26

 

 

Ilfaralek nagyot ásított, és bocsánatkérőleg emelte fel a kezét.

– Későre jár, Cassian. Azt hiszem, holnap talán kettesben kellene meglátogatnunk Kyprost, ha önnek nincs ellene kifogása.

– Megtiszteltetés számomra – válaszolta az elf. – Ráadásul bizonyos értelemben egy kissé... Hogy is mondjam... Az orránál fogva vezetjük a főkormányzót, és ha ketten vagyunk rá, valahogy könnyebbnek tűnik.

– Egyesítenünk kell erőinket – bólintott komolyan Ilfaralek. – Nem mintha ki akarnánk kényszeríteni belőle bármit is, de ha a meghallgatás közben derülne ki, hogy valamiről nem egyezik a véleményünk, az alighanem rossz fényt vetne ránk.

– Igaza van. A magam részéről nem találok olyasmit az ön álláspontjában, amivel ne értenék egyet.

Ez ugyan igaz – tette hozzá magában az elf, ám azt egy szóval sem mondtam, hogy ne tudnék egyet s mást, amit te nem.

– Azt hiszem, Kypros aligha fog táncra perdülni örömében a beszámolónk hallatán – tűnődött a kémfőnök. – A feltételezésünk a Carinci-nemzetség számára a legkedvezőbb, mivel ők egyértelműen áldozatok ebben a történetben. Tularch admirális a Carinci-házból való, és Kypros nem rajong érte túlságosan.

– Értem – mosolyodott el Cassian, emlékezetébe idézve az Andreax-tól kapott jegyzeteket. Vivane agyafúrt főkormányzójáról többen tudni vélték, hogy szívesen félreállítaná Tularch-ot, és valamelyik talpnyalóját ültetné a helyébe, így aztán árgus szemekkel leste a lehetőséget, mikor tudná lejáratni az admirálist.

– A másik kényes pont pedig Patracheus – töprengett tovább Ilfaralek. – Ő is Thaloss-nemzetségbéli, akárcsak Kypros, aki mindig is kedvelte őt. A főkormányzó egyik kedvenc mondása, hogy amíg mindenki más csak a problémákat sorolja, Patracheus megoldásokat kínál.

– Ez esetben talán okosabb lenne, ha azt sugallnánk, hogy Patracheus csak udvariasságból adta az aláírását Daralec végrendeletéhez – indítványozta Cassian. – Megkérték, és nem utasíthatta vissza, mert...

– Nem hiszem, hogy Kypros bedőlne az ilyesminek – vélekedett Ilfaralek – de ha kap valami magyarázatot, legalább megakadályozzuk, hogy túlságosan dühbe guruljon. Elvégre éppen megmentjük attól, hogy aláaknázzák. Hogy úgy mondjam, a szó valódi és átvitt értelmében is... És éppen á saját születésnapi ünnepségén. Az illem és a józan ész egyaránt azt diktálja, hogy hálás legyen nekünk ezért.

Hangosan kopogtattak az ajtón, Harrishaz kért bebocsáttatást. A varázsló szeme alatt jól kivehető vörös táskák díszelegtek, melyek láttán Cassian hirtelen rájött, hogy odakintről már az első hajnali madarak énekét hallja. Sokkal későbbre járt, mint gondolta volna. A varázsló végigmérte az elfet, majd jelentőségteljesen Ilfaralek felé fordult.

– Ne aggódj, Harrishaz. A prétor volt az, aki figyelmeztetett a bennünket fenyegető veszélyre. Nyugodtan beszélhetsz előtte.

– Kiterjedt alagúthálózatra bukkantunk, akarentus. Sok helyütt igen erős mágiát találtunk, amely rejtekajtókat takar, vagy az alagutak közötti átjárást biztosítja. Rajtakaptunk nagyjából egy tucat alsóvárosi nyomorultat is odalent, de úgy tűnik, hogy mindegyikük csak egy kis részét ismeri az egész bonyolult hálózatnak. Egy Arlyna nevű nőről hadoválnak, alighanem ő az irányítója ennek az egész mocsoknak. Említettek egy Éjmarkúnak nevezett varázslót is... – e szavaknál Harrishaz gúnyosan szippantott – noha egyikük sem látta még ezt a személyt. Átadtuk őket a ghareeznek.

