19

A hintó szinte hangtalanul suhant az éjszakában. Cassian a másnapi teendőit tervezgette: reggel az első dolga lesz, hogy elmenjen a levéltárba, és összeállítson egy listát a város varázslóiról. Mint a határvárosokban szokásos, biztosan Vivane is nyilvántartja a varázslókat, akik a falai között megfordultak. A théraiak olthatatlan vonzalmat éreznek a bürokrácia iránt... Másrészt persze a varázslók számontartásának igen gyakorlatias okai voltak, különadókat vetettek ki rájuk, támadás esetén pedig fontos volt, hogy tudják, hová fordulhatnak mágikus védelemért. Cassian egy pillanatig latolgatta, ne ébressze-e föl azon nyomban a könyvtárosokat és írnokokat. Kötelességük lett volna megmutatni neki, amit keres. Nyilván így is tettek volna, de ha magára haragítja őket, annak később több kárát láthatja, mint amennyi előnyt a pillanatnyi sietség jelentene.

A hintó zajtalanul megállt az északi barakkok bejáratánál. Az elf kikecmergett, és megmutatta birodalmi pecsétjét a kapuőrnek. Ám amikor engedélyt kért rá, hogy felmásszon a városfalra, az ork tiszt nem lelkesedett túlságosan az ötletért.

– Ha aztán le talál esni, én ugyan ki nem küldöm az embereimet megkeresni az éjszaka kellős közepén! – dörmögte. – Mondja, mi jött magára, hogy pont most akar fölmenni oda?

– Egyszerűen csak kíváncsi vagyok – mosolygott az elf, azután ahelyett, hogy vitába szállt volna a tiszttel, sietve mászni kezdett a falétrán, amely az alvó város fölött magasodó, lőrésekkel csipkézett, éjsötét fal tetejére vezetett.

Odalent ezernyi apró fénypont hunyorgott: fáklyák és lámpások, néhány tábortűz és egy égő ház fénye világította meg a holdtalan éjszakát. Az apró fénypontok a város déli része felé egyre sűrűsödtek, szabályos rendbe álltak össze, és fénylő sávokat rajzoltak ki, amelyek itt is, ott is keresztezték egymást. Barsaive kereskedői telepedtek le errefelé, és viszonylag rendezett kolóniákat hoztak létre a Lángjáró-folyó mentén.

Nem messze Cassiantól két ork ácsorgott a mellvédnek dőlve, kezükben számszeríjat szorongatva. Kifejezéstelen tekintettel bámulták az alant elterülő romvárost. Ruhájuk és bőrpáncéljuk alapján a légió soraiba tartoztak. Hátuk mögött fekete, oválisforma kőtartály állt, melyből furcsa, meggypiros lángok csaptak ki. Cassian sejtette, mi célt szolgálhat itt az elemitűzvarázslat, mégis megkérdezte a közelebb álló katonától, vajon mit rejt a titokzatos kőurna.

Óvatos érdeklődésére nem várt válasz érkezett. Az ork katona baljával megérintette a mellkasán fityegő ezüstszínű jelvényt, jobb kezével pedig mintha egy láthatatlan pontra mutatott volna a fal tövében elterülő, sötétbe vesző vidéken. Elemi tűz kígyózó sávja szökkent elő az urnából, és vakító lobbanással lefelé ívelt. A felvillanó fénynél Cassian egy pillanatra ki tudta venni a fal tövében összezsúfolódott, talán száznál is több, nyomorúságos kinézetű alakot, azután a lobbanás őt magát is elvakította. Kezét a szeme elé kapta, így nem láthatta a pillanatot, amikor a lángcsóva becsapódott, de a következő pillanatban felhangzó, vérfagyasztó ordítás nem sok kétséget hagyott afelől, hogy a támadás célba talált. Amikor néhány másodperc múlva kinyitotta a szemét, az ork közömbös arccal a fogát piszkálta, mintha csak egy bogarat taposott volna el az imént.

