8

– Az ikrek. Sehogyan sem tudom beilleszteni őket a képbe – mondta lassan az elf. A negyedik kupa feketesör után nem is csoda, ha nehezen forgott a nyelve. A szoba körvonalai néha meglódultak körülötte... Tisztában volt vele, hogy alighanem rettenetesen másnapos lesz. Közben elképedten figyelte, ahogy Crotias már vagy a hatodik kupa sört dönti magába.

– Miért kellene, hogy bármi közük legyen bármihez? Alighanem igazak a pletykák. A család erősen elferdíti az esetet. – Az ork nő elfojtott egy böfögést, miközben bizonytalan mozdulattal ismét a söröskupája után nyúlt. Az elf erősen reménykedett, hogy alkalmi ivócimborája sem bírja már sokáig.

– Ezt még nem is hallottam – szaladt ki Cassian száján, de a következő pillanatban legszívesebben visszaszívta volna meggondolatlan állítását. Nem szabad elárulnia, hogy mennyit tud – illetve, hogy mennyit nem tud... Szerencsére az ork válasza meggyőzte arról, hogy felesleges aggódnia előbbi kijelentése miatt.

– Persze, hogy nem hallotta. Nem mondtuk meg az Arbitóriumnak... Semmi közük hozzá.

– Megértem, hogy ez kényes ügy, mindazonáltal...

– A nemzetségemről van szó! – vágott közbe az ork védekezőleg. – És micsoda nevetséges mesét adtak elő... Tőrt vágtak a fiú hátába, aztán megpróbálták elhitetni mindenkivel, hogy úgy találták leszúrva a megmérgezett lány mellett! De a helyszíni szemle mást bizonyított. A tőr helyzete egyértelművé tette, hogy a gyilkos döféstől azonnal meg kellett volna halnia; a holttestek pedig nem esnek a földre olyan rendezett testtartásban, ahogyan Parinth feküdt ott! Hamar kiszedtük az igazságot a szülőkből. Aztán meg már mi értelme lett volna jelentést írni egy olyan trükkről, amelyiken egy gyerek is átlát? Végül azt mondtuk, hogy mind a ketten megmérgezték magukat.

– Hát persze – vigasztalta az elf. – Végül is mi mást tehettek volna...

– Hallom, szétnézett tegnap a városon kívül – szakította félbe Crotias. – Hogyhogy ilyen hirtelen vadászgatni támadt kedve?

– Nos, hogy is mondjam... Egyszerűen csak kíváncsi voltam.

– És mire, ha szabad kérdeznem? – A tábornagynő áthajolt az asztalon. Sörszagú ork lehelet csapott Cassian arcába.

– Nos, voltak bizonyos gyanúim...

– Daralec, igaz? A balesete körül szaglászott! – A nő diadalmas arccal visszazökkent a székére. Minthogy ő felelt Vivane közbiztonságáért, tulajdonképpen minden joga megvolt hozzá, hogy kérdéseket tegyen fel bárkinek. Cassian, mint prétor, természetesen bármikor visszautasíthatta ezeket a kérdéseket, de ha szembeszegül a tábornaggyal, az jócskán megnehezítheti a további munkáját. Ráadásul nem lenne szerencsés dolog, ha efféle hírek jutnának róla vissza Thérába.

– Egyes körülmények elgondolkodtattak.

– Úgy érti, olyasmik, hogy majd' egy évszázados vadásztapasztalat után miért esik bele valaki a saját kardjába? Ez maga szerint elgondolkodtató? Szerintem inkább rohadtul nevetséges! – Öklével az asztalra vágott, ettől Cassian tányérja vad táncba kezdett, és kis híján az ölében állapodott meg.

– Bocsásson meg, mindjárt hozatok egy másikat – jegyezte meg szárazon, de minthogy már úgyis éppen befejezte az evést, Cassian megelégedett ehelyett egy pohár kokalával.

– Csak annyit akartam mondani, hogy nekem is gyanús volt – folytatta az ork, most már kissé nyugodtabban.

– Bárkivel történhet baleset – próbálta lezárni a témát Cassian meglehetősen ügyetlenül. Crotiast azonban nem volt könnyű letéríteni a megkezdett ösvényről.

– Nem különös? – dörmögte az ork nő. – Dragold volt a legjobb építész a városban. És az építőanyag nagy részét Daralec szállította neki. Itt valami bűzlik...

