6

Cassian jólesően nyújtóztatta ki tagjait a frissítő fürdőben. A víz kellemesen langyos volt, és gyógynövényektől illatozott. Alábukott egy pillanatra, hátradőlve a jókora fürdőkádban; hosszú lába kalimpálva emelkedett ki a vízből, gyémántszínű cseppeket fröcskölve szerteszét. Hamarosan a feje is felbukkant, prüszkölve, mint egy tengeri szörnyeteg – ezt a hatást az arcára tapadt, nedves haja is fokozta... Nevetve söpörte ki a szeméből az ázott fürtöket, közben egy pillanatra eszébe jutott az a lány, akit megérkezésekor sikerült zavarba hoznia ennek a fürdőnek az említésével.

Az a hölgy, akinél látogatóban járt, korántsem volt ilyen kellemes társaság. Karlanta, Daralec özvegye túlságosan zavarodottnak látszott ahhoz, hogy bármilyen hasznos információval szolgálhasson. Tekintetét megtörte a bánat, és a nyugtató gyógyfüvek miatt úgy tűnt, mintha néha még a kérdéseket sem értené. Cassian átérezte a nő mélységes fájdalmát. Mindössze annyit sikerült megtudnia, hogy Daralec érdekelt volt a kőszállításban a városi építkezésekhez, és hogy a barátainak és üzlettársainak nagy része a Thaloss-nemzetségből került ki, ahonnan ő maga is származott. Saját magáról nem volt szíve faggatni az amúgy is elgyötört asszonyt – tapintatlanság lett volna ebben a helyzetben.

– Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha a fiam nem jön haza éppen most – sóhajtotta a nő.

– Örülök, hogy legalább ennyi vigasza van. Messzire utazott a fia?

– Thebentában volt majdnem egy évig. Nem is tudtam, hogy visszajön... Meglepetés volt. Éppen tegnap állított be... A szenvedélyek kegyesek hozzám, hogy ilyen fiam van! Ő az egyetlen gyermekem.

Szóval meglepetés volt – gondolta Cassian. Milyen érdekes. Egy évnyi távollét után éppen az apja halálának másnapján állít be. És most ő az örökös, Amennyire a berendezés alapján meg lehet ítélni, nem járt rosszul...

Mindenütt Indrisából származó dísztárgyak, maszkok és ébenfa figurák – nem éppen olcsó módja egy ház lakályosabbá tételének... Amennyire tudta, ez a nemzetség nem tüntette ki magát indrisai haditettekkel, vagyis ezeket a relikviákat bizonyára vásárolták valahol. Crielle tehát joggal nevezheti magát vagyonos ifjú elfnek.

Miközben visszafelé suhant hintóján, végig a városnegyed főutcáján, Cassian elhatározta, hogy az első adódó alkalommal alaposabban szemügyre veszi Daralec hátrahagyott iratait. Jó lenne módot találni erre, még mielőtt Crielle átveszi a hagyatékot... Úgy tűnik, Daralec valamiképpen üzleti kapcsolatban állt a város építészeivel, mérnökeivel, kőfaragóival. Lehet, hogy érdemes lenne meglátogatni Haughraldot...

Így is tett. Miután biztosította róla az öreg törpét, hogy minden gyanún fölül áll, és kivívta már-már cinkosságnak tűnő rokonszenvét azzal, hogy megkérte, maradjon közöttük, ami elhangzik, Cassian elég sokat megtudott abból, ami érdekelte.

