22

Két órát töltöttek a füstös kocsma egyik árnyékos szegletében meghúzódva, várták, hogy megfelelően besötétedjen. Amikor végre kimerészkedtek az utcára, már alig-alig látszott az árnyékuk. Cassian süketnémának tetette magát, hogy elkerülje a nemkívánatos kérdéseket. Természetesen ez is a nagyon gyakorlatias Jerenn ötlete volt. A fiú Barsaivéből származott, és jól ismerte a falon túl húzódó negyedet, ellenben Cassian nem tudott tökéletesen throali nyelven – egy értő fül mindenképpen észrevette volna beszédén a thérai akcentust –, így az elf érthetően hálás volt Jerenn-nek ezért az újabb fortélyért. Mégis, folyamatosan az volt az érzése, hogy akármilyen kitűnő is legyen az álruhája, ordít róla idegensége ebben a környezetben. Ennek ellenére az ivóban semmi különös nem történt, eltekintve néhány alaktól, akik gyilkos tekintettel méregették pusztán elf mivolta miatt.

Útjuk egy szűk utcába vezetett. Jerenn hirtelen megállt, és előremutatott.

– Ott! – súgta. – Egy akna vezet lefelé.

Cassian elf látásával könnyedén észrevette a jókora üreget a földön. Óvatosan közelebb lépett hozzá.

– De hisz ez igencsak feltűnő... – mondta kissé meglepetten.

– Azt mondják, telis-tele van patkányokkal. Dögvészt terjesztő patkányokkal – emlékeztette a fiú. – Azt is beszélik, hogy katakombák vannak odalent. Halvajárókkal... és még rosszabbakkal. Épeszű szerzet nem megy le ide... Hisz még attól is félnek, hogy betemessék ezt a lyukat! Az utolsó embert, aki lemászott, soha többé nem látták. Nem hinném, hogy a patkányok végeztek vele... Különben szerintem az a legvalószínűbb, hogy rablógyilkosság történt, valaki orvul elbánt vele a holmijáért.

Cassian letérdelt a nyílás széléhez, és fülelni kezdett. Habár az utca felől részeg kiáltozás és léptek sűrű kopogása hallatszott, az elf kifinomult érzékei így is képesek voltak kiszűrni az aknából érkező hangokat.

– Semmit sem hallani odalentről... – suttogta, majd megpillantva egy jókora faoszlopot a kürtő mellett, megkérdezte: – Szükségünk lesz kötélre a leereszkedéshez?

Jerenn hasra feküdt, és kutatóan nézett a sötétbe.

– Vas létrafokok vannak az akna falába verve – válaszolta közben.

– Kénytelenek leszünk lámpást gyújtani – tűnődött hangosan az elf.

– Ne azzal kezdjük! Túl nagy veszélynek tennénk ki magunkat. Ha maga előremegy, én biztonságos távolságból követem – ajánlotta Jerenn, majd némi habozás után folytatta: – De ha leérünk, nekem mindenképpen szükségem lesz fényre.

– Nehogy azt hidd, hogy én látok világítás nélkül ebben a koromsötétségben! – mosolyodott el Cassian. – De igazad van, legyen először talaj a lábunk alatt.

Már teljesen besötétedett, így Jerenn nem láthatta, hogy az elf beszéd közben lecsatolta a lábáról a mágikus szkarabeuszt, és a földre helyezte a kürtő közelében. Néhány pillanat múltán – miközben némán imádkozott, hogy ne fedezze föl őket egy erre tévedő csavargó – megelégedve nyugtázta, hogy nincsenek csapdák odalenn. Legalábbis az akna közelében.

Óvatosan a kürtő fölé hajolt, és kitapogatta az első két fokot a kezével, néhányszor megnyomogatta őket, meggyőződve arról, hogy feltehetően el fogják bírni a súlyát. Ezután megfordult, s a bal lábával megkereste az első létrafokot. Megkezdte a leereszkedést.

Habár az, hogy nem használtak lámpást, bölcs előrelátásnak tűnt, Cassian hamar sajnálni kezdte, amint meghallotta Jerenn egyre közeledő motoszkálását a feje fölött. Az elffel ellentétben ő tudta, hogy mire számíthat, így sokkal jobban bízott a vas kapaszkodókban – gyorsabban is haladt Cassiannál. Már-már utolérte, amikor az elf lába végre talajt érintett.