– Bámulatra méltó a biztonságnak ez a magas foka – dörmögte az elf, inkább csak magának, majd kis gondolkodás után hozzátette: – Meg tudnák nekem mondani, merre lehet a Patkánycirkusz?

Remélte, hogy sikerült megjegyeznie az elnevezést, amelyet Jerenn-től hallott, úgy vélte, egy ilyen vészjóslóan csengő nevet igen nehéz volna eltéveszteni.

– Arrafelé, talán egy fél mérföldnyire – mutatott a távolba az egyik ork. – Nézze csak, ott, ahol azok a fáklyák égnek a vén dagadék körül!

Cassian a mondott irányba bámult, és halványan ki is tudta venni a magaslaton hunyorgó gyenge fényeket.

– Mi az a „vén dagadék”?

– Tulajdonképp a város dicső kormányzója volna – vigyorgott az ork –, aki elhatározta, hogy a helyi lakosok elkápráztatására szobrot emeltet magának. No persze, az a csőcselék odalent szép lassan elhordta a felét az évek hosszú sora alatt.

– Felteszem, nem lehet valami kellemes környék – csóválta a fejét az elf.

– Azért hívják Patkánycirkusznak, mert több odalent a patkány, mint az ember! – bólogatott az ork. – Úgy hírlik, katakombák húzódnak jó félmérföldnyi mélységben a föld alatt. Néha, melegebb nyarakon a patkányok úgy özönlenek elő onnan, mint a sáskajárás, és dögvészként árasztják el a környéket... Felfalnak mindent és mindenkit, aki túl lassú vagy túl részeg ahhoz, hogy elfusson, a maradékot meg megfertőzik pestissel és ki tudja miféle nyavalyákkal. Gonosz férgek azok, elhiheti, némelyik akkora, mint a karom, ni, és akkora fogai vannak, mint nekem magamnak!

Az ork fölhúzta az ínyét, hogy megmutassa jókora, kissé elszíneződött fogsorát, és ha már így belemelegedett, rögtön piszkálgatni is kezdte a körme hegyével. A húsdarab, amit sikeresen előbányászott két rágófoga közül, úgy látszik, megfelelt az ízlésének, mert elégedett mormogások közepette ismét rágni kezdte.

– Köszönöm, igen nagy segítségemre volt! – búcsúzkodott Cassian, aki igyekezett minél előbb odébbállni, mielőtt a két orknak újabb idegborzoló erőfitogtatáshoz támadna kedve.

A Patkánycirkusz leírása éppenséggel nem olyan színben tüntette föl a helyet, mint ahol bárkinek is kedve támadhatna alagutat építeni. Feltéve persze, hogy a híresztelések nem voltak nyilvánvalóan túlzók. Cassiannak hirtelen eszébe ötlött, hogy valahol odalenn egy thérai varázslónak kell lennie – ha így van, akkor az a bizonyos varázsló nyilván eléggé tájékozott a mágikus védelem legapróbb részleteiben is, és akkor már aligha éri újdonságként, ami idefent, a falakon történik. Talán Ilfaralek túlságosan is önelégült, és a helyzet mégis súlyosabb annál, mint amilyenre a kémfőnök és emberei fölkészültek. Cassian végül arra az elhatározásra jutott, hogy valószínűleg jobb lesz, ha ő maga jár utána a dolgoknak odalent.

Könnyűszerrel találhatna egy barsaivei kereskedőcsapatot, akikhez csatlakozhat, hogy ne keltsen gyanút. Álruhát is keríthetne, és ezek után tényleg nem akadna más dolga, mint vigyázni, nehogy olyasvalakivel fusson össze, aki könnyűszerrel átlát holmi mágikus álcázáson.