A megkönnyebbült építész valósággal ontotta magából az értesüléseket. Daralec valóban érdekelt volt az építkezésekben. Ő szállította a thérai negyed új épületeihez használt kövek nagy részét és a városfalakhoz való anyagot, amely kiemelt fontossággal szerepelt a tervekben. Haughrald kiteregette az elf elé a terveket és feljegyzéseket, elmagyarázva az üzleti kapcsolatok bonyolult hálózatát, ki hozza be az építőanyagot a városon kívülről, kinek a járművei szállítják a rendeltetési helyére, ki szerződteti a munkásokat, kik felelősek a mérnökökért és építészekért... Cassian nagy halom jegyzetet írt össze, amelyek rendszerezése a nap hátralevő részében teljesen lekötötte az energiáját. Szívélyes hangulatban búcsúztak el egymástól; Haughrald végül még azokat az elképzeléseket is megosztotta vele, amelyeket Dragolddal közösen ötlöttek ki. Egy újabb városfal építésébe akartak belefogni; ez a fal a lerombolt városrészt fogta volna körül, ahol egyelőre mindenféle csőcselék tanyázott a romok és hulladékhegyek között, a megélhetésnek időnként egészen sajátos formáit választva.

Miközben az illatos fürdőben áztatta tagjait, Cassian elégedetten gondolta végig a mögötte álló eredményes napot. Az özvegyhez is, az építészhez is érdemes lesz még visszatérnie – de nem ma... Egyetlen feladatot tervezett még aznapra: meg kellett látogatnia a bomlott elméjű varázslót a szanatóriumban, ahová zárták. Nem mintha különösebben reménykedett volna benne, hogy bármit is megtud tőle – az viszont előnyére válhatott, ha Vivane lakói között híre megy, milyen gyorsan halad a kérdezősködéssel... Ez esetleg elbizonytalaníthatja őket, ami a vizsgálat adott állása mellett igen hasznos lehet.

Miután felöltözködött, és bekapott egy könnyű vacsorát, a szanatórium felé vette útját. Hosszú, hűvös folyosók vezettek ahhoz a szűk cellához, ahol az őrült varázsló, Aralesh tengette nyomorúságos napjait. A kórházban – bevett szokás szerint – Garlen követői gondoskodtak a krónikus és gyógyíthatatlan betegekről. De még az ő hitük ereje sem volt képes eloszlatni a reménytelenség és kilátástalanság nehéz levegőjét, amelyet a falak szinte árasztottak magukból. Cassian mindig különösen kényelmetlenül érezte magát az efféle helyeken, most pedig még külön is igyekezett felkészülni egy habzó szájú, tomboló idióta látványára. Ehelyett egy kősziklához hasonlóan rezzenetlen és kifejezéstelen arcú, ápolt és gondosan tisztán tartott idős emberrel találkozott. Aralesh csöndesen üldögélt a cellájában, a padlót bámulva maga előtt, miközben a keze egy leheletnyit remegett. Semmiféle jelét nem adta annak, hogy tudomást vett volna látogatója jelenlétéről. Egy szót sem szólt, fel sem pillantott, még a furcsa remegés üteme sem változott meg egy pillanatra sem. Cassian elbizonytalanodott.

– Biztosak benne, hogy nem lehet segíteni rajta? – kérdezte az ápolóktól, akik szúrós szemekkel méregették.

– Gondolja, hogy nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt?!

– Bocsánat az udvariatlanságomért. Természetesen nem feltételeztem ilyesmit önökről. Csak úgy kiszaladt a számon; olyan hihetetlenül megrázó látványt nyújt...

– Előfordul az ilyesmi – mondta szárazon az egyik ápoló.

– Mondják csak, lehetséges ennyire rossz állapotba kerülni minden előjel nélkül? Azt hallottam, hogy az előző nap még igen hatásos átkokat szórt néhány gyerekre, akik az ablaka alatt zajongtak. És másnap reggel már így találtak rá... Illetve, azt mondják, hogy dühöngött, és összefüggéstelenül ordítozott, amikor ráakadtak.

Az ápolók feszengve sandítottak egymásra, mintha zavarná őket, hogy Cassian ennyi mindent tud a betegükről. Az elf észrevette ezt, és az eszébe véste, hogy érdemesebb tiszteletteljes hangot megütni azokkal szemben, akik hajlamosak misztikus ködbe burkolni a szakmájukat, mintha az csak néhány kiváltságos számára lenne megközelíthető és felfogható.

– A világért sem állítanám persze, hogy akár csak negyedannyira járatos vagyok ezekben a kérdésekben, mint önök... A helyzet az, hogy muszáj elvégeznem a munkámat, és ebben, úgy tűnik, teljességgel rászorulok az önök tudására és jó szándékára.

A nyílt hízelgés hatására szinte szemmel láthatóan fölengedtek az eddig oly fagyos ápolók, és szakmai fölényük teljes tudatában kezdték megbeszélni, csak úgy egymás között, a szerencsétlenül járt varázsló kórtüneteit. Cassian többet megértett a szakzsargonból, mint gondolták volna, és így elég sok újdonságot megtudott. Aralesh elég fontos személyiség volt ahhoz, hogy kipróbáljanak rajta néhány titkos, misztikus rituálét, amelyet csak az orvostudomány valódi beavatottjai ismernek. Ám bármilyen erős volt is a mágia, nem volt képes megérinteni azt az üres kagylóhéjhoz hasonlatos vázat, amely a szerencsétlenül járt ember személyiségéből visszamaradt.

– Egyedül élt?

– Nem volt sem felesége, sem gyermeke, és a családjával sem volt túlságosan jó viszonyban – árulta el az egyik ápoló.

Cassian hosszú ezüsttűt húzott elő a ruhájából, és a csendesen üldögélő alakhoz lépett. Elhúzta néhányszor az arca előtt a fémesen csillogó tárgyat, de az öregember pillantása nem követte a kezét, még csak a szempillája sem rebbent meg. Végül megbökte a tűvel a varázsló felsőkarját, ott, ahol az izom önkéntelen összerándulásának kellett volna követnie a legenyhébb fizikai hatást is. Semmi válasz. Az ápolók először értetlenül figyelték, mit tesz, mintha haboztak volna, hogy megakadályozzák-e érthetetlen viselkedését. Csakhamar rá kellett jönniük azonban, hogy az elf jóval többet ért a mesterségükhöz, mint azt eddig mutatta. Bosszús pillantásokat vetettek egymásra.

– Úgy nézem, ez nem afféle ócska trubadúrtrükk – mormolta egyikük.

– Egyáltalán nincsenek reflexei – összegezte Cassian. – Olyan, mintha egy lélek nélküli test volna... Egy lélek és értelem nélküli, puszta test. Mégis él... Hihetetlen.

Sietve távozott, hagyta, hadd gondolkodjanak a tisztelt doktorok, ki lehet ő, és mennyit tud valójában. Egészen biztos volt benne, hogy mágiával áll szemben, csak mágia, méghozzá nagyon erős mágia okozhatta ezeket a természetellenes tüneteket. Nehezen tudta elképzelni, hogyan lett volna ilyesmi lehetséges Aralesh saját közreműködése nélkül. Mindazonáltal nem zárta ki a vérmágia gyanúját sem. Ezzel együtt a „hogyan” helyett inkább a „miért” érdekelte: vajon kinek állhatott érdekében, hogy az őrületbe kergesse a varázslót?

Visszasétált a villába, hogy átöltözzön az esti koncerthez. Az előző esti társaság szellemi színvonalából kiindulva úgy ítélte meg, hogy a trubadúrok ritkaságszámba mehetnek Vivane-ben, különös tehetséggel megáldott csodabogaraknak számíthatnak, akiknek a fellépése különleges esemény. Bizonyára nem venné ki jól magát, ha lekésné a gondosan megszervezett programot.

Számított rá, hogy ismét jó alkalma lesz megfigyelni ugyanazokat a kiábrándult sznobokat, amint éppen elveszítik az önuralmukat – már ha feltételezzük, hogy a fogadáson bemutatott élvhajhász viselkedésük nem a ritka véletlen műve volt.

