36

– Itt van, amivel tartozom – vetette oda az elf a hivatalnoknak, aki jóval hosszabb ideig vizsgálgatta a pergamenlapot, mint azt a józan ész diktálta volna. Végül nem győzött tovább várni, kikapta a bélyegzőt a hajlott hátú emberke kezéből, és saját maga pecsételte le az iratot. A következő pillanatban már kifelé száguldott Jerenn-nel az oldalán, sorsára hagyva a csodálkozástól megkövült hivatalnokot.

– Egy óra múlva találkozunk az északi kapunál – mondta a fiúnak. – Feltéve persze, hogy valóban el akarsz kísérni. Ha itt akarnál maradni Vivane-ben, természetesen azt is megteheted.

– Menni akarok! – felelte lelkesen a fiú.

– Akkor futás, és vedd meg mindazt, amire szükségünk lehet! – bólintott Cassian, és néhány pénzdarabot nyújtott át Jerenn-nek. Ennél természetesen jóval több pénz volt nála, ám a többit bankjegyek formájában őrizte, mivel így könnyebb volt szállítani is, elrejteni is. A bal csizmája sarka egymagában akkora összeget tartalmazott, amelyből hónapokig eltarthatták magukat.

– Hová megyünk? – érdeklődött ártatlanul a fiú.

– Azzal te ne törődj! – vágta rá az elf. – Inkább arra figyelj, hogy el ne késs. Egy percet sem várok rád!

– Ott leszek – vigyorodott el Jerenn, és eltűnt a főutca irányában.

Cassian soha nem gondolta volna, hogy valaha még visszatér ebbe a házba. Az ajtóban ismeretlen szolga állt, és a személyzet többi tagja is szemlátomást új volt. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy mi lett a régi alkalmazottak sorsa, igen hatásos módja annak, hogy megakadályozzák a nemkívánatos pletykákat... Újabb értelmetlen halálesetek. A nő a lépcsősor tetején állva nézte, ahogy Cassian lassan föllépdelt hozzá. Két lépcsőfokkal előtte megállt.

– Nem beszélhet a férjemmel – mondta fölényesen a nő.

– És ha mégis megteszem? – kérdezte ridegen az elf.

– Azt mondtam: nem beszélhet vele. – A nő fagyosan mosolygott. – Meghalt.

– Tessék?

– Ma délután történt. Micsoda csapás... Nem bírta elviselni a veszteséget. Még kevésbé azokat a megalázó pletykákat, amelyek szárnyra kaptak a városban.

– Vagy úgy – bólintott Cassian. – Kérdezősködtem még egy kicsit a városban, csak a biztonság kedvéért. Megtudtam, hogy önt többször látták Aralesh házában. Úgy értesültem, hogy a gyerekek elemi mágiát tanultak nála... Mondja, létezett egyáltalán Éjmarkú?

A nő nevetett:

– Csak egy vagy két alkalommal.

– Így hát most a lánya halott, mielőtt Tarlanth örvendezhetett volna vérfertőzésből született örököse világra jöttén. És ezzel kihal a Medari-nemzetség a városban... A Carinciak igen jól jártak ezzel.

– Úgy hallottam, Patracheus felesége sokat betegeskedik mostanában – mondta a nő, újabb apró kacajjal. – Igencsak elégedett lesz, ha új feleség melengeti az ágyát, amint a régi kilehelte a lelkét.

– Maga ölte meg Schavian gyerekeit, tudva, hogy ezzel elszabadítja a Lynben lakozó démont – szögezte le Cassian. – Nagyon jól tudta, hogyan irányítsa a lányát, sőt, a mágia eszközével még arra is képes volt, hogy gondolatokat ültessen az agyába!

– Az ilyesmi nem haladja meg még egy elementalista tudását sem, föltéve, hogy ismeri a megfelelő formulákat – gúnyolódott a nő, megvető pillantást vetve az elfre.

Cassian fölnézett rá. Az asszony győzelemittasan állt a lépcsősor tetején, nehéz, sötét hajfürtjei körülölelték keskeny vállát. A diadal érzése könnyű pírt rajzolt sápadt arcára.

