15

A következő napon derűs idő volt, langyos és napsütéses, bár a csípős reggeli levegő néhány napon belül fagyot ígért. A hosszú utazás után Cassian kissé csalódottan szemlélte a közeledő Vivane falait és dokkjait – egészen addig abban bízott, hogy a hajó hamarabb befut. Háta mögött már az alkony festette vörösre és narancsszínűre az ég alját. Még napokra volt szükség ahhoz, hogy a hírnöke megérkezzen Maracból, és nem tudta eldönteni, érdemes-e ismét ujjat húznia Ziraldesh-sel. Létezett persze más megoldás is, de az sem volt sokkal biztatóbb, a fárasztó hajóút után az elf nem érezte magát elég frissnek ahhoz, hogy bemutatkozó látogatást tegyen Patracheusnál.

A t'skrang matrózokat felvillanyozta a gondolat, hogy végre elhagyhatják a hajót, és Cassian udvariatlannak érezte volna magát, ha nem hívja meg őket egy italra. Az út során igen barátságosan viselkedtek vele, az elf pedig szerette volna valamiképpen viszonozni a szíveslátást. Elvégre az ő asztaluknál evett – a füstölt lepényhaluk igazán ínycsiklandó finomság volt –, és Cassian kényes volt arra, hogy mit tartanak róla a távozása után. gy hát nem meglepő, hogy mire végre beszállhatott a hintóba, amely a Rózsavilla felé gördítette fáradt csontjait, nem tudott egyébre gondolni, mint egy forró fürdőre és egy kiadós alvásra.

– Jó, jó, csak szólj a szolgálóknak, hogy készítsenek fürdővizet – intette le türelmetlenül a buzgó Jerennt, aki egyfolytában körülötte nyüzsgött. – Nem, nem kérek enni. Igen, jól utaztam. Mire ez a sok kérdés?

A leforrázott Jerenn eloldalgott a konyha irányába. Cassian magára zárta a hálószoba ajtaját, fáradtan lehámozta magáról útiruháját, és belebújt selyem hálóköntösébe. Egyszerű, dísztelen sötétkék ruhadarab volt, de még így is hóbortos különcnek érezte magát, amikor megvásárolta odafent, a folyó felső folyásánál. Kétségkívül találhatott volna valami olcsóbbat és alkalmasabbat, ami ugyanígy megfelelt volna a célnak, sőt, emiatt akár el sem kellett volna utaznia Vivane-ből, ám a kék szín sötét, telt árnyalatába első látásra beleszeretett, és a szellős selyem kellemesen simogatta a bőrét. Mezítláb kisétált a fürdőszobába, talpát pihentetően hűsítette a kőpadló. Halk csobbanással ereszkedett bele a friss illatú fürdővízbe.

Nem tudni, mennyi idő telhetett el, amikor egy könyörtelen kéz durván felrázta szendergéséből. Felkiáltott, és ijedtében nagyot kortyolt a fürdővízből. Köhögve fuldoklott, közben igyekezett maga köré tekerni egy fürdőlepedőt. Megdörzsölte kivörösödött szemét, és amint sikerült visszakecmeregnie az ébrenlétbe, pillantása Jerennre esett, aki aggódó és bűntudatos arccal ácsorgott mellette, szemlátomás nem tudván eldönteni, vajon egy segítő szándékú hátbaveregetés udvariatlanságnak tűnne-e.

– Bocsánatáért esedezem, uram – nyüszítette a fiú – azt hiszem, ön elaludt a fürdőkádban. Ez nagyon veszélyes, meg is fulladhatott volna...

Cassian legszívesebben ráordított volna, de megfékezte magát. A fiú nyilvánvalóan jót akart. Honnan tudhatta volna, hogy neki sokkal jobb ösztönei vannak annál, minthogy engednék egy fürdőkádba fulladni, bármilyen mélyen aludjon is... Valószínűleg elég sokszor utasították már, hogy figyeljen a beszívott előkelőkre, nehogy elaludjanak Tarlanth fürdőmedencéjében egy átdorbézolt éjszaka után.