– Azt hiszem, ideje hazatérni – intett oda a kocsisnak, miközben gondolataiba mélyedve felkapaszkodott a hintóba. Alig indultak el azonban a mondott irányba, amikor Cassian hirtelen ismerős alakot vett észre, aki a széles főutca egyik kapualjából bújt elő éppen. Az elf odakiáltott a kocsisnak, aki egy szempillantás alatt megállította a suhanó járművet. Cassian fürgén leugrott, és arrafelé futott, ahol a homályban rejtőző alakot sejtette.

– Pauldin! Mi hír az úrnődről?

– Á, maga az, uram! – A szolga, úgy látszott, egyáltalán nem lepődött meg a váratlan találkozáson. Egy szemernyi ijedség sem volt a hangjában, igaz, hogy alig százlépésnyire egy éjjeliőr álldogált az egyik utcasarkon. – Éppen Culparnnál jártam altató füvekért, uram. Az asszonyom még mindig igencsak zaklatott... Hamar vissza kell érnem.

– Ígérem, nem tartlak föl sokáig! Csupán egyetlen kérdésem lett volna. – Az elf szívélyesen mosolygott, emlékezvén, mekkora hatást tett nemrégiben Pauldinra a baráti hangvétel. – Az üzenetekről lenne szó, amelyeket Daralec megbízásából vittél Tarlanth-nak.

– Üzenetek? – Az ember döbbent arcán úgy látszott, hogy valóban nem tudja, miről is lehet szó. Vagy csak megjátszotta magát? Egy pillanatig gyanakodva méregették egymást az elffel.

– Nem is olyan régen azt mondtad, hogy a gazdád gyakran küldött veled üzeneteket Tarlanth-nak! – emlékeztette Cassian a szolgát, aki védekező mozdulattal maga elé kapta a kezét.

– Sajnálom, uram, talán félreérthetett valamit... Azt hiszem, legföljebb csak egyszer-kétszer jártam Tarlanth-nál, és soha nem üzentek velem semmi lényegeset...

– Valóban? Nos, akkor elnézésedet kérem a zaklatásért. Bizonyára tévedtem.

Cassian udvariasan elköszönt, és útjára bocsátotta az összezavarodott szolgát.

Néhány másodpercig összeráncolt homlokkal bámult utána, ahogy a férfi eltűnt a sötétségben. A helyzet, mondhatni, egyértelmű, valaki megfenyegethette a szolgát, vagy talán mágia segítségével hajlították el az emlékezetét... De kinek állt volna érdekében, hogy ilyet tegyen?

– Azt hiszem, most már tényleg az lesz a legjobb, ha hazamegyünk – intett oda fáradtan a kocsisnak.

A másnap reggeli vizsgálódás a levéltárban több időt vett igénybe, mint ahogy Cassian számította. Hiába mutatta meg birodalmi pecsétjét, még külön írásbeli engedélyt is kellett kérnie Kypros hivatalától, hogy hozzáférhessen a varázslók jegyzékéhez. Végül még így is csalódnia kellett, a nevek többsége mellett egyszerűen a „varázsló” megjegyzés állt, holott Cassian gyanította, hogy ennél részletesebb nyilvántartások is készültek, legalábbis katonai célokra. Gondolatban újabb tétellel gazdagította jövőbeli teendőinek sorát, alighanem kénytelen lesz ismét kitenni magát a Crotias tábornagy sörétől várható egészségkárosodásnak.

Legnagyobb meglepetésére ismerős nevet talált a listában, olyasvalakiét, akire a legkevésbé sem számított itt, holott szoros kapcsoltban állt mindazzal, amit eddig megtudott. Csodálkozásában még egyszer ellenőrizte, hogy nem csalt-e a szeme. Nem, nem tévedett! Tarlanth felesége, Cryselda varázsló volt! Sajnos, a jegyzék nem árult el semmi közelebbit a képességeiről és a szakértelméről.