A pokolba az ikrekkel! – gondolta Cassian. Nézzük inkább Aralesh ügyét! Neki ugyan mi közé lehet ehhez az egészhez?

Megkockáztatta, hogy az ork elé tárja töprengéseit.

– Nem hinném, hogy Aralesh is érdekelt lehetett ezekben a bizonyos, hogy is mondjam, nagyszabású közmunkákban... – köszörülte a torkát az elf.

A tábornagynak mintha egy pillanatra a torkán akadt volna az erős sör. Csak nem ráhibázott valamire? Cassian minden erejével azon volt, hogy összpontosítani tudja lankadó figyelmét – ebben nem kevés segítségére volt az éppen idejében érkezett keserű ital.

– Nézzük csak – erősködött az elf –; abban mindenki egyetért, hogy Aralesh tudta a legtöbbet a Rémekről az egész városban. Nehezen hinném el, hogy a hatóságok nem használták ki ezt az adottságát...

– Véletlenül igaza van – biggyesztette le kifejező száját az ork nő.

– Bizonyos kiemelkedő fontosságú körzeteket mágikus védelemmel láttak el a Rémek ellen. A védelem irányítása lényegében Aralesh kezében volt.

Crotias tábornagy mélyen a gondolataiba merült, majd hirtelen felpattant:

– A szenvedélyekre mondom, valaki idebentről szabotálja a városomat!

– Annál inkább úgy gondolom, hogy ami itt elhangzott, jobb, ha közöttünk marad! – mondta az elf lassan, az ork nő helyeslő bólogatásától kísérve. – Jobb, ha nem keltünk pánikot a lakosság körében. Ez megkönnyítené az én munkámat is... Nem szabad az elkövetőnek rájönnie, hogy gyanakszunk...

– De minél tovább várunk, annál veszélyesebb lesz! – dörmögte Crotias.

Le sem tagadhatná, hogy ork – gondolta Cassian. Az orkok élnek-halnak egy kis csihi-puhiért.

– De Dragoldot már legalább egy hónapja megölték – mondta az elf csillapítókig. – Ha tényleg létezik valamiféle összeesküvés, akkor azoknak, akik mögötte állnak, nem igazán sietős... Nincs okunk feltételezni, hogy a város közvetlen veszélyben lenne. Az efféle konspirációk hosszas tervezést igényelnek, és a tervek megvalósítása még annál is hosszadalmasabb... Ha így áll a dolog, elég időnk van rá, hogy leleplezzük őket!

– Hmmm... – az ork szemlátomást nem szívesen értett egyet vele.

– De a városi őrséget azért megduplázom...

– Fölösleges! – vágott közbe Cassian. – Elég lesz mágikus védelmet vonni a város néhány kulcsfontosságú pontja köré. És meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a besúgóink nyitott szemmel járnak, különösen a helyiek között! De ha ennél többet tennénk, azzal csak gyanút keltenénk! Megzavarnánk az összeesküvőket, akik minél hamarabb végre akarnák hajtani a tervüket...

Hirtelen mintha álomból ébredt volna föl, kissé kényelmetlenül és feszengve gondolt vissza iménti szavaira. Miféle összeesküvésről hablatyolt itt össze-vissza? Egy perccel ezelőtt a szabotázs ötlete puszta találgatás volt, meg nem erősített gyanú, most meg a városi őrség megduplázásáról beszélnek, kémekről és besúgókról, és lelki szemeik előtt távoli, fellázadt erődökben elsáncolt hadseregek és ármányban tobzódó varázslók lebegnek! A pokolba azt az átkozott sört!

Crotias, úgy látszik, nem vette észre zavarát, mert még mindig élénken helyeselt. Megpróbált lábra állni, és egy kis dülöngélés után meg is találta az egyensúlyát. Ezt követően azzal volt elfoglalva, hogy méltóságteljes kifejezést erőltessen az arcára. Nem nagyon ment neki.

– Nagyon köszönöm, tábornagy – mormogta Cassian udvariasan. – Igazán sokat segített.

Amint az elf magára öltötte köpenyét, a tábornagynő barátságosan hátba veregette, s ettől kis híján a földre huppant. Beletelt egy időbe, amíg visszanyerte az egyensúlyát, és arcvonásait is sikerült udvarias mosolyba rendeznie.