Cassian arcáról lefagyott a mosoly a hírhedt szélszerzetek említésére. Ezek az apró lények a birodalom valamennyi városában jelen voltak, noha senki nem tett említést róla, hogy látta volna őket. A ghareez mindent tudott, amit tudni lehetett az emberi és bármely más élő test felépítéséről, és az apró kezek tökéletesre formált kínzóeszközeik segítségével képesek voltak arra, hogy elképzelhetetlen fájdalmat okozzanak anélkül, hogy a testet tartós károsodás érje. A birodalom megfelelő hivatalnokain kívül viszonylag kevesen tudtak a létezésükről, így a legtöbben abban a tévhitben éltek, hogy a birodalmi börtönök kínzókamráiban hatalmas, brutális trollok csattogtatják fogóikat, és hadonásznak tüzes vaskampóikkal, amelyeket valóban használtak vallatásra egyik-másik távolabbi provinciában. Akik pedig voltak olyan balszerencsések, hogy a ghareez kezére adják őket, soha nem tértek vissza, hogy elmondják, mit láttak.

– Kitűnő – bólintott Ilfaralek, amint Harrishaz átadott neki egy hevenyészett térképvázlatot. A kémfőnök merőben szokatlan módon fütyörészni kezdett a fogai között, ahogy néhány gyors ceruzavonással fölvázolta az alagutakhoz közel eső felszíni építményeket, majd néhány pillanatra Cassian orra elé tartotta művét.

– Nem hinném, hogy túl sok időre lenne még szükségük – mormolta. – Köszönöm, Harrishaz, most menj, és pihenj egy keveset. Küldj el valakit Alkaturért, neki kell folytatnia a megkezdett munkálatokat. Te meg menj, és feküdj le! Jó munkát végeztél.

– Köszönöm, akarentus – vigyorodott el a varázsló, némileg tenyérbemászó arckifejezéssel. – Magam gondoskodom róla, hogy Alkatur fölébredjen.

– Ebben biztos vagyok – dörmögte a kémfőnök, ahogy Harrishaz kidöcögött.

– Átkozott varázslók – súgta oda aztán Cassiannak. – Reggeltől estig civakodnak, akár az ötévesek. Nos, hol is tartottunk?

– Éppen aludni szándékoztunk – mosolyodott el az elf. – Nemsokára egy főkormányzóval kell szembenéznünk.

– Valóban – ásított ismét Ilfaralek, és nagyot nyújtózott. Felemelte poharát az asztalról, és újabb adagot töltött az aranyosan fénylő palackból, nyilván álmatlanság ellen.

– Ha nem bánja, vetnék egy pillantást Jerennre – búcsúzott az elf, aztán elindult az Ilfaralek által mutatott irányba.

 

Csöndesen elfordította a zárban a kémfőnöktől kapott kulcsot, és belépett. A szobában sötétség honolt, csak az egyik asztalkán pislákolt egy apró lámpa, amelyből csaknem teljesen elfogyott az olaj. A fiú selyemköntösbe burkolózva hanyatt feküdt az ágyon, és jólesően hortyogott. Cassian halkan közelebb lépett, és hirtelen fehérbor illata csapta meg az orrát, meg is pillantotta a kiürült palackot hanyagul az ágy mellé ejtve. Elmosolyodott, ahogy az ágyon heverő alakot szemlélte.

Nem árultál el – gondolta. – Ha Tarlanth kegyvesztetté válik, és a vagyonát lefoglalják, aztán elárverezik, az első dolgom lesz, hogy megváltsam a szabadságodat.

Megfordult, és halkan kilépett a szobából, gondosan bezárva maga mögött az ajtót.

 

Amikor végre ágyba bújt, azt hitte, hogy nehezen tud majd elaludni, inkább csak szunyókál. Igen meglepődött hát, amikor végül hosszú, pihentető, mély álomból ébredt. Amíg a szemét dörzsölgette, a nap állásából úgy ítélte meg, hogy nagyjából dél felé járhat az idő. Kiugrott az ágyból, és szokása szerint a fürdőszoba felé indult, kis tétovázás után úgy döntött azonban, hogy ezúttal tagjainak lusta, kényelmes áztatása helyett inkább egy frissítő, vérpezsdítő úszásra lenne szüksége. Így aztán jó negyedóra elteltével felfrissülve és teljesen éberen, legszebb birodalmi egyenruhájába öltözötten készen állt rá, hogy szembenézzen a főkormányzóval.

