7

Pokolian nehéz volt felkelni ezen a hajnali órán, de Cassiannak jó oka volt rá: joggal számított arra, hogy ilyen korán még nem őrzik annyira Aralesh házát. Mindenképpen át akarta nézni a varázsló iratait, tudván, hogy a birodalmi törvények szerint már halottnak számítanak azok, akik Aralesh-hez hasonlóan teljesen elvesztették az öntudatukat.

Jerenn még félálomban volt, amikor meghozta az elf ruháját és cipőjét, Cassiannak pedig szinte bűntudata támadt, hogy ilyen kora reggel zargatja ezt az ártatlan tekintetű gyermeket... Tényleg borzasztóan korán volt.

Ahogy a hajnali szél a hajába kapott, kellemes hűvössége már a közelgő ősz ígéretét hordozta magában. Végigment a szűken kanyargó utcán, melynek viszonylagos tisztasága jól tükrözte a thérai negyedben élők gazdagságát. Csupán néhány perc kellett ahhoz, hogy céljához érjen, és hangos kopogással verje föl a kapuszolgát, aki érthetően nem volt túlságosan elragadtatva ettől.

– Aralesh minden vagyona az unokatestvérénél van – morogta barátságtalanul. – Ha tartozott magának, menjen a kincstárba, de olyankor, amikor nyitva van.

– Nyisd ki a kaput! – Cassian igyekezett a lehető legkeményebb hangnemben kiadni a parancsot, miközben felmutatta birodalmi jelvényét. – Hacsak nem akarod akadályozni a thérai főkormányzó prétorát kötelessége teljesítésében!

A kopasz fej villámgyorsan eltűnt az ablakból, majd néhány másodperccel később a kapu kitárult, és a vörösképű ember újra felbukkant, miközben még a nadrágszíja becsatolásával volt elfoglalva.

– Rettenetesen sajnálom... ööö... birodalmi fenség – motyogta. Cassian majdnem elnevette magát ettől az abszurd titulustól. – Tudja, nekem csak annyit mondtak, hogy tartsam zárva és tisztán ezt a helyet... Nem számítottam én látogatóra!

Az elf nagy komolyan bólogatott.

– Ezt tökéletesen megértem, csakhogy én a Birodalom megbízásából vagyok itt, egy igen fontos ügyben, és muszáj átvizsgálnom az épületet. Az ön szíves segítőkészségét nem fogom elfelejteni: beleveszem a jelentésembe – mondta. Látva, hogy a szolga a rangjától illően meghunyászkodott, Cassian ezzel a nagylelkű kijelentéssel igyekezett maga mellé állítani. Nem is számított rosszul: a férfi viselkedése villámgyorsan megváltozott, és hajlongva nyomott a kezébe egy ezüstszínű kulcscsomót.

– Parancsoljon, uram, itt van az épület összes kulcsa. Amíg maga kutakodik, készítek egy kokalát, ha megengedi. Higgye el, uram, még sosem ivott ilyen jófajtát, hiszen a gazdám nagy varázsló volt valamikor...

Cassian nem igazán kedvelte az aztlani eredetű élénkítő italt, ám most – mivel a gyomra élénken tiltakozott az elmaradt reggeli miatt, és minden tagja zsibbadt volt még a hajnali keléstől – nem tűnt rossz ötletnek. Megköszönte a szolga előzékenységét, besétált a kitárt kapun, majd egyenesen a mágus dolgozószobájába ment. Még éppen csak körülnézett, amikor megérkezett a sötét, forró ital. Kezében a gőzölgő csuporral átsétált Aralesh könyvtárába. Látva, hogy a szolga követi, úgy gondolta, megpróbál kiszedni belőle néhány értesülést.

– Mondd csak, Aralesh unokatestvérét a kincstárban találhatom meg?

– Nem hiszem, uram. Oda csak akkor menjen, ha a gazdám tartozott magának. Egy kicsit nemtörődöm volt a pénzes dolgokban... A gazdám unokatestvérét talán ismeri is: Ziraldesh-nek hívják, uram.

– Valóban? És nála vannak a birtokjoggal és az effélékkel kapcsolatos iratok?

– Tudja, uram, tán nála lehetnek, hiszen a gazdámnak se felesége, se örököse. De én nem sokat tudok az efféle dolgokról, mert hát se a betűvetéshez, se az olvasáshoz nem értek.

A törvény előírása szerint, ha valaki meghalt, vagy gyógyíthatatlan, öntudatlan beteggé vált, és nem volt sem felesége, sem örököse, akkor a vagyona a Birodalomra szállt – inkább, minthogy szétosszák a nemzetsége között. Ziraldesh-nek azonban szemlátomást több kellett, mint amire egyszerűen rá tudta tenni a kezét: a polcokon hatalmas üres helyek tátongtak a könyvek között, jelezve, hogy innen nem csak az örökösödéshez szükséges iratokat vitték el...