A szenvedélyekre! A magassága éppen megfelelő... – morfondírozott az elf. Nem lehetetlen, hogy Cryseldát látta Daralec házában azon az éjszakán, amikor Crielle-t megölték. Nem, mégsem... Hiszen, ha ő lett volna, akkor Jerenn biztosan fölismeri a hangját, amikor a tetőn hallgatózott a lerombolt negyedben. Különben is, mi oka lett volna rá Cryseldának, hogy a falakon kívülre merészkedjen, és elhagyva a megszokott luxuskörülményeket, a lerombolt negyed törmelékhalmai és beomlott pincéi között botladozzék? És mindezt csak azért, hogy utána ismét bejuthasson a városba, és elpusztíthassa saját addigi, kényelmes és csillogó életét!

Valami hiányzik a képből – állapította meg Cassian elégedetlenül. Talán túl sok időt vesztegetett el üres szócsépléssel és semmitmondó iratok lapozgatásával... Remélte, hogy nem fut ki az időből. Már csak néhány nap maradt hátra a főkormányzó születésnapjáig...

Ahogy kilépett a széles főutcára, föltűnt neki valami. Szokatlan jövést-menést látott dél felé, a hangversenytermek környékén. Ezen a korai órán aligha kezdődik előadás... Jól kivehető volt a tömegben a légió elit gárdistáinak kék tollforgója. Cassian is elindult abba az irányba – lépéseit egyre szaporázta, végül az utolsó néhány métert már futva tette meg.

Keskeny, rövidke zsákutcába érkezett, melyből öt vagy hat előkelő villa kocsifelhajtója ágazott ki. Az apró utcában kíváncsiskodó városiak lökdösődtek; egy csapatnyi gárdista próbálta távol tartani őket az egyik villa bejáratától, ahol éppen kötélkordont állított föl néhány katona.

Cassian, birodalmi jelvényét fölmutatva, átlépett a kötélkordonon. A felhajtót is benépesítették a tétlenül ácsorgó gárdisták. Az elf áttört közöttük, és jelvénye segítségével sikerült bejutnia a házba. Ahogy belépett az ajtón, szinte beleütközött Ilfaralekbe, aki dühös hangon utasításokat osztogatott helyettesének. Nem tűnt különösebben boldognak az elf láttán.

– Maga aztán gyorsan ideért! – dörmögte. – Mostanában, ha valakit megölnek, maga valahogy mindig a közelben van...

A kémfőnök hangjában nem volt szemernyi vád sem, mégis, valahogy elbizonytalanította az elfet.

– Megöltek valakit? Nem volt tudomásom róla. Éppen csak erre jártam, pontosabban a levéltárban voltam, és amikor megláttam a tömeget meg a gárdistákat, idejöttem, hogy megnézzem, mi történt.,.

– Megölték Damiust, Mordain fiát! Méghozzá eléggé... hogy is mondjam?... Nos, fölteszem, úgyis a saját szemével akar meggyőződni róla. – Ilfaralek meg sem várta Cassian válaszát, sarkon fordult, és intett az elfnek, hogy kövesse. Cassian kötelességtudóan megindult a nyomában. A kémfőnök jobbra fordult a folyosón, és egy boltíves ajtón át egy szobába vezette az elfet.

A szoba valaha minden bizonnyal igen kellemes hely lehetett, mielőtt a szétfröcskölt vér és a húsdarabkák minden talpalatnyi helyet bemocskoltak volna. A falakat tükrök borították, amelyeket olyan szögben helyeztek el, hogy fortélyos módon az egész szobát beterítsék fénnyel anélkül, hogy vakítanának. Az ablaktáblák színes üvegből készültek, így a tükrök visszavert fénye hol sárga foltokban vetődött a padlóra, hol meg kék tengerként fürdette a cserépkorsókba ültetett, rengeteg zöld növényt.

Cassiant azonban csöppet sem ragadta magával a színes fények szemgyönyörködtető játéka. A pillanat aligha volt alkalmas ilyesmire, egészen más okból gyökerezett földbe a lába az eléje táruló látványtól. Kellett még egy kis idő, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni.

