14

Jerenn persze rosszul számított. A következő napot nehéz, nyomott félálomban töltötte, furcsa, zavaros álomképek üldözték: feldühödött orkok vadásztak rá szennyes mancsuk minden körmét kimeresztve, köpenybe burkolózó alakok suttogtak ködös falak mögött, túl halkan ahhoz, hogy kihallgathassa őket... Minduntalan felriadt, de nem tudott fölébredni egészen, az elmosódó képek megint elragadták. A láza magasabb volt, mint gondolta, szerencsére az elftől kapott arany maradékán jó előre bevásárolt a megfelelő gyógyfüvekből. Másfél nap nyugtalan hánykolódás után a láza csökkenni kezdett. A következő éjszaka már nem volt olyan szörnyű, mint az előzőek, és a kimerült fiút végre utolérte a mély és pihentető álom.

Az ezt követő reggelen gyengének érezte ugyan magát, de ez nagyrészt az éhségtől volt. Amint felébredt, kibújt az ágyból, és orvul megrohamozta a konyhát, hogy némi kenyeret és szárított húst szerezzen, meg egy kis gyümölcsöt, a láztól kicserepesedett száját felfrissítendő. Reggelire erőlevest kért a szolgálólánytól, közben figyelmeztette, hogy ne jöjjön közel hozzá, ha nem akar ő is megbetegedni. Minthogy az ablaktalan szobában sötét volt, a lány nem vette észre, hogy Jerenn arcáról elmúltak a láz vörös rózsái – buzgón bólogatott, és rémülten eliszkolt. Jerenn egy pillanatig azon tűnődött, vajon a lány nem zárta-e be maga után az ajtót, keresztülhúzva merész terveit, ám csakhamar eszébe jutott, hogy a kicsiny szoba ajtaján nincs is zár.

Néhány összegyűrt ruhát meg egy párnát gyömöszölt a takaró alá, és úgy rendezte el, hogy egy fekvő emberi alakot formázzon, azután észrevétlenül kisurrant a villából. Még alig múlt dél. Egy alkalmas helyen összemaszatolta az arcát agyaggal. Bölcs előrelátással azt a zekét húzta magára, amely még mindig a néhány éjszakával azelőtti, csaknem végzetes kimenetelű kaland nyomait viselte magán – a szaga erősen emlékeztette a két törpe pocsolyájára... Jerenn elfintorította az orrát, és büszkén állapította meg, hogy az összhatás tökéletes.

Keresztüllopakodott a titkos átjárókon, vigyázva, hogy ne akadjon össze senkivel, és csakhamar a még mindig romokban álló külső városrészben találta magát. Egy kapualjbán elővette azt a rothadó húsdarabot, amelyre a villa mögötti szemétdombon tett szert. Ügyes ujjakkal a ruhája alá gyömöszölte, és addig alakítgatta, amíg úgy nem nézett ki, mintha egy gennyedző-levedző sebhely lapulna ott. A fiú nyomorúságos kinézete a legkérgesebb szívet is meglágyította volna... Hunyorogva a napvilágra vonszolta magát, és alkalmas hely után nézett, ahol álcázótudományát aprópénzre válthatná. Hamarosan bőségesen ellátták kenyérhéjjal és ételmaradékkal az arra járók. Udvariasan megköszönte. Noha nem ilyesmire volt szüksége, egy koldusgyerek csak legyen hálás mindenért, amit kap.

Tudta, merre van a legagresszívebb koldusok vadászterülete, és gondosan elkerülte. Tisztában volt vele, hogy ha az útjukba kerülne, nem csinálnának belőle lelkiismereti kérdést, hogy a másvilágra küldjék-e, mondván, inkább ott rontsa az üzletet. De azt is tudta, hol szokták kiadni az összegyűjtögetett garasokat, hogy a kocsmák savanyú lőréjében keressenek felejtést. Az efféle helyeken elég könnyű elrejtőzni egy sötét sarokban, és feltűnés nélkül elcsípni a legújabb pletykákat. Kezdetnek ez is megteszi... Jerenn kimondottan bizakodó hangulatban volt.

Cassian, ahogy remélte, hamar elérte Balkariát. A légihajó csupán egyetlen órára állt meg útközben, mivel a kapitány tiszteletét akarta tenni egy t'skrang dokkban a folyó felső szakaszán. Gyorsan maguk mögött hagyták a hiányzó mérföldeket, K'keelifa hajója nemcsak tiszta, de hihetetlenül gyors is volt, így a következő nap kora délutánjára már a kőbányáknál voltak.

