10

Jerenn éppen csak egy kicsit volt vigyázatlan, és kis híján az életével fizetett ezért. Boldog és izgatott volt, így még arról is megfeledkezett, hogy rendszerint egy-két percig fülelni szokott a roskatag faajtó előtt.

Ahogy kirobbant az éjszakába, egyenesen egy ork karjaiba futott, aki éppen akkor szürcsölte fel valamiféle otthon kotyvasztott, gyanús szagot árasztó ital utolsó cseppjeit. Az ork elejtette a kiürült üveget, és dühösen káromkodni kezdett, miközben előrántotta hajlított pengéjű tőrét. Szerencsére elveszítette az egyensúlyát, így döfése elsuhant Jerenn füle mellett. Még nagyobb szerencse, hogy az ork egyedül volt, bár a halálra rémült fiú az első percben arra számított, hogy habzó szájú cinkosai nyomban előrontanak a falak árnyékából, és gondolkodás nélkül agyonütik, vagy átvágják a torkát. Nem is igazán tudta, mi lenne a jobb, ha azonnal megölnék, vagy ha itt hagynák félholtan valami pocsolyában... Éppen eleget hallott az alsóvárosban lappangó vérmágusokról és beteg lelkű szellemidézőkről, akik az odakint kóborló nyomorultakra vadásznak a nyirkos sötétségben.

Általában jól eligazodott az alsóvárosban, de most bénító félelem zavarta össze a tájékozódási képességét, és rongyokba bugyolált lámpásától sem várhatta, hogy utat mutat neki. Ahogy kétségbeesetten bukdácsolt a szerteszét guruló termésköveken, a felbőszültén a nyomában csörtető ork nehéz léptei lassanként fölzárkóztak a háta mögé. Kis híján keresztülgázolt két öreg törpén, akik ahhoz is túl részegek voltak, hogy talpra kászálódjanak. Ahogy az utolsó pillanatban irányt változtatott, lába megbicsaklott egy kövön, és arccal érkezett egy gyanús szagú pocsolyába, ahová a törpék italuk egy részét folyathatták, vagy talán valami ennél is rosszabbat. Leküzdve hányingerét, talpra kecmergett, ám az ork ezalatt csaknem beérte. A sárgás agyarak már a sarkában csattogtak, az ívelt penge villogva hasította a puszta levegőt.

Jerenn teljes erejéből rohant, remélve, hogy az ork előbb botlik el, mint ő. Megkerült egy csapat felriasztott koldust és nyomorékot, míg végül hirtelen egy keskeny fénykévét fedezett fel kutató szeme. A fénysugár egy félig romba dőlt épület kapuja alól szűrődött ki. A fiú hirtelen elhatározással arrafelé vette igencsak sietős útját.

Talán csak összezavarodott érzékeinek játéka volt, de egy pillanatra mintha érezte volna az ork forró leheletét a tarkóján. Még jobban a nyakába kapta a lábát, és szinte nekizuhant a vasalt faajtónak, magában könyörögve, hogy nyitva legyen, bármi várjon is rá odabent.

Amikor Ilfaralek embere néhány perc múlva visszatért, az elf látszólag szunyókálva, hanyag testtartásban a fogadószoba öblös karosszékében hevert. Szemét álmosan dörzsölgetve megkérte az egyenruhást, hogy a továbbiakban ő vigyázzon a házra.

– Sajnos, be kell avatnunk a dologba valakit a Carinci-nemzetségből – mondta elgondolkodva. – Végül is az ő dolguk, hogy megszervezzék a temetési szertartást. Nem hiszem, hogy Karlanta képes lenne erre.

– Ilfaralek akarentus majd gondoskodik erről is – válaszolta hidegen az ember, aki láthatóan alig várta, hogy Cassian elhagyja a terepet, és ő végre nekiláthasson a feladatának. A ház előtt, a kocsifelhajtón éppen egy tucatnyi katona masírozott fölfelé. Az elf kényszeredetten elbúcsúzott, és kibotorkált a hintójához, elnézést kérve a kocsistól a késői abajgatásért. A kocsis csodálkozó arcot vágott ázott külseje láttán, ám egy árva szót sem szólt.

