12

– Még egyszer megismétlem, Haughrald mester: az ön személye minden gyanún felül áll! Éppen ellenkezőleg, annak alapján, amit láttam, úgy gondolom, hogy ön a város és az egész birodalom hűséges és kiváló polgára. Ha vannak, is, akik az ellenkezőjét állítják, biztos lehet benne, hogy én elsősorban a saját tapasztalataimnak hiszek, így az efféle ostoba pletykák nálam süket fülekre találnak.

Cassiannak meglehetős erőfeszítésébe került, hogy a gyanakvó öreg törpét megnyugtassa. A prétor második látogatása veszélyt sugallt – ráadásul az elf még csak be sem vallhatta nyíltan, miért is érkezett. Daralec elrejtett feljegyzéseiből, amelyeket Crielle szobájában talált, megtudta, hogy létezik egy titkos láncszem, egy kereskedő, akivel Daralec üzleti kapcsolatban állt. Hogy ezt a kapcsolatot nem hozták nyilvánosságra, az arra vallott, hogy korrupció vagy más botrányszagú esemény áll a háttérben. Talán Haughrald jegyzeteiből kiderül, ki is lehet ez a titkos üzlettárs – Cassian azonban nem akarta, hogy Haughrald rájöjjön, mit keres. A törpe szemszögéből nézve azonban fenyegető előjelnek tűnt a Thérából érkezett vizsgálóbiztos másodszori megjelenése – különösen úgy, hogy erre az újabb látogatásra nem is adott kézzelfogható magyarázatot.

Az elf azonban hiába kutatott Haughrald jegyzetei között. Egyetlen lehetséges megoldás maradt.

– Sajnálatos baleset történt tegnap este, Haughrald mester. Daralec fia beütötte a fejét, és belefulladt az úszómedencébe. Ez pedig azt jelenti, hogy ezentúl máshonnan lesznek kénytelenek beszerezni az építkezésekhez szükséges követ.

A törpe aggodalmas arcot vágott, és a szakállát babrálta.

– A szenvedélyekre, fogalmam sincs, mit tegyünk! A Carinci-nemzetségnek, mióta az eszemet tudom, monopóliuma volt a kőszállításra! Az ő tulajdonukban vannak Balkaria bányái, ahonnan a legjobb minőségű építőkő származik! Hirtelenjében azt sem tudom, kihez forduljunk, ez egyedül az ő ügyük volt! De talán megpróbálhatna beszélni K'keelifá-val.

– Ki ez a K'keelifa?

– Ő most a Carinci-klán vezetője.

– Hát persze. Köszönöm a segítségét! Remélem, most már nem kell többet háborgatnom önt – felelte vidáman az elf. Egy t'skranggal tárgyalni merőben más hozzáállást feltételez, bár a diplomáciai érzékére itt is jócskán szüksége lesz. K'keelifa nyilván annak a légihajónak a parancsnoka, amely a követ szokta a városba szállítani. Cassian valahol hallotta emlegetni, hogy fölvette az „admirális” címet, noha nem volt katona. A magas rangot elért t'skrangok gyakran hiúsági kérdést csináltak az ilyesmiből.

– Ha siet, még elcsípheti! – javasolta segítőkészen a törpe. No igen, nyilván szeretné, ha már kívül lennék az ajtón – gondolta Cassian. A helyében én is ezt tenném.

– Odalent van a dokkoknál, de délben indul a kőbányákhoz. Ha most nem éri utol, talán napokig nem tud vele beszélni! Aztán meg jönnek az ünnepek...

Cassian bólintott. Ha a t'skrangok már az ünnepre készülődnek, talán nem is lesz olyan nehéz bánni velük. Ha jó hangulatban csípi el az admirálist, talán még a gyíkemberek szokásos zárkózottságával is szembe tud szállni: egy kis hízelgés majd megoldja a nyelvét... Az elf felsóhajtott. Ha képes voltam tegnap a sárga földig leinni magam egy kedélyes ork társaságában, majdcsak elbánok egy szintén kedélyes t'skranggal is...