Fölnyúlt, hogy segítsen a fiúnak az utolsó létrafokokon, s közben megállapította, hogy kőpadló van a lába alatt. Tökéletes sötétségben álltak, szellő sem rezdült, hang sem hallatszott, kivéve némi távoli vízcsöpögést.

– Most már szükségünk lenne fényre – mondta Cassian, és hallotta, hogy a fiú máris turkálni kezd a zsákjában. – Igaz, hogy láthatóvá válunk, de ha van itt valaki, annak szintén világítania kell, így aligha tud meglepni minket.

Kivéve, ha varázsló az illető – morfondírozott magában Cassian, de megtartotta magának baljós gondolatait. Miközben Jerenn a lámpás meggyújtásával és kanócának beállításával volt elfoglalva – minél rövidebb legyen, éppen csak annyi fényt adjon, hogy látni lehessen mellette az elf titokban ismét elővette fekete szkarabeuszát, és óvatosan lerakta a földre.

A fiú mégis észrevette a bogarat, mert meghallotta halk neszezését. Arra fordította a lámpa fénykörét, és elkerekedett szemekkel bámulta, egy pillanatra azt hitte, hogy igazi. Cassian nem akarta, hogy kizökkentse a koncentrálásból, ezért az ajkára tapasztotta a mutatóujját, és figyelme ismét a mágikus rovar felé fordult, várta, hogy a szkarabeusz milyen értesüléseket szállít neki.

Nyugati irányból egyértelműen mágiát lehetett érzékelni, mégpedig elemi mágiát, ami nem volt éppen jó hír Cassian számára. Arrafelé nézve csak egy omladozó alagútjáratot látott, mély – bár igencsak ráfért volna némi karbantartás – alapvetően járhatónak tűnt. Kelet felé pontosan ugyanez volt látható, de arról nem érzékelt mágikus tevékenységet, ezért nyugat felé intett a kezével.

– Arra megyünk – súgta Jerenn-nek, és eltette a szkarabeuszt. A fiú némileg megütődve nézett rá, de belátta, hogy most nem számíthat részletes magyarázatra. Két hosszú bőrszalagot és néhány rongydarabot nyújtott az elfnek. Cassian nem lepődött meg ezen, jól emlékezett arra, mit mondott erről a fiú, amikor az utat tervezgették. A szíjak segítségével gyorsan a csizmáira erősítette a rongyokat, és szorosan ráhurkolta. Tett néhány lépést előre. A kötés letompítatta a zajt, így sokkal csöndesebben tudott járni. Közben Jerenn is elvégezte lábbelijével ugyanezt.

Amikor készen voltak, elindultak nyugat felé. Még talán harminc lépést sem tettek meg, amikor a folyosó hirtelen teljesen megváltozott: az eddigi omladozó alagútból tisztább, gondosan vájt járattá vált. Mindazonáltal a bányászcsákányok nyomai még jól kivehetők voltak a falakon, így egyértelmű volt az a következtetés, melyet végül Jerenn mondott ki.

– Ez csak nemrégiben épülhetett – súgta nagyon halkan, nyakát nyújtogatva, hogy ajka minél közelebb legyen az elf füléhez, Cassian elmosolyodott, és ismét a földre helyezte a szkarabeuszt. Néhány pillanat múlva megtudta, ami egyébként is nyilvánvalónak tűnt, az alagút valóban új volt. Azonban a mágikus bogár érdekesebb dolgot is érzékelt, a munkához nem csak szerszámokat használtak föl, hanem mágiát is. Igen erős elemi mágiát...

– Legyünk nagyon óvatosak – súgta Cassian Jerenn fülébe, aztán elrakta a szkarabeuszt, és előhúzta hosszú pengéjű kését, mely kisebb kardnak is beillett volna. Lassan tett néhány lépést előre.

Utólag Cassian nagyon dühös volt magára amiatt, hogy ilyen nyilvánvaló hibát követett el. Az elölről sejtett veszélyre figyelve nem gondolt arra, hogy valami hátulról is fenyegetheti. Valójában talán túlságosan szigorú volt magához, mert (bár még elsősorban a szkarabeusz által szállított információk elemzésével volt elfoglalva) villámgyorsan reagált, amikor meghallotta a sikoltásokat és kiáltásokat kelet felől. Megpördült – hosszú kése fémesen villant a lámpa fényében. Jerenn szemében páni félelmet látott tükröződni.