– Köszönöm a körültekintésedet. Most viszont azt hiszem, egyedül is eltalálok az ágyamig. Egy thérai prétor a szolgája segítsége nélkül is képes erre, hidd el nekem.

Jerenn lógó orral elkullogott.

Cassian egy pillanatig azon töprengett, nem volt-e a kelleténél visszautasítóbb a fiúval. Nem szerette volna, ha túlságosan bizalmas barátságba keverednek. Tudta, hogy hamarosan el kell hagynia Vivane-t, Jerenn pedig visszatér Tarlanth házába és a szolgasorba. Ha hozzászokik a fesztelen hangnemhez, akaratlanul is könnyen tiszteletlenségre vetemedhet a gazdájával szemben, ezért pedig verés jár, vagy még rosszabb. Egyrészről nagy szükség lenne a segítségére, másrészt viszont... Másrészt viszont nem szabad megfeledkeznie róla, hogy ittléte remélhetőleg már nem tart sokáig.

Mindenesetre nem ártana egyszer elkísérni azokra a bizonyos éjszakai portyázásokra... Csak, hogy meglesse, tulajdonképpen mibe is keveredett. Ki tudja, hátha fontos lehet.

Jerenn már éppen elégszer kockáztatta a bőrét ahhoz, hogy különösen körültekintő és figyelmes legyen, ahogy Grishin anyó kunyhója felé osont az éjszakában. Szinte lehetetlen volt, hogy bárki is lefülelje, hacsak nem tudja előre, hová igyekszik, milyen körmönfont és kacskaringós utat jár be, és pontosan hol áll meg hosszabb időre, hogy füleljen, nem mozdul-e valami. Valaki azonban, úgy látszik, teljesen tisztában volt mindezzel – vagy talán nem is egyvalaki. Már alig egy nyíllövésnyire járt a kunyhótól, amikor kezek kaptak utána a sötétségből, és mielőtt még ráébredhetett volna, hogy valami nincs rendjén, egy durva zsákot cibáltak a fejére. Nagyerejű ütést érzett a tarkóján valamilyen kemény és éles tárgytól, és az amúgy is elsötétült világ most érzékelhetetlenné vált körülötte.

Amikor magához tért, még mindig semmit sem látott a fejére tekert zsáktól. Annyit meg tudott állapítani, hogy hideg van körülötte, és a zsák durva szövetén keresztül pislákoló fény jutott el a szeméig – talán egy fáklya lángja. Önkéntelen hörgés szakadt föl a tüdejéből, és amikor megpróbálta megtapogatni a púpot a fején, rá kellett jönnie, hogy a kezét szorosan összekötözték a háta mögött. A mormoló hang, amely valahonnan a közvetlen közeléből hallatszott, hirtelen félbeszakadt, és egy durva kéz hatalmas erejű ütést mért a fiúra.

– Jobban teszed, ha beszélsz! – ordított rá egy hang durva throali akcentusban. Jerenn nyöszörögni kezdett, megpróbálván rávenni bántalmazóját, hogy vegye le a zsákot a fejéről. Akárhogyan is, de legalább látni akarta, hol van, és kik ejtették foglyul. Erőfeszítéseinek jutalma egy kegyetlen ütés volt a lábszárára. A fiú nyüszítve tudakolta láthatatlan vallatójától, hogy mit akar tudni tulajdonképpen.

– Kiszagoltál valamit az alagutakról, igaz?

– Csak néhány törpe pletykálkodott egy ivóban! – védekezett panaszos hangon a fiú. Igyekezett minél kisebbre összekuporodni, hogy valamelyest megvédje magát a záporozó ütésektől. – Semmi lényegeset nem mondtak! Még csak nem is jártak ott!

– Úgy hallom, néhány nevet is említettél! – csattant fel egy második hang fenyegető éllel.

Jerenn gyorsan átgondolta a helyzetét. Senki sem hinné el neki, hogy a neveket, amelyeket vigyázatlanul kikotyogott Grishin anyó előtt, a sörük fölött pletykálkodó törpéktől tudta meg.