Lesétált a villa bejáratát ékesítő lépcsősoron. Amíg arra várt, hogy a hintó előálljon, apró, elmosódott árnyékot pillantott meg a szeme sarkából. Mintha valaki átsuhant volna az alkonyatba burkolózó utcán. Furcsa módon ismerősnek tűnt a mozdulatok gyorsasága, amelyek egyszersmind mintha kissé bizonytalanok is lettek volna. Ám mire arrafelé fordította a fejét, a hintó előgördült a félhomályból, és a kocsis szélesre tárta előtte a díszes ajtót. Köpenyét maga köré tekerve föllépett a hágcsón, és belemerült a színes selyempárnák kavalkádjába.

A törpék között eltöltött idő kétségtelenül hasznosnak bizonyult Jerenn számára. Jól eligazodott az építési területen, a hatalmas kőlapok és kupacokba hordott építőanyagok szegélyezte útvesztőkben, leendő épületek félig kiásott alapjai között. Lopva körülpillantott, nem követi-e valaki, és a negyed északi falától nem messze leereszkedett egy besüppedt csatornanyílásba. Lámpását kendőbe csavarta, hogy éppen csak annyi fényt adjon, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kiigazodjon a zegzugos járatokban. A városfal alá vezetett le ez az átjáró, és odaát, a túloldalon kopott utcácskában folytatódott a romba dőlt házak között. A thérai negyed rendezett utcái, fegyelmezett járókelői után itt valósággal forrni, pezsegni látszott az élet. Jerenn egy ezüstpénzt őrizgetett a zsebében (a legutóbbi szolgálatáért jutalmul kapta), karján pedig jókora batyut cipelt friss és válogatott élelmiszerekkel. Alig várta a találkozást... Valósággal beleborzongott az örömbe, amikor meghallotta a jól ismert női hangot. Vajon mi vár ma rá, valamelyik kedves, régi meséje vagy egy gyönyörűséges, izgalmas új történet? Egy olyan világ történetei, amely üldözte és hajszolta, torkára szorított késsel fenyegette őt... A nő mély, duruzsoló hangja hallatán mégis mindannyiszor azt érezte, hogy ez a világ vonzó és otthonos is lehetne.

Az előadás meglepte Cassiant, már az első percben. Szokatlan volt, hogy egy elf trubadúr egyedül lépjen fel. Az elf muzsikát általában kisebb kórusokra írták, vagy hangszeres zenészek csoportjára, mivel legfőbb jellegzetességét a különféle hangszerek összjátéka, az eltérő magasságú hangok összhangzata adta. A vékony, törékeny nőalak azonban egymagában álldogált a színpadon, két tömjéngyertya között, amelyek illatos füstbodrokat eregettek a nézősereg felé. Kezében egy lystandot tartott, hosszú nyakú, lantszerű hangszert, és legelső dalai meglehetősen rövidek és egyszerűek voltak: bátor kalandokat, letűnt hősöket énekelt meg páros rímű sorokban, nem túl bonyolult dallamvezetéssel. Ám amint túljutott az előadás első felén, amelyet mérsékelt, udvarias taps követett, szokatlan hangzású, hosszabb dalba kezdett, amely még csak ízelítő volt abból, ami azután következett. Ujjai repültek, táncoltak a húrokon, mintha megannyi lant zengene eltérő hangfekvésben, törékeny hangja megtelt erővel, viharos tengerként hullámzott. És még mindig úgy tűnt, mintha csak egy kis részét engedné szabadjára a testébe börtönzött, kiutat kereső hangnak – ez a hang annyira összeegyeztethetetlen volt apró, karcsú alakjának látványával, hogy a hallgatóság szinte alig akart hinni a fülének. A levegő csodájáról énekelt, az eget betöltő fenséges légihajókról, a megfoghatatlan, tünékeny fény ragyogásáról, és hogy mindezek – a föld, a levegő és az azt benépesítő teremtmények – mint az alkimista üstjében, úgy olvadnak össze az ellentétek feloldhatatlan harmóniájában, melyből új elem születik: a győzedelmes Tűz, Théra jelképe. Ahogy elhalkult a dal, tapsvihar tört ki a hallgatóság soraiban, miközben a dalnok szerényen eltűnt a színpad mögötti homályban.

