4

A szenvedélyekre mondom, ezek itt teljesen elveszítették a józan eszüket! – mérgelődött magában Cassian, ahogy végigtekintett a vendégeken, akik az esti fogadásra gyülekeztek össze a villa tágas, ám nem túlzottan hivalkodó halljában. Nos, ha így áll a helyzet, az csak megkönnyíti a kérdezősködést.

Ezzel együtt elszomorodott egy pillanatra, annyira lehangoló látványt nyújtottak a város dekadens előkelőségei, legalábbis jelen állapotukban. Ő maga erősen felvizezte a borát, és még így is csak óvatosan, apró kortyokban ivott belőle, Vivane színe-java azonban, a potyázás lehetőségétől fölvillanyozottan, nem igen tartott mértéket. Jóval többet ettek és ittak, mint amennyi ép ésszel megítélve jól eshetett nekik, és néhányan közülük máris kezdték elveszíteni minden méltóságukat. Ahogy nyugtalanul járt-kelt közöttük, a jól ismert indrisai kábítószer, az opara édeskés illata ütötte meg az orrát. Egy jókora tál ízlésesen elrendezett, cukrozott gyümölcsre gyanakodott, mint az illat forrására. Micsoda elővigyázatlanság! Megkockáztatni, hogy a prétor, a birodalom küldötte drogtól szédelegve lássa őket mindjárt az első alkalommal! A férfiak egy része nem kevésbé visszataszító szórakozást választott: más férfiak feleségére vadásztak, ahogy ezt Cassian fanyarul megállapította magában a virágillatban fürdő kertbe kilépve. Úgy érezte, muszáj egy pillanatra megszöknie az idegeit feszegető zajból és a fülledt hőségből, amely odabent uralkodott. Egy sóhajtásnyi friss levegőt remélt a halkan ringatózó lombok között, ám igen hamar csalódnia kellett: örömtelen kéjvágyba merülten hörgő, egymáson heverő testekbe botlott. Eléggé megrázó élmény ez egy kifinomult és érzékeny elf számára...

Sietve visszatért a hallba, és ismét szemügyre vette az odabent nyüzsgő, hullámzó tömeget. Próbált olyanokat találni, akik hozzá hasonlóan józanok maradtak. Megfigyelte, hogy Ilfaralek, a kémfőnök szintén alig ivott, a túlsó sarokban pedig észrevett egy magas, vörösesbarna hajú varázslót, aki ugyancsak megtartóztatta magát. Ezzel együtt eléggé zavarodottnak látszott, és időnként gyanakvó arccal körülkémlelt. De a pillantása nem a varázslók szokásos bizalmatlanságáról árulkodott: szemében figyelem és érdeklődés csillogott. A Zanjan-nemzetség maroknyi képviselője katonai egyenruhában érkezett – ők is csak módjával iszogattak, vagy egyáltalán nem, és nem vegyültek bele a fecsegő, korhely társaságba. Bizonyára az öngyilkos ikrek rokonai – jutott eszébe Cassiannak.

Azt is észrevette, hogy akárkivel elegyedett is szóba, az illető mindig ügyelt arra, hogy a társalgás kizárólag Thérára korlátozódjon. Mohón itták magukba a birodalom középpontjának annyira áhított híreit, és kíváncsiak voltak az utolsó, szenvedélyek háta mögötti helyre is, ahol Cassian valaha megfordult. Végül úgy döntött, hogy enged az unszolásnak – nem akart udvariatlannak tűnni azzal, hogy már az első találkozáskor Vivane zavaros ügyeiről próbál értesüléseket szerezni. Majd később, ha még többet ittak, talán jobban megered a nyelvük... Egyelőre azonban meglehetősen unta a társalgásnak ezt az egyoldalú formáját. Szinte megkönnyebbült, amikor Ilfaralek lépett oda hozzá.

– Az a fickó ott nem nagyon találja fel magát – mutatott hanyagul a sarokban árválkodó varázsló felé a poharával. Ilfaralek szintén arra fordult. Az egyedül ácsorgó férfi annál is inkább feltűnő volt, mivel a többiek, akik szintén nehezen tudtak föloldódni, kisebb csoportokba rendeződtek, többnyire nemzetségek szerint, hogy elkerüljék a kíváncsi tekinteteket.

– Ó, igen, ő Ziraldesh, a varázsló a Narlanth-nemzetségből – bólintott Ilfaralek. Ez a bemutatás már önmagában felért egy magyarázattal, ismervén a zárkózott, skolasztikus Narlanth-nemzetség különcködésre hajlamos tagjait. – Általában véve nem nehéz kijönni vele, de most súlyos gyász érte a feleségét... Ezért jött egyedül ma este. Azt hiszem, általában az asszonyra hagyja a társasági csevelyt.

