25

Az ötven, állig fölfegyverzett légionárius bevonulása heves feltűnést keltett a lerombolt negyedben. Villogó szemű, beesett arcok tűntek föl a kalyibák ablakaiban meg a romok repedéseiben, és hamarosan mocskos rongyokba burkolózó, kóbor kutyákként szűkölő és acsargó nyomorultak egész csapata verődött össze tisztes távolságban a csatornalejáratot körülvevő katonák falanxától. Ahogy Cassian, Ilfaralek és kíséretük előkecmergett a tárnából, feltűnésüket a meglepetés heves moraja fogadta. Volt is mit bámulni rajtuk, Ilfaralek teljes harci díszben pompázott, Harrishaz, a varázsló viszont még a város legpiperkőcebb mágusaihoz mérten is hivalkodó eleganciával öltözködött föl. Nyilvánvaló volt, hogy a bámészkodók jelentős eseménynek válhatnak tanúivá.

– Miért ne vezényeljük ki mindjárt az egész hadsereget? – vakkantotta Ilfaralek a helyettesének. – Zárják le a környéket!

Ezután Harrishazhoz fordult:

– Te meg eredj vissza Tenshennel meg egy tucat katonával, és kezdjétek el feltérképezni azt az átkozott alagutat odalent! Se szeri, se száma a mágikus bejáróknak meg csapóajtóknak, úgyhogy azt ajánlom, jól nyisd ki a szemed! Álmomban sem gondoltam volna, hogy egész labirintus fekszik itt.

A vörösképű varázsló kelletlen arcot vágott, de nem mert ellenkezni az elöljárójával. Mogorván kotorászni kezdett a köpenye alatt, és éppen nagyot akart húzni egy ezüstözött, bronzzal kivert flaskából, de Ilfaralek dühödt ordítással kiverte a kezéből.

– Eliszod az eszedet, te idióta! – A kémfőnök valósággal tajtékzott dühében. – Azt akarom, hogy magadnál légy, ha odalent vizsgálódsz! Miért vertek meg a szenvedélyek egy ekkora hatökörrel?

Így aztán egy meglehetősen felbőszült varázsló szállt alá a mélybe vezető tárnába, és az első adandó alkalommal igyekezett kitölteni dühét egy szerencsétlen gyalogos katonán, akinek nem volt más bűne, mint hogy éppen rossz helyen tartózkodott, ráadásul rossz időben... Cassian fáradtan elmosolyodott, és megdörzsölte a homlokát. Felhevült bőre ragacsos volt a rászáradt izzadságtól, haja és ruhája az alagút förtelmes füstjétől bűzlött. Szeretett volna megfürödni, mielőtt sort kerít az Ilfaralekkel való beszélgetésre, a kémfőnök azonban kötötte az ebet a karóhoz.

– Tudja, kedves Cassian, holnap be kell számolnom Kyprosnak, és...

– Még egy órát sem lennék távol! Sajnálom, de rettenetesen érzem magam a bőrömben, és attól tartok, ez rányomná a bélyegét a beszélgetésünkre... Muszáj szalonképesebb állapotba hoznom magamat. Ígérem, nem fog sokáig tartani. Addig is, kérem, gondoskodjon róla, hogy Jerenn semmiben ne szenvedjen hiányt! Ehhez ragaszkodom.

– Thystonius haragjára, Cassian! – fortyant fel Ilfaralek. – Még szép, hogy nem küld le egyenesen a bordélyokhoz egy fél tucat cafkáért a kis pártfogolnának.

– Ha Jerenn-nek éppen arra támadna kedve, hát kifizetném neki, ne aggódjon – vágott vissza fogcsikorgatva az elf.

Egy pillanatig villámló tekintettel bámultak egymásra, mint két, felborzolt szőrű vadászkutya. A következő minutumban azonban kölcsönös mentegetőzésekben és bocsánatkérésekben törtek ki. Nyilvánvaló volt, hogy a fáradtság és az átélt izgalmak hozták ki ennyire a sodrukból mindkettőjüket.

– Tényleg életbevágó fontosságú – magyarázkodott Cassian. – Ön is tudja, hogy nem mindennapi mágiahasználók gyülekeznek odalenn, ráadásul az egyiküknél ott van a fiú vére. Jerennt biztonságos helyen, állandó felügyelet alatt kell tartani.

Ilfaralek vállon veregette az elfet.

– Ne aggódjon, ügyelünk rá! Találkozhatnánk ezek szerint nagyjából egy óra múlva? – kérdezte a kémfőnök, ezúttal valamivel szívélyesebben, mint az imént.

– Természetesen – mosolygott vissza rá Cassian. – Kölcsönkaphatnék egy lovat, hogy gyorsabban érjek a thérai negyedbe? A hintóm egy kis feltűnést keltett volna itt, ezért idefelé inkább gyalog jöttem...

A kémfőnök elnevette magát, majd odakiáltott néhány pattogó parancsot az egyik katonájának. A nemrég rendelt erősítés máris megérkezett a thérai negyed barakkjaiból, a tér köré kötélkordont húztak, és éppen azon voltak, hogy visszaszorítsák a kíváncsiskodókat. Cassian fáradt sóhajjal kapaszkodott föl a nyeregbe, és ügetni kezdett a Rózsavilla felé, amely ebben a pillanatban a forró, illatos fürdő, szappan és puha törölközők ígéretét jelentette számára, no meg a reményt, hogy a fogvacogtató feszültség végre kiolvad megviselt idegeiből.

Jerenn biztos volt benne, hogy a barakk valamelyik börtöncellájába vetik. Vivane városában mindenfelé suttogtak ezekről a félelmetes cellákról, azokat zárták ide, akikre halálos ítéletet mondtak ki, sőt, néha már a tárgyalás előtt is néhány gonosztevőt, akikre sejthetően ugyanez a sors várt. Mire a fiú megérkezett a barakkokhoz, nyomorúságos állapotban volt a félelemtől, arcából minden vér kifutott, és úgy kellett lesegíteni a nyeregből. Hozzá kell még tenni, hogy Jerenn, bármilyen furcsa is, soha azelőtt nem találkozott akkora mágikus erővel, mint amelyet a Patkánycirkusz alagútjában tombolni és dühöngeni látott nemrég – ez is nagyban hozzájárult hát zaklatottságához. Egy mosolytalan arcú kapitány vezette végig a szerteágazó folyosók szövevