20

Cassian a lehető legrövidebb időn belül el akarta hagyni Mordain házát, ezért még arra sem fordított elegendő időt, hogy rendesen megtisztálkodjon. Ahogy visszaérkezett a Rózsavillába, előkapott néhány tiszta ruhát a szobájából, és máris a fürdőszoba felé vette az irányt. Már éppen azt hitte, hogy sikerült észrevétlennek maradnia, amikor feltűnt az ámuló Jerenn, akinek szinte kocsányon lógott a szeme a csodálkozástól.

– Uram, megsebesült? Valami baj történt?

A fiú egyenest az elfhez rohant, közelebb érve azonban mégis meggondolta magát, és megtorpant néhány lépésnyire tőle, elzárva egyben az egérutat a türelmetlenül toporgó férfi előtt. Ám amint megbizonyosodott afelől, hogy Cassiannak nem történhetett komolyabb baja, ha egyszer egyenesen ácsorog, nem jajgat, és nem görnyed össze a fájdalomtól, kíváncsisága egyszeriben az aggodalma fölébe kerekedett.

– Nincs semmi bajom – biztosította az elf. – Baleset történt... Hogy úgy mondjam.

– Baleset? Olyasvalakivel, akit ismerek? Csak nem...?

– Nem kell hozzá sok idő, hogy mindenki erről beszéljen a városban, úgyhogy nemsokára magad is hallhatod – hárította el az érdeklődést Cassian. – Egyébként pedig szeretném, ha valaki kitisztítaná ezeket a ruhákat. Légy szíves, ügyelj rá, hogy ne tegyék túl forró vízbe a selymet!

– Az ilyesmire mindig ügyelünk! – felelte Jerenn, akitől nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni. – Árulja el, uram, ki halt meg! Látta, mi történt? Úgy értem, ott volt, amikor...?

– Megtennéd a kedvemért, hogy elintézed, amit mondtam, engem meg hagysz nyugodtan megfürödni? – mondta elgyötörten Cassian. – Egyébként is meg akartalak kérni valamire.

Jerenn habozott, nem tudván eldönteni, későbbre halassza-e kíváncsisága kielégítését, ám az újabb, kétségkívül érdekes és fontos feladat kilátásba helyezése eldöntötte a kérdést. Ráadásul a fiú titokban arra is számított, hogy a megfelelően ellátott feladat jutalma esetleg megint egy pénzdarab lesz... így meggyőzve magát, udvariasan hátrált néhány lépést, és megkérdezte az elftől, hogy nincs-e szüksége még valamire.

– Meleg vizet szeretnék, egy nagy adag szappant, néhány törülközőt, és egy kis nyugalmat! – felelte Cassian élesen, külön is hangsúlyozva az utolsó szót. A fiú elnyargalt a konyha irányába.

Cassian majd' egy órát üldögélt az illatos fürdőben, élvezettel áztatva tisztára súrolt tagjait, és közben néha eszébe jutott, vajon a fiú nem ácsorog-e mindeközben az ajtó előtt, türelmetlenül várva, mikor engedik be végre. Amikor végül kinézett az ajtón, valóban ott találta Jerennt, aki izgatottan toporgott, mint egy játékra áhítozó kölyökkutya.

– Keríts egy kis bort! – rendelkezett Cassian. – Azt hiszem, innék valami hideget.

Mialatt a fiú elrohant az italért, Cassian sietve betért a szobájába, és előhalászta bőr utazótáskáját. Óvatos kézzel benyúlt egy titkos zsebbe a bélés alatt, amelyet csak olyasvalaki fedezhetett fel, aki valamennyire járatos volt a mágiahasználatban. Hamarosan megtalálta, amit keresett, apró üvegcsét húzott elő, amely alig volt nagyobb a hüvelykujja körménél, és körültekintően a tenyerébe rejtette.

„Nem szívesen teszem – gondolta –, de most az egyszer valóban nem kockáztathatok.”

Jerenn kisvártatva visszatért egy flaska kitűnő fehérborral, amelyről úgy hallotta a többi szolgától, hogy az az elf kedvence. A hideg italtól lehűlt üveget finom pára vonta be, melyen hosszúkás nyomokat hagytak a fiú ujjai. Cassian átvette a flaskát, és hátat fordított a fiúnak. Jerenn legnagyobb meglepetésére nem egy, hanem két pohár volt a kezében, amikor visszafordult, és az egyiket az ámuló fiúnak nyújtotta, aki mit sem sejtett arról a gyűszűnyi, színtelen, szagtalan növényi párlatról, amelyet az elf az imént a poharába csempészett. Igazságszérum volt. Jerennt elbűvölte a megtiszteltetés, hogy együtt ihat az elffel, bár egy kissé még mindig zavarodott volt, és nem tudta mire vélni a helyzetet. Végül a szájához emelte a poharat, és megpróbált minél apróbb kortyokban inni, hogy a különleges alkalom a lehető legtovább tartson. Közben kétségbeesetten kutatott az emlékezetében, vajon mit is írhat elő az etikett az ehhez hasonló esetekre.

Cassian röviden beszámolt Darnius haláláról, anélkül, hogy szükségtelenül kitért volna a gyomorforgató részletekre. Miközben beszélt, éberen figyelte Jerenn szembogarát, és hamarosan láthatta is, amint a fiú pupillája tágulni kezd a szérum hatásaként.

– Nos, hát ennyit sikerült eddig megtudnom – összegezte az elf az elhangzottakat. – A gyilkos nem hagyott nyomot maga után. De hagyjuk is most ezt a szomorú esetet. Azt hiszem, már említettem, hogy kérni szeretnék tőled valamit.

– Bármit, megteszek, uram! – kiáltotta Jerenn a szokottnál is hevesebben.

– Már kértelek, hogy ne szólíts uramnak! – ismételte el Cassian ezredszer is a fölöslegesnek tűnő kívánságot, ezúttal csak azért, hogy megbizonyosodjon a szérum hatásáról.

– Bocsáss meg, kedves Cassian – visszakozott a fiú. Életében először ejtette ki az elf nevét, de úgy látszott, ez most nem zavarja különösebben.

– Helyes. Azt szeretném, ha vennél nekem néhány ruhát a piacon. Azt hiszem, nagyjából meg tudod ítélni a szükséges méretet. Olyasmire lenne szükségem, mint amit a barsaivei elfek hordanak – adta elő kívánságait Cassian. – Magadnak is végy valami utazóruhát! Vigyázz, hogy ne legyen rajtuk semmi, ami feltűnő lenne, vagy könnyű volna megjegyezni! Vegyél, mondjuk, szűk bőrnadrágot és hozzá való zekét, meg egy vászoninget, vagy valami hasonlót... És persze ne feledkezz meg a cipőkről sem!

– Készülünk valahová? – érdeklődött a fiú.

– A lerombolt negyedbe – felelte az elf közönyös hangon. – Szeretném a saját szememmel látni azt a bizonyos Patkánycirkuszt

A fiú szemei összeszűkültek, és kis híján felpattant a székből.

– De Cassian, ha valaki tudomást szerez róla, hogy ki vagy, miszlikbe aprítanak, vagy talán még ennél is szörnyűbb dolgot művelnek!

– Nem fogják megtudni. Egyedül te árulhatnád el nekik – te pedig nem árulod el, ugye?

A kérdés valójában próbatétel volt – Jerenn és a szérum próbája egyaránt.

– Persze, hogy nem! – felelete hevesen a fiú.

Cassian csendes elégedettséggel állapította meg magában, hogy alighanem teljesen megbízhat benne. A fiút azonban még így sem lehetett egykönnyen meggyőzni.

– Akkor is rettentően veszélyes lenne odamenned!

– Úgy hallottam, te eléggé ismered azt a környéket.

– A Patkánycirkuszt? Mindenki igyekszik távol tartani magát tőle! És nem csak a patkányok miatt, sokkal rosszabb dolgok is történnek arrafelé. Az alsóváros leglepusztultabb figurái tanyáznak ott, akik bárki torkát elvágják egy rézgarasért vagy csak azért, mert berúgtak, és elegük van az életből. Nem neked való hely az!

Az elfet szinte meghatotta az érte érzett aggodalom ilyen heves foka.

– Meglehet, veszélyes, de azért nekünk is van egy s más a tarsolyunkban... Tényleg, még soha nem beszéltél nekem arról az időről, amikor még nem voltál rabszolga. Azt hiszem, ha valaki, hát te tényleg tudod, hogyan kell vigyáznod magadra az efféle „veszélyes helyeken”.

Így aztán az elf részletes beavatást nyert az árva gyerekek túlélési taktikáinak rejtelmeibe, megtudhatta a koldulás legfontosabb trükkjeit és a zsebtolvajlás fogásait, sőt, azt is, mire kell vigyáznia a koldusnak, hogy még véletlenül se hihesse senki rémfertőzöttnek. Megtudhatta az ismeretlen házakba való bejutás ezernyi cselfogását, és hogy sokszor még be sem kell mászni sehová ahhoz, hogy egy ügyesen használt hurokkal el lehessen halászni valakinek a pénzesládikáját vagy éppen a csülökcsontot a leveséből. Jerenn már éppen azon volt, hogy még egy kocsmai nótát is előadjon, amikor az elf nevetve félbeszakította.

