17

Crotias éppen az embereit parádéztatta a barakkokhoz tartozó gyakorlótéren, amikor Cassian megérkezett. Bár az elf eredetileg nem a tábornagyhoz készült, a díszes hintóval lehetetlenség volt észrevétlenül közlekednie a barakkok környékén. Cassian arca kényszeredett mosolyra húzódott, amikor észrevette, hogy a tábornagy a helyettesére bízza a további kommandírozást, és feléje indul.

– Szép jó napot, Cassian prétor – vigyorodott el az ork. – Talán csak nem a sörömre fáj a foga?

– Nem hinném, hogy okos dolog volna részemről, ha olyasvalaki társaságában fogyasztanám ezt a nemes italt, aki annyira ért az élvezetéhez, mint ön, tábornagynő – tiltakozott az elf az udvariasság látszata mögé bújva. – Boldog vagyok, hogy olyan testtel áldottak meg a szenvedélyek, amely képes volt halálfélelem nélkül elviselni a múltkori próbatételt... Mindazonáltal úgy vélem, nem lenne helyénvaló dolog, ha visszaélnék ezzel az adománnyal, és ilyen rövid időn belül másodszor is próbára tenném, mennyit bírok.

Az ork előbb összevonta a szemöldökét, aztán szélesen elmosolyodott az ügyesen tálalt hízelgésre.

– Hallom, meglátogatta Ilfaraleket – cövekelt le a nő Cassian orra előtt, csípőre tett kézzel. Testtartása és arckifejezése is azt sugallta, hogy noha jó hangulatban van, egyenes választ követel a feltett kérdésre.

– Valóban voltam nála... – Az elf bizalmasan lehalkította hangját. – Megosztottam vele a város biztonságát illető gyanakvásunkat. Lehet, hogy az ön félelmei nem voltak alaptalanok... Beszélnünk kellene erről valamikor!

Minthogy a nő arca gondterheltté vált, az elf sietett hozzátenni:

– Nem mintha közvetlen vagy elháríthatatlan fenyegetéstől kellene tartanunk... Azonban úgy gondolom, jó lesz felderítenünk, kivel és mivel is állunk szemben, mielőtt elérkezne az idő, hogy akcióba lépjünk.

Crotias enyhén csalódottnak látszott. A körmönfont vizsgálati módszerek nem voltak az ínyére, jobban szeretett volna olyasmit hallani, hogy oda kell csapni valahová, méghozzá azonnal.

– Nos, ha elérkezne az a bizonyos idő, remélem, tudja, hogy számíthat rám! – húzta ki magát az ork, lesöpörve gallérjáról a gyakorlótér vöröses porát. – Már megy is?

– Nem, még nem... Beszélnem kell valakivel – vetette oda az elf tettetett hanyagsággal.

– Vagy úgy... És kivel? – az orkot nem lehetett eltéríteni a témától. Egyenesen Cassian arcába meredt.

– Gondoltam, ideje tiszteletemet tennem Schavian kapitánynál. – Az elf ismét lehalkította a hangját. – Természetesen, ha megtudok bármit, ami figyelemre méltó lehet, azonnal értesítem önt, annál is inkább, hiszen az ön egyik emberéről van szó. De a helyzet az, hogy mi, prétorok néha csak azért látogatunk meg valakit, vagy kérdezősködünk utána, hogy összekuszáljuk a szálakat... Érti, ugye? Nem szeretném, ha bizonyos illetéktelen személyek követni tudnák, merre halad a nyomozás.

A tábornagynő bizonytalan arccal mormogott valamit. Cassian éppen erre számított.

– Ahogy mondtam, azonnal értesítem önt, ha megtudok valami érdekeset – biztosította még egyszer az elf.

A nő arca felderült, és búcsúzóul feszes vigyázzba vágta magát egy igen szépre sikeredett tisztelgés kíséretében. Amint a tábornagynő visszamasírozott a seregéhez, Cassian a tiszti szállások felé vette az útját.