Ahogy a folyó felé, a t'skrangok lakóhelyéhez tartva átsétált a piacon, nem vette észre Jerennt, amint vidáman alkudozott egy ráncos kofaasszonnyal, aki meleg sálakat és egyujjas kesztyűket árult. Az elf így nem hallhatta a fiú panaszos monológját arról, hogy a gyapjú túlságosan durva, és senki ép ésszel nem kérhetne el ennyi pénzt ezekért a vacakokért, különösen nem egy szerencsétlen gyermektől, aki bizonyára halálra fagy a télen, hát hogyan is lehet valaki ennyire szívtelen, talán neki magának nincsenek gyermekei, hogy egy szegény árván akar nyerészkedni?

Mire a kofaasszony nagyot sóhajtott, és beadta a derekát, Cassian már a Lángjáró-folyó partja mentén emelkedő karcsú tornyokat csodálta. A tornyok csúcsa ezer színben tündökölt, mintha csak folyékony gyöngyházzal vonták volna be az építőmesterek, oldaluk pedig úgy ragyogott, mintha drágaköveket használtak volna építőkő gyanánt. Könnyed, légies látványt nyújtottak, ám az elf tudta, hogy törékeny megjelenésük ellenére mennyire szilárdak és tartósak, mintha az örökkévalóságnak építették volna őket. Most éppen zöldesen csillant meg rajtuk a reggeli nap, mint valami hatalmas, mesebeli víziállat hátán.

Cassian ámuló pillantásai úgy látszik, feltűntek valakinek.

– Szépek, ugye? Hát nem gyönyörűséges kis tornyocskákat építettünk ide? – szólalt meg egy büszke t'skrang közvetlenül mellette.

– Fantasztikusak... Akárcsak azok, amelyeket az Indris mentén láttam – biztosította Cassian. – Az egész világ a csodájukra jár.

– Ó, valóban? – A t'skrang kidüllesztette a mellkasát, sárga és karmazsinvörös öltözékénél csak az arca ragyogott jobban.

– Nem túlzok, elhiheti! – Az elf kenetteljes arcot vágott ehhez a kegyes hazugsághoz. – A saját szememmel láttam azokat a tornyokat ott, az Indrisnél! Él arrafelé egy titokzatos víziállat, a kalivanti, amelyről azt beszélik, hogy hatalmas szarvának egyetlen döfésével hajókat képes elsüllyeszteni. A tapasztalt halászok azonban tudják, hogyan kell elejteni. Jókora, kagylószerű héja van; ezt egy különleges eljárással, amelynek a receptje apáról fiúra száll, képesek hajlíthatóvá tenni, azután úgy kalapálják, mint a fegyverkovács a forró vasat. Ebből a rejtélyes alapanyagból készülnek az épületeik. Ezek a tornyok itt nagyon hasonlítanak azokhoz, amelyeket ott láttam... Mondja csak, nincsenek valamilyen távoli rokonai Indrisában?

Ez a bók ügyes húzásnak bizonyult. Az elf egyszerre hízelgett a t'skrangnak és ámulatba is ejtette világlátottságával. Az Indrisa menti rokoni kapcsolatokra bármelyik gyíkember büszke lenne, és bár általában ritkán kérkednek kézműves mesterségbeli hozzáértésükkel, szívesen veszik, ha valaki dicséri a kezük munkáját. Ráadásul Cassian szavaiból az is kiderült, hogy valamelyest járatos a t'skrangok dolgaiban, ami megint csak rokonszenvesebbé tette a zöldes bőrű beszélgetőtárs szemében. Az elf jutalma egy hetyke farokpattintás volt, a t'skrang jókedv legszembetűnőbb bizonyítéka.

Cassian szélesen elmosolyodott erre az önkéntelen hangulatjelzésre; úgy látszik, a gyíkember jókedve ragadós. Innentől zöld utam van –gondolta elégedetten.

Bebocsáttatást nyerni az admirális hajójának a fedélzetére felért egy királyi meghallgatással. Mire ez az ünnepi pillanat elérkezett, Cassian már jócskán kikérdezte a karmazsinruhás gyíkembert K'keelifáról. Az admirális a Carinci-nemzetséghez tartozott és a K'kandri család tagja volt. Ezek az információk akár a nyomozás szempontjából is érdekesnek bizonyulhattak, amellett, hogy az udvariasság is megkövetelte, hogy tisztában legyen vendéglátója hovatartozásával.