– Soha nem fog tudni bebizonyítani semmit – folytatta csipkelődve a nő. – Már olvastam a jelentését. Tulajdonképpen meg kellene köszönnöm, Cassian prétor. A dolgok kimenetele legmerészebb álmaimat is fölülmúlta.

Sarkon fordult, és távozni készült. Ebben a pillanatban Cassian az öve felé kapott. A nő elvágódott a márványlépcsőn, karjával kétségbeesetten kapott a falon lógó nehéz kárpit felé, melyet estében magával rántott. Segélykiáltás helyett csak vérbuborékok szöktek elő szépséges ajkai közül.

Amint megbizonyosodott róla, hogy a nő valóban meghalt, Cassian kihúzta tőrét a testből, és körültekintő alapossággal megtisztogatta a lehullott kárpitban. Mintha mi sem történt volna, kisétált az elátkozott házból, és amint meghallotta az űrnője tetemét fölfedező első szolga rémült kiáltását, láthatatlanságba burkolózva, sietős léptekkel a thérai negyed északi kapuja felé vette útját.

Mielőtt odaért volna a megbeszélt helyre, egy elhagyatott szögletben megszüntette az illúziót. Nem volt sok ideje rá, hogy elmeneküljön, így el akart kerülni minden kockázatot. Már korábban intézkedett róla, hogy két ló várja a kapunál, egy lovászlegény kíséretében. Gyors pillantást vetett az állatokra, hogy valóban olyan szívósak és kitartók-e, mint azt a kereskedő állította. Elégedetten nyújtotta át a lovászfiúnak a kialkudott összeget, azután útjára bocsátotta.

Ebben a pillanatban Jerenn tűnt föl az egyik keresztutcából. Futva érkezett, levegő után kapkodott, és két alaposan teletömött zsákot cipelt.

– Említetted, hogy tudsz lovagolni, fiam – nézett rá higgadtan az elf.

– Tudok, uram. Nem vagyok képzett lovas, de megülök a nyeregben.

– Nagyszerű, mivel nagyjából öt perc múlva elszabadul a pokol – felelte Cassian a legnagyobb,nyugalommal.

– Hová megyünk? – kérdezte Jerenn.

Körülbelül fél óra telhetett el azóta, hogy lóhalálában távoztak a városból. Hosszú utat sikerült megtenniük, és az elf most már eléggé biztonságban tudhatta magukat ahhoz, hogy szusszanásnyi pihenőt engedélyezzen a fáradt lovaknak. Gyalog folytatták útjukat, kantárszáron vezetve hátasaikat. Az elf nem válaszolt azonnal a fiú kérdésére.

– Nem tudom – szólalt meg végül. – Te, ugye, barsaivei vagy?

– Igen, uram.

– Nos, akkor inkább neked kellene megmondanod, hová megyünk.

Együtt nevettek. A fiú már előbb észrevette az elf ruhaujjára fröcskölődött vért, gyanította, hogy Cassian megölt valakit, de ki akarta várni a megfelelő pillanatot, hogy kíváncsiságát kielégíthesse. Hogy az áldozat megérdemelte sorsát, afelől nem volt kétsége. Elégedetten elmosolyodott, ha arra gondolt, elég hosszú út áll előttük ahhoz, hogy az ügy minden részletére fény derüljön.

Az elf odafordult hozzá, és megkérdezte, akadna-e egy kisebbfajta zsebkése. Jerenn előkotorászta a bicskáját, és átnyújtotta neki.

– Önnek is vettem egyet, uram. Valamelyik csomagban van.

– Nézd, Jerenn – mondta Cassian, miközben vékony fémláncot akasztott le a nyakából – most már tényleg semmiféle ép ésszel magyarázható indokod nincs rá, hogy „uram”-nak szólíts. Mától csak Cassian vagyok.

Ujjai közé szorította a kígyó-amulettet, és a bicska hegyével kifeszítette a szemét formázó apró, zöld követ. Az amulett abban a pillanatban porrá omlott a tenyerében, és ezüstösen csillogva a földre szitált.

– Mi volt ez, uram? Vagyis, bocsánat, Cassian.

– Nagyjából ötven év az életemből, Jerenn. A lépteim mostantól más ösvényt követnek. Menjünk!