– Mondtam, ugye, hogy nem fog csalódni! – Ilfaralek büszkeségtől ragyogva kortyolgatta gyümölcsízű italát, ízlelgetvén, nem túl erős-e.

– Valóban, ha az utolsó dal alapján ítélem meg, igazán felveheti a versenyt bármelyik thérai muzsikussal... – bólogatott Cassian, miközben a körülötte ácsorgó, beszélgetésbe merült Vivane-iek arckifejezését szemlélte. Elégedettnek látszottak.

– Sehol sem látom Ziraldesh-t – tette hozzá az elf, mintha csak a dekoráció valamely kisebb, megszokott elemét hiányolná.

– Azt hiszem, otthon maradt a feleségével – Ilfaralek mintha zavarba jött volna a varázsló nevének említésétől.

– Lehet – felelte hanyagul Cassian. Teljesen tisztában volt vele, mennyire kevéssé valószínű ez a magyarázat, és tudta, hogy ezt Ilfaralek is sejti.

_ Úgy látom, az ott Patracheus! – Ilfaralek szinte megkönnyebbült, hogy másfelé terelheti a beszélgetést. – Ott szemben, aki lila és zöld ruhában van! Az a csinos kis hölgy mellette a felesége.

Az ember férfi ruhája valóban fényűző volt, sőt, talán túlságosan is hivalkodó olyasvalaki számára, akinek legfőbb hatásköre a városi közpénzek beosztása... A társaságában lévő hölgy úgy festett, mint egy mesebeli, apró jazirinthi madár, amilyet Cassian a főváros füvészkertjében látott egyszer. Smaragdzöld, jácintlila, türkiz- és égszínkék árnyalatok ragyogtak egyszerű, szűk szabású estélyi ruháján. Oldalán, hanyagul odavetve, apró bőrtarsolyt viselt, melynek tompán csillogó dísze megragadta az elf figyelmét, a Medari-nemzetség címere volt. A társaságból, akikkel elmélyülten csevegtek, Cassian egyedül Tularch admirálist ismerte föl, aki büszkén parádézott díszegyenruhájában. Mielőtt jobban szemügyre vehette volna őket, megszólalt a szünet végét jelző gong.

A rövidke, ám annál hatásosabb dicshimnuszok, melyekkel a trubadúr az előadást folytatta, még Cassiant is felkavarták, pedig ő – sokakkal ellentétben – nem ivott sem bort, sem erősebbet, amely összezavarhatta volna amúgy megbízható érzékeit. A sorokból csengő melankólia szokatlanul nyugtalan és türelmetlen dallamvezetéssel párosult, a rímeket túlságosan is szókimondóan ábrázolt vágy fűtötte át, mely magában hordozta végzetét, hogy soha ne kaphasson enyhülést. A lány kisvártatva hosszabb dalba kezdett. Alt hangon szárnyaló, sötét árnyalatú akkordok foglalták keretbe a különös balladát, az utolsó versszak széles ívet leírva kanyarodott vissza ugyanoda, ahonnan az első strófa elindult, mély szomorúsággal gazdagítva az újra megtalált dallamot. Cassian görcsösen markolta a széke karfáját. A dalszöveg ősi legendákra, mítoszokra épült, ügyesen kikerülve az ismertebb elemeket, helyettük olyan sötéten titokzatos hősöket állítva a középpontba, mint Astralen, a Halász, vagy a Haramiák Királya. A történet előrehaladtával egyre nőtt a feszültség, a levegő szinte szemmel láthatóan sűrűsödni kezdett a nézőtér fölött, és a trubadúr, aki egyik dalának sem adott megnyugtató befejezést, szemlátomást élvezte a visszafojtott lélegzetek vergődését, a szorongást a reá szegeződő tekintetekben. Végül, pár másodpercnyi csend után, mintha maga is habozna, megtegye-e, bejelentette utolsó dalát: a Haldokló liliomokat. Cassian mélységesen megdöbbent az első sorok hallatán: lényegében egy holttesthez szóló szerelmes dal volt ez, hanyatlás és pusztulás visszataszító ábrázolása fáradt moll akkordokkal, míg a dalnok végül hirtelen egy diadalmas dúr akkordba csapott, amelyet szinte áldásként, megkönnyebbült feloldozásként éltek meg az elcsigázott hallgatók. Bomlás és növekedés, élet és halál egymás tükörképei, sugallták a kegyetlen dallamok. A halál és a vele járó rettegés nem más, mint az élet gyökere, szülőanyja.