– Súlyos gyász? – Cassian alig tudta leplezni érdeklődését, de erre nem is volt különösebb szüksége. Ilfaralek, úgy tűnt, mesélő kedvében van.

– A hölgy apja tegnap halt meg egy vadászbalesetben. Nem álltak igazán közel egymáshoz; a nő az apja első házasságából született, és inkább az anyjára ütött. Neki magának is van egy fia egy előző házasságból, de egy ideje senki sem hallott róla. Azt hiszem, külföldre utazott. És nem hinném, hogy Ziraldesh felesége sokat találkozott volna az apjával mostanában. Az öreg Darelec egyre visszahúzódóbb volt... Ezzel együtt megértem, hogy nem volna illendő részt vennie egy efféle estélyen éppen most.

– Furcsa, hogy Ziraldesh egyedül is eljött – mélázott Cassian.

– Jöjjön, az lesz a legjobb, ha bemutatom önöket egymásnak! – Ilfaralek karon fogta az elfet, és kettesben átvágtak a poharukat szorongatok sorfalán. Ziraldesh láthatóan azon volt, hogy elillanjon, de túl későn kapott észbe.

– Utánanézek a hintóknak – szólt Ilfaralek, majd udvariasan bólintva magára hagyta az elfet a fintorgó varázslóval, aki olyan arcot vágott, mint a sarokba szorított patkány.

– Hadd fejezzem ki részvétemet a családját ért veszteség miatt –kezdte Cassian a beszélgetést. – Igazán kedves öntől, hogy ennek ellenére nem utasította vissza a meghívást.

– Nekem aztán nem volt nagy veszteség – jelentette ki mogorván a varázsló. – Nem sok közöm volt a vén bolondhoz, és Shusala sem volt vele beszélő viszonyban.

Cassian tágra nyitotta a szemét a csodálkozástól. Nem annyira a varázsló tüskés modora lepte meg, sokkal inkább a felesége neve. Gyanúsan elfes csengésű név volt, noha az ember-elf házasságok ritkaságszámba mentek a birodalomban. Úgy érezte, olyan részletre akadt, ami később fontos lehet.

– Nos, talán nem kellett volna részvétet nyilvánítanom, ha ön úgy érzi, hogy nem érte veszteség... Természetes, hogy emiatt nem mondott le egy ilyen szórakoztató esti elfoglaltságról.

– Marhaság – válaszolta a férfi unottan. – Szórakoztató, persze! Maga talán szórakozik? Mert a többiek, ha nem tudná, azért vannak itt, hogy jól szemügyre vegyék az inkvizítort, mielőtt bekopogtat az ajtajukon!

Cassian megköszörülte a torkát.

– Hogy úgy mondjam, kissé szabadon fejezi ki magát... – A hangja talán barátságosabbra sikeredett, mint ahogy szánta.

– Előfordul velem – visszakozott az ember férfi. – A témától függ. Na és persze attól, hogy kivel beszélek. Meg efféléktől. Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni.

Ziraldesh szavai már majdnem magyarázkodásnak tűntek.

– Valóban. Érdekes... – Az elf válaszából nagyon is érződött, hogy szeretné, ha a másik folytatná a megkezdett témát.

Ziraldesh hirtelen rájött, hogy maga alatt vágja a fát. Gyorsan elnézést kért, és hozzátette, hogy sürgősen ki kell mennie a mosdóba. Cassian csak néhány perccel azelőtt látta őt kilépni az említett helyiségből, és joggal feltételezte, hogy beszélgetőpartnere mehetnékjét nem az elfogyasztott ételek, sokkal inkább az ő kérdezősködése okozta... Megjegyezte magának, hogy egy későbbi időpontban érdemes lesz ismét vallatóra fognia a varázslót. Valami rejtegetnivalója lehet – a kérdés csak az, hogy kapcsolatban állhat-e azzal az üggyel, ami miatt őt ideküldték. Ha Ziraldesh máris úgy gondol rá, mint inkvizítorra, miért ne legyen méltó ehhez az elnevezéshez...

Ahogy a varázsló elszelelt, Cassian felfedezte Ilfaraleket, aki néhány járásképtelenné vált vendég hazaszállításáról intézkedett. Körülhordozva tekintetét az ott maradtakon, az elf úgy döntött, eleget látott ahhoz, hogy meg tudja mondani, ki érdemes a további tanulmányozásra, ki a reménytelen eset, és kik az egyszerű, becsületes lelkek. Bár ez utóbbiakból idáig elég kevéssel találkozott. Ha vannak is értelmes, szorgalmas lakosai Vivane-nek, úgy látszik, nem hívták meg őket a mai estélyre, vagy legalábbis nem jöttek el – összegezte magában a látottakat. Szomorúan megvonta a vállát.