– Taravail mondott valami ilyesmit – hazudta. Nem akarta bajba keverni az orkot, de tisztában volt vele, hogy ha az igazat mondaná, az a halálos ítéletét jelentené itt és most. Vadul kívánta, bárcsak elővigyázatosabb lett volna az előző este, és egy huncut szót se árult volna el az öregasszonynak abból, amit a tetőn bujkálva kihallgatott.

– Az az átkozott ork sose bírta tartani a száját – hörögte egyik fogvatartója. – Jobb lenne minél előbb elvenni a kedvét...

Társa azonban szemernyit sem törődött vele, és a szavába vágva dörrent rá a fiúra:

– Mit tudsz róluk? Mit tudsz Éjmarkúról és Arlynáról?

– S-semmit, csak hallottam a... a nevüket...

Egy pillanatnyi csönd után a fiú fájdalmasan felordított. Jobb lábát égető érzés járta át, és ezzel egy időben erős ütés érte a gyomorszáját.

– Azt kérdeztem: mit tudsz róluk?! – A hang dühös volt, és Jerenn nem várta meg az ökölcsapást, amely az újabb rövid csöndet követően biztosnak ígérkezett. Még mindig levegő után kapkodva a gyomorszáját ért ütéstől csak szótagokat volt képes kiejteni:

– Va... rázslók... Cs-csak annyit h-hallottam, hogy varázslók... Sze... Szerencsére.

– Akkor miért érdekelt ez téged annyira?

– Én nem... Én éppen csak... Megemlítettem valakinek... – Nem akarta a nevén nevezni Grishin anyót, félt, hogy bajba keveri. – Szereti, ha elmondom neki a híreket... Nem nagyon tud már járkálni.

– No persze! Ennél jobb mesét is költhetnél! Ki vele, kinek kémkedsz!

– Nem kémkedem senkinek! Én nem... – Jerenn fájdalmasan felnyögött az újabb ütéstől. Jobb lába élesen szaggatott. Abból, amit érzett, úgy ítélte meg, hogy valószínűleg fáklyát tarthattak a lábszárához.

– Láttak ám munka közben, te mocskos kis patkány! – mondta a hang undorral, és a fiú érezte hogy kegyetlen kezek kulcsolódnak a torkára. Tüdeje görcsösen összerándult, ahogy lassanként kiszorult belőle a szusz. Megpróbált magyarázkodni, kegyelemért könyörögni, de elszorított torkából csak szörcsögésszerű hangok törtek fel – később még azok sem. Amikor már majdnem elveszítette az eszméletét, a könyörtelen kezek szorítása hirtelen ellazult. Köhögve és köpködve levegő után kapkodott. Adtak néhány másodpercet, hogy magához térjen, mielőtt érzéketlen inkvizítora ismét vallatni kezdte volna.

– Azt kérdeztem: kinek kémkedsz?! Ne próbálj félrevezetni! Úgyis kiverem belőled az igazat!

– Nem kémkedem senkinek! – hadarta rémülten a fiú. – Csak érdekelt a dolog! Mert féltem! Azt mondták, hogy van valami terv, és hogy behatolnak a fallal körülzárt negyedbe... Csak azt akartam tudni, hogy mikor, nehogy útban legyek! Ha a théraiak meglátták volna, ahogy a csatornákban bujkálok, gondolkodás nélkül megöltek volna!

Jerenn újabb hadicsellel próbálkozott.

– Azt hitték volna – folytatta levegő után kapkodva –, hogy én is benne vagyok! Hogy miben, azt én sem tudom... Ezért akartam...

– Figyelj ide, öljük meg, ha mondom... – avatkozott közbe egy fáradt hang a háttérből.

– Nem olyan egyszerű! – válaszolt neki az első hang. – Még a théraiaknak is feltűnne, ha nincs meg egy rabszolga. Ráadásul ez egy spion! Biztos, hogy keresnék.

– Akkor vedd a vérét – zárta le a vitát a hang a háttérből.