Amint hintóján a palota hatalmas kapui elé érkezett, csodálkozva látta, hogy útját bámészkodó városiak csoportja zárja el. A palota udvarát körülvevő magas kovácsoltvas kerítésen fürtökben lógtak a szájtátiak, és lenyűgözve bámulták az odabent folyó katonai parádét. Cassian kiszállt a hintóból, és meg sem lepődött, amikor észrevette, hogy Ilfaralek már megérkezett.

– Bemutató messziről jött barátainknak – intett a kémfőnök – hadd meséljék el odahaza mindenkinek, micsoda lélegzetelállító dolgokra képes Vivane hatalmas főkormányzójának kísérete.

– Sejtettem – válaszolta Cassian.

Miután bemutatták meghívóikat a t'skrang kapuőröknek, az elf arra számított, hogy a palota hatalmas vaskapui megnyílnak a tiszteletükre. Csalódottan tapasztalta azonban, hogy az őrök csak egy keskeny faajtót tártak ki a kapusfülke oldalában, és ezen keresztül tessékelték be őket.

Mialatt végigsétáltak a palotához vezető, különféle melléképületekkel szegélyezett hosszú, egyenes úton, Cassiannak elegendő ideje volt, hogy alaposan szemügyre vegye a katonai parádét. Megcsodálhatta a birodalom legkülönfélébb tájairól érkezett harcosok felvonulását: Creana birodalmi szolgálatra kiképzett derviseit, Vasgothia nevezetes Medve-légióját félelmetes troll gyalogságával, akiknek hatalmas termete mellett még az obszidiánemberek is eltörpülni látszottak. Megtekinthette Myternea rettegett Viharlovasait, akiket „a dögvész seregének” is neveznek a távoli vidékek lázongó népei, mert ők a saját szemükkel láthatták, hogyan gyilkolnak le hihetetlen gyorsasággal egész falvakat, akár csak a döghalál. A legfigyelemreméltóbb azonban mégiscsak Kypros személyes testőrsége volt a nyolcadik légió soraiból, noha jól látszott, hogy mozdulataikat szándékosan, előre megtervezték a látvány érdekében, felvonulásuk ezzel együtt is igen meggyőzően sugallta a precíz hozzáértés és a hihetetlen katonai fölény érzetét.

A testőrséget egy t'skrang kardművész vezette. Ezüstösen csillogó, vékony, ám annál erősebb fémlemezből készült könnyű vértet viselt, Cassian halványan emlékezett rá, mintha Crotias tábornagy hosszasan ecsetelte volna az efféle vértezet előnyeit végtelennek tűnő, sörgőzös közös ebédjük alkalmával. Gyorsan, könnyedén mozgott, bal kezével és farkával rövid párbajtőrt forgatva, mely talán még a vértjénél is hatásosabb védelemnek bizonyult, miközben a jobbjában tartott karcsú, villogó pengéjű hosszúkarddal pontosan kiszámított, halálbiztosan célba találó csapásokat osztogatott képzeletbeli ellenfelének. Mögötte t'skrang és ork testőrcsapat parádézott fényes láncingben, amelyen meg-megvillant a napsugár, és a szivárvány minden árnyalatában verődött vissza aszerint, hogy merre fordultak a fegyelmezetten együtt mozgó sorok.

Cassian gyanította, hogy a különös fényű láncingek valójában mágikus álcázásra szolgálnak, noha ennek éppen a testőrség vajmi kevés hasznát vehette. Minden mozdulatuk hihetetlenül gyors, ügyes és elegáns volt, figyelmük egy pillanatra sem kalandozott el, még a nézőközönség elragadtatott kiáltozása sem volt elegendő ahhoz, hogy tekintetüket akár egyetlenegyszer is elfordítsák vezetőjükről.

– Ügyesek – ismerte el az elf.

– Gyakorlottak – bólintott Ilfaralek. – Ne higgye, hogy csak látványnak szép, amit csinálnak. Bármi baj történik Vivane környékén, Kypros azonnal odaküldi őket. Mindig az első sorban harcolnak...