– Üdvözletem, Schavian mester! – köszönt illendően az elf. – Örülök, hogy időt szakított rám! Igyekszem, hogy ne éljek vissza a türelmével. Megértem, ha nem örül túlságosan a jelenlétemnek, ezért megpróbálom rövidre fogni a mondandómat.

– Köszönöm – felelte Schavian. Valamicskével magasabb volt Cassiannál, és szemmel láthatóan izmos felépítésű. Hosszúkás markolatú, gyönyörűen megmunkált kardot viselt az oldalán. Nemcsak a kard, de a hüvelye és a hozzá tartozó derékszíj is ritka mestermunka volt, és Cassian nem is mulasztotta el megjegyezni ezt, nemcsak Schavian megengesztelésének célzatával, hanem azért is, mert őszintén csodálta az ismeretlen fegyverműves remekét.

A másik elf éber tekintete az arcát pásztázta.

– Remek penge – szólalt meg nagysokára –, jónéhány életet megmentett, mióta viselem. De nem hinném, hogy a kardomat megcsodálni jött. Hadd halljam, miről van szó!

– Előre szeretném bocsátani, hogy nem adok hitelt a városszerte hallható pletykáknak – kezdte csöndesen Cassian, és látta, hogy vele szemben álló magas, sötét hajú elf arcvonásai megkeményednek – mindazonáltal kénytelen vagyok feltenni önnek néhány kényes kérdést. Úgy tudom, ön fedezte fel gyermekei holttestét. Bocsássa meg a tapintatlanságomat, de tudnom kell, hogy pontosan hogy néztek ki, amikor rájuk talált. Úgy értem, mielőtt a hivatalos vizsgálat elkezdődött volna...

Cassian sokatmondóan a férfire pillantott. A másik megértette a célzást. Lehajtotta a fejét, és kis ideig hallgatott.

– Fájdalmas haláluk lehetett – mondta végül halkan, amint valamelyest összeszedte magát. Arcvonásai határtalan lelkierőről tanúskodtak.

– Nem tapasztalt valami gyanúsat? Kérem, gondolkodjon erősen... Nem is annyira az arcukra lennék kíváncsi, mint inkább... A végtagjaik állapotára. Nem tűnt fel önnek valami a végtagjaikon?

– Az elhelyezkedésükben nem volt semmi furcsa – tűnődött a férfi. – A bőrük azonban... Igen, a bőrük meglepően sápadt volt! Ó, nem, bocsásson meg, azt hiszem, ebben nem volt semmi rendkívüli, hiszen halottak voltak!

Schavian megrázta a fejét, ahogy az emlékezetében feltorlódtak a szörnyű éjszaka emlékei. Látszott, hogy igyekszik visszanyerni a józanságát, és segítségére lenni Cassiannak.

– Várjunk csak... Hogyan is?...

Cassian szeretett volna segíteni neki, de tudta, hogy nem teheti. Nem adhatott szavakat a szájába, mert meg kellett bizonyosodnia róla, hogy a férfi valóban arra emlékszik vissza, amit ő maga is gyanított. Ha rávezeti arra, amit hallani akar, az tönkretehetett volna egy fontos bizonyítékot.

– Azt hiszem – szólalt meg Schavian – a méreg a véren keresztül szívódhatott fel. Az erek... igen, a karjaikban az erek erősen kiugrottak, mintha valahogyan megvastagodtak volna.

Cassian pontosan erre számított, de nem akarta, hogy ezt Schavian is megtudja. Hogy elégedettségét leplezze, további kérdéseket tett fel a szemeket, a szájpadlást, a körmöket illetően. Schavian egyre jobban elbizonytalanodott.

– Mondja, prétor, tulajdonképpen hová akar kilyukadni?

– Egyelőre nem mondhatok többet – válaszolta Cassian. – Arról azonban biztosíthatom, hogy a továbbiakban nem fogom háborgatni sem önt, sem a kedves feleségét. Köszönöm, hogy időt szakított rám, Schavian mester!

A két elf udvariasan bólintott egymás felé, majd Cassian átvágott a forró, poros gyakorlótéren a hintója felé.