Cassian csak akkor jött rá, hogy tulajdonképpen teljesen megfeledkezett az eltűnt Jerennről, amikor már vissza is ért a Rózsavillába. Először arra gondolt, milyen jó lesz belesüllyedni a párnájába, és másodperceken belül mély álomba zuhanni. Aztán csakhamar rájött, túlságosan zaklatott ahhoz, hogy el tudjon aludni. Reménytelenül fáradt volt – de nem álmos. Ezt nagyrészt a mögötte álló izgalmak számlájára írhatta: a holttest a medencében, a tömjénillatú rejtély, de legfőképpen azok a titokzatos könyvek, amelyeket elemelt a Crielle ágya alatti rejtekhelyről, egy padlóba süllyesztett ládából. De más is volt, nem csak ez... És már azt is sejtette, mi lenne a következő lépés. Elővette összehajtott ünneplő ruháját a poggyászából – nem volt véletlen, hogy nem bízta ezt a műveletet egyik szolgára sem. A szíve még mindig hevesen vert. Felöltözött, majd fél térdre ereszkedett, és lecsatolta lábszíjáról a szkarabeuszt. Óvatosan letette a padlóra, aztán kulcsra zárta a szobaajtót, és a biztonság kedvéért egy széket is odatolt eléje. Letelepedett vetetlen ágya szélére, homlokát a tenyerébe hajtotta, és behunyta a szemét. Száraz, tiszta ruhái megnyugtatóan simultak a testére. Elszántan koncentrált.

Látta maga előtt a medencés termet a padló szintjéről, ahogyan a bogár láthatta. Tekintetét lassan végighordozta a padlón és a falakon, a márvány és gipsz mellszobrokon és a többi fennhéjázó díszítményen, amíg el nem ért a keleti fal közepéig. Lelki szemei kutatva meredtek a levegőbe, míg ki nem rajzolódott előttük egy sápadtlilán izzó, alaktalan folt, amely lassan egy emberi test formáját kezdte ölteni. Az alak valamivel alacsonyabb volt nála, de nőnek így is elég magas, karcsú és hosszú lábú, keskeny csípőjű. Arcának vonásait, sajnos, egyáltalán nem lehetett kivenni.

Mágikus álcázás, gondolta, ahogy kinyitotta a szemét, és felvette a földről a bogarat, hogy újra visszaerősítse rejtekhelyére. De bárki legyen is ez a nő, annyi mindenesetre biztos, hogy a falon keresztül kellett távoznia. A bűvös illat tehát nem volt érzéki csalódás. A szkarabeuszt nem lehet becsapni. Elemi mágia, semmi kétség, méghozzá az erősebb fajtából. Ezzel együtt nem valószínű, hogy akár a legkiválóbb elementalista nő térdre kényszeríthetné Vivane hatalmas városát, bárki legyen is a tanítómestere. Nem sokan lehetnek, akik méltóak arra, hogy a tanítványuknak nevezzenek egy ilyen tehetséges növendéket...

Sajnos, az ügynek erre a részére nem lehetett nyíltan rákérdezni a város tisztségviselőinél. Már csak azért sem, mert a felderítés mágikus módja, amelyet segítségül hívott, tulajdonképpen illegális volt. A birodalmi törvények szigorúan tiltották mágikus nyomozati eszközök használatát a nemességhez tartozó személyek és tulajdonuk vonatkozásában, még az ehhez hasonló rendkívüli esetekben is. Erre a korlátozásra nyilván azért volt szükség, mert különben a nemzetségek keresztbe-kasul vallathatták volna egymást mágikus képességeik segítségével, hiszen a nemesi házak közötti összetűzések időről időre kiújultak. Így aztán furcsa, ellentmondásokkal teli gyakorlat érvényesült: mindenki tudta, hogy a prétorok mágiát is használnak nyomozásaikhoz, hiszen éppen emiatt tartották őket alkalmasnak erre a feladatra – ugyanakkor az illetékesek bőszen tagadták, hogy ilyesmi előfordulhat. Következésképpen a prétor a jelentésében vagy a birodalmi bíróság előtt nem hivatkozhatott olyan bizonyítékra, amelyhez mágikus vizsgálódás eredményeképpen jutott. Bármely információt, amelyet így szerzett, más forrásból is igazolnia kellett ahhoz, hogy egyáltalán előrukkolhasson vele. A jog szövevényes útjai olykor kiszámíthatatlanok, akárcsak a diplomáciáé, de Cassian hamar megtanulta, hogyan igazodjon el ezekben az útvesztőkben.