Sokáig gyalogoltak az utat szegélyező különféle épületeket nézegetve, melyek közül a legfeltűnőbb az az óriási, vastag falú, vasalt ajtajú istálló volt, ahol a főkormányzó saját mastrylithjét tartották. Végezetül megérkeztek a tulajdonképpeni palotához, ahol a főkormányzó a hivatalos ügyeit intézte.

– Hamarosan kiderül, mit akar tőlünk – fordult Cassianhoz a kémfőnök, arcán szarkasztikus félmosollyal.

Magasan fölöttük a Hódító lebegett, méltóságteljesen horgonyozva az ég kékjében, szinte mozdulatlanul simulva a Bazaltlándzsa-kikötő oszlopához. Alant a prétor és az akarentus éppen beléptek a palota monumentális kapuján, hogy testőrök, titkárok és a palotaőrség végeláthatatlan sorfala után végre szemtől szemben találják magukat Vivane nagyhatalmú főkormányzójával.

 

Kypros megjelenése még annál is lenyűgözőbb volt, mint amilyenre Cassian számított. Eddigi tapasztalatai alapján a főkormányzók soraiban többségben voltak a hajlott hátú bürokraták, akiknek sápadt bőre idővel beteges színt öltött, és idősebb korukra tekintélyes pocakot növesztettek. Ennek egyik legfőbb oka talán az lehetett, hogy a katonai és a hivatali pályafutás élesen elvált egymástól, azok, akik jelentősebb rangot értek el a hadseregnél, nem pályáztak a főkormányzói tisztség olykor mérgezett serlegére. A katonai méltóságok inkább egy Crotiaséhoz vagy Tularchéhoz hasonló posztot igyekeztek megkaparintani a birodalom valamelyik fontosabb városában.

Kyprosra azonban nem illett a szokásos leírás. Egy kevéssel magasabb volt Cassiannál, őszülő haját, mely még alig ritkult, rövidre vágatta, szürke szeme kutatva mélyedt az elf tekintetébe. Kézfogása határozott volt, de még véletlenül sem követte el a gyenge és határozatlan emberek gyakori hibáját, hogy a kelleténél erősebben szorongassa meg beszélgetőpartnere kezét, ezzel próbálván magabiztosságot színlelni. Hangja nyugodt volt, és megfontoltságról árulkodott. Ruházata egyszerű, szürke és ezüst árnyalatú, Cassian csodálkozva tapasztalta, hogy nem visel semmiféle ruhadíszt, sem ékszert, de még illatszert sem. Önkéntelenül lepillantott a férfi kezére, és megjegyezte magában, hogy a körmei ápoltak, és az ujjain nem éktelenkednek olyasféle foltok, amelyek a város nem is egy előkelő lakosának a kezét csúfítják, arról árulkodván, hogy az illető gyakorta keres menedéket bizonyos tiltott növényi anyagok élvezetében.

– Már értesültem róla, hogy nyugtalanító események történtek a városomban – mondta Kypros, mintegy köszönésképpen. – Nem kértem önöket, hogy együtt keressenek fel, de megértem, ha úgy érzik, hogy mindkettőjüknek van mondanivalója ebben az ügyben. Végeredményben nincs ellenemre, hogy együtt hallgassam meg önöket. Felteszem, elég idejük volt rá, hogy megállapodjanak egy közös álláspontban.

Ilfaralek magyarázkodó arckifejezéssel közbe próbált szólni, de a főkormányzó nem vett róla tudomást.

– Aligha lennének alkalmasak a posztjukra, ha nem tették volna meg – folytatta rezzenetlen arccal. – Már megbocsásson, Cassian prétor. Tisztában vagyok vele, hogy egy főkormányzónak nem illik beavatkoznia a birodalom elkötelezett képviselőjének a dolgába. Azt is megértem, ha megtagadja a válaszadást azokban a kérdésekben, amelyeket bizalmasként ítél meg. Ígérem, nem fogom olyasmiről faggatni, ami nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Mindazonáltal azt hiszem, ön is megérti, ha a helyzet súlyosságára való tekintettel némi felvilágosításért folyamodtam önhöz.

Cassian igyekezett leplezni meglepetését. A főkormányzóknak nem volt szokásuk, hogy bármiért is folyamodjanak, különösen nem a városok vagy a provinciák egyszerű polgárait illetőleg. Ez az ige talán nem is létezett a szótárukban, kivéve persze azt az eshetőséget, ha történetesen a legfőbb kormányzóval kellett tárgyalniuk.