Ismerős ez az átkozott dal valahonnan máshonnan – morfondírozott Cassian. – Tán csak nem Raggok híve ez a nyomorult nőszemély; hogy ilyesmiket énekel? A dal mondanivalója nem tudta megérinteni, annyira idegen volt mindattól, amit érzett, gondolt, de körülnézve láthatta, hogy a többiekre nagyon is lenyűgöző hatással van. És noha szívből tagadta mindazt, amiről a sorok szóltak, el kellett ismernie, hogy a nő művészi eszközei tökéletesek. Kétségkívül ritka tehetséggel, mesterségének szakavatott ismerőjével állt szemben. A nő hangja hihetetlen magasságokba ívelt, szinte hallani lehetett, ahogy finom húrokként rezegnek a képzett hangszálak; Cassian úgy érezte, mintha jégdarab csúszna végig a hátgerincén.

A leheletfinom szoprán felfoghatatlan tisztasággal, földöntúli szépséggel csengett, a hangszer húrjai zengő baritonnal kísérték a dalt. Cassian elképedten, kábultan ült székében, még a szája is tátva maradt, ahogy a színpadra bámult, próbálván elkapni a ballada utolsó sorait, a történet tetőpontját – a hanyatló ívű akkordok által életre keltett dallam túl tökéletes volt egy haldokló világhoz. Ahogy az utolsó szólamok elhaltak, rezzenéstelen csönd függönye ereszkedett a hallgatóságra. Az aprócska alak felemelkedett székéből, és úgy vonszolta el magát, mintha súlyos betegség emésztené. A következő pillanatban már el is tűnt, senki sem tudta volna megmondani, hová.

A nézőtér dermedt némaságba burkolózott, senki sem tapsolt. Mintha a jelenlévők még ahhoz is túlságosan kábultak lettek volna, hogy összeüssék a tenyerüket. Mély, szaggatott sóhaj röppent föl a széksorok közül, mint az élményben osztózók közös, visszafojtott lélegzete. Cassian nagy nehezen lábra állt, és a kijárat felé botorkált.

Felzaklatta az, amit az imént hallott. Az elf trubadúrnő elégiái nyilvánvalóan nem az elf hagyományból táplálkoztak, amelynek bizonyára éppen úgy hátat fordított, mint Cassian vagy a thérai elfek túlnyomó többsége. Nem, az a titokzatos romlottság sokkal mélyebben gyökeredzett benne. Cassiant megmagyarázhatatlan előérzet gyötörte, vészt szimatolt, noha a veszély forrását egyelőre képtelen volt körülhatárolni.

Szeretett volna egyedül maradni egy kis időre. Csendre és nyugalomra vágyott, hogy zavartalanul figyelhessen a megérzéseire, és végiggondolhasson minden lehetőséget. A színháztermet, ahol az előadást tartották, kisebbfajta arborétum vette körül, aprócska medencével egyik elhagyott szögletében. Cassian fölfedezett egy alkalmas padot a medence mellett. Hosszan üldögélt ott, arcát a tenyerébe rejtve.

Köröskörül a holdfényben erősen illatoztak a nyár utolsó liliomai, melyeket már meglegyintett a hervadás lehelete.

– Ma estére meghívták valamilyen hangversenyre – magyarázta a fiú. – Észre sem fogja venni, hogy eljöttem.