– Valami közeledik... – suttogta rémülten a fiú, teljesen szükségtelenül. A lábdobogás egyre hangosabbá vált. Cassian először arra gondolt, hogy eliszkolnak, de hamar rájött, hogy futásról szó sem lehet, egy csapda, de akár csak egy apró bukkanó is jó eséllyel lábtörést jelenthetett volna a sötétben. A rémisztő üvöltések mind közelebbről hallatszottak, nyilvánvaló volt, hogy pillanatokon belül elérik őket.

– Nincs menekvés – nyöszörögte szánalmasan Jerenn. Ő is előhúzta a kését, és bizonytalanul maga elé tartotta. Cassian megfogta a kezét, és erősen megszorította.

– Húzódj a falhoz! Oltsd el a lámpást! – hadarta. – Van rá esély, hogy elrohannak mellettünk a sötétben!

Cassian valamit előkotort a zsákjából, úgy, hogy rejtve maradjon, mi is az. Jerenn pánikba esett, de mindenkinél jobban bízott az elfben, ha valaki, hát ő kihúzza ebből a csávából! Bizonyára van valamilyen mágikus védőeszköze – gondolta, és szó nélkül engedelmeskedett. Sok mindent tapasztalt már rövidke élete során. Bazárvárosban nemegyszer látott illuzionistákat, akik szép summát kerestek azzal, hogy a tömeget szórakoztatták látványos trükkjeikkel. Amennyire csak tudott, a falhoz tapadt, és némán imádkozott, hogy működjön a varázslat.

– Ne mozdulj! – parancsolta Cassian, s ő is a fal mellé húzódott. A vérfagyasztó zajok már egészen közelről hallatszottak, s kísérteties árnyak rajzolódtak a falakra.

Először egy magányos orkot pillantottak meg, amint feléjük rohant. Nem viselt fegyvert, és mocskos ruháján át is látszott, hogy a jobb keze csúnyán eltörött: az ingujját vér áztatta át. Szemében halálos félelemmel botladozott, s látszott rajta, hogy mindjárt összeesik. Nem sokkal lemaradva mögötte egy másik alak érkezett, hasonlóan szennyes és szakadt ruhában, mint az ork. Cassian az első pillanatban azt hitte, egy ember az üldöző. Mögülük vad ordítozás és kiabálás hallatszott, a hangok és az árnyékok alapján úgy tűnt, egy csapatnyi fúriaként káromkodó ork követi a furcsa párost.

A támolyogva menekülő ork már csak néhány lépésnyire járt tőlük, amikor Cassian – rémülettől elkerekedett szemekkel – fölismerte az üldözőt. Az alak nem tartozott az emberek közé – bár talán az volt valaha. És az árnyékok sem csupán a gyönge világítás miatt voltak ilyen kísértetiesek... Cassiannak nem volt szüksége egyik mágikus képességére sem, hogy ráébredjen a teremtmény rettenetes kilétére, minden kétséget kizáróan élőholt volt, melyet valamilyen sötét mágia kényszerített mozgásra. Lehetetlenül hosszú karja széles ívben lesújtott, s az öt tűhegyes karom az ork hátába vájt, éppen a gerincoszlopa közelében. Az áldozat szánalmasan fölsikított, és néhány tántorgó lépés után előrezuhant. Az élőhalott habozás nélkül rávetette magát.

Cassian nem tudta tovább fönntartani a láthatatlanságot, a közvetlen fizikai kontaktus megtörte az illúziót. A földre hanyatló ork őt csak súrolta törött karjával, de egyenesen Jerennre zuhant – hallotta, hogy a fiú rémülten fölkiált. Az elf előkészítette a kését, s reménykedett, hogy a derekán hordott mágikus öv, valamint a nyakában lógó amulettek elégséges védelmet nyújtanak számára.

Az áldozatot és üldözőjét követő orkok zavarodottan torpantak meg. Ott, ahol az előbb csak falat láttak, most egy veszedelmesnek tűnő elf bukkant elő tőrt lengetve, társuk pedig ájultan esett össze a rémség csapásai alatt. Az élőholtat szemlátomást nem zavarta Cassian hirtelen fölbukkanása, éles karmai újra és újra lesújtottak szerencsételen áldozatára, majd kezét a nyaka köré fonta, lábát pedig a gerincének feszítette. Rémisztő reccsenés hallatszott, és az ork haláltusája abbamaradt.