– Igen, értem... – mondta Cassian. – Hm, bocsáss meg, de még nem kérdeztem meg a nevedet.

– Salan, uram.

– Elnézést az udvariatlanságért.

A férfi döbbenten meredt Cassianra. Nem igazán lehetett hozzászokva, hogy egy thérai tudomást vesz a létezéséről, különösen a nevéről... Az elf sosem tudta megérteni ezt a sznob magatartást, ezért vigyázott, hogy ne viselkedjen így. Tudta, hogy egyedül nem tudja megmásítani a megcsontosodott szokásokat, de ez nem változtatott azon, hogy elutasította ezt az ostoba véleményt. Lehetséges, hogy megérzett valamit az eljövendő eseményekből?

– Köszönöm, Salan. Most menj, és végezd tovább a kötelességedet. – Cassian kihalászott a zsebéből egy ezüstpénzt, és a szolga kezébe nyomta. A kopasz férfi alighanem úgy gondolta, hogy a jóságos szenvedélyek küldték el hozzá a követüket, hogy megjutalmazzák szorgosságát. Néhány pillanatig tátott szájjal bámulta az érmét, aztán villámgyorsan elrohant, hogy a világért se zavarja Cassiant.

Mire a nyári nap a legmagasabb pontjára érkezett, és füllesztő meleg hömpölygött végig az utcákon, az elf még javában tanulmányozta Aralesh iratait. Sokat jegyzetelt, hogy lehetőleg ne kelljen többet visszatérnie ide. A varázsló papírjainak egy része titkosírással készült, sőt, néhol még tükörírást is használt az illetéktelen olvasó dolgának megnehezítésére. Cassiannak hosszú idejébe telt, mire sikerült megfejtenie a titkosírást, és egy kis tükör segítségével elolvasta a betűket. Megerősödött az az érzése, hogy kénytelen lesz néhány kellemetlen kérdést feltenni Ziraldesh-nek, de előbb még túl kell esnie egy udvariassági látogatáson.

– A protokoll az életem keresztje – mormolta maga elé elégedetlenül. Miután bezárta a dolgozószoba ajtaját, úgy döntött, elteszi a kulcsokat, mert látta, hogy Salannak van még egy tartalék kulcscsomója.

Ezután a ház kapujához sétált. Ahogy kilépett rajta a szabadba, teljesen elvakította a délutáni nap ragyogása; túlságosan hosszú ideig ült a félhomályos szobában. Felrázta a szundikáló kocsislegényt, és kiadta a parancsot az indulásra. Miközben a kocsi végiggördült a városon, Cassian lélekben igyekezett felkészíteni magát a találkozásra. Tudta, hogy milyen fontos lehet ez a beszélgetés Crotiasszal, Théra katonai képviselőjével, azonban tartott is tőle, és titokban abban reménykedett, hogy azok a pletykák, amelyek az ork tábornagynő indulatos természetéről szóltak, túlzónak bizonyulnak...

– Köszönöm a szíves vendéglátást, tábornagynő. – Cassian igyekezett beszélgetést kezdeményezni, de illedelmes szavaitól a nagydarab ork nő nem látszott túl boldognak.

– Hagyjuk az udvariaskodást, prétor! – felelte kurtán, kivillantva hegyes agyarait. – Megmondom egyenesen: az én szememben maga csak kártevő és felforgató.

– Nos, valóban legjobb az őszinteség – szólt némi szünet után Cassian. – A jelenlétem kényszerű, de elkerülhetetlen, és szerintem Vivane-nek igenis szüksége van rám. Mindkettőnk helyzetét megkönnyítené, ha a jövőben együtt tudnánk működni.

– Nem hiszem, hogy itt bárkinek szüksége lenne magára – vágott vissza az ork. Bár nem lehetett sokkal magasabb Cassiannál, mégis, az elf szinte eltörpült mellette, olyan tagbaszakadt volt. – Jó előre nyilvánvalóvá akartam tenni a véleményemet, ám annak nem sok értelmét látom, hogy a vendégemet az étkezőasztalánál szidalmazzam. Jobb, ha tudja, hogy mit gondolok magáról.

– Nos, ezt eddig is sejtettem – felelte az elf rezzenéstelen arccal –, de ön most még világosabbá tette. Azonban a munkám nagyon nehezen vezethet eredményre a támogatása nélkül. Megköszönném, ha idegenkedése ellenére segítene engem.

– Hm – morogta Crotias válaszul, miközben bal keze hosszú, vörös hajfonatával játszadozott. – Nos, esetleg hajlandó vagyok arra, hogy ne hátráltassam az ügyködését, ha maga tényleg fontosnak tartja a munkáját...

– Ugyan, tábornagy, ön is nagyon jól tudja, hogy nem mindennaposak azok az esetek, amelyek miatt ideküldtek – felelte az elf határozottan. – Már csak a protokoll is megköveteli, hogy egy prétor nyomozzon ilyen ügyekben.