A gyíkember káprázatos látványt nyújtott. Fényes, ápolt bőre zölden és sárgán ragyogott, hullámos taraja kecsesen simult finom vonalú koponyájához, öltözéke zöld, világoskék és vaníliasárga színekben pompázott. Hanyag eleganciáját tovább fokozták fehér fém csuklópántjai és mastrylith-bőr deréköve, a kézműves szaktudás valóságos remekművei. Cassian jól kiszámított gesztussal egyszerű, kék útiruhájában érkezett. Ez elég ünnepélyes volt az alkalomhoz, de nem ragyogta túl a t'skrang megjelenését.

– Igazán büszke lehet a hajójára, Admirális! – kezdte az elf mindjárt egy bókkal. – Meg kell mondanom, hogy igazán ritkán látni ennyire jól felszerelt és szépen karban tartott hajót! Pedig a kőszállítás, gondolom, meglehetősen sok piszokkal jár... Nem csodálkoznék, ha a matrózai több port söpörnének ki innen hetente, mint mások egy év alatt!

– Ez igazán figyelmes dolog öntől – válaszolta mosolyogva K'keelifa. – A hajómat dicséri, olyasmit, amire a t'skrangok általában mindannyian kényesek... Ráadásul azt is észrevette, micsoda tisztaság van itt, és rájött, hogy ez az, amire különösen büszke vagyok! Vagyis ügyesen és előre kitervelten hízeleg nekem. Köszönöm.

– Csak akkor nevezhetné hízelgésnek, ha nem lenne igaz – felelte udvariasan az elf.

– Nos, elég legyen ebből! – szólt az admirális, még mindig mosolyogva. – Azt javaslom, játsszunk nyílt lapokkal! Ígérem, segíteni fogok önnek, ha tudok. Be kell látnia, hogy én csak egy szerény hajóskapitány vagyok, és sejtelmem sincs róla, mi hozhatott ide egy olyan jelentős személyiséget, mint egy prétor!

Cassian kis híján elnevette magát. Szerény hajóskapitány! De legalább van humorérzéke. Egy biztos, ha ő kigúnyolja is magát, nyilván senki másnak nem bocsátaná meg ha ilyesmivel próbálkozna. Jó lesz résen lenni... Talán éppen próbára akar tenni – tűnődött az elf.

– Bizonyára meg fogja bocsátani nekem, ha a feltételezéseim nem helytállók, de azt hiszem, ön is hallott Crielle tragikus balesetéről. Nem tudom, milyen gyorsan terjednek a hírek Vivane-ben.

– Igen, értesültem róla. – K'keelifa arca nem árult el semmit a gyíkember lelkiállapotáról. Visszazökkent vörös fából faragott karosszékébe, karját egyik térde köré fonta, és figyelmesen megnézte magának az elfet.

– Be kell, hogy avassam önt a gondjaimba – mondta halkan Cassian. – A prétor valamelyest felelős azoknak a városoknak a biztonságáért, amelyeken átutazik. A javításhoz és karbantartáshoz szükséges építőkő utánpótlása az egyik lényeges eleme ennek a biztonságnak. Azt reméltem, hogy ön talán felvilágosítást tud nekem nyújtani, hogyan biztosítják ezentúl a kőszállítmányokat. Ki veszi át azt a szerepet, amelyet Crielle az apjától örökölt?

– Azt is hozzá kell tennem – folytatta egy lélegzetvételnyi szünet után –, hogy nagyon nagy szükségem van a segítségére, és ezt meg is említeném a Thérának szóló jelentésemben... Mindazonáltal szeretném, ha ez a beszélgetés szigorúan kettőnk között maradna. Úgy értem, biztosan rengeteg fontos személyiséggel fog beszélgetésbe elegyedni a közelgő Kypros-ünnepek alatt...

K'keelifa lassan elmosolyodott. Nem érzi magát megbántva – gondolta reménykedve Cassian. A t'skrangok nem a titoktartásukról híresek, remélem, nem veszi úgy, hogy ezt olvastam most a fejére...