Cassian rövidesen megtalálta, akit keresett – ebben jelentős segítségére volt mindaz, amit a levéltárban megtudott, csakúgy, mint a Carinci-nemzetség iratai a tulajdon- és egyéb jogokról. Daralec a testvérére, Fargresh-re bízta a kőbányák közvetlen felügyeletét, ami szembetűnő példája volt a városban virágzó nepotizmusnak. A férfi arca megnyúlt a váratlan látogató bemutatkozása hallatán, és egész testtartása kifejezte, mennyire nem szívesen látja.

– Egy rakás munkám van mára! – mormogta kelletlenül. – K'keelifa négy nap múlva visszajön, és addigra mindennek készen kell lennie a berakodáshoz! Tudja maga, micsoda nehéz munka ez? Ráadásul ebben a szenvedélyverte száraz időben, amikor a por szerteszét száll, és a munkásaim mind rondán köhögnek! Néhánynak láza is van! Mondja, mit akar maga tőlem? Azt sem tudom, mi az a prétor! Nekem ne nagyképűsködjön itt ilyesmivel!

– Figyeljen rám, jóember! Nem tudom, tagja-e a konklávénak, annyi mindenesetre biztos, hogy Daralec testvére, és több szó esik magáról Daralec feljegyzéseiben és üzleti könyveiben, mint bárki másról! Maguk ketten szinte mindig együtt helyezték letétbe az irataikat a levéltárban, pedig maga az év nagy részében ki sem mozdul innen! Nem hinném, hogy ez véletlen volt...

– Szóval – folytatta Cassian – felteszem, hogy az a dokumentum, amelyet kettesben készíttettek a levéltárban, magánál maradt megőrzésre. Gondolom, a következő konklávén akarja bemutatni, amikor Vivane-be jön Kypros ünnepére.

– Miféle dokumentum? – kérdezte a férfi olyan arckifejezéssel, amely Cassian minden gyanúját igazolni látszott. Mégsem vesztegettem el ezt a három napot – gondolta vidáman az elf.

– Elfelejti, hogy két tanú kell a konklávéból az efféle iratok érvényességéhez – mondta az elf megrovó arccal. A férfi bekapta a horgot. Szemlátomást azt hitte – Cassian szándéka szerint hogy a másik tanú árulkodott.

– Azt az utasítást kaptam, hogy senkinek se beszéljek róla a Daralec halálát követő első konklávéig – felelte panaszosan.

– Sajnálattal tudatom önnel, hogy hatalmamban áll megtekinteni a szóban forgó iratot – vette elő Cassian a hivatalosabbik hangját. – Arra azonban semmi szükségem nincs, hogy bárki mással megosszam a tartalmát, és ezt nem is fogom megtenni. Még arra sem fog sor kerülni, hogy magammal vigyem.

– Az meglehet, hogy magának joga van ilyesmire, itt azonban ez édeskeveset számít – ellenkezett az ember. – Ha azt mondom, hogy nem nézheti meg, akkor nem nézi meg!

– Úgy emlékszem, láttam a nyolcadik légió egy egységét nem messze innen, az út mellett táborozni – vágott vissza Cassian – Ha jól sejtem, eredetileg azért vannak itt, hogy megvédjék a bányát... De ha rákényszerít, bármikor felsorakoztathatom őket magam mögött! Mindenképpen ragaszkodik hozzá, hogy a munkásai meg a rabszolgái végignézzék, hogyan viszem el innen vasra verve?...

– Ugyan, Fargresh, nem lehet ennyire makacs! – tette hozzá az elf, valamivel barátságosabb hangnemben.

Cassian szavai elérték a kívánt hatást. Az ember kelletlenül besomfordált a hátsó szobába, ahonnan néhány perc múlva egy gondosan lelakatolt, nehéz faládával a kezében tért vissza. Két kulcs kellett a zárhoz, és Cassian észrevette, hogy a második kulcs elfordítása különös szakértelmet igényel.

A szenvedélyekre, a Carinci-ház titkait aztán veszélyes csapdák védik! Vajon mire föl ez a nagy óvatosság? – morfondírozott az elf.

– Adjon írást róla! – kötötte az ebet a karóhoz Fargresh. – Fel kell törnöm a pecsétet! Hogy bizonyítom be a konklávé előtt, hogy a maga parancsára tettem?

– Már meg is írtam előre – nyugtatta meg az elf, átadva egy aláírt, lepecsételt pergamentekercset. – Az van benne, hogy a parancsomnak engedelmeskedve betekintést engedett nekem ebbe az irományba, és hogy én ezért teljes felelősséget vállalok.