– Ennyi elég lesz! – veregette vállon a fiút, aki igencsak belemelegedett a mesélésbe. – Látom, éles eszű fiatalember vagy. Azt hiszem, jó hasznodat veszem a holnapi kalandban. Valamivel alkonyat előtt indulunk, és ha minden jól megy, éjfél körül vissza is érhetünk.

– De nekem nem szabad a falakon kívül merészkednem! – szomorodott el Jerenn. – És a kapuőrök egyből lefülelnének.

– Használhatnánk azt a rejtekutat, amerre a barátodhoz szoktál menni – indítványozta az elf.

– Éppen így kaptak el múltkor is – rázkódott össze a fiú.

– Akkor nincs más hátra, a kapun át kell kimennünk. Majd teszek róla, hogy ne legyen gondod a kapuőrökkel – ígérte Cassian.

A fiú egy pillanatra elgondolkodott.

– Mondd, tulajdonképpen mit keresünk odakint? – kérdezte végül.

– Ha tudnám, talán nem is kellene kimennünk! – mosolyodott el Cassian.

– Szükségünk lesz némi pénzre.

– Ez aligha jelenthet problémát.

– Lámpák is kellenek. És valami élelem, az ízletesebb fajtából. Egyeseket jobban meg lehet vesztegetni az ilyesmivel, mint bármennyi pénzzel.

– Vegyél a piacon mindent, ami kell!

– Olajat is veszek, meg néhány márványgolyót, arra az esetre, ha üldöznének bennünket – tette hozzá a fiú.

– Micsoda trükköket tudsz! – csodálkozott el az elf.

– Meg egy zacskó borsot, és egy kis lisztet, és néhány szárított macskalábat – folytatta Jerenn zavartalanul. Azután, látva az elf értetlenkedését, hozzátette: – Azt mondják, tényleg döglött macskából készül. Mindenesetre olyan rettentő büdös, hogy az érzékenyebb szaglású állatok, például a kutyák, szűkölve elrohannak. Néhányan odalent elég nagy kutyákat tartanak. Hogy megvédjék magukat és a vagyonukat, meg, ki tudja... Egyik-másik ilyen kutya nagyobbra nő, mint egy törpe, és arra tanítják be őket, hogy tépjék szét, aki a közelükbe merészkedik.

– Az lesz a legjobb – állapította meg Cassian, aki kezdett rájönni, hogy a fiú jobb taktikus, mint remélte volna, és ráadásul úgy ismeri az alsóváros veszélyes útjait, mint a tenyerét –, ha adok neked elegendő pénzt, te pedig megveszed, amit szükségesnek tartasz.

Természetesen neki magának is megvoltak a saját tervei, eszközei, sőt, szükség esetén mágikus védelmet is alkalmazhatott, mindez azonban korántsem tette fölöslegessé a fiú előkészületeit.

– Nem egy helyen veszek meg mindent – tűnődött Jerenn. – Túlságosan feltűnő volna. Ruhákat kaphatok a piacon, de a többi dolog egy részét csak a lerombolt negyedben tudom beszerezni, ma éjszaka. Majd minden vásárláshoz másképp változtatom el az arcomat, és különbözőképpen öltözöm. Senki nem foghat gyanút!

Aztán megint eszébe jutott valami, ami fenyegetni látszott a vállalkozás sikerét.

– Nem viselhetek hétköznapi ruhákat! – mondta elkedvetlenedve.

– A rabszolgáknak feketében kell járniuk, és ha megszegik a szabályokat, akár halálra is ítélhetik őket.

– Ettől nem kell tartanod, amíg velem vagy! – nyugtatta meg az elf. – Csak maradj mindig szorosan mellettem!

– De hát... – motyogta zavarodottan a fiú. – Tulajdonképpen miért akarsz magaddal vinni? Nem félsz, hogy elárullak?

– Az imént ígérted meg, hogy nem hagysz cserben.

– Nem erről van szó! – rázta a fejét Jerenn. – Attól, hogy megígértem, még eljárhat a szám. Nem mintha ezt akarnám tenni, de... De honnan tudhatnád te ezt? Az én helyemben nyilván bármelyik másik szolga elárulna.