– Nos, Cassian prétor, talán meg lesz lepve ettől, de igazán fogalmam sincs, mi lesz ezentúl a kőellátással. Talán meg kellene néznie Daralec végrendeletét. Ha pedig nem hagyott végrendeletet, hát akkor a Carinci-nemzetség konklávéja dönt majd a kérdésben. Erre persze csak az ünnepek után kerülhet sor.

– Nincs valami ötlete, hogy a konklávé kit fog megjelölni? Úgy értem, aki a legmegfelelőbb lenne erre a feladatra... Föltételezve persze, hogy nincs végrendelet. Vagy ha van is, nem tér ki a kérdésre...

K'keelifa majdnem elnevette magát. Farka ütemesen csapkodott, aprókat koppanva a padlón. Cassian járatos volt annyira a faroketikettben, hogy tudja, ez még nem jelenti azt, hogy a gyíkember dühös vagy rosszkedvű lenne.

– Ejnye, kedves Cassian, pont úgy beszél, mint egy írnok! De erre megint csak azt válaszolhatom, hogy fogalmam sincs! Nem tudok róla, hogy lenne már jelöltjük. A Carinci-nemzetség már vagy harminc éve foglalkozik kőszállítással, de kezdettől fogva Daralec intézett mindent ezzel kapcsolatban. Tudja, ez volt itt a munkamegpsztás.

Harminc éve... Az elfnek egy pillanatra az a kellemetlen érzése kerekedett, hogy alighanem ismét háborgatnia kell az öreg Haughraldot. Aztán jobb ötlete támadt: a városi levéltár. Ha csak lehet, nem zaklatja többet a szegény törpét.

Feltápászkodott, aztán mélyen meghajolt, mélyebben, mint azt az udvariasság megkövetelte volna. Az admirális fanyarul elmosolyodott.

– Hálás vagyok az őszinteségéért, admirális. Bár mindenkitől erre számíthatnék! – mondta végül Cassian kedvesen.

– Köszönöm. És most, ha megbocsát: ideje távoznia! – szólt meglehetősen barátságtalanul a gyíkember. – Épp eleget volt a hajómon. Tudja, a matrózaim nem szeretik, ha elfek járkálnak a fedélzeten.

Az admirális öblös nevetése és vidám farokpattogtatásának hangja még akkor is elkísérte Cassiant, amikor már messze maga mögött hagyta a légihajó hídját.

Amikor Cassian és Jerenn ismét keresztezték egymás útját, aznap már másodszor, az elf ezúttal észrevette a fiút. Jerenn egy madzaggal szorosan összekötözött ruhakupacot cipelt elégedett arccal, és éppen a Rózsavilla felé tartott. Az elf elmosolyodott, aztán folytatta útját a városi levéltár felé.

Az első egy órában többet megtudott, mint amennyiben akár csak reménykedni mert volna. Daralec pontosan harmincegy évvel ezelőtt érkezett Vivane-be – azelőtt Maracban élt. A nemzetségek Nagy Konklávéja egy éven belül kiállított neki egy hivatalos okiratot arról, hogy egyedül a Carinci-nemzetség jogosult követ szállítani a városba. Nem volt könnyű eligazodni a konklávé jegyzőkönyvei között, de Cassian idővel a nyomára akadt annak, amit keresett. Az írnok kelletlenül cipelte oda neki a jókora, poros fedelű könyvet, és árgus szemekkel figyelte, hogy az elf valóban csak az engedélyezett oldalakat olvassa el. A könyvből azonban egyértelműen kiderült, hogy Daralec érkezése előtt a Narlanth-nemzetség egy tagja, bizonyos Horlanth birtokolta a kőszállítási monopóliumot.

Cassian enyhén meglepődött. A Narlanth-nemzetség általában nem foglalkozott kereskedelemmel, és egyáltalán nem volt szokásos, hogy bármelyik tagjára szállítási monopóliumot ruházzanak. Ahogy tovább kutatott a dokumentumok között, egy igen hosszú időre szóló megállapodásra bukkant, amelyet még jóval a Csapás előtt írtak alá, és pecsételtek le. Végül is szintén szokatlan dolog volt, hogy a Narlanth-nemzetség soraiból hadimérnökök kerüljenek ki – pedig hát Daralec nyilvánvalóan ezt a feladatot is betöltötte. Úgy látszik, a nemzetség sokoldalúbb sarjakkal büszkélkedhet Vivane-ben, mint másutt – mélázott az elf.