– Kedvelem magát, Cassian! Elismerem, nem voltam elragadtatva, amikor meghallottam, hogy idejön egy a maga fajtájából... De azt hiszem, maga kivételesen egy tisztességes, becsületes fickó!

– Ez nagyon kedves öntől. – Cassian megigazította a ruháját, azon tűnődve, mit értett a tábornagy a „fajtája” alatt. Kissé kényelmetlenül érezte magát, valahányszor az eszébe ötlött a feltételezett összeesküvés ötlete, amelybe a nő szemlátomást annyira beleélte magát... Mindenesetre annyit sikerült elérnie, hogy feloldja az ork bizalmatlanságát – és végeredményben ennyi lett volna mostani látogatásának legfőbb célja. Ahogy kilépett a barakkból, a hőség mellbe vágta, olyasféle klíma uralkodott odakint, akár dologidőben egy kovácsműhelyben. Felkászálódván a hintójába, fájdalmas arckifejezéssel dörzsölgette szemét, amely úgy égett, mintha legalább egy hete nem aludt volna. Most az egyszer nem bánta, hogy azok a bizonyos sokat becsmérelt selyempárnák veszik körül.

Alkonyatig fel sem ébredt. Hiába döntött magába egy korsó jéghideg vizet, amint visszaért a Rózsavillába, az elf homloka még mindig fájdalmasan lüktetett, ahogy felült az ágyában. Az asztalon egy újabb korsó jeges vizet vett észre – nyilván a gondos Jerenn hozott bele friss jeget időről időre, mialatt ő aludt. Hálásan gondolt a fiúra, mialatt arcát paskolta a friss vízzel. Miután megmosakodott és átöltözött, valamivel tűrhetőbben érezte magát.

– Ismerek néhány hatásos gyógymódot erre – szólalt meg a fiú, aki isten tudja, honnan bukkant elő hirtelen.

– Takarodj innen! – dörrent rá az elf, de a következő pillanatban elszégyellte magát. Utánasietett, és visszahívta a folyosóról, amerre elillant.

– Sajnálom, Jerenn. Nem lett volna szabad így beszélnem veled. Kérlek, bocsáss meg!

A fiú döbbenten meredt rá, nyilván nem szokott hozzá, hogy bocsánatot kérni lásson egy thérait. Szemlátomást bizonytalanul, sőt, kínosan érezte magát, és nem tudta, mit tegyen. Cassiannal hirtelen meglódult a szoba (utolsó emlékéül Crotias kissé túlméretezett szíveslátásának), és meggyötört gyomra egy kissé hangos tanújelét is adta az átélt borzalmaknak... Jerenn erősen összeszorította a száját, hogy leküzdje kitörni készülő kacagását. Végül Cassian nevette el magát elsőnek, és ennek hallatán a fiú is megengedett magának egy széles mosolyt.

– Sose igyál rossz sört orkokkal, fiam, ha jót akarsz magadnak! – Az elf barátságosan vállon veregette a fiút, aki egy pillanatra elkomorodott. Csak nincsenek barátai a város orkjai körében is? – jegyezte meg magában Cassian. Vagy talán nem is a városon belül... Jó lesz, ha vigyáz, mit mond az éles eszű fiú füle hallatára! Aztán nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. Talán csak a Crotiasszal folytatott társalgás hatására lát még mindig rémeket...

– Tudnál nekem szerezni egy kis citromfüves vizet? – kérdezte udvariasan az ismét mosolygó fiútól. – Valahol azt hallottam, hogy megnyugtatja a gyomrot.

Jerenn eltűnt valamerre a konyha irányába. Mire visszatért, az elf csaknem készen állt a nap első látogatására.

Amikor a hintó megállt Daralec villája előtt, már jóval elmúlt az az idő, amíg az udvariasság szabályai megengedtek volna egy bejelentés nélküli, váratlan látogatást. Cassian azonban úgy érezte, az őt gyötrő kérdések nem várhatnak tovább. Bekopogott az impozáns bejárati ajtón, de jónéhány percnek el kellett telnie, mire választ kapott. A szolga láthatóan rossz néven vette a vacsoraidő utáni háborgatást.

– Az úrnő kérte, hogy ne zavarják, uram! – jelentette, miközben nehezen leplezhető undorral méregette Cassian birodalmi jelvényét. – Lepihent.