Előkapta a könyveket, amelyekre Daralec villájában tett szert, és az asztalra helyezte őket, majd hideg vízzel alaposan megmosta az arcát. Hirtelen kedvet kapott a további mosdáshoz, és kibújva az ingéből, alaposan lecsutakolta a testét, hogy végre megszabaduljon az oleafa, fenyővíz, zsályaolaj, és még ki tudja, hányféle illatszer átható aromájától. Hanyagul felöltözködött, nem sokat törődve azzal, éppen mit kap elő amúgy nagy gonddal válogatott ruhatárából. Köpönyegét éppen csak a vállára dobta, és lesétált a villa kocsifelhajtóján. Minthogy a hintó kocsisa jól megérdemelt álmát aludta, az elf gyalogolni kényszerült, de ezt valahogy nem is nagyon bánta. Végigsétált a thérai negyed főutcáján, majd a lugasokon, míg végül ott állt a lebegő zikkuratok előtt.

A hold éppen akkor kelt föl – félig még felhőköpenyébe burkolózott, és rejtelmes arcot vágott távoli világok titkainak tudójaként. A halványan derengő, földöntúli fényben alig lehetett kivenni a hatalmas piramisra vezető lépcsősort és a kétoldalt lebegő pihenőhelyeket, amelyek meglepően emlékeztették az elfet a sykarafa terméseire, amelyek méltóságteljesen köröznek a föld felé egy szélcsendes napon. Noha a nyár már lassanként hervadásba fordult, a lépcső két oldalát erős illatú virágok szegélyezték, és maguk a lebegő lugasok is szinte roskadoztak a rengeteg sziromtól. Cassian erőlködés nélkül lépdelt fel a feljárón, mivel a följutást sajátos mágia tette éppen olyan könnyűvé, mintha csak lefelé sétálna a lépcsősoron. Valamivel a piramis csúcsa alatt megtorpant, és kilépett a levegőbe. Az elemi levegő láthatatlan támasztéka a lába alá simult. Bízva a légvarázslat erejében körülsétált, amíg alkalmas pihenőhelyet nem talált. Tudomást sem vett a közelből hallatszó elfojtott zajokról, amelyek arról tanúskodtak, hogy néhány szerelmespár fittyet hány a törvénynek, amely megtiltja, hogy a lebegő parkot találkahelynek használják. Meggyújtotta a magával hozott aprócska éjjeli lámpást, és ölébe fektetve lapozgatni kezdte az egyik könyvet, amelyet Daralec házában talált.

Kutató keze azonban csakhamar megakadt az oldalak felett; furcsa, valószerűtlen érzés kerítette hatalmába, és bár szeme nyitva volt, ébren álmodott: látta a való világot, amely körülvette, a lépcsősor halvány derengését, a növények, bokrok és fák sötétbe vesző körvonalait, de nem vett róluk tudomást. Hagyta, hogy belső világának képei és eseményei vadul cikázzanak a szeme előtt, fellebbentve a fátylat a múlt áthatolhatatlan mélységeiről, de csak egyetlen, tünékeny pillanatra, hogy aztán visszasüllyedjenek a nemlétbe, ahonnan életre hívta őket. Tekintete a könyv lapjait fürkészte; senki, talán csak egy másik elf érthette volna meg, mi jár a fejében – vagy talán még az sem. Végigböngészte a számokat, neveket, dátumokat és feljegyzéseket, inkább csak megérzés alapján, mint valamilyen előre elhatározott rendszer szerint – és a könyv lassanként feltárta neki valódi jelentését. Nem tudta elkülöníteni a furcsa álomképeket attól, amit olvasott, mintha mindaz, amit így vagy úgy tapasztalt, eggyé olvadt volna benne és körülötte, amíg rá nem talált arra az ösvényre, amely a végső megoldás felé vezetett. Lassan körvonalazódni kezdett előtte a minden gondolatát lefoglaló bűntény megfejtése.