Micsoda gusztustalan ügy – futott át az agyán. – Egy gyilkosság, amelyet a szülők öngyilkosságnak hisznek, és ezért gondosan gyilkosságnak álcáznak. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy az ikrekkel ugyanaz a méreg végzett, amely Crielle-t is megölte.

Cassian figyelmesen végiggondolta az ügy állását, míg végül arra a véleményre jutott, hogy mégiscsak kénytelen lesz elviselni Crotias tábornagy vendégszeretetét egy újabb ebéd erejéig. Minthogy a katonai táborba aligha lehetett észrevétlenül bejutni, ez mutatkozott az egyetlen útnak arra, hogy kikérdezze a következő célszemélyt.

Kézfejével fáradtan megdörzsölte a homlokát, ahogy eszébe jutott, hogy ma még be kell merészkednie Patracheus barlangjába is, továbbá le kell csitítania egy vérmágiától rettegő, kétségbeesett rabszolgafiút. A mai nap teendői minden valószínűség szerint alapos megfontolást igényelnek...

Cassian rövid levélke kíséretében elküldte névjegykártyáját a Közmunkák Házába, de mivel nem bízott a gyors válaszban, elhatározta, hogy fölkeresi vendéglátóját, hogy Karlanta egészsége felől érdeklődjön. Egyébként is illett már meglátogatnia Tarlanth házát, lassan egy hete élvezte a vendégszeretetét, és az udvariasság azt kívánta, hogy néhány ajándékkal viszonozza a szívességét.

Hintóját megállította a piac mellett, hogy beszerezzen két csokornyit a legpompásabb későnyári virágokból, meg néhány ölnyi finom selymet. Igyekezett hideg, fémes csillogású ruhaanyagokat választani, mivel emlékezett rá, hogy Tarlanth felesége, Cryselda ilyesféléket visel. Miközben az árusok a bőkezű borravaló reményében szorgosan becsomagolták szerzeményeit, Cassian érdeklődéssel szemlélte a piac forgatagát.

A közelgő ünnepekre való tekintettel távoli vidékek kereskedői árasztották el Vivane városát, Cassian itt is, ott is creanaiak sötét, csavart turbánját látta felbukkanni a tömegben. Másutt néhány fehérbe öltözött maracbéli kereskedő álldogált kis csoportban, kokalát kortyolgatva – erősen és keserűen itták, cukor vagy méz nélkül. Két indrisai elf nő gyönyörű selymeket árult – Cassian szívesen vásárolt volna belőlük, de vidám színeiket nem tudta elképzelni Tarlanth feleségén. Ahogy megállt egy pillanatra, tömjén csípős illata csapta meg az orrát a nyugalmas koradélutánban.

Távolabb Crotias néhány katonája sétálgatott, szemmel tartva az idegenek minden lépését. Egyikük megállt alkudozni egy pocakos törpe fegyverkováccsal. Több törpe kovács is árult fegyvereket ezen a soron. A portékáik túlságosan darabosak, nehézkesek voltak Cassian ízlésének, de még így is megcsodálta mesteri kézműves tudásukat. Ahogy elkapott néhány beszélgetésfoszlányt, észrevette, hogy egymás között throali nyelven beszélnek. Ezen meglepődött, a Throal Királyság háborúban állt Thérával, a kereskedőik mégis eljöttek ide, hogy újabb kuncsaftokat szerezzenek az ellenség soraiban... Rövid gondolkodás után azzal zárta le magában a kérdést, hogy talán rosszul hallotta, és mégis barsaiveiek. Ez persze nem sokat javított a helyzeten, Théra rabszolgává tette Barsaive népét, akik nem győzték átkozni és gyalázni a théraiakat, most pedig, íme, alázatosan kínálják fel a kezük munkáját Théra aranyáért cserében...