– Igen, tudom – felelte udvariasan az elf. – De talán a fiával beszélhetnék?

– Nos, uram – az ember kényelmetlenül feszengett – őt sem lenne tanácsos háborgatni...

– Igazán? És miért, ha szabad kérdeznem?

– Egy... Egy fiatal hölgy van nála, uram.

– Vagy úgy. Nos, ez esetben, azt hiszem, magam is meg tudom vizsgálni, amire szükségem van, ehhez igazán nem kell zavarnom sem az úrnőt, sem a fiát. – Udvariasan félretolta a megdöbbent szolgát, és határozott léptekkel arrafelé indult, amerre Daralec dolgozószobáját sejtette. – Teljes körű vizsgálatot kell lefolytatnom, de minél gyorsabban, és a lehető legnagyobb csendben. Természetesen tiszteletben tartom az úrnőjét ért gyászt, és igyekszem nem zavarni őt...

Már többször megfigyelte, hogy a kelletlen és ellenséges szolgákra az effajta szóvirágok varázslatos hatással tudnak lenni. Az ember hümmögött valamit, de végül mégiscsak kitárta az elf előtt a dolgozószoba ajtaját.

Cassian első látásra biztos volt benne, hogy valaki már átkutatta Daralec jókora halmokban álló könyveit, tekercseit és iratait. Akárcsak Aralesh, a varázsló házában, a polcokon hagyott üres helyek itt is túl szembetűnők voltak. Bárki tette, nem számított rá, hogy valaki más is szétnézhet itt. Nyilván a fiú, Crielle lehetett. Ezzel együtt nem volt semmi gyanús nyom; inkább úgy tűnt, mintha kifejezetten a legutóbbi dátumú feljegyzéseket nézte volna át valaki. Lehetséges, hogy az ifjú elf csupán meg akart ismerkedni a család pénzügyeivel, melyek irányítása úgyis rá várt az apja halála után. Az élet nem áll meg – nyugtázta magában Cassian.

Letelepedett Daralec íróasztalához, és kibámult az ablakon át az odalent nyújtózó thérai negyedre. Messze, az északi fal fölött egy légihajó szelte az eget különös, földöntúli fényeit villogtatva a mélyülő éjszakában. Mintha egyenesen a felhők mögé rejtőző teliholdat célozta volna meg. Valószínűleg katonákat vagy rabszolgákat szállít az Angyalvárba... Cassiant egy pillanatra elragadta a képzelete. Lelki szemei előtt úgy jelent meg a Thérai Birodalom, mint hatalmas pókháló, melynek ezernyi, csillogó szálán légihajók jártak-keltek a legtávolabbi szegletekig és vissza, a középpontba, ahol láthatatlanul szőtte tovább selyemszálait a titokzatos pók... A hajók érkeztek és indultak, árut, kincseket, csapatokat szállítva ide-oda, hogy életben tartsák a hálót és azt, aki a középpontjában áll... Cassian megdörzsölte sajgó homlokát, és igyekezett a feladatára összpontosítani figyelmét.

Visszafordulva az íróasztalhoz sorra kihúzogatta a fiókokat, inkább kíváncsiságból, mint előre elhatározott szándékkal. Tapasztalt tekintete végül megakadt valamin a legalsó fiók mélyén – titkos rekeszt fedezett fel. Térdre ereszkedett, és bekukucskált a nehéz íróasztal alá. Finom ujjait végigfuttatta a fiók alsó lapján, míg ki nem tapintotta a rejtekhely nyitószerkezetét. Tudta, hogy az ilyen helyeken gyakran helyeznek el csapdát a hívatlan betolakodók távol tartására. Ruhája zsebéből előhalászott egy csipeszt, és megpróbálta a lehető legnagyobb óvatossággal rábírni az ügyes szerkezetet, hogy tárja fel féltve őrzött titkát.

Hirtelen apró kattanást hallott. Alig maradt ideje, hogy elrántsa a kezét – elszíneződött tű vágódott ki a zárszerkezetből, egyenesen oda, ahol az imént még kíváncsi ujjai matattak. Méreg – állapította meg higgadtan. Valami igazán értékes dolog lapulhat a titkos rekeszben, ha ennyire őrzik...