– Még a legvadabb bestia sem művelne ilyesmit egy holttesttel! – suttogta, amikor a megdöbbenéstől egyáltalán szóhoz jutott. – Biztos abban, hogy...

– Igen, azt hiszem – válaszolta Ilfaralek. – A feje ugyanis nagyjából sértetlen maradt.

Ezzel a kémfőnök előhúzott egy nádpálcát, amelynek segítségével óvatosan leemelte a fekete posztót egy alaktalan csomagról, amely a lábuk előtt hevert. Az elf hátrahőkölt, amint rájött, mi is az valójában.

Darniust durván és kegyetlenül lefejezték. Szerencsére a levágott fej arccal lefelé feküdt, és Cassian nem sok kedvet érzett hozzá, hogy szemügyre vegye az arckifejezését. Ez a mészárlás sok tekintetben emlékeztette azokra a korábbi ügyeire, amikor – nagyritkán – Rémek nyomába kellett erednie. Halványan érezte, ahogy a gyomra megindul a torka irányába – úgy döntött hát, hogy éppen eleget látott.

– Azt hiszem, nem igényli a segítségemet ahhoz, hogy fölmérje és rögzítse a helyszínt – mondta halkan a szintén elszürkült arcú Ilfaralek-nek. – Jutott már ideje rá, hogy kikérdezze a tanúkat?

Az elf szívesen elővette volna lábszíjáról a mágiaérzékelő szkarabeuszt, de tudta, aligha lenne alkalma rá, hogy használja. A házban mindenütt Ilfaralek emberei nyüzsögtek, és a vizsgálódás mágikus módja bizonyára tiltakozásukba ütközött volna még ilyen rendkívüli körülmények között is. Cassian egyébként sem szívesen fedte volna föl rejtett tartalékait.

– Mordain nemsokára hazaér – felelte Ilfaralek. – Kifaggattam a szolgákat, de egyikük sem látott sem bejönni, sem távozni senkit, eltekintve attól a néhány árustól, akik élelmet és friss gyümölcsöt szoktak hozni reggelenként. Őket azonban jól ismerik a házbéliek. Azért persze elküldtem egy emberemet értük is.

– Hogyan történhetett meg mindez anélkül, hogy valaki meghallotta volna?

– Csendesen – vont vállat a kémfőnök. Szavai mögött azonban ott lappangott a ki nem mondott bizonyosság, ezt a megmagyarázhatatlan, érthetetlen mészárlást csak mágia segítségével követhették el.

– Ezúttal aligha tarthatjuk titokban az ügyet, mint Crielle esetében.

– Valóban nem. Ráadásul a rabszolga, aki felfedezte a holttestet, egyből kirohant az utcára, és úgy visítozott, mintha nyúznák... Mire a gárdisták ideértek a Közmunkák Háza elől, már vagy ötvenen bámészkodtak idebenn. Sajnos kizártnak tartom, hogy a szokásos módon megszabadulhassunk a szolgáktól, és csöndben elrendezzük ezt a szerencsétlen ügyet.

Cassian komoly arccal bólogatott, de titokban megkönnyebbült. Ez azt jelenti, hogy ezúttal valóban egyetlen halálesettel kell számolnia, és nem egy tucattal vagy még többel.

– Igaz is, hogy halad a nyomozással? – érdeklődött Ilfaralek. Cassian sejtette, hogy ezt a kissé kínos kérdést talán viszonzásul kapta előbbi rendbontó gondolataiért. Egyszeriben védekezésre kényszerült, a hirtelen haláleset világossá tette előtte, hogy amióta csak megérkezett Vivane-be, valójában sötétben tapogatózik.

– Fontos dolgokat tudtam meg – vonta meg a vállát. – Azt hiszem, már nem járok túl messzire az igazságtól.