Így van ez, itt is és másutt is... Talán nem is lehetne másképp – mélázott az elf. – Meghódítjuk a földjeiket, és a birodalom még nagyobb, még híresebb és hatalmasabb lesz, ők pedig egyáltalán nem járnak rosszul ezzel. Az unokáik már a mi nyelvünket beszélik majd úgy járnak, úgy öltözködnek, úgy törik fel a kenyeret, ahogy mi szoktuk. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és az utunk lassan közös lesz. Cassian úgy gondolt a birodalom távoli tájaira, ahol valaha megfordult, mintha egy ezerszínű szőttes terülne el a látóhatár egyik sarkától a másikig, melynek tarka foltjai körülfogják, kiemelik, árnyalják egymást, hogy szivárványszínű harmóniájuk békés összhangban teremtse meg a tündöklő részekből a mindannyiukat átfogó, teljes egészet.

Hóna alá szorította a gondosan becsomagolt ajándékokat, és visszasétált a hintójához.

– Micsoda gyönyörű virágok! – kiáltott fel Cryselda színpadiasan. – Nagyszerűen mutatnak majd a reggelizőszobában! Ezek a selymek pedig egyszerűen tündériek! Hiába, a Medari-ház mindig is a kifinomult ízléséről volt híres.

A nő gyönyörködve forgatta ujjai között a lágyan hullámzó selymet.

Cassian kényelmetlenül érezte magát. Noha ajándéka kedvező fogadtatásra talált, annak már kevésbé örült, hogy a nemzetségét is belerángatták az ügybe. A prétornak illett megfeledkeznie a hovatartozásáról, ha olyan ügyben járt el, amely saját nemzetségét is érintette. Ha azonban még külön figyelmeztették is erre, az kétségkívül indiszkréciónak minősült. Ennek ellenére udvariasan bólogatott, és valamit mormogott viszonzásul.

– Ugye, megiszik velünk egy teát? – A nő kérdése inkább állításnak hangzott. – Biztosan hallotta, micsoda nagyszerű cukrászunk van! Különösen most, hogy a közelgő ünnepekre gyakorol! Egyszerűen nem szabad elszalasztania az alkalmat! Különben is, ha nem segít elfogyasztani ezt a rengeteg édességet, mindannyian reménytelenül el fogunk hízni.

– Nem hiszem, hogy elhízástól kellene tartania – mondta Cassian, s udvarias bókja az igazságot tükrözte. – Igen karcsú termettel áldották meg önt a szenvedélyek, ha szabad ilyet mondanom.

– Ó, magának mindent szabad! – A nő vidáman sikkantott, mint egy egzotikus énekesmadár.

Cassiant a szokottnál is jobban taszította ez a bizarr megjelenésű hölgy most, hogy hirtelen beszédessé vált, és úgy viselkedett, mintha udvaroltatni óhajtana magának. Végeredményben a férje jóval idősebb nála... Cassian egy pillanatig eltűnődött, vajon Cryselda csakugyan kivetette rá a hálóját? Nem hinném, hogy komoly szándékai lennének velem – biztosította magát fanyalogva. – Ez teljességgel ellenkezne az etikettel...

Valahonnan az emelet irányából hirtelen távoli, dühös kiáltások elmosódott visszhangja csattant föl. Néhány szempillantás múlva Tarlanth jelent meg a lépcsőfeljárón, és szemlátomást szinte tajtékzott a haragtól. Amikor észrevette Cassiant, közönyös arckifejezést erőltetett magára, de szavai még így is elárulták indulatát.

– Az a semmirekellő megint előadta az ájulási nagyjelenetet – krákogta. – Bocsásson meg, kedves Cassian. Nem lett volna szabad, hogy tanúja legyen az ilyesminek.

– Meghívtam a vendégünket, hogy teázzon velünk! – Cryselda drámaian magához szorította az ölnyi virágfelhőt. – Gyönyörű ajándékokkal örvendeztetett meg bennünket! Azt hiszem, ez igen kedves dolog tőle.

Cassian megfigyelte, hogy a nő hangsúlyában rejtőzik valamiféle él, mintha burkolt formában parancsokat osztogatna a férjének. Érdekes körülmény.

– Akkor lerángatom azt a nyomorult kölyköt odaföntről! – Tarlanth dühödten krákogva ismét fölvonult a lépcsősoron. – Legalább életében egyszer majd úgy viselkedik, mint ahogy egy jólnevelt fiatalembertől el lehetne várni...