Jerenn térdre esett, ahogy bezuhant az ajtón. Megpróbált talpra állni a saját erejéből, de máris goromba kezek ragadták meg, és erőszakosan felrántották. Szerencsére a troll inkább a gallérjába markolt, semmint a hajába, és ugyanezzel a mozdulattal bevágta az ajtót is a fiú mögött. Odakintről ádáz dörömbölés hallatszott.

A szobában vagy tizenketten üldögéltek a padlón, kört formázva; többnyire emberek, de Jerenn tekintete felfedezett két orkot és egy törpét is. És ott volt persze a troll, aki még mindig rángatta őt a grabancánál fogva. A fiúnak a lélegzete is elakadt, ahogy a troll durván a falnak lökte, de annyit azért észrevett, hogy üldözője éppen benyomakszik a roskatag bejárati ajtón.

A troll éppen csak egy pillantást vetett a dühödten hörgő orkra, a következő mozdulatával .már ki is kapta kezéből a hajlított pengéjű tőrt, és úgy roppantotta ketté az ork ámuló szemei láttára, mint egy darab korhadt ágat. Iszonyú erejű ökölcsapás vágódott a döbbent ork arcába, mire eleredt az orra vére, és egyik sárga metszőfoga kettétört. Megtántorodott, és a mocskos padlóra esett.

Az ezt követő látványra Jerenn inkább behunyta a szemét, és azt kívánta, bár a fülét is be tudná csukni, hogy ne hallja az ork rémült ordítását és a troll recsegő ütéseit, aki addig verte a lomha testet, amíg bele nem unt. A fiú nyomorultul kucorgott a sarokban, két karját a feje köré fonva, bár tudta, hiába is remélné, hogy észrevétlen maradhat. Jókora, medveszerű ragadozómancs csapott a tarkójára, hogy azt hitte, menten kiköpi a fogait. Ahogy kinyitotta a szemét, egy orkot pillantott meg, aki félreérthetetlen szándékkal hadonászott feléje egy borotvaélesnek látszó késsel. Egyetlen hosszú pillanatig Jerenn megtapasztalhatta, milyen érzés a halál csalhatatlan közelségében lenni a menekvés legcsekélyebb reménye nélkül. Már rég nem történt vele ilyesmi, de most tudta, hogy másodperceken belül elveszíti az eszméletét, és azt kívánta, bárcsak ez minél gyorsabban bekövetkezne. Ekkor azonban egy másik ork pofáját pillantotta meg az előző mellett, és engesztelő dörmögést hallott.

– Várjá' má! Én t'om, ki ez itten, e! A vén Grishin anyóhoz járká', oszt enni visz neki! Az öreglyány kiszedi a szemedet, ha baja lesz ennek, he!

Az első ork morgott valamit, aztán nagy kelletlenül leeresztette a kést. Jerenn szíve a torkában dobogott, ahogy felismerte megmentőjét: Taravail volt, az a fiatal ork, akinek orkhoz mérten igen szokatlan neve otromba tréfák célpontjává tette viselőjét. Jerenn soha nem nevette ki, és most hálát adott az égnek, hogy még egy elfojtott mosolyt sem engedett meg magának a gúnyolódások hallatán.

– De ha egyszer meglátott minket! Muszáj kicsinálni, hogy el ne járjon a pofája! – Az első ork megnyalta a száját.

– Nem látott e' semmiccse nem! – Taravail szavaiban, gesztusaiban, vehemens fejrázásában valósággal tobzódott a heves tagadás. – Haggyad mán, hagy' mennyen!

– Csak Grishin anyót jöttem meglátogatni – nyöszörögte a fiú panaszosan.

– Fogd be! – üvöltött rá a késes ork. – Semmi közöd ehhez az egészhez, úgyhogy jobb, ha befogod a nyálas pofádat!

Jerenn hitetlenkedve rázta meg a fejét. Mihez nincs semmi köze?