A fantom – mintegy hihetetlen erejét demonstrálandó – a többi ork közé hajította áldozata élettelen testét. Kettőt is leterített vele közülük, vérrel fröcskölve be őket és a falakat, egyiküket teljesen maga alá temette a holttest, s mire rémülten ordítva elkezdett kikászálódni alóla, az élőholt már rajta is volt.

Cassian egyenesen a rém két válla közé hajította mágikus tőrét, amely mélyen belefúródott az oszló húsba. Ahogy előrelépett, minden eddiginél erősebben csapott az orrába a rothadás bűze, rosszullét kerülgette. A rém hihetetlen módon szinte tudomást sem vett a támadásról. Egy pillanatra megmerevedett, aztán lecsapott a rémülten nyüszítő orkra, kiütvén kezéből fegyverét, egy rozsdás, görbe kardot. Az ork karja vérfagyasztó reccsenéssel eltört. A szerencsétlen összegörnyedt fájdalmában, majd megpróbált elkúszni – pániktól dermedt társai azonban elzárták előle a menekülés útját. Cassian ekkor szorosan a rothadó testű rémség mögé lépett, és megragadta a hátából kiálló tőr markolatát.

Az élőholt karmai mélyen az ork testébe martak, velőtrázó ordítás remegtette meg a barlang dohos levegőjét. Az elf összeszedte minden erejét, és olyan lendülettel rántotta balra a tőrt, hogy belereccsent a csuklója. Egy újabb erőfeszítéssel sikerült átvágnia a szörnyeteg gerincoszlopát. Az élőhalott értetlenül bámult maga elé – még a sebesült ork marcangolásáról is elfeledkezett –, végre hihetetlen lassúsággal összeesett. Zuhantában Cassian gyors mozdulattal kirántotta a csontok közé szorult tőrét.

Éjfekete vér bugyogott elő, és terült szét az alagút szennyes kövén. Ahogy a teremtmény reménytelenül vergődött a padlón, körülötte az árnyékok őrült táncot jártak. Az elf undorodva hátrébb húzódott, nehogy a hörögve rángatózó rémség lekaszálja a lábáról. A sebesült ork közben bambán bámulta használhatatlanná vált karját, hitetlenkedve forgatta és rázogatta. Egy végtelennek tűnő pillanatig olybá tetszett, a visszataszító szörnynek mégis sikerül talpra kecmeregnie, ám végül utolsót rázkódott, és elcsöndesült.

Cassiannak fogalma sem volt róla, mi lehetett a különös teremtmény. Szemmel láthatóan erősebb volt, mint azok a tetememberek, amelyekkel a távoli Myternea barlangjaiban találkozott. A körülötte keringő árnyékok pedig inkább valamiféle kísértetszerű lényre vallottak, de a kísértetektől eltérően az átkozott teremtmény körül nem fagyott meg a levegő. Az elf egyetlen pillantással fölmérte, hogy az első orkon már nem lehet segíteni. Még mindig éberen markolva tőrét, a második, sebesült orkhoz fordult, aki alig egy lépésnyire tőle térdelt elbizonytalanodva.

– Majdnem megölt ez a nyomorult – dörmögte, és megvetően köpött egyet az élettelenül heverő fantom felé.

– Nézd mán! – harsant föl egy borízű hang mögöttük. – Ismerem ezt az elfet, láttam mán odaát, a városban.

– Csak nem aszondod...

– Az ám! Ez egy thérai!

Hat szempár szegeződött Cassianra. Dühödt átkozódás hangzott fel a hátsó sorokból; fegyverek csörrentek. Az elf erősen szorította tőrét. Csak ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy Jerenn megszökött mellőle. Legalábbis bármerre pislantott, sehol nem látta a fiút.

Hatan egy ellen. Nem valami kecsegtető kilátás – gondolta az elf, torkában dobogó szívvel. – Ráadásul sehol egy búvóhely! Éppen elég baj volt, hogy esetleg meg kell halnia – de pont ezen a hátborzongató helyen?!