Mivel ez a nem mindennapi megbízatás felkeltette az érdeklődését, átvizsgálta Horlanth anyakönyvi adatait. A monopólium tulajdonosa nem egészen egy évvel azután halt meg, hogy Daralec a városba érkezett. A halál oka: magas láz következtében megállt a szíve. Horlanth ekkor mindössze harminchat éves volt, és ez a halálnem csak a meglehetősen öregeknél szokott előfordulni... Cassian gyanakodni kezdett. Átlapozta a város évkönyvét, de nem talált említést járványos megbetegedésekről abban az évben. Ez a tény tovább fokozta a gyanúját.

– Legyen szíves előkeríteni nekem a Carinci-nemzetségbéli Daralec végrendeletét! – fordult a barátságtalan írnokhoz. – Szükségem lenne továbbá minden dokumentumra, amelyet Daralec az utóbbi tíz évben a levéltárban elhelyezett.

Ez eléggé abszurd kérés volt, és ezt Cassian is nagyon jól tudta. Valójában semmi szüksége nem volt az iratokra, leszámítva persze a végrendeletet – mindössze néhány kellemetlen percet akart szerezni a zsémbes hivatalnoknak. A végrendeletben semmi érdekeset nem talált: kisebb ingóságok ennek-annak, a vagyon örököse az egyetlen fiú, a szokásos kikötés arra az esetre, ha az apja előtt elhalálozna, továbbá az özvegyi jog biztosítása. A kereskedelmi jogokról egyetlen árva szó sem esett.

– Köszönöm a fáradozását – fordult az elgyötört írnokhoz, aki portól maszatos homlokát törölgetve állt mellette. Hirtelen megsajnálta, amiért teljesen feleslegesen ugráltatta, és gyors elhatározással egy aranypénzt nyomott a markába. A hivatalnok arca felderült, és egyik pillanatról a másikra meglepően segítőkésszé változott. Az elf még mindig érzett egy kis bűntudatot, ezért gyorsan beszélni kezdett, hogy leküzdje hirtelen zavarát.

– Mondja csak, ugye jól tudom, hogy a jog csak az itt letétbe helyezett okmányokat ismeri el?

– Nem, uram! – válaszolta meglepetten az írnok.

Cassian megdöbbent. Amire a véletlen szeszélyéből fény derült, az igen súlyos megsértése volt a birodalom jogszabályainak... Tulajdonképpen csak azért tette fel az egyértelműnek tűnő kérdést, az elsőt, ami az eszébe jutott, hogy mondjon valamit a szerencsétlen írnoknak, mielőtt faképnél hagyja. Egy pillanatig arra gondolt, vajon a jogi dokumentumok böngészése nem lehetett-e afféle serkentő hatással az öntudatlan megérzéseire, mint az előző éjszakai álmodozás a lebegő kertben...

– Ha egy okmányt itt állítanak ki, és a Nagy Konklávé két tagja tanúként aláírja, továbbá bíró előtti esküvel is megerősítik, akkor a megállapodás mindenképpen érvényes lesz, akár itt őrzik, akár másutt.

– Ez ellentmond a birodalom törvényeinek! – mondta Cassian vészjóslóan. – Igen sajátos gyakorlat! Nem mintha ezért bármilyen felelősség is terhelné önt, természetesen...

Sietett megnyugtatni az írnokot, aki kezdett megint gondterhelt arcot vágni, aztán gyorsan elbúcsúzott tőle.

– Még egyszer köszönöm a segítségét!

Cassian már éppen kifelé indult volna, amikor újabb ötlete támadt. Visszasietett a születések és halálozások nyilvántartására szolgáló, jókora könyvhöz. Elégedetten bólintott, amikor megtalálta a keresett nevet. Kétségtelen, hogy jó nyomon jár...

A Narlanth-nemzetségbéli Horlanthnak egyetlen gyermeke volt, egy fiú, aki ötvenöt évvel ezelőtt született, és Ziraldesh névre hallgatott.

Újabb tíz perc leforgása alatt azt is felfedezte, hogy egy bizonyos személy megmagyarázhatatlan módon hiányzik Vivane-ből. Ez a tény még tovább fokozta gyanúját.