1

A kés átkozottul éles volt, mégis pokoli fájdalmat okozott, ahogy centiről-centire behatolt a gyomrába. Pengéje lassan, már-már gyöngéden fúródott be a testébe, mígnem végül megállapodott a legalsó bordái alatt. Vér tört föl a markolat körül, és vékony patakként csordogált végig a kámzsás alak kést tartó ujjain. Mintha valaki más üvöltött volna: mintha nem is az ő szájából, megkínzott testének legmélyebb bugyraiból tört volna föl a halálsikoly... A kéz egy könnyed mozdulattal elfordította a kés élét, és lefelé tolta, át a zsigerein. Egy csöndes sóhajtás hagyta el a kámzsás alak árnyékban rejtőző ajkát – talán az elégedettség jeleként...

Tűz lobbant föl valahol az elméje mélyén, s a perzselő lángok füstködöt vontak a szeme elé is. A kés beljebb tolódott, puhán és erőfeszítés nélkül, miközben ő kétségbeejtő gyorsasággal kezdte elveszíteni a kapcsolatát ezzel a világgal – mindent elborított valami nagy-nagy üresség... Az agónia újabb és újabb hullámai lassacskán elmosták lelkét és gondolatait.

Ismét lehajtotta a fejét, így kényszerítve magát, hogy újra a kést tartó vékony kézre meredjen. Ez időközben félkörben elfordította a gyilkos eszközt, és oldalra húzta a hasfalában – átvágva ezzel a beleit. Majd – miközben egyre jobban vonzotta őt a végső, halálos utazás – a penge hangtalanul keresztülmetszette a rekeszizmát is.

A gyomrán már óriási nyílás tátongott, s nem volt semmi, ami visszatarthatta volna kiömleni készülő belső szerveit: belei lassan, nedves szörcsögéssel kifordultak; egy rémült mozdulattal utánuk kapott, és megpróbálta visszagyömöszölni őket a helyükre. Ekkor azonban cserbenhagyta a lába, és összecsuklott. Miközben hátrazuhant, hallotta köpenye hangos reccsenését, ahogy a kiszabaduló kés végighasította a szövetet. Fuldokolni kezdett, mert vér öntötte el a tüdejét, majd duzzadt vérfolyam tört föl lüktetve a torkából. A kámzsás figura ismét közelebb lépett, és felgyűrte durva szövetből készült szürke köpönyege ujját – látni engedve ily módon a vékony csukló végén ülő, fémesen csillogó karmos műkezet. Ekkor már az egész világ a vérének ütemére zakatolt körülötte.

Az alak habozás nélkül beledugta a karmot a feltrancsírozott gyomorba, és felfelé tolta, egyenesen a bordák ketrece közé. Hús és csontok recsegtek szörnyű hangokat hallatva, miközben a karmok megtalálták azt, amit kerestek: keményen megszorították zsákmányukat, majd egy erőteljes mozdulattal kifelé rántották. Egy utolsó, minden eddiginél rettenetesebb sikoly hagyta el a torkát, amely hörgésbe fulladt, miközben az éles karmok kicibálták szívét a testéből... Agyára haragosvörös fátyol borult, és megérkezett végre a megváltó halál...

A nagyvárosban még hajnali négykor is úgy izzott a levegő, mint egy sütőkemencében. Egyetlen halvány fuvallatnyi szellő sem mozdult, hogy enyhülést hozzon az alvóknak – csak néhány tehetős család elkényeztetett gyermeke, no és persze a mágusok engedhették meg maguknak, hogy otthonukat, oszlopos dolgozószobájukat friss, hűvös levegővel töltsék meg. Cassian felriadt nyugtalan álmából: haja a homlokára tapadt, bronzbarna karját és hátát izzadság lepte. Az ő barakkjában persze nyoma sem volt az említett hűsítő varázslatoknak – Théra prétorjainak le kellett mondaniuk az effajta fényűzésről. Hogy álma kevéssé lehetett pihentető, azt az is jelezte, hogy takarója szorosan a lábára csavarodott a forgolódástól, és a bokája egy friss hasadáson át kandikált ki. Ébredező öntudata hasztalanul próbálta üldözőbe venni egy elfelejtett álom gyorsan távolodó képeit.