– Ez igen megtisztelő öntől, kegyelmes uram.

– Rendben. Ezzel a kölcsönös hízelgést le is tudtuk. Most pedig lennének szívesek elárulni nekem, mi folyik itt? A nemességet módszeresen irtja valaki, a légióm fele meg odakint parádézik a lerombolt negyedben.

Elég hamar kimutattad a fogad fehérjét – mosolygott magában Cassian.

 

Kypros megelégedett azzal, hogy majdnem egy órán keresztül némán hallgatta a két férfi beszámolóját, és csupán akkor szólt közbe, ha valami nem volt teljesen érthető.

A néhány kérdésből, amit feltett, Cassian többé-kevésbé feltérképezhette magának a főkormányzó személyiségét. Precíz volt és aprólékos, nem egyszer olyasmit is észrevett, ami mindkettőjüknek elkerülte a figyelmét. Igen logikus gondolkodásról tett tanúbizonyságot, előfordult azonban, hogy elveszett az apró részletekben ahelyett, hogy átlátta volna a lényegi kérdéseket. Az elf végül arra a következtetésre jutott, hogy a főkormányzó talán túlságosan is elővigyázatos.

Ahogy tervezték, Cassian és Ilfaralek kínosan vigyáztak arra, hogy csakis a valós megfigyeléseiket közöljék, élesen elhatárolva azoktól a következtetésektől, amelyekre ezek alapján jutottak – eltekintve talán attól a néhány esettől, amikor éppen egy ilyen következtetés vagy feltételezés vezette el őket egy további megfigyeléshez. Kypros szemmel láthatóan értékelte ezt az igyekezetet. Nagysokára, amikor már éppen a végére értek mondandójuknak, négy, rikító színekbe öltözött szolga lépett be, drága ínyencfalatoktól roskadozó tálakat cipelve. Cassian magában mulatott rajta, hogy a főkormányzó micsoda ügybuzgalommal tölti be a házigazda szerepét, saját kezűleg szelte fel az étkeket, és porciózott belőlük jókora adagokat.

– Lakaranyelv-pástétom – mondta büszkén Kypros –, helyi ínyencség. Különösen jól sikerült, ha szabad büszkélkednem vele... A szakácsom már több mint három éve dolgozik nekem, és ez alatt az idő alatt csupán egyetlen étekkóstolót veszítettem! Azt hiszem, ezzel én tartom a rekordot a birodalom egészében!

Cassian hamarosan azon kapta magát, hogy farkasszemet néz egy dúsan megrakott tányérnyi pástétommal, és ez az ismeretség nem is volt túlzottan ellenére. Az apró madárnyelveket fűszeres kocsonya vette körül, amelyet ínycsiklandó keretbe foglalt a könnyű vajastészta. Köretként zöldfűszerekkel ízesített párolt zöldséget szolgáltak föl, ízlésesen elrendezve a látványnak is kellemes konyhaművészeti alkotás körül.

– Kitűnő – sóhajtotta az elf két falat között.

– Ne mondjon semmit, amíg nem kóstolta az ünnepi menüt! – kedélyeskedett a főkormányzó. – Már befűtötték a kemencéket. Tudja, adunk az ilyesmire. De ha igaz, amit önök ketten állítanak, az a kis fölfordulás alaposan tönkreteheti az ünnepi hangulatot.

– Alaposan alátámasztott értesüléseink vannak, kegyelmes uram. Alig fél órája kaptam újabb jelentést az alagúthálózatról, melynek föltérképezése jelenleg is folyik. Több mint két mérföld hosszan benyúlik a város alá, és aknákban végződik például a városi levéltár, a recitatórium, a zikkurátok és a Közmunkák Háza alatt.

– Szerencsére a varázslóim annak idején ügyeltek rá, hogy a palota alatt ne lehessen efféle alagutat ásni – felelte Kypros, kissé rátarti arckifejezéssel.

– Ez csakugyan így van, kegyelmes uram, azonban azt a helyet, ahol ön a születésnapi fogadását adja, szintén aláaknázták. – Ilfaralek arckifejezése semmiben sem maradt el Kyprosétól.

– Ez esetben, akarentus – felelte elgondolkodva a főkormányzó – a helyzetem igen kényes. Amennyiben ennek az összeesküvésnek az egyik célja az, hogy engem lejárasson, talán éppen az ellenlábasaim malmára hajtaná a vizet, ha sértettségemben eltúlzott intézkedéseket hoznék.