Ilfaralek éppen nagyot kortyolt egy karcsú, metszett borospohárból, és fáradtan nyalta meg az ajkát az erős, fűszeres bor után. Összességében véve úgy festett, mint aki befejezettnek tekinti a feladatát, és éppen távozni készül. Az elf felfigyelt a mozdulatra: itt az ideje, hogy újratöltse a kémfőnök kiürült poharát, és a félreeső dolgozószoba felé kalauzolja a megviselt férfit, hogy befejezzék végre a délután félbeszakadt beszélgetést.

A thérai negyed egy másik sarkában, nagyjából ugyanebben az időben egy fiatal elf idegesen toporgott a megbeszélt találkahelyen. Titokban lopózott ki a családi rezidencia kapuján, és most még egyszer végiggondolta, nem láthatta-e meg valaki, vagy nem hagyott-e nyomokat maga után. Nem, egészen biztosan észrevétlen maradt. Hiszen az anyja gyógyfüvekkel bódította el magát a mély, pihentető álom reményében, a szolgákat pedig teljesen kimerítette a napok óta tartó nyüzsgés, kapkodás. Várakozóan kémlelte a sötétséget, azt lesve, mikor tűnik fel már az, aki miatt ide kellett jönnie ezen a kései órán. Hamarosan egzotikus növények és pézsma illatát sodorta felé a szél, annak jeléül, hogy már nem kell sokáig várnia.

– Minden úgy történt, ahogy mondtad – suttogta az elf egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. Még kendőbe csavart lámpája halvány fényénél is csak nehezen tudta kivenni a mellette álló alak körvonalát.

– Megengedett kockázat volt. – A fiú jól ismerte a magas, éneklő női hangot. „Akár egy elf” – jutott az eszébe most is, noha jól tudta, hogy a hang gazdája nem ebből a fajból származik. Mozdulatai, gesztusai emberre vallottak – talán túlságosan is...

– Tényleg nem sok választása maradt – folytatta a hang. – Főleg azután, amit tettem...

A fiú meglepve hallotta, hogy szinte unottan mondja mindezt, mintha jobban örült volna, ha nem várt fordulatok színesítik a tervét.

– Elhoztad a könyveket?

– Igen – sietett a válasszal a fiú. Zavartan kotorászott a köpenye alá gyúrt csomagban, végül előhúzott két bőrborítású, vékonyka kötetet, és félszegen átnyújtotta őket. – Egy kicsit beleolvastam, csak hogy ellenőrizzem, tényleg ezek-e azok.

– Igen? – A lány hangja élesen, már-már felelősségre vonó hangsúllyal csengett.

– Semmi lényegeset nem láttam – igyekezett megnyugtatni az elf. – De hát valahonnan csak tudnom kellett, melyikeket hozzam el! Az üzlet az üzlet.

Még meg akarta kérdezni a lánytól, hogyan sikerült a maga kénye-kedve szerint hajlítania az apja akaratát, hogyan tudta rávenni ezt a határozott és erélyes férfit az öngyilkosságra. A mágia, amelyet mind a ketten ismertek, nyilvánvalóan nem volt elég hatalmas ehhez. A fiú titokban bízott benne, hogy a szertartásaik segítségével egy szép napon majd bármit megtehetnek ők ketten... Most, hogy a lány lett a vezetőjük, uralkodásra termett, erős akarata, úgy látszott, bárkit és bármit képes legyőzni... Ha valamit a fejébe vett, hiába próbálta volna megakadályozni bárki is. Máris olyan hatalommal bírt, amilyenről a fiú eddig álmodni is alig mert. Nem sejtette, hogy az imént átadott könyvek nem az elsők, melyeket a lány érdeklődéssel tanulmányozott át, és hogy a mágiának jóval kevesebb szerepe van az apja halálában, mint gondolta volna.

– Szóval most gazdag lettél – mormolta a lány. – Csak el ne feledkezz a megállapodásunk további részéről!

– Már hogy feledkeznék meg róla?! – csattant fel a fiú. Ez a feltételezés érzékenyen érintette, már csak azért is, mert éppen azon járt az esze, hogyan bújjon ki a vállalt kötelezettségek alól. Hogy a lány gyanút fogott-e a hirtelen hangulatváltozás miatt, nem lehetett tudni: egyetlen hang nélkül tűnt el a sötétségben, ahonnan jött. Az elf még mindig ugyanott álldogált, tompított fényű lámpását szorongatva. Aggodalma lassan eloszlott: kezdte azt hinni, hogy minden a lehető legnagyobb rendben zajlott le.

Azok után, ami a mesterükkel történt, elővigyázatosabb is lehetett volna.