Jerenn érezte, ahogy egy penge hatol a bal karjába. Összeszorította a fogát, hogy ne kiáltson fel az éles fájdalomtól. Égett lábszára lüktetett, a torka kiszáradt, és most ismét érezni kezdte a púpot is a tarkóján. Úgy érezte, tűrőképessége határához érkezett.

– Figyelj ide, patkány! – suttogta a fülébe az előbbi hang. Meleg, pállott lehelet csapta meg a fiú arcát. – A véredet vettük! Ugye tudod, micsoda szörnyű dolgokra képesek a varázslóink, ha megkaparintanak egy cseppet az áldozat véréből? Bárhova futnál, a mágia elkísér... Ha csak beteszed a lábad a lerombolt negyedbe, tudni fogjuk! Az lesz az utolsó húzásod... Maradj csak szépen azokon a falakon belül, és reszkess az életedért! És ha valaha is eljárna a szád... Nos, akkor a saját bőrödön fogod megtapasztalni a varázstudóink hatalmát! Azt fogod kívánni, bár inkább megöltünk volna! Egyébként így is kellett volna tennünk, ám ma éjjel szerencséd volt. De ha vissza mersz jönni ide, vagy ha csak kinyitod a szádat, már nem fogod akkora szerencsének tekinteni, hogy nem haltál meg!

– Értem – suttogta Jerenn a fájdalom, félelem és remény hangján.

– Vigyétek innen! Hajítsátok ki ott, ahol összeszedtétek! – rendelkezett a hang. Kíméletlen kezek kulcsolódtak a fiú karjára és bokájára, és elcipelték az éjszakában.

Jerenn megpróbálta lehetőségeihez mérten bekötözni a sebeit, és másnap hosszú ujjú ruhákat viselt. A fején lévő púp szemből nem látszott, ám lábszárán a sötétvörös égésnyom annyira kínozta, hogy nem tudott rendesen járni. Lassan, megfontoltan lépkedett, ahogy benyitott az elf hálószobájába. Igyekezett úgy tenni, mintha csak attól félne, hogy kilötyköli a mosdáshoz és borotválkozáshoz szánt meleg vizet. Az elf lustán megköszönte, Jerenn pedig megpróbált gyorsan elpárologni, remélve, hogy ezzel megúszta. Már csak alig egy lépésnyire volt a biztonságtól, amikor Cassian hangja megállította.

– Mondd csak, Jerenn, jártál a barátodnál tegnap éjjel? – kérdezte, mintegy mellékesen.

– Igen, uram, elvittem neki a ruhákat és némi élelmet – felelte tisztelettudóan a fiú, aztán újabb kísérletet tett rá, hogy felszívódjon.

– Várj egy percet! – szólt utána az elf még mindig vidám, csevegő hangnemben. – Elég udvariatlan barátaid lehetnek. Úgy látom, nem úgy fogadták az ajándékodat, ahogy illett volna... Mindenesetre csúnyán sántítasz, és egy púp nőtt a fejedre.

Jerenn röviden elátkozta magában az elf éleslátást, de nem késlekedett sokáig a válasszal:

– Megcsúsztam, uram, és beleestem a csatornába. A kövek billegnek néha... Beütöttem a fejemet, és lenyúztam a térdemet egy kicsinykét. Szinte már nem is fáj. Holnapra nem is fogok emlékezni rá, uram.

– Azért nem fog ártani neki, ha megnézem! – vágta rá az elf, némi éllel a hangjában. – Ismerve téged... Ha nem látnak el rendesen egy sebet, akár el is fertőződhet!

Jerenn kényelmetlenül feszengett.

– Semmi szükség rá, uram. Magam is ismerem a megfelelő gyógyfüveket, és tudom, hogyan mossam ki velük a sebet. De nincs begyulladva, és...

– Jerenn – mondta az elf fáradtan – told le a nadrágodat! Ne aggódj, nem szokásom rabszolgafiúkat molesztálni.

Jerenn felszisszent, ahogy lehulló nadrágszára végigsúrolta a lábát. Az égésnyom dagadt volt, és skarlátvörös.