Az ember még mindig elégedetlennek tűnt, de szemlátomást nem sok választása maradt. Cassian feltörte a pecsétet, kigöngyölítette a dokumentumot, és figyelmesen olvasni kezdte.

Két nevet talált, amely felkeltette a figyelmét. Az egyik azé az emberé volt, aki Daralec rendelkezése értelmében az üzleti jogokat örökölte. Cassian megdöbbenéssel ismerte fel a nevet, mint olyasvalakiét, akire nem számított ebben a zavaros ügyben. A dolgok jelenlegi állása mellett igen szerencsétlen dolog volna szembekerülni vele, bár az elf sejtette, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. A másik figyelemre méltó felfedezés a második tanú neve volt. Cassian egészen eddig a pillanatig róla sem sejtette, hogy ki lehet, de ennek a névnek a látványa egészen más okból lepte meg, mint az előbbié.

Patracheus! Az az ember, aki Vivane városának kiadásait ellenőrizte. Nos, végül is elég logikus – mondta magában az elf. Ideje lenne fölkeresni őt is, felhasználva talán Ilfaralek összeköttetéseit... Körülbelül annyira lesz könnyű vállalkozás, mintha egy kígyót akarna elkapni puszta kézzel a mocsárban.

Összehajtotta a papírlapot, és átnyújtotta Fragresh-nek. A férfi gyanakodva kapott utána. Ahogy az elf kisétált a házból, aggódva figyelte az égboltot, amely a látóhatár szélén határozottan elsötétedett. Talán nem lenne haszontalan dolog egy hátast rekvirálni a katonáktól, hogy minél előbb lejuthasson a folyóhoz, és elkaphasson egy induló hajót. A visszaút nyilván nem lesz olyan kényelmes, mint az idefelé tartó utazás, de a gyorsaság most fontosabb. Még egyszer fölnézett az égre, és megállapította, hogy valószínűleg minden igyekezete ellenére bőrig fog ázni. A fejére borította útiköpenye kámzsáját, és a szenvedélyek kegyeibe ajánlotta magát.

A sietősen lépdelő elftől jónéhány mérfölddel keletebbre Jerenn csöndesen üldögélt, és próbált nem tudomást venni az izzadság és piszkos rongyok orrfacsaró bűzéről, meg annak a látványosan gusztustalan húsos pitének a szagáról, amely az italárus bódé mocskos pultján fonnyadozott. A Lerombolt Negyed meglepő módon néhány épségben maradt házzal is büszkélkedhetett, mások pedig megúszták egy-két súlyosabb sérüléssel: az egyiknek a teteje szakadt be, a másiknak a padlója korhadt el. Sokan húzódtak meg ezekben a félig romos épületekben, és néhány élelmes kereskedő már hevenyészett boltokat is nyitott a törmelékhalmok között, vendéglőt vagy kocsmát azonban alig lehetett találni. Ez túlságosan veszélyes vállalkozás lett volna, az ilyen helyeken csábítóan sok pénz gyűlhet össze mindenki szeme láttára, és időről időre akadhatnak olyan végsőkig elkeseredett lelkek, akik nem tudván ellenállni ennek a csábításnak, a legerősebb őrökkel is hajlandóak szembeszállni. Arról nem is beszélve, hogy a felfogadott őrök többsége sem forgatott a fejében egyebet, mint hogy zsebre vágja a fogadós tallérjait a megbízatásért, és azután laposra verje őt a maradékért. Így aztán a negyedben nemigen akadt más lehetőség a fölfrissülésre, mint azok az időlegesen felállított bódék, amelyek gombaként sarjadtak ki a földből a romok között, hogy aztán sürgősen odébb települjenek, mielőtt túlságosan híre ment volna a létezésüknek.

Jerenn felidézte magában a nő szavait a föld alatti alagutakról, miközben azon volt, hogy közelebb nyomakodjon a tömegben két iddogáló törpéhez. Ha valaki, ők biztosan hallottak róla, mi készül az alsóvárosban. Úgy látszik, éppen olyan szerencsés napja volt, mint Cassiannak: hamarosan hallhatta, hogy a törpék bizonyos helyeket említenek irigykedő, neheztelő hangon, mivel nemcsak személy szerint őket, de egész népüket kihagyták az építkezésből. Később egy nevet is hallott, és csendesen elmosolyodott a sötétben, ahogy eszébe jutott, hogy ezt a nevet már Grishin anyó is említette. Az öregasszonynak szánt ajándékokat gondosan elrejtette valahol, és most úgy gondolta, lassan ideje, hogy értük menjen. Észrevétlenül surrant ki az italmérés előtt ácsorgó tömegből, és tűnt el a koraestében, arcán elégedett mosollyal. Mára eleget hallott.