– Remélem is, hogy nem – bólintott kimérten Ilfaralek. – Tudja, még néhány holttest, és nem hiszem, hogy sokáig le tudjuk csendesíteni a közvéleményt...

– Felteszem, tőlem függetlenül ön is folytatott nyomozást – felelte élesen az elf. – Jó néven venném, ha alkalomadtán beavatna a részletekbe.

– Szíves örömest. Találkozzunk, mondjuk, holnap estefelé. Mind a kettőnknek jobb lenne, ha alaposan megbeszélnénk ezt az ügyet! Ami engem illet, tartok tőle, hogy a főkormányzó nem fogja sokáig magában tartani a haragját... Mindazonáltal az is könnyen előfordulhat, hogy rögtön üzenettel fordul Thérához, kifejezve elégedetlenségét, ennek pedig, úgy vélem, ön sem örülne.

– Mind a ketten szeszélyes nagyságokat szolgálunk – mosolyodott el Cassian. – Mit szólna egy vacsorához? Délután a levéltárban kell áskálódnom, amely kissé időigényes elfoglaltság, de legalább mind a kettőnknek lesz elég időnk rá, hogy átgondoljuk, mire jutottunk eddig.

Megállapodtak az alkalmas időpontban, majd mindketten kifelé indultak, minél távolabb a vérontás színhelyétől. Éppen csak elváltak egymástól, amikor egy testes férfi nyomakodott keresztül a gárdisták sorfalán, és fujtatva megállt előttük, zavarodottan bámulva a felfordulást.

– Mordain – szólította meg udvariasan Ilfaralek attól tartok, hogy...

– Hol van a fiam? Mit tettek vele? – kiáltotta a férfi már-már hisztérikus hangon.

Ilfaralek akaratlanul is a tükörszoba irányába sandított. Mielőtt megakadályozhatta volna, Mordain berohant a szobába, ahonnan a következő pillanatban olyan vérfagyasztó üvöltés hangzott föl, hogy a jelenlévők valósággal kővé dermedtek.

A nyomában belépő Cassian láthatta, ahogy Mordain a földön térdel, ruháját vér és szenny borítja, miközben úgy dajkálja ölében a borzalmasan megcsonkított fejet, mint egy csecsemőt.

– Garlen szerelmére, ember, jöjjön el onnan! – kiáltott rá Ilfaralek. A férfi azonban meg sem hallotta. Csendesen sírdogált magában.

– Megmondták, hogy megteszik! – nyüszítette. – A szenvedélyekre, miért is nem hallgattam rájuk?! Bárcsak bevallottam volna... Fiam, drága kisfiam!

Egyikük sem láthatta előre, mire készül, csak amikor már túl késő volt. Mordain tőrt rántott elő a ruhájából, és elszánt arccal a saját gyomrába döfte. Cassian egy ugrással mellette termett, és villámgyors mozdulattal megragadta a férfi csuklóját, megakadályozva, hogy a penge mélyebbre hatolhasson. Körülöttük már az előrohanó katonák nehéz léptei dübörögtek, miközben Cassian és a sebesült férfi fölhemperedve birkóztak az irtóztató maradványok között.

Mordain hamarosan megadta magát sorsának, és hagyta, hogy az egyik karosszékbe ültessék, amíg az orvos megérkezik. Jobb kezét a gyomrára szorította: ujjai közül vaskos vérpatak tört elő. Cassian a padlón térdelt. Kezét és arcát vér és emberi maradványok borították, ruhája sikamlóssá vált a vértől. Haja nedvesen tapadt a homlokához.

Ilfaralek parancsokat osztogatott, gárdisták és szolgák futkostak fel-alá. Cassian lassan fölemelkedett a földről, és arcán utálkozó grimasszal, mélyen elgondolkodva nézegette a kezét.

Vajon kik és mire figyelmeztethették Mordaint? És, a szenvedélyekre, vajon mit kellett volna bevallania?