Látva, hogy az ork nő lehiggadt egy kicsit, kijátszotta az egyik ütőkártyáját.

– Jut eszembe, Zaroquorth tábornagy az üdvözletét küldi.

– Valóban? – kérdezte Crotias felélénkülve, s szélesen mosolyogva. Nem is próbálta palástolni örömét. A Zanjan-orkok sok mindenhez értettek, de a színlelés nem tartozott ezek közé.

– Azt kérte tőlem, hogy adjam át önnek ezeket – mondta Cassian kedvesen mosolyogva, mialatt előhúzott a köpenye alól egy gyöngyházfényű jelvényt és egy lepecsételt tekercset. – Ez egy creanai hadjáratból származik, ha jól tudom; de gondolom, a levél majd mindent megmagyaráz.

Az ork meglepő finomsággal vette át az ajándékokat hatalmas mancsával, és úgy forgatta őket, mint egy boldog kisgyerek. Aztán gondosan az asztalra helyezte a jelvényt, s ünnepélyes lassúsággal kicsomagolta a tekercset. Ahogy olvasta, időnként hahotázva fölkacagott – a pocakja mókásan rázkódott a nevetéstől s amikor befejezte, az ádáz ork szemében valódi örömkönnyek ültek.

– Ó, azok a szép idők! – mondta boldogan. – Úgy vágtuk át magunkat a barbárokon, mint felhevített kés a vajon. Floranuusra, Tachrisauz-nál csak kétszázan voltunk, és vagy tízszer annyian jöttek ellenünk, de az ellenség nagyobbik része nem látta már meg a naplementét! Mi is elveszítettünk huszonkilenc harcost. Jó katonákat, átkozottul jókat... Zaroquorth és én még szinte kölykök voltunk akkor... De maga aligha hallhatott ezekről a régi dolgokról.

– Biztosíthatom önt, hogy odahaza gyakran emlegetik a hőstetteiket – mondta Cassian behízelgően.

– Igazán?

– Öt vagy hat évvel ezelőtt szobrot állítottak a csata emlékének – mesélte az elf. – Nagyszerűen sikerült. Az összes tiszt nevét rávésték, s a küzdelemben elesett közkatonákét is. Természetesen az ön neve is ott áll a tisztek sorában. A tizenegyedik légió a mai napig példaképként szerepel, nem egy ünnepségen hallottam, hogy pohárköszöntőt mondtak a vezetőire, közöttük önre is. Nem, amit tettek, egyáltalán nem felejtődött el az eltelt idő alatt.

– Nos, gondolom, átkozzák a nevemet! – felelte az ork, de szélesen vigyorgott. Most már sokkal kedvezőbbek voltak Cassian kilátásai, mint pár perccel azelőtt. Jobban érezte magát emiatt. Sokat hallott arról, mennyire kedveli Crotias a pusztakezes harcot – még a troll katonák is húzódoztak kiállni vele, ha ökölvívást akart gyakorolni. Az ork nő megkérdezte:

– Maga valóban látta azt az emlékművet?

– Hogyne – válaszolta Cassian nyájasan, mire a nő felpattant, és barátságosan hátba veregette. Ezután az elf úgy vélte, hogy legközelebb helyesen teszi majd, ha teljes bronz vértezetben érkezik... Az ork elégedetten hahotázott.

– Jöjjön, Cassian, higgye el, nekem van a legjobb söröm az egész Birodalomban!

Az elf először vissza akarta utasítani a sötét ork sört, de aztán jobbnak látta, ha nem hergeli ilyesmivel Crotiast, és aprókat kortyolt a keserű italból. Később egy alkalmas pillanatban, titokban egy kis mágikus füvet szórt bele, hogy elvegye az erejét – elégedetten állapította meg, hogy vendéglátója nem vette észre ezt az apró manővert. Mégis, hamarosan úgy érezte, hogy az ital kezd a fejébe szállni, ezért a továbbiakban igyekezett tartózkodni mindenféle részegítő folyadéktól. Néha – ha az udvariasság megkívánta – a szájához emelte a kupát, s egy picit szürcsölt belőle. Nagyon fontos volt, hogy józan maradjon, hiszen még beszélni akart a nővel, de azt is legalább ennyire lényegesnek találta, hogy ne bosszantsa föl az ork nőt azzal, hogy nem iszik vele – különösen most, hogy többé-kevésbé sikerült elfogadtatnia magát előtte.

Crotias újabb kis hordót vert csapra – a szobát élesztő és maláta nehéz illata töltötte be – éppen abban a percben, amikor egy rabszolga föltálalta a gőzölgő strakahalat. Cassian fölmarkolta a kupáját, és egy rejtett mozdulattal megint beleszórt némi füvet a másik kezével. Nagyot kortyolt az erős italból. Már tudta, hogy a szárított növény áldásos hatása sem menti majd meg egy jókora másnaposságtól.