Az öreg orkot heves köhögés gyötörte, amikor a fiú rátalált. Gyanította, hogy talán valami járványféle kaphatott lábra a városban; a kitartó hőség után beköszöntő heves esőzések felkészületlenül érték azokat, akiknek a szervezete kevésbé volt ellenálló. Mint rendesen, az asszony most is az erős, keserű itallal próbálta eltompítani érzékeit, és megszabadulni a tüdejében éledező fájdalomtól. Morogva húzta fel a kesztyűket, de amikor Jerenn odaadta neki az erős bőrbocskorokat, a nő nem tudta tovább leplezni elragadtatását.

– Tudom, hogy tudsz csizmát készíteni, egyszer mesélted – magyarázkodott a fiú. – Nem volt pénzem csizmára, és azt gondoltam, talán nem is kapnék olyan szépet, mint amit te csinálnál.

– Az ujjaim már nem olyanok, mint régen – dörmögte a nő. – És ez a bocskor igazán kiváló bőrből van! Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled, fiam!

Elismerően morzsolgatta a bőrt az ujjai között, szeretettel simogatta gyulladt ízületű mancsaival. Aztán Jerenn kibontotta az elemózsiás csomagot, és mind a ketten jóízűen hozzáláttak a falatozáshoz. A fiú alig várta, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor kérdezősködni kezdhet anélkül, hogy gyanússá válna.

– És azt is mondták azok a törpék, hogy valaki alagutat épít odalenn a Patkánycirkusznál! – vetette közbe, csak úgy mellékesen. A nő szeme összeszűkült.

– És neked mi dolgod van ott, fiam?

– Semmi, csak ott szoktam kéregetni néhanapján... Nem tudom eldönteni, hogy maradjak-e távol attól a helytől, vagy azért nem olyan veszélyes a dolog!

Az ork néhány pillanatig bizonytalankodott, végül is a fiú pénzt keres ott, és tudta, hogy az előttük álló tél valamelyest elviselhetőbb lesz ennek a pénznek köszönhetően. Ám Jerenn vigyázatlan volt, és túl erőszakosan próbálta kihasználni az alkalmat:

– Azt mondják, van ott valami varázsló, egy fiatal nő, vagy nem is, két varázsló van, ha jól hallottam, és...

Nem fejezhette be a kérdezősködést. Az ork bámulatra méltó gyorsasággal torkon ragadta.

– Most pedig jól nyisd ki a füled! – suttogta. – Jobb lesz, ha gyorsan elfelejtesz mindent, amit erről hallottál! Nem mintha én tudnék bármi közelebbit, de... De azt tudom, hogy ha nem tudod befogni a szádat, hamar akadhat valaki, aki befogja helyetted, olyan alaposan, hogy még a csontjaidból is csak morzsa marad! Megértetted?

Jerenn bólintott, reszketve és tágra nyílt szemmel. Az öregasszony fáradtan eleresztette a torkát, és élesen köhögni kezdett, mire az egész teste görcsbe rándult. Jerenn mélyeket lélegzett, és megtapogatta a saját nyakát. Érezte, hogy megint kezd belázasodni. De mit számít mindez, amikor szemlátomást jó nyomon jár... Grishin anyó nyilvánvalóan hallott róla, mi folyik a Lerombolt Negyedben, vagyis a dolgot nem tudták olyan szigorúan titokban tartani – majdhogynem közismert kellett, hogy legyen.

Ez pedig azt jelenti, hogy elég szép számban lehetnek azok, akik készülődnek erre a bizonyos dologra.

Csendesen üldögélt, amíg az asszony kiköhögte magát, és engesztelő dörmögések közepette nekilátott, hogy fölszelje a következő adag fűszeres kenyeret kettejük számára.

Holnap este visszajövök – határozta el magában, amíg az öreg ork határozott mozdulatait figyelte. Visszajövök, és bármit mondjon is, kiderítem, mi folyik azokban az alagutakban! Egy kis szerencsével akár olyan járatokra is ráakadhatok, amit még maguk az építők sem ismernek!

Jerenn abba a hibába esett, amely nagyon gyakran fenyegeti az életerős és magabiztos fiatalokat, túlságosan bízott a jószerencsében.