Cassian tűnődve bólogatott. Az addig rendben van, hogy ő tudja, miért bízik meg a fiúban – de hogyan magyarázza ezt meg neki? Jerenn szemlátomást valamilyen logikus indokra várt.

– Ne felejtsd el, hogy a véredet vették! – emlékeztette csöndesen a fiút. – Ha velem vagy, én meg tudlak védeni tőlük! Amíg élek, a mágia mind a kettőnket óv. De ha netalán meghalnék, te is igen rosszul járnál... Nem is beszélve arról, hogy talán csak nem fogsz pont azoknak kiszolgáltatni, akik veled is elbántak!? Könnyen lehet, hogy rögtön utánam te lennél a következő áldozatuk! Fogadni mernék, hogy mindez már átfutott az agyadon...

Jerenn szégyenlősen bólintott.

– Ha nem is pont erre gondoltam – tette hozzá halkan – azért sejtettem, hogy van valami biztosítékod. De akkor is furcsán hangzik, hogy pont egy thérai vigyen magával a lerombolt negyedbe...

– Nézd, fiam, ha gárdistákra lenne szükségem, nyilván őket vinném. Ha hírnök kellene, hivatnék egyet. Most viszont csakis olyasvalaki segíthet, aki annyira ismeri azt a környéket, akárcsak te. Remélem, ezt elég logikusnak találod! Ha megnyugtat, nem ez az első alkalom, hogy egy rabszolga segítségét veszem igénybe az ismeretlen helyeken való eligazodáshoz.

A fiú buzgón bólogatott, noha egy kissé még mindig meglepettnek, sőt, aggodalmasnak tűnt. Ez utóbbi érzelmét az elf is osztotta.

– Most pedig indulhatsz a piacra – zárta le végül az eszmecserét Cassian, átnyújtva a fiúnak egy hasas erszényt. – Aztán rendesen elszámolj ám vele!

– Nyugodt lehetsz, Cassian – húzta ki magát Jerenn. – Úgy lealkuszom az árakat, hogy nem fogsz hinni a fülednek

– Ebben nem is kételkedem – mosolygott az elf. Ahogy a fiú vidáman elrobogott, Cassiannak máris a következő teendője járt a fejében.

Talán meg kellene próbálkoznom még egyszer a levéltárral – gondolta. Előbb-utóbb egészen biztosan ráakadok valamire, ami segíthet.

Így is lett – bár nem egészen úgy történt, ahogy az elf gondolta. Útközben ugyanis csaknem elgázolta Ilfaraleket, aki – úgy látszott – képes egyszerre jelen lenni a város minden fontosabb pontján. Most viszont igencsak céltudatosan masírozott Cassian felé. Az elfnek egyszeriben föltűnt, hogy végig a főutca mentén már megerősített őrség posztol, amit éppenséggel rá lehetett fogni a küszöbön álló ünnepekre, ám ehhez még kissé túl korán volt. A közeledő kémfőnök aggodalmas arca láttán Cassian pontosan tudta, hogy a megduplázott őrségnek több köze van Darnius halálához, mint a főkormányzó születésnapjához.

– Válthatnánk néhány szót? – karolt bele Ilfaralek az elfbe, és ellentmondást nem tűrő arccal a széles márványlépcsők felé irányította.

Ilfaralek hivatali szobájában csak egy álmos írnok tartózkodott, akit a kémfőnök azonnal kiküldött, és hangos csattanással csapta be az ajtót a megnyúlt ábrázatú férfi mögött. Egy pillanatig némán állt az ajtónál és fülelt, nem jár-e valaki a labirintushoz hasonló folyosókon.

– Mordain beszélt – fordult végül az elfhez. – Nem túl sokat, de talán éppen eleget. Gondoltam, esetleg önt is érdekelheti...

Ilfaralek ezzel egy sötétbarna bőrbe kötött, vékonyka könyvet húzott elő, melynek hátlapja kissé foltos volt.

– Elmondta, hol találjuk meg ezt.

Cassian átvette a könyvet, és óvatosan a papírlapokkal borított íróasztalra helyezve belelapozott. Első látásra megállapíthatta, hogy titkosírással készült, méghozzá jobbról balra. „Úgy látszik, a tükörírás meglehetősen elterjedt errefelé” – jegyezte meg magában, miközben előhúzott egy apró kézitükröt, hogy hozzáláthasson a megfejtéshez.

– Olvasgassa csak kedve szerint – bólogatott Ilfaralek. – Ami számunkra eddig kiderült belőle, az az, hogy Mordain sokkal kevésbé volt becsületes, mint gondoltuk. Jócskán volt rejtegetnivalója, de igen ügyesen csinálta! A nyilvános feljegyzésekből soha nem derült volna ki semmi.