– Nem szeretnék családi nézeteltérések okozója lenni – mentegetőzött Cassian, Cryselda azonban ellentmondást nem tűrő arccal karon fogta, és a tágas, díszes bútorzatú ebédlőbe vezette.

– Emiatt ne aggódjon! – kacsintott rá bizalmaskodva. – Ne is törődjön azzal, amit Tarlanth mond! Tudja, amelyik kutya ugat, az nem harap!

– Karlanta jól van? – kérdezte az elf kényelmetlenül.

– Még mindig kapja a gyógyfüveket, ezért egész nap alszik – legyintett a nő. – Ha véget ér a nyár, talán átszállíttatjuk valahová, délebbi éghajlatra. A dolog nem sietős. Majd, ha kell, intézkedünk a nemzetségi konklávé előtt.

Cassian felkapta a fejét. Mindez valahogy úgy hangzott, mintha egy gyógyíthatatlan beteg, öreg rokonról lenne szó, akinek a napjai már úgyis meg vannak számlálva. Vagy ami még rosszabb, mintha egy megunt bútordarabon készülnének túladni... Az elf nem tudta eldönteni, hogy valóban kegyetlenséget érez a nő hangjában, vagy csak a saját, személyes ellenszenve próbálja vele elhitetni mindezt.

Kisvártatva hatalmas, díszes tálcák érkeztek gőzölgő gyümölcsteával, ezüst teáscsészékkel, fantasztikus kinézetű süteményekkel, krémekkel és kandírozott gyümölccsel. Úgyszintén megjelent Tarlanth is a fiával, akit valóban úgy kellett bevonszolni a szobába, és lenyomni a székébe.

A fiú sápadt, finom vonású arcát szőke haj keretezte, amely selymesen csillogott, akár a fehér bőrű elfeké, ragyogó, zöld szemének pillantása egyszerre volt megbántott és ennek ellenére kíváncsi. Vállának, nyakának vonala már-már lányosan kecsesnek tűnt, akárcsak a mozdulatai vagy keskeny keze. A szeme alatti sötét karikák arról árulkodtak, hogy nem sokat aludhatott az elmúlt éjszakán. Egész megjelenése törékenységre, esendőségre vallott. Cassian erős szánalmat érzett a fiú iránt, akinek ilyen kemény szívű szülők jutottak, és melléje telepedett az asztalnál, mintha csak meg akarná védelmezni őt még a pillantásaiktól is. Orrát különös, majdnem nőies illat csapta meg, orgona és liliom édeskés olaja.

– Lyn vagyok – mondta a fiú, anélkül, hogy akár csak ránézett volna. – Azt akarják, hogy örüljek magának.

– Viselkedj, vagy szájon váglak! – dörrent rá az apja az asztal túlvégéről.

Cassian tiltakozóan emelte fel a kezét.

– Kérem! Nem látom be, miért kellene örülnie nekem, nem vagyok a rokona, és még ajándékot sem hoztam neki! Nem szeretném, ha én lennék az oka, hogy megszidják!

A fiú könnyben úszó szemekkel, hálás arccal nézett vissza rá. Egy pillanatig úgy látszott, Cassiannak sikerült magára vonnia a családfő újabb dühkitörését, Tarlanth azonban uralkodott magán.

– Akkor sem lenne szabad így viselkednie! – dörmögte végül.

– És mivel foglalkozol, Lyn? – folytatta Cassian csevegő hangnemben, bízva benne, hogy sikerül lecsendesítenie az indulatokat.

– Hát éppen ez az, semmivel az égvilágon! – tört ki dühösen Tarlanth. Cassian nem vett tudomást a szavairól.

– Szeretek festeni – felelte a fiú habozva, magas tónusú hangján.

– Ha valóban értesz a festészethez, az ritka adottság, amire bárki büszke lenne – mondta komolyan Cassian, azon tűnődve, micsoda nyomorult élete lehet ennek az érzékeny fiúnak egy ilyen házban. Gyanította, hogy a művészi hajlam nagyjából olyasféle megítélés alá eshet Tarlanthék portáján, mint egy különösen undorító tünetekkel járó, ragályos betegség.

