta Chane-t. – Erre! – kiáltotta. – Az út itt kanyarodik vissza, előttünk! 

Chane futott, ahogy bírt, de a macskák minden lépésnél egyre közelebb értek hozzá. Mély, mennydörgő morgásuk támadó dobok dübörgésének hangzott. Amikor már a tarkóján érezte forró leheletüket, egyik kezébe fogta a pörölyét, másikba a macskafog tőrét, hirtelen megállt, és megpördült. Lekuporodott, és hörgő csataüvöltést hallatott. Amikor szembefordult velük, a macskák elbizonytalanodtak. Közben újabb bestiák érkeztek, és beleütköztek a vezérállatokba. A tisztáson egy pillanat alatt egymásnak estek a macskák, karmolták, marták, csapkodták egymást sziszegve és prüszkölve. Kerülgették fajtársaikat, felágaskodtak, összekaptak, hemperegtek. Chane felemelt pöröllyel megindult feléjük, hogy közéjük vesse magát, de egy kéz megragadta a tarkóját, megfordította, és meglódította. 

– Futás! – rivallt rá a varázsló. – Nincs időnk játszani! 

Az állítás igazát nem lehetett kétségbe vonni. Chane rohant. A tisztás mögött erdő kezdődött, az erdő mögött pedig a fekete köves út kanyargott. Amikor odaértek, már a sarkukban jártak a macskák, és a törpe fel-alá futkosott a biztonságot jelentő sáv mentén, ugyanolyan vadul hörögve, mint az utána nyújtózkodó, feldühödött ragadozók. Végül aztán sikerült visszanyernie önuralmát, az övébe dugta pörölyét, és a varázslóhoz fordult. 

– Szerinted hogy jöttek át a macskák az úton? Mindnek a túloldalon kellett volna ragadnia.

A férfi közömbösen megvonta a vállát.

– Ősi kérdés. Egyáltalán minek jön át a macska egy úton? 

– Rozsda és rothadás! – meredt rá villogó tekintettel Chane. – Azok csirkék, nem macskák! És nem változtat a kérdésen. Azt kérdeztem, hogy hogyan jöttek át?

– Ja, vagy úgy. Otthagytad a csúsztató rudad. Valaki egyszerűen megint arrébb vitte az utat. 

– De kicsoda… – a törpe arca elsötétült a haragtól. – Te! Te tetted! Miért?

– Velem jöttél volna különben? – Chane megpróbált válaszolni valamit, de semmi megfelelő nem jutott az eszébe, úgyhogy csak magában dühöngött tovább. – Nem kell bocsánatot kérned – mondta a varázsló. – Minden valamirevaló törpe inkább a vasat ütné, mint hogy utazzon. Ilyen a természeted. Hetekig elbóklásztál volna itt, miközben az Irdát kell megkeresned. Szeretnél válaszokat a kérdéseidre, nem igaz? 

– Nincsenek kérdéseim!

– Dehogy nincsenek. – A varázsló teljes magasságában kihúzta magát, és fekete szakálla felett mintha valahová nagyon messzire nézett volna szürke szemeivel. – Mindenkinek vannak kérdései.

Chane először öregnek látta a férfit. Most rájött, hogy nem öregnek látszik, hanem… kortalannak. 

– Megtanulhatsz azzá lenni, aki mindig is voltál – mondta a varázsló –, ha benned van a tudás. De nem tudhatod meg, honnan jöttél, amíg meg nem tudod, hová mész. – Chane érezte, hogy a hideg futkos a hátán.

– Most varázsolni készülsz?

– Ó, te jó ég, dehogy! – A férfi elfordult. – Nem mondta a kis barátod? Veszélyes és nem megbízható itt a varázslat ereje. Ez a Kerüldel-völgy.

* * *

Tűzszító Jilian napokig figyelte Daewar kerületének útjait, gyakran kiment a piacterekre, a tizedik és a tizenötödik úton, és még arra is talált ürügyet, hogy elmenjen a nyüzsgő raktárnegyedbe, a tizenegyedik út közelében, ahol Thorbardin másik klánvárosainak áruit gyűjtötték és értékesítették. Egy siklóvonattal elment a keleti üregekbe, ahol Palaházi Chane szokott néha dolgozni a földeken, amikor sem Metszővágó Barak, sem Aranyveder Rogar nem tudott neki munkát adni. Mindenhol Chane után kérdezősködött, de senki sem látta mostanában. Azt mondták neki, lehet, hogy Aranyveder Rogar küldte el valami üzenettel az áruraktárába, Thorbardintól keletre, a Kharolis-hegységbe. De nem, Aranyveder egyik őre azt mondta, biztos, hogy mostanában nem szállítottak árut, és mivel Aranyveder karavánútra készült Barterbe, biztos, hogy maga vinne el bármilyen üzenetet. Napról napra egyre jobban aggódott. Nem vallott Chane-re, hogy csak így eltűnjön, anélkül hogy megmondaná, hová megy. Azóta a nap óta azonban, amikor elvitte az apjához – biztos volt benne, hogy az apja segíteni fog neki, de az öreg kereken elutasította –, Chane-t nem lehetett látni. Hallott olyasmit, hogy Chane aztán egyedül visszament Tűzszító Salakhoz, hogy beszéljen vele, az apja azonban azt mondta, hogy azóta nem látta a léhűtőt, és nem is akarja látni többé. 