Egy nem várt, korai látogató riasztotta fel az elfet. Először azt hitte, talán a rabszolgafiú, Izmán az, a fiatal creanai, aki a mosdáshoz és borotválkozáshoz való vizet hozza az agyagtálban – ám a fiú előbb kopogni szokott, és odakint várja meg, hogy behívják. Az ajtón bíbor-ezüst suhogással besiető, dölyfös arcú, sötét hajú férfi azonban vajmi keveset törődött az efféle udvariassági előírásokkal. Cassiant aggodalom fogta el. Ám elég volt egy pillantás a férfi mellkasán ragyogó napszimbólumra és az azt körülvevő háromszínű szalagra, hogy megtudja: látogatója a karinthinus, azaz a legfőbb döntőbíró hivatalából érkezett. Viselkedése elárulta, hogy sokkal fontosabb ügyről van szó annál, mint amikor egy-egy ifjabb tisztségviselő a lehető leggyorsabb elintézés reményében magához hívat egy prétort, hogy személyesen adjon ki néhány jelentéktelen utasítást. Azonban az a tény, hogy a látogató nem hozta magával a Birodalmi Falanx katonáit, megnyugtatta Cassiant afelől, hogy nem valamilyen akarva vagy akaratlanul elkövetett baklövéséről van szó. Aggodalma lassanként balsejtelemmé változott. Mi hozhatta ide ezt az embert ezen a korai órán?

– Andreax karinthinus fél óra múlva várja önt – szólt kurtán a látogató. – Feltétlenül számít a megjelenésére.

A férfi sarkon fordult és kiment anélkül, hogy további magyarázatot adott volna – Cassiannak kérdezni sem volt ideje. Fél óra nyilvánvalóan nem volt elég arra, hogy az elf megfelelően előkészülhessen a rettegett legfőbb döntőbíró előtti megjelenésre, és ezt ő is nagyon jól tudta. A szobából hamarosan heves vízcsobogás hallatszott, és egy dühös kiáltás, amely a rabszolgafiúnak szólt, hogy kerítse elő a borotvaszappant meg nemzetsége hivatalos öltözékét az egyenruhák közül, méghozzá átkozottul gyorsan.

Csaknem ezer mérföldnyire tőle, Vivane városában néhány papírlap hullott ki egy jóval idősebb elf reszkető kezéből. Minden benne volt; az összes csalás, hazugság és fondorlat, olyan precízen összegyűjtve, hogy még azokkal is szembesülnie kellett, amelyeket már régen elfelejtett. Soká tartott, amíg annyira össze tudta szedni magát, hogy másodszor is végigolvassa a levelet.

Tönkretettek – zakatolta rémült szíve kábult agyának. – Csak a t'skrangok tehették! – gondolta izgatottan. Valamelyik a Carinci-nemzetségből! Mindig is irigyek voltak a hatalmunkra. Túl sokat tárgyaltunk a kereskedelmi jogokról a thérai konklávéval, nem csoda, ha féltékenyek lettek ránk... Lehetséges volna, hogy a saját nemzetségem árult el?

Nem, ez lehetetlen. Agya visszautasította a kézenfekvő következtetést. Ez nem vallana rájuk – nem ennyire körmönfontak, és nincsenek ilyen jó besúgóik. Méltóságukon aluli lenne. Szeretnének ugyan túltenni rajta, de soha nem jutna eszükbe, hogy így lejárassák.

A levél következményeiben nem kételkedett. Egyetlen elejtett célzás sem mutatta, hogy zsarolásról lenne szó – egyszerűen csak közölte, hogy minden apró részlet nyilvánosságra kerül Kypros ünnepe után, vagyis két hét múlva. Ez tönkretenné őt, megfosztaná rangjától és minden vagyonától, melyek a nemzetsége számára is örökre elvesznének. Egy őrült pillanatig a feleségére gyanakodott, mivel ez egyben azt is jelentené, hogy a fia sem örökölhet utána. Azután könnyek futották el a szemét, ahogy eszébe jutott a közösen eltöltött idő (csaknem egy évszázad, kedves és megható pillanataival), Karlanta szerelme és hűsége, jó szíve és angyali természete. Dühében gombóccá gyűrte az utolsó papírlapot – elsősorban saját magára volt dühös, amiért belekeverte őt ezekbe a dolgokba.

Daralec dermedten állt néhány percig, és azon tűnődött, mihez is kezdhetne. Talán egy brithan-vadászat megoldhatná a dolgot... Igen, egy tragikus baleset. Elég egyszerű lenne: leesne a nyeregből, és ha a brithan nem ölné meg, akkor talán a vadászfegyvere sebezné halálra... Ha nem találnak brithant, bármi megteszi – egy vadkan vagy akár szarvasbika. Meglehet, hogy még ismeretlen üldözőjét is lelkiismeret-furdalás gyötörné, bár a levél hideg tárgyilagossága nem erre vall. Mindenesetre a halálával kiváltott részvét hozzásegíthetné a fiát, hogy az örökébe léphessen hivatalában, még abban az esetben is, ha ez a gyászos história valaha napvilágra kerül. Egyesek talán gyanítanák, hogy a halála nem volt baleset, és kapcsolatba hoznák azzal, hogy rossz hírbe keveredett – ez valószínűleg közfelháborodást váltana ki. És ez a felháborodás talán az igazságszolgáltatás kezére juttatná azt is, aki sötétben bujkálva olyan sokáig szemmel tarthatta őt...

Elégette a levelet. A fiára gondolt, aki régóta Thebentában volt. Arcára barázdákat szántott a fájdalom, amint eszébe jutott, mennyire szeretné látni őt még utoljára, noha tudta, hogy ez lehetetlen. De a fiú örökölni fogja mindenét – most csak ez az egy számított.

Tekintete elkalandozott az ablakon kívülre, Angyalvár hat irdatlan oszlopára sokmérföldnyi távolságban, melyek alig látszottak ezen a párás reggelen. Rabszolgák menetoszlopa kígyózott a síkságon, akiket egy távoli helyőrségből vezényeltek ide. A helyzet iróniája kegyetlen mosolyt csalt az arcára. Új életük ebben a városban éppen most kezdődik, amikor az övé a végéhez közeledik... Ebbe a kérdésbe egyiküknek sem lehetett beleszólása.

Fölkelt karosszékéből, és az inasát szólította, miközben afféle kifejezést igyekezett az arcára erőltetni, mintha vágyainak netovábbja éppen egy izgalmas vadászat lenne – holott ez éppen oly távol esett valódi érzéseitől, mint bármi, amit valaha is állított, színlelt vagy hazudott megtévesztéssel teli, fárasztóan hosszú élete során. Ismét a fiára gondolt, szomorúan, hosszasan időzve ennél a gondolatnál.

Honnan is sejthette volna, hogy a fia már visszatért Vivane falai közé, és hogy életéből mindössze három nap van hátra...

– Sajnálom, hogy felriasztottuk ezen a korai órán.

A bársonyos hanghoz egy nyugodt, pihentető alvásról tanúskodó arc látványa társult. Andreax nyilván kellemes hűvösben töltötte az éjszakát, miközben a théraiak többsége fuldoklott a hőségtől.

– Figyelemre méltó ügy került elém, és úgy ítéltem meg, hogy ön a megfelelő ember, akinek utána kellene járnia. A legutóbbi jelentése felkeltette az érdeklődésemet, kedves Cassian ma'Medari.

A legfőbb döntőbíró hangja lágyan, már-már udvariasan csengett, s ez észrevehetően eltért egyébként szokásos, hivatalos hanghordozásától.

Nemzetségneve említésétől Cassian hátán enyhe borzongás futott végig – talán éppen ez volt Andreax szándéka. Az idős elf nem azért ért meg majd' három évszázadot, hogy ne tudja, hogyan kell az érzelmeire hatni bárkinek, aki előtte áll. Mindketten ugyanabból a nemzetségből származtak, noha mind a ketten abba a hitbe ringatták magukat, hogy régóta felülemelkedtek már az effajta kötelékeken. Eltérő neveltetésük ezt csak alátámasztotta. Ám Andreax a maga körmönfont módján most megerősíteni látszott az összetartozás szálait, mindazonáltal úgy, hogy egyben kettőjük különbözőségét is hangsúlyozta. Azzal, hogy a származására emlékeztette a nála jóval fiatalabb elfet, azt is sugallta, hogy kettőjüknek közös szerep jut a Thérai Birodalom hatalmának megvédelmezésében. Íme, mennyi minden rejtőzött egy egyszerű névben, és a hangja csengésében, amellyel kiejtette azt...

– Köszönöm a megtiszteltetést, uram. – Cassian várakozó pillantást vetett elöljárójára.

– A szóban forgó ügy kissé zavaros... Bizonyos szerencsétlenségek történtek az egyik városunk nemesi családjai körében. Méghozzá egy igen jelentős városban: Vivane-ben.

Cassian helyeslően bólintott. Vivane valóban megkülönböztetett figyelemre tarthatott igényt, minthogy a távoli Barsaive provincia határvidékén feküdt, amelyet Théra éppen visszafoglalni szándékozott, mint jogos tulajdonát. A Csapás alatt a város nagyrészt megsemmisült, és még csak részben sikerült helyreállítania a nyolcadik légiónak, helyesebben inkább azoknak a kézműveseknek, rabszolgáknak és mágusoknak, akik a légióval együtt érkeztek. A hírek szerint a város lakóinak nagy része még mindig félig romos épületekben tanyázott. A népesség meglehetősen vegyes képet mutatott: írnokok, hivatalnokok, építészek, mérnökök és az előkelő nemzetségek tagjai tarka sokaságként nyüzsögtek, és mindannyian azon igyekeztek, hogy valahogyan megvessék a lábukat az épülő városban. A képet színesítendő, Barsaive-iek egész hada mutatta ezerféle arcát a megbízhatótól a lelkiismeretlenen át egészen a lázító agitátorokig. Cassian soha nem járt még hivatalos ügyben hasonló helyen, és a kilátások nem tűntek valami vonzónak, mindazonáltal kész volt rá, hogy oda menjen, ahová küldik. Nem volt szokás kikérni a prétor véleményét a rábízott feladatról.

– A szóban forgó szerencsétlenségek nem éppen elhanyagolható jelentőségűek... Két látszólagos öngyilkosság, egy gyógyíthatatlannak tűnő elmebetegség és egy nagyon kellemetlen gyilkossági ügy. A nyilvánvaló körülményeket bizonyos fokig földerítették, de (köztünk legyen szólva), Kypros és Crotias nem jeleskedik a vizsgálat lefolytatásában...

A két elf egy rövid pillanatig összenézett. Véleményük, úgy látszik, megegyezett Vivane és a hozzá tartozó Angyalvár katonai felügyelőinek neve hallatán. Kypros főkormányzó ugyan ambiciózus volt, Crotias tábornagy pedig nagyszerű történeteket tudott mesélni győztes csatákról, miközben hátközépig érő, vastag, vörös hajfonata indulatosan rázkódott, ez azonban mit sem változtatott azon a szomorú tényen, hogy egyikük sem az intelligenciájáról vált híressé.

– A szerencsétlenségek mögött alighanem valamilyen, nemzetségek közötti viszály lapul, Cassian. A mi feladatunk pedig az, hogy földerítsük és elsimítsuk ezt a torzsalkodást.

Andreax megőrizte megfontolt arckifejezését, de közben afféle hangot hallatott, hogy akár lemondó sóhajnak is lehetett érteni. Nagy mestere volt annak, hogyan fejezze ki magát szavak nélkül. Ez a képessége nem volt éppenséggel elengedhetetlen ahhoz, hogy legfőbb döntőbíróvá válasszák, ám kétségkívül igen nagy hasznát vette később, a négyévenként bekövetkező újraválasztásakor. Andreax nem tölthette volna be egymás után háromszor ezt a tisztséget sima modora és legendás meggyőző ereje segítsége nélkül.

– Bármint legyen is, a Vivane-iek azt várják tőlünk, hogy odaküldjünk egy prétort, aki fényt derít az ügyre. Nem nyugszanak addig, amíg nem teljesítjük az óhajukat. Örülök, hogy épp a megfelelő időben akadtam rá önre.

– Úgy lesz, ahogyan óhajtja, uram.

Cassian még mindig reménykedett, hogy valamilyen ésszerű magyarázatot kaphat arra, miért rendelték be egy ilyen lehetetlenül korai időpontban. Előfordult már máskor is, hogy a nemzetségek közötti viszályok – gyakran vérengzésgyanús – végeredményét kellett kivizsgálnia, de arra még nem volt példa, hogy hajnalok hajnalán kiráncigálják az ágyából egy eligazítás miatt, bármilyen fontos legyen is az ügy. És arra sem, hogy maga a legfőbb döntőbíró személyesen vállalkozzon erre az eligazításra. Erre csak a legmagasabb rangúak esetében kerülhetett sor, Cassian pedig inkább a középmezőnybe sorolta magát. Minthogy még legalább két évszázad állt előtte, bőven volt ideje rá, hogy előbbre lépjen. Nem is lehetett csodálkozni azon, ha ambíciói nem siettették túlságosan.

– Attól tartok, ez minden, amiről jelenleg tájékoztathatom. A további adatokat ebből a jegyzőkönyvből tudhatja meg. – Andreax kihúzta hatalmas íróasztala számtalan fiókjának egyikét. A legfőbb döntőbíró dolgozószobája meglehetősen nagy volt, a latrafából készült, jókora íróasztal mégis betölteni látszott azt a helyet, amelyet a falak mentén álldogáló, tekercsektől és jegyzőkönyvektől roskadozó, széles könyvespolcok szabadon hagytak.

– Készüljön fel rá, hogy egy órán belül elhagyja Thérát! A Hódító hamarosan útnak indul a Fátyolfelhő kikötőből, és ön is a fedélzetén lesz.

– A legfőbb kormányzó saját légihajója? Azt hittem, még az Angyalvárban van! – Cassian ki nem mondott kérdése kissé vakmerőnek tűnt.

– Nem szokásunk a nap minden szakában közzétenni, merre jár – vágott vissza csípősen a legfőbb döntőbíró. – A hajó nagy értékű árut szállít, olyasmit, amilyenhez nem könnyű hozzájutni Vivane-ben. Korrurg kapitány nem lesz elragadtatva, ha késlekednie kell maga miatt. Még én magam sem tudnám visszatartani a hajszálpontos indulási idő betartásától...

A két elf másodszor is összenézett. Mindketten jól ismerték Korrurgot, a trollt, akinek pontossága és precizitása már-már az őrületbe kergette a birodalmi írnokokat. Még akkor sem lenne hajlandó elhalasztani az indulást, ha maga a főkormányzó jelentkezne váratlanul létszámon felüli utasának.

– Megyek, és összeszedem a holmimat. – Cassian egy beleegyező bólintást várt elöljárójától, mielőtt feltápászkodott volna a kényelmes bőrfotelból. Az iratcsomó után nyúlt, melyet a thérai titkosszolgálat hivatalos szalagja fogott össze.

– Ne törődjön a holmijával. Már idehozták önnek. A maga helyében én ezt az utolsó órát azzal tölteném, hogy bekapok egy könnyű, thérai reggelit... Azt mondják, a főtt chaktamadár különleges ínyencfalatnak számít Vivane-ben...

Cassian elnevette magát, de kifelé haladtában a mosoly lefagyott az arcáról. A legfőbb döntőbíró fogadószobájából és hivatalos helyiségeiből kivezető folyosó végtelennek tűnt. Valami nem stimmelt ezzel a dologgal, de annak alapján, amit Andreax mondott, vagy ahogyan mondta, sajnos a leghalványabb fogalma sem lehetett arról, hogy mi az a valami. Cassian kénytelen volt az ösztöneire hagyatkozni.