Cassian némán bólintott. Nem sokkal korábban neki is éppen ez járt a fejében, és elismeréssel adózott a főkormányzónak rendkívüli körültekintéséért.

– De ami igazán zavar, az az – folytatta Kypros – hogy ez a kiterjedt és veszedelmes összeesküvés egészen idáig rejtve maradhatott.

Ilfaralek rezzenéstelen arccal fogadta a burkolt bírálatot. Végül is az ő feladata lett volna, hogy felkutassa és leleplezze az ehhez hasonló cselszövéseket.

– Erre rengeteg magyarázatunk van, kegyelmes uram. Először is, úgy vettük észre, hogy még az egyes alagutak építésében részt vevőknek sem volt tudomásuk róla, milyen hatalmas alapterületet foglal el összességében a hálózat. Gyanítjuk, hogy ezenfelül még mágia segítségével is eltompították az értelmüket, hiszen alig tudnak felidézni bármilyen részletet. Másrészt talán nem korai az a feltételezésem, hogy az alagúthálózat több pontján mágikus álcázást használtak. A város nemességének körében aligha ismeretlenek az efféle tudományok, kegyelmes uram. Nem volt könnyű dolgunk...

– Valóban. Ám, ha szabad emlékeztetnem, Ilfaralek, ön éppen azért kapja a fizetését, hogy megbirkózzon ezekkel a kevéssé könnyű dolgokkal

– A mágikus álca igen erős, kegyelmes uram. Ennyit sikerült idáig kiderítenünk...

– Hmmm. – Kypros jobb kezének ujjaival szórakozottan dobolt az asztallapon, miközben baljával letette a villát, és egy mintás szövésű szalvétáért nyúlt. – És mi a helyzet azzal a két varázslóval, akikről az alsóvárosiak beszélnek? Megtudták már, kik azok?

– Nem vagyok biztos benne – habozott a kémfőnök – de azt hiszem, erős gyanúval élhetünk városunk egy bizonyos polgára ellen.

Kypros jókora szeletet vágott magának az asztal közepén trónoló különleges, gyümölcsös és jeges édességből, és gazdagon körülrakta tejszínes öntettel. Mézszínű, édes bort töltött egy kisebb pohárba, azután Cassian felé nyújtotta a díszes kristály borospalackot.

– Ünnepi alkalmakra tartogatom – tette hozzá. – Igen ritka szőlőfajtából készült. Most pedig, uraim, kíváncsian várom, hogy megosszák velem azt a bizonyos gyanújukat.

 

Kypros figyelmesen hallgatta végig Ilfaralek elméletét, a leghalványabb jelét sem adva sem türelmetlenségnek, sem annak, hogy az előadás meggyőzte volna. Még csak egy bólintással sem fejezte ki egyetértését. Egykedvűen falatozott, pillantását többnyire fel sem emelve tányérjából.

Ez aztán tudja, hogyan tartsa magában a gondolatait – jegyezte meg magában Cassian. Kétségkívül hasznos tudomány, különösen, ha valaki ilyen magas pozíciót tölt be, és még hosszú ideig meg is szándékszik tartani azt.

Amint Ilfaralek a végére ért a mondandójának, és néhány szóban összefoglalta az elmélet lényegét, Kypros megtörölte száját a szalvétájával, és két karját keresztbefonta a mellkasán.

Egyáltalán nincs pocakja – figyelte meg az elf. Valóban, noha a főkormányzó jóízűen és bőségesen evett, látszott rajta, hogy vigyáz a kondíciójára és a megjelenésére. Furcsa ember – mélázott Cassian, ha máshol, más körülmények között találkozunk, talán igyekeztem volna jobban megismerni.

– Uraim, az elméletük elég meggyőző – bólintott a főkormányzó. – Az üzleti végrendelet valóban gyanúsan hangzik. Nemigen tudnék hirtelenjében példát mondani hasonlóra... No persze, annál rosszabb nekem.

– Kegyelmességednek? – vonta föl a szemöldökét Ilfaralek.