Az elf csöndesen helyeselt. Ilfaralek szemlátomást igencsak gyors munkát végzett, már ami Mordain ügyeinek átvizsgálását illeti, és Cassian eltűnődött rajta, hogy a kémfőnök valóban megosztott-e vele mindent, amit sikerült kiderítenie. Ahogy a titkosírást fejtegette, hirtelen rájött, hogy kivel állhatott kapcsolatban Mordain. Valahol már látta ezt a fajta kódot, nem is beszélve a tükörírásról... Hivatali viszonyuk nem követelte volna meg, hogy fölfedezését egyből elárulja Ilfaraleknek, most azonban nagy szüksége volt a férfi jóindulatára és segítségére.

– Ismerem ezt a kódot – rukkolt ki végül. – Aralesh házában láttam ilyet.

Ilfaralek, két karját keresztbefonva a mellén, szótlanul bámult az elf-re.

– Van itt egy betű – szólalt meg végül –; egy kezdőbetű, mely többször ismétlődik. Ez a „W” egy bizonyos személyt takar... Valószínűleg ő és Mordain osztoztak a haszon jelentős részén.

– Mordain nem árulta el, ki az?

– Jelenleg nincs eszméleténél, és attól tartok, nem is fogja túlélni.

– Nos, azt hiszem, nem kell tartanunk ettől a titokzatos „W”-től – mondta Cassian cinikusan mosolyogva.

– Miből gondolja? – ráncolta össze a homlokát Ilfaralek, aztán elmosolyodott ő is. – Á, már értem! „W” barátunk valószínűleg már nincs közöttünk... Ez elég kézenfekvő feltételezés.

– A titkosírás nem különösebben bonyolult – magyarázta az elf.

– Példának okáért az ábécé végétől számított harmadik betű helyett az elejétől számított harmadik betű áll, és így tovább...

– Értem. De a szenvedélyek nevére, kinek állhatott mindez érdekében, különösen most, hogy Daralec is meghalt? – Ilfaralek hangosan gondolkodott. – Kinek volt szüksége ennyi halottra, ilyen gyalázatos díszletekkel?!

– Éppen az a dolgom, hogy választ találjak a kérdéseire! – felelte Cassian, grimasznak is beillő félmosollyal az arcán.

– Remélem is, hogy megtalálja azokat a válaszokat, mielőtt valaki szép lassan kiirtja az előkelő famíliák sarjait! – csóválta a fejét Ilfaralek.

– Kypros főkormányzó berendelt magához holnap délelőttre, vagyis valamivel hamarabb, mint amire számítottam. Azt hiszem, hogy tekintve a körülményeket, jobb lenne elhalasztanunk a ma esti találkozónkat. Attól tartok, lenne még elfoglaltságom ma estére...

Meghiszem azt! – gondolta Cassian. Kár, hogy ez az egy este édeskevés ahhoz, hogy elfogadható eredményt produkáljunk a főkormányzónák...

– Megosztaná velem a további felfedezéseit? – kérdezte Ilfaralek megnyerő mosollyal.

Cassian tudta, hogy nem köteles beszámolni a kémfőnöknek arról, amit megtudott, hiszen csak a legfőbb döntőbírónak tartozik jelentéssel. Azonban, minthogy llfaraleket ugyanazok a gondok foglalkoztatták, mint őt, hosszabb távon hasznosnak látszott, ha együttműködik vele. Kis tétovázás után tehát lassan, megfontoltan bólintott.

– Nagyon köszönöm, hogy megmutatta ezt a könyvet. Nem nézhetném át otthon, nyugodtabb körülmények között?

– Nos, semmi akadálya, feltéve, hogy ma este vissza tudja adni nekem. Cserében nem bánnám, ha vethetnék egy pillantást arra a könyvre is, amelyet ön talált Aralesh házában, és amelyet az ön elmondása szerint ugyanezzel a kóddal írtak. Talán ha a két könyvet bemutatnám Kyprosnak, valamelyest leszerelhetném a dühét.

Cassian halványan elmosolyodott.

– Ésszerű alkunak tűnik. Még egyszer köszönöm.

– Talált valami nyomot? – kérdezte Ilfaralek csevegő hangnemben, miközben kikísérte az elfet az ajtóhoz.

– Azt hiszem, ön már lecsapott rá – dörmögte Cassian, miközben gyors léptekkel kisétált az ajtón, és eltűnt az utca forgatagában.