– Őszintén remélem, hogy nem fog keresni! – dörmögte az ork. – Jobban is figyelhetnél, Jerenn! Ha te nem vigyázol saját magadra, senki más nem fog, ebben biztos lehetsz.

Jerenn ki nem állhatta, ha az asszony így beszélt vele. Túlságosan élesen idézte az eszébe a saját nyomorult helyzetét, ráadásul, ha anyáskodni próbált fölötte, az olybá tűnt, mintha visszautasítaná a fiú gondoskodását, aki magát tekintette felelősnek a nőért. Soha nem gondolt rá úgy, mint az anyjára, noha kétségkívül ez is része volt annak, amit iránta érzett.

– Ne beszélj badarságokat! – mérgelődött a fiú. – Itt vagy például te. Neked meg itt vagyok én, hogy vigyázzak rád, és Taravail is igyekszik gondoskodni rólad.

– Tudom – felelte a nő, valamivel kedvesebben, ép szemét a fiúra szegezve. – Értetek kettőtökért imádkozom minden nap. Talán meg sem érdemlem, hogy vagytok nekem.

Nagyot húzott a kecskebőr kulacsból, és az erős gabonaszesz maró aromája összekeveredett a szűk odúban terjengő izzadság- és dohszaggal.

Jerenn előhalászta azt a gyümölcsös kalácsot, amelyet egy utcai árustól vett, aki azalatt kopogtatott a Rózsavilla kapuján, amíg Cassian a szanatóriumban időzött. Letört magának egy darabkát, a többit átnyújtotta az asszonynak, aki éhesen kapott utána. Jókora darabot gyömöszölt fogatlan szájába, és nagyot kortyolt rá az erős italból. Groteszk arcán elégedett mosoly hullámzott végig, és barátságosan vállon veregette a fiút.

– Ez jól esett! Legalább olyan jó volt, mint a Sápadtak fügével és kenyérfamaggal sütött lepényei... Meséltem már neked arról, amikor meghívtak az asztalukhoz, Kograthot és engem, és aztán útra keltünk azokon a különös tutajokon, amelyeket hatalmas tengeri kígyók bőrével vontak be? Akkora harci maszkjaik voltak, mint te magad, fiam! Az arcuk meg, ahogy ott ültek körülöttünk a holdfényben, olyan sápadtan ragyogott, mint a sírkövek! Micsoda hátborzongató kaland volt...

Ezt a történetet Jerenn még soha ezelőtt nem hallotta. A haja szála is égnek állt a kellemes borzongástól, amely az új kalandok ígéretétől átjárta. Igen, egy vadonatúj történet volt kilátásban, izgalmasabbnál izgalmasabb fordulatokkal, különleges helyzetekkel és lélegzetelállító szereplőkkel... És ami a legjobb volt az egészben, hogy a történet főszereplője nyilván ép bőrrel fogja megúszni a megpróbáltatásokat, hiszen most is itt ül előtte... Ahogy az első, duruzsoló szavak elhangzottak, Jerenn képzeletben odafönt szárnyalt máris a könyörtelen városfalak fölött, s azokon túl a nagyvilág várja őt. A nagyvilág, melyet egy napon, ha felnő, fölfedez és meghódít magának. Bejárja minden szegletét, megismeri ezernyi újdonságát, millió útitárssal találkozik... Tágra nyílt szemmel hallgatta a mesét, és ha teheti, bizonyára a fülét is szélesebbre nyitotta volna.

Messze odafönt, sötétséghez szokott szemük pillantásától távol a hatalmas, sárga telihold éppen most érkezett pályája zenitjéhez. Éles fénye nem kerülte el azt az aprócska, köpönyegbe burkolózó alakot sem, aki sietős léptekkel igyekezett eltűnni a biztonságot adó árnyékban. Egyik kezében egy listát tartalmazó papírt szorongatott, a másikban egy flaska mérget. Ma este a zsákmány várat magára – de az alkalom nem késlekedik sokáig.