– Fogadni mernék, hogy Tarlanth még gazdagabban és befolyásosabban kerül ki ebből az egész ügyből, sőt, noha önök igen elővigyázatosan elkerülték ezt a témát, igen valószínű, hogy esélyessé válik a főkormányzói posztra, ha én valahogyan belepottyannék abba a bizonyos alagútba, amelyet volt olyan szíves kiásatni nekem... – Kypros halkan kuncogott a saját tréfáján. – Vagy ha nem is azonnal, hát legközelebb, ha a poszt ismét megüresedne. Valószínűleg már meg is találta a jelöltjét. Talán az az idióta Tularch lenne a bábja? Feltételezem, egy vagy két év alatt mindent tökéletesen összekutyulna a főkormányzói székben, és akkor előléphetne Tarlanth barátunk diadalmasan, és megmenthetné a várost Tularch tévedéseitől... Nos, köszönöm a tapintatát, kedves Ilfaralek, hogy mindezt elmulasztotta megemlíteni. Bizonyára eszébe jutott, hogy ha elmondja, talán előítélettel viseltettem volna Tarlanth iránt.

Cassian nem tudta leplezni mosolyát. Kypros igazán agyafúrt volt.

– Ezzel együtt ez a végrendelet... Talán túlságosan is rendkívüli. Igen sokan vannak, akik ferde szemmel néznek majd Tarlanth-ra – tűnődött Kypros. – Nem örülök a dolognak. Feltételezem, most azt várják tőlem, hogy vetessem őrizetbe, önök pedig szabadon keresgélhessenek az iratai között, amíg ő egy-két hétig a vendégszeretetemet élvezi a palota tornyában.

– Ez csakis az ön döntésétől függ, kegyelmes uram – felelte udvariasan Ilfaralek.

– Ebben én nem vagyok olyan biztos – válaszolta csendesen Kypros. – Nem hinném, hogy ehhez elegendő bizonyítékuk lenne, Ilfaralek,

– Az őrizetbe vételhez az alapos gyanú is elegendő. Úgy vélem, hogy ez a bizonyos végrendelet önmagában megalapozza a gyanúnkat – kötötte az ebet a karóhoz a kémfőnök.

– Szép kis csávába kerülnék, ha becsukatnék valakit a maguk állítólagos gyanúja alapján, azután utólag kiderülne, hogy ez a gyanú talán mégsem volt annyira megalapozott – vágott vissza élesen a főkormányzó. – Senki sem mosná le rólam, hogy Carinci létemre azért zárattam be a Medari-nemzetség fejét, mert magam felé hajlik a kezem. Mi a bizonyítékom? Egy végrendelet, amely felhatalmazza a Medari-házat, hogy rátegye a kezét a Carinciak üzletére. Tegye a kezét a szívére, kedves Cassian, önnek nem tűnne úgy, hogy itt bűzlik valami?

– Nem feladatom, hogy megítéljem Vivane nemességének hatalmi viszonyait – felelte óvatosan az elf.

– Nem feladata, kedves Cassian? – A főkormányzó megvetően fujt egyet. – Ne próbálkozzon nálam ezzel a „prétor lévén nem foglalhatok állást” mesével! Értse meg, nem dughatom csak úgy börtönbe Tarlanth-ot. Hozzon nekem egy, csak egyetlenegy aprócska bizonyítékot arra, hogy Tarlanth-nak köze van az alagutakhoz, és ígérem, holnap reggelre a palota kerítésére akasztom ki a fejét. De ehhez a végrendelet nem elég.

Kypros kiegyenesedett, és mutatóujját mintegy vádlón a boldogtalan kémfőnökre szögezte:

– Vagy talán inkább önnek kellene előkerítenie azt a bizonyítékot!

– Az a problémánk – szabadkozott Ilfaralek – hogy bárki is álljon az alagútépítések mögött, mostanra bizonyára rájött, hogy a játéknak vége. Most nyilván azon van, hogy villámgyorsan eltüntessen minden nyomot maga után.

– Eggyel több ok arra, hogy fölemelje a hátsó felét abból a szenvedélyverte karosszékből, és végre munkához lásson! – vágott vissza Kypros dühösen. – Ami pedig önt illeti, Cassian prétor noha nincs beleszólásom az ügyeibe, azt javaslom, vessen egy pillantást Tarlanth üzleti ügyeire. Elvégre ő a vendéglátója, vagy tévednék?