Jilian csak nemrég került eladósorba – ahogy a jól nevelt körökben mondani szokás –, és bőven akadt udvarlója Thorbardin ifjú törpéi közt. A vékony de izmos, négy láb három hüvelyk (130cm) magas törpe szépség széles, finom vonású, angyali arcával és gömbölyded idomaival, melyeket a legvisszafogottabb ruha sem rejthetett el, érthető módon nem szűkölködött lovagokban. Jöttek is tucatszámra, és Tűzszító Salak buzgón tanulmányozta mindegyik vérvonalát és anyagi körülményeit. Hiába vesztegette azonban az idejét. Jilian már döntött. Még ha nemes vérű hylar klánok ifjoncai bámultak is utána megigézve, leesett állal, ő csak mulatott rajtuk. Látott valamit Palaházi Chane-ben, amit úgy tűnt, senki más nem látott, de ez nem érdekelte. Ő látta, és nem állt szándékában kiengedni a kezei közül. 

Ezt meg is mondta az apjának, mégpedig egészen határozottan. Azzal az őszinte szókimondással, amely láthatólag mindig felbosszantotta az apját, kijelentette, hogy Reorxra, ő maga fogja eldönteni, melyik férfit akarja. És Reorxra, úgy döntött, hogy Palaházi Chane lesz az a férfi. Nem mintha Chane lett volna a legjóképűbb ifjú törpe, akit valaha látott – bár széles válla, távol ülő, sötét szemei, és arca ferde vonala mentén hátrasimuló, majdnem fekete szakálla régi képekre emlékeztették, a régmúlt idők vad hylar harcosait ábrázoló festményekre. Nem is arról volt szó, hogy nem talált volna nála szórakoztatóbbat; időnként, ha megszállta a rosszkedv, szinte hozzá sem lehetett szólni, és úgy tűnt, hogy sötét, rejtett gondolatokba temetkezik, amelyeket nem akar – vagy nem tud – megosztani vele. 

Lelenc volt, szó, ami szó. Valahogy úgy árvult el, hogy nem lehetett tisztán követni a vérvonalát, és afféle rejtvényt okozott azok számára, akik kötelességből, vagy kedvtelésből nyomon akarták kísérni a törpe birodalom polgárainak származását. Egyértelműen Thorbardin polgára volt, de nem rendelkezett meghatározható státusszal, azon kívül, hogy árva volt, és közmunkás. Jilian azonban most aggódott. A fiú egyszerűen csak eltűnt, és senki sem látta azóta. Amikor pedig megkérte az apját, hogy nyomoztasson utána, a vén Tűzszító csak dühösen elvicsorított, és azt mondta: 

– Nem is baj. Úgyis csak egy senkiházi, aki nem tanulta meg, hogy hol a helye.

Vitatkozott volna az apjával, csakhogy akkor megérkezett az a csapat szedett-vedett fegyveres, akik mindenáron beszélni akartak vele valami miatt, és addig nem voltak hajlandóak távozni, amíg ez meg nem történik. Mire elmentek Jilian haragja is alábbhagyott. Nem akart vele vitatkozni. Egyáltalán nem is akart beszélni vele. Igazság szerint az eset óta alig találkozott vele, a saját útját járta, ha pedig otthon volt, igyekezett nem a szeme elé kerülni. A mai napig. Mióta a Tűzszító rezidencia lakói gyakorlatilag nem beszéltek egymással, bizonyos szükségletek – úgymint a csapdíj kifizetése, vagy a kamra megtöltése, amikről általában Jilian gondoskodott – olyannyira esedékessé váltak, hogy muszáj volt tennie valamit, különben fizethet késedelmi büntetést a víz és olajszámlák miatt. Így aztán felkereste az apját, hogy pénzt kérjen tőle, de az öreg üzleti ügyben távol volt. Jilian hónapok óta először kinyitotta a vén törpe személyes tárgyait őrző szekrényét. Most ott állt a szekrény előtt, és egy tőrt tartott a kezében – egy kicsi nikkeltőrt, ébenfa és réz markolattal. Sokszor látta már ezt a tört, de nem az apja holmija között. Ez a tőr Palaházi Chane tulajdona volt.