Hunyorogva lépett ki az éles napsütésbe, és lesétált a Konklávé széles márványlépcsőin. Egy kőhajításnyira tőle emelkedett a legfőbb kormányzó palotája, megdöbbentő mintázatú falai messzire csillogtak a reggeli fényben. Borzongás futott végig a gerincén, ahányszor csak meglátta, pedig hozzászokhatott volna már a látványához. A hatalmas homlokzatot színes márványból és féldrágakövekből rakott mozaik díszítette, amely első látásra absztraktnak tűnő mintákat formázott, ám a figyelmes szemlélő táncoló alakokat, légihajókat, röpködő madarakat, íjászokat, egzotikus vadállatokat és más hasonló figurákat látott megelevenedni – ráadásul annyifélét, ahányszor csak ránézett a különös homlokzatra: a kép soha nem volt ugyanaz. Az építéséhez felhasznált mágia Hastiriash legfőbb kormányzó varázshatalmáról tanúskodott, aki a legelső lakója volt jó fél évezreddel ezelőtt, legalábbis, ha hinni lehetett a legendáknak. Mindenesetre kellett, hogy legyen ebben valami, ha bármi is igaz volt abból, amit erről a régóta halott uralkodóról meséltek. Az az utódja, aki jelenleg a palota lakója volt, talán tényleg birtokolt valamennyit legendás elődje varázshatalmából. Cassian legalábbis úgy látta, hogy a figurák még ragyogóbb színekben táncolnak és hajladoznak azóta, hogy az obszidiánember elfoglalta az Örök Trónt. Néhány ismerős mágustól azt hallotta, hogy a homlokzat a palota lakójának varázserejét tükrözi vissza. Ha így van, akkor Kanidris varázsereje valóban lenyűgöző lehet.

Balra fordulván hosszan bámulta az Örökkévaló Könyvtár impozáns tornyait. Egy pillanatig arra gondolt, hogy bemegy, és áttanulmányozza az Andreaxtól kapott iratokat – ezzel talán eloszlathatná egyre erősödő balsejtelmét. A házak közül érkező fáradt szélfuvallat kevés volt ahhoz, hogy Théra fullasztó hőségét enyhítse, de Cassian kék és ezüst színű, nemzetségének jelvényével díszített palástját lustán meglebbentette. Még egy percig állt ott elgondolkodva, miközben az állát dörzsölgette, végül úgy határozott, hogy egyelőre kiveri a fejéből azokat az átkozott iratokat. A hosszú utazás alatt éppen elég ideje lesz rá, hogy keresztül-kasul átolvassa őket. Alig több mint egy fél órája maradt az indulásig – talán mégis az lesz a legokosabb, ha utánanéz annak a bizonyos reggelinek.

Hirtelen mintha megmagyarázhatatlan gyanakvás ébredt volna agyának hátsó zugaiban, és soha nem tapasztalt aggodalom öntötte el.

Sakkfigurának érezte magát Andreax különös játszmájában, és szorongva gondolt arra, hogy a nagy játszmák néha meglehetősen sok gyalogáldozatot követelnek. A legfőbb döntőbíró nemhogy nem avatta be a terveibe, de jószerivel alig árult el neki valamit; valójában még arra sem adott elfogadható magyarázatot, miért hívatta személyesen. Cassian érezte, hogy valami nincs rendjén a küldetésével kapcsolatban.

Ám ezek a sötét balsejtelmek szinte azonnal elenyésztek, amint a gyomra korogni kezdett, és a gondolatai visszatértek a kilátásba helyezett reggelihez. Az elf megvonta a vállát, és hátat fordított a könyvtár hatalmas bejárati oszlopainak. Néhány túlbuzgó iskolás már meg is érkezett, és a téren átvágva ők is a főlépcső felé igyekeztek, hogy megkezdjék aznapi tanulmányaikat. Micsoda ambíciók, micsoda elszántság – vigyorgott az elf. Menjenek csak. Ő sokkal szívesebben maradt idekint.

A hűvös légáramlatokkal kecsegtető hajóút akár kellemes is lehet ebben a hőségben. Cassian arra gondolt, hogy most az egyszer legalább végigalussza az éjszakát.