– Magam is így terveztem – felelte hűvösen az elf. – Sajnos nem szabad azonban figyelmen kívül hagynom, hogy amennyiben az alagútrendszer fölfedezése után az első dolgom lenne, hogy elrohanok hozzá, és hirtelen erős érdeklődést mutatok az ügyei iránt, nyilvánvalóan ő maga is rájönne, hogy gyanúba keveredett.

– Ebben igaza van – ismerte el a főkormányzó. – De talán van más nyom is, amin elindulhat?

– Éppenséggel van – válaszolta óvatosan Cassian. Kypros elmosolyodott, és nem tett föl további kérdéseket.

– Mindössze három és fél napjuk maradt – mondta végül. – Azután elérkezik az ünnep előestéje. Az ünnepségek alatt, feltételezem, igencsak nehéz lenne folytatni a vizsgálódást. De addigra amúgy is készen kell lenniük a munkával. Azt hiszem, ön már így is éppen elég időt töltött itt – tette hozzá, az elfhez fordulva.

Cassian eltűnődött rajta, vajon a főkormányzó viccnek szánta-e ez utóbbi mondatát.

– Ami pedig magát illeti, Ilfaralek, ha záros határidőn belül nem tud a nyomára akadni, mi folyik itt, alighanem kénytelen leszek áthelyeztetni. Őszintén szeretném, ha nem heverne több holttest Vivane utcáin.

– Nem mondanám, hogy az utcán hevertek, kegyelmes...

– Akkor az otthonaikban hevertek. Vagy a fürdőmedencéikben, a vadászösvényeken, vagy bánom is én, hol, maga idióta – sorolta Kypros emelt hangon, amely lassan kiabálássá erősödött. – Három és fél napja van, megértette? Köszönöm, akarentus. Örültem a találkozásnak.

A két döbbent látogató fölkelt a fogadószoba karosszékeiből, magára hagyván Kyprost a válogatott sajtokkal megrakott tállal, amely éppen megérkezett. A fogadóterem előszobájában tarka ruhába öltözött lakájok egy csoportja éppen a port és a morzsákat söprögette le a város barsaivei származású bábkormányzójának ruhájáról (akit a rossz nyelvek olykor „vén dagadékként” is emlegettek). Amint az ajtó kinyílt, a kormányzó ellökte magától a segítőkész kezekét, és sikertelen kísérletet tett rá, hogy méltóságteljes arckifejezést öltsön. A két thérai azonban pillantásra sem méltatta.

Ilfaralek – oldalán a szintén elkomorult elffel – némán, vészjósló arckifejezéssel viharzott végig a főkapuhoz vezető úton.

– Nem mondhatnám, hogy az elvárásaink szerint alakult a beszélgetés – törte meg végül a csöndet Cassian. Úgy érezte, mondania kell valamit, mielőtt a kapun kívül elválnak egymástól.

– Gazember! – morogta a foga között dühösen a kémfőnök. – Ez a hála, hogy megmentettem a bőrét? És még áthelyezéssel fenyegetőzik a disznó. Szavamra, legszívesebben leküldenék egy elit osztagot abba a nyomorult alagútba az ünnepségek kellős közepén... Megmondanám nekik, hogy keressék meg a helyet, ahol szónokol, és rántsák ki az emelvényt az alól a tinó alól, amikor szóra nyitja az ocsmány képét.

Cassian elnevette magát, és barátilag karon fogta a nekikeseredett kémfőnököt.

– Talán még rá is akadnának valamire odalent.

– Kötve hiszem – ingatta a fejét Ilfaralek. – Mondanom sem kell, mit tanulnak meg elsőnek a nemesi házak varázslói: leplezni, álcázni, elrejtőzni! Máskülönben régen elnyiszálták volna egymás torkát az évek során... Már abban is kételkedem, hogy az embereim találnak valami figyelemre méltót az alagútban. De nem adom föl!

– Én sem – felelte Cassian – és gondoskodom róla, hogy bármit megtudok, az azonnal a tudomására jusson önnek is.

– Nagyon köszönöm – Ilfaralek szavai ezúttal szemlátomást szívből jöttek. – Tudja, Kypros ritkán szokott viccelni...

– Tudom – bólintott együttérzően az elf. – De három és fél nap hosszú idő.

Nemsokára bebizonyosodott, hogy ez az idő valóban hosszabb, mint bármelyikük is gondolta volna.