– Mit szőrözöl már, hallod? Vágd ki, mint a macskát, aztán ha baja lesz hazafelé, ki bánja! – avatkozott közbe egy fáradt női hang valahonnan az orkok háta mögül, akik eltakarták a lerongyolódott, áporodott levegőjű szoba többi részét az elképedt Jerenn elől. – Ő úgysincs itt. Ez a szerencsétlen meg csak egy szakadt csürhét látott egy romos házban. Ereszd csak el, úgy elszelel, mintha itt se lett volna!

– Még szép! – helyeselt a valamelyest megkönnyebbült Jerenn.

Az ork csigalassúsággal és nem is leplezett kelletlenséggel a nadrágszíjába dugta a kését. Grabancon ragadta a fiút, és megtette neki azt a szívességet, hogy kinyitotta a düledező ajtót, mielőtt egy erőteljes tomporon rúgással kihajította rajta.

Jerenn futott, ahogy csak a lába bírta, majd egy-két perc múlva lelassított, és már csak kocogott. Még így is többször felbukott a rendetlenül szanaszét heverő törmeléken, és kis híja volt, hogy a lábát nem törte.

Azután valami furcsa dolog történt vele.

Néhány perc leforgása alatt kétszer kellett szembenéznie a halállal, és miután rájött, hogy mind a kétszer szerencsésen megúszta, hirtelen vad, féktelen önbizalom töltötte el, valósággal sebezhetetlennek érezte magát. Megállt, egy pillanatig tűnődött, majd megfordult, és visszasétált a romos házhoz. Körülkémlelt valamiféle rejtekhelyet keresve, ahol meghúzódhat, várhat és figyelhet.

Cassian megpróbálkozott vele, hogy lassan, körültekintően összefüggő gondolatokba öntse észrevételeit. A városi építkezésekhez kőszállítmányok kellenek. Egy varázslót és egy építészt, akik a kőellátást szervezték, rejtélyes események megakadályoztak a további munkában. Ugyanígy járt a kő szállítója és a fia is. Az ügybe egy elementalista is belekeveredett. Ebből a szemszögből nézve az építkezések ügye nagyon is nyilvánvaló összekötőkapocsnak látszik. Szinte teljesen kizárt, hogy a Crotias tábornagy által emlegetett szabotázsról lenne szó – sokkal inkább tűnik az egész sajnálatos eseménysor a nemzetségek közötti rivalizálás szomorú végeredményének. Talán valakinek azokra a megbízatásokra fájt a foga, amelyek most gazdátlanul maradtak... A Carinci- és a Narlanth-nemzetség egyaránt két-két fontos tagját veszítette el. A politikai erőviszonyokat mindenesetre nem szabad figyelmen kívül hagyni... A legfőbb döntőbírótól kapott iratok adtak valamelyes kiindulási pontot, de Cassian jól tudta, hogy a további részletek felderítésében csak magára számíthat. A következő lépés? Talán azt kellene megtudni, ki húzta a legtöbb hasznot a halálesetekből. Vagy kik húzták, ha nem egyetlen ilyen személy van...

Majdhogynem csalódott volt. A megoldás annyira földhözragadtnak tűnt... Hatalom, pénz... Általában a legtitokzatosabb eset is így végződik. A nemzetségek mindig többet és többet akarnak, és ezen nem segítenek a birodalom egyre kifinomultabb törvényei sem – megszüntetni nem tudják, legföljebb a felszín alá szorítják vissza a nemesi házak rivalizálását.

Hirtelen egy kép merült fel az emlékezetében, élesen, szinte megfogható közelségben. A következő pillanatban már nem tudta volna felidézni, de a megmagyarázhatatlan rossz érzés megmaradt. Ösztönei mélyéről egy hang azt súgta neki, hogy valami sokkalta fenyegetőbb, romlottabb, sötétebb erő mozgatja ezeket az egyszerűnek látszó történéseket. Az ésszerű magyarázat attól még persze létezhet, de csak egy eleme az összetett képnek... Cassian émelyegni kezdett, mintha az elmúlt nap minden fáradtsága egyszerre tört volna rá. Fázósan összébb húzta magán a köpenyét.

– Vajon Crotias söre készített ki ennyire? – morfondírozott félhangosan.

Aztán hirtelen rá kellett jönnie, hogy nincs egyedül.