– Csak ne adjon lovat alá! – reccsent rá Tarlanth. – Hamarosan eljön az ideje, hogy az üzletnek és a pénzkeresetnek szentelje magát!

– Ó, az még bizonyára sokára lesz! – Az elf mosolyogva fordult Tarlanth felé. – Hiszen ön még fiatal! Alig hiszem, hogy az utódlásán kellene aggódnia!

Azonban maga Cassian sem volt biztos abban, amit mondott. Ránézésre Tarlanth erősen közeledett a hatvanadik életéve felé, ami még nem lett volna baj, de a hirtelen dühkitörések azt sugallták, hogy alighanem hajlamos a szélütésre vagy a szívrohamra. Ahogy az asztalfőn ült, a haragtól kivörösödött, már-már lilássá vált arccal, Cassian máris úgy érezte, hogy akármelyik pillanatban meghalhat, vagy örökre megbénulhat.

– Úgy van! – kacagott fel Cryselda, groteszk mozdulattal összeütögetve két tenyerét. – Parancsol még a cukrászunk remekműveiből?

Egy órával később Cassiannak sikerült elmenekülnie a villából, boldogan, hogy ép bőrrel megúszta a szívélyes vendéglátást. Nem volt alkalma kikérdezni Tarlanth-ot a Daralechez fűződő üzleti kapcsolatairól, mivel a házigazda egész idő alatt a fiát szapulta, minduntalan szóvá téve törékeny külsejét és csöndes természetét, egyúttal kifejezve heves csalódottságát és elégedetlenségét. Az anya tudomást sem vett a dologról, és össze-vissza fecsegett az ajándékokról, majd Cassian ruháit dicsérte, és apróra kikérdezte az elfet, merre járt életében, és mit látott a távoli tájakon. Tarlanth, úgy tűnt, üzleti kapcsolatban áll az említett vidékek majd' mindegyikével, és – Cassian és Lyn őszinte megkönnyebbülésére – az úti élmények elősorolása elterelte figyelmét a fia folytonos ócsárlásáról. Így aztán Cassian hamarosan azon kapta magát, hogy kimerítően részletes útleírásokba bonyolódik a hálás Lyn megmentése érdekében, ahelyett, hogy feltehette volna Tarlanth-nak azokat a kérdéseket, amelyek miatt tulajdonképpen rászánta magát a kellemetlen látogatásra.

Végül eldöntötte, hogy alighanem kénytelen lesz ismét felkeresni heves vérmérsékletű vendéglátóját, hátha más alkalommal zöld ágra tud vergődni vele.

Amikor visszatért a Rózsavillába, már várta egy küldemény. A saját névjegykártyája volt Patracheusé kíséretében, amely jóval nagyobb és díszesebb volt az övénél. A kártya hátlapján egy rövid üzenet állt: Patracheus szívesen látja őt villájában, egy rövidke, vacsora utáni likőrkóstolóra, továbbá sajnálatát fejezi ki, amiért egész napos elfoglaltságai miatt csak ezen a késői órán tud rá időt szakítani.

Micsoda vén róka! – mulatott magában az elf. – Nyilván egy jót szunyókált délután, és most arra számít, hogy friss és kipihent lesz, amikor találkozunk, én pedig jóval fáradtabb és kevésbé éber az egész napi rohangálás után. Nos, azt hiszem, csalódni fog!

Jerenn vidáman húzta a lóbőrt, hála az altató gyógyfüveknek, amelyeket az elf az ebédjébe tétetett. Cassian megvizsgálta az alvó fiút, és megnyugodva látta, hogy az égésnyom már nem annyira vörös a borogatás alatt, a karján lévő kötés pedig nem vérzett át – végre sikerült elállítani a vérzést.

A délutáni nassolástól elnehezült gyomrára hallgatva Cassian úgy döntött, hogy a vacsorát ezúttal kihagyja. A frissítő fürdő és egy kellemes szunyókálás ígérete pedig még a Patracheusnál teendő látogatást is barátságosabb megvilágításba állította.