– A szenvedélyekre, fiú, mi a mennydörgős mennykövet csináltál ezzel?! Ezt az égési sebet azonnal el kell látni! Szép kis baleset, mondhatom... Jobb, ha meglátogatod azt a gyógyfüves embert, de csak azután, hogy elmondtad, mi történt veled!

Jerenn nem is próbált mellébeszélni, de azon igyekezett, hogy a lehető legkevesebbet árulja el, amivel az elf megelégszik. Egy idő után azonban rá kellett jönnie, hogy Cassian figyelmét nem lehet elaltatni az efféle kisded játékokkal. Újabb és újabb részletek után kérdezősködött, és az elgyötört fiú – aki ráadásul álmatlanul töltötte az éjszakát – a szokásosnál hamarabb beletörődött az elkerülhetetlenbe. Végül még azt is elárulta, hogy elolvasott néhány szót Cassian elől hagyott jegyzeteiből. Az elf bólogatva ült az ágyán, két karjával átfonta selyem hálóköntösbe bújtatott térdét, és figyelmesen hallgatta. Jerenn úgy gondolta, elérkezett a megfelelő pillanat, hogy előrukkoljon értesüléseivel.

– Valakik alagutat ásnak a falak alatt, uram. Azt tervezik, hogy rajtaütnek a thérai negyeden. Nem hiszem, hogy komolyan kellene venni, állandóan hallani effajta híreszteléseket...

Cassian megpróbálta magában tartani a kíváncsiságát. Elgondolkodó arcot vágott, és karját még szorosabban kulcsolta a térde köré.

– Valami azt súgja, hogy ezek az értesülések összefüggnek a rajtad található sebhelyekkel... Valakik csúnyán elbántak veled, amiért ezt megtudtad! Nem hiszem, hogy bárki ilyesmire vetemedne egy egyszerű pletyka miatt.

Jerenn pár másodpercig hallgatott, majd előrukkolt a legértékesebb információval, melyet a tarsolyában rejtegetett.

– Azt mondják, uram, hogy bizonyos varázslók is belekeveredtek... Ráadásul egyikük thérai!

Jerenn fejéből teljesen elpárologtak a múlt éjszakai figyelmeztető szavak, amelyek a vérmágiával való fenyegetés terhe mellett megtiltották, hogy bármit is eláruljon. Mostani szavai kétségkívül túltettek a „bármi” fogalmán.

Vagyis Crotiasnak igaza volt – gondolta Cassian. De nekem is, amikor arra a következtetésre jutottam, hogy ennek a fiúnak szolgához mérten túlságosan is éles esze van!

– Honnan tudod mindezt? – kérdezte végül.

– Kihallgattam, ahogy az egyikük beszélt, uram! De a másik varázslót nem láttam, és nem is hallottam.

– Azt hiszem – mosolyodott el halványan az elf – jobb lenne, ha mindent elmondanál. A legelejétől kezdve. A legutolsó részletet is.

Jerennt hirtelen az az érzés kerítette hatalmába, hogy muszáj megtapogatnia a púpot a tarkóján, de ahogy felemelte a karját, élesen felszisszent, és a mozdulat félbemaradt. A gyanakvó elf ragaszkodott hozzá, hogy megnézze a fiú karját. Átkozván feledékenységét, Jerenn felgyűrte az inge ujját. A vágás a karján mostanra csaknem átáztatta a kötést, és ahogy egy kézzel, ügyetlenül ráncigálta az inge ujját, vigyázatlanul lerántotta a pólya nagy részét, a többi viszont ott maradt, beleragadva a sebbe, jól láthatóvá téve az ijesztő, vörös sávot. Cassian úgy pattant föl, mintha kígyó marta volna meg, parancsolólag lenyomta a tiltakozó Jerennt egy fotelba, ő maga pedig átrohant a szolgák szállására, a szobalány után kiáltozva.

Jerenn a fejét csóválta, miközben azon ügyeskedett, hogy valahogyan visszatapassza a kötést a sebre, és eltűnődött, vajon mibe keveredett már megint.