Legnagyobb csodálkozására a titkos rekesz üresen tátongott. Elég nagy volt ahhoz, hogy akár több könyvet vagy tekercset is elrejtsen, esetleg egy egész vagyont képező drágakövet vagy hasonlót – de hogy mi lapulhatott benne nemrég, azt nem lehetett tudni.

Crielle tehát itt is járt. Mégiscsak kellene néhány szót váltania ezzel a titokzatos fiúval, aki egyszer csak beállít, éppen az apja temetésére, miután hónapokig távol volt! A körülményeket tekintve igen határozottan jár el a család ügyeinek intézésében...

Cassian becsukta maga mögött a dolgozószoba ajtaját, és a szolgát szólongatta, hogy mégiscsak kerítse neki elő Crielle-t. Az ember erősen tiltakozott, újra meg újra előhozakodva azzal, hogy a gazdája megtiltotta, hogy bárki zavarja. Cassian azonban ragaszkodott hozzá, hogy most, azonnal beszélnie kell vele.

– Engedelmével, uram, maga azt tesz, amit akar, felőlem járkálhat itt, amerre tetszik, de ha én akár csak kinyitom magának azt az ajtót, rögvest kipenderítenek innen, vagy még rosszabb...

Nos, ezzel a világos és érthető állásponttal aligha lehet vitatkozni, gondolta az elf. Felsóhajtott.

– Legalább azt árulja el, merre van! – erősködött tovább. – A birodalom érdeke mégis csak fontosabb, mint holmi lovagias ügyek hölgyismerősökkel!

A határozott szavak hallatán a szolga mintha kezdett volna elbizonytalanodni. Némi tétovázás után a ház keleti szárnya felé mutatott.

– Odaát van, uram, a medencénél.

– Gondolhattam volna – mormolta Cassian, félig-meddig magának. Végigmasírozott a folyosón, útjában kis híján leverte a fejével az egyik indrisai halotti maszkot. Kétszer kopogott az ajtón, először óvatosan és udvariasan, majd valamivel hangosabban. Várt egy darabig, hogy Crielle-nek legyen ideje rendbe hozni magát. Válasz azonban nem érkezett. Amikor úgy vélte, hogy ennyi idő alatt már egy mégoly erős gyönyörökbe feledkezett ifjú is magához térhetett, bekiáltott az ajtón:

– Cassian prétor, a birodalom küldötte kér bebocsáttatást!

Ezt a mondatot még ő maga is idegesítően szertartásosnak minősítette, de legalább az udvariasság látszatát fönn kellett tartania.

Nem kapott választ. Még egy percnyi várakozás után lenyomta a kilincset, de az ajtót zárva találta. Erőszakosan dörömbölni kezdett, elismételve az előbbi mondatot, ám odabentről egy pisszenés sem hallatszott. A folyosó távolba vesző túlsó végén, a fogadószobában megpillantotta az iménti szolgát, amint kétrét görnyedve mentegetőzik, miközben egy hisztérikusan el-elcsukló hang magyarázatot követel.

– Borzasztóan sajnálom, úrnőm, de képtelen voltam visszatartani! – ismételgette a szolga.

– Attól tartok, arra kell kérnem önt, hogy adja át nekem ennek az ajtónak a kulcsát – fordult Cassian az özvegyhez. Karlanta érzékei szemlátomást eltompultak a nyugtatóul használt gyógyfüvektől, és nem is volt egészen tudatában annak, mi történik körülötte. Az elf azon tűnődött, hogy fölismeri-e egyáltalán őt, mint előző napi látogatóját.

A szolga kelletlenül lökte oda neki a díszes bronzkulcsot. Cassian tudomást sem vett a tiszteletlenségről, fontosabb dolga volt: végre kinyithatta az ajtót. Hangosan köhintett, mielőtt belépett volna.

A medence remekbe szabott bizonyítéka volt a provinciákban élő gazdag théraiak megalomániájának. Márványból és rózsafából készült, rengeteg, fölöslegesnek tűnő aranyozott cicomával. A szoba fenyővíztől és citromfűtől illatozott, fájdalmasan emlékeztetve Cassiant a kúrára, amelyet másnaposság ellen alkalmazott nem is olyan régen. Ezt a gondolatot azonban szinte azonnal eloszlatta egy másik, még sokkal gyötrőbb benyomás.

A medence közepén, finoman hintázva a lassan elcsituló hullámokban Crielle teste lebegett, fájdalmas agóniájának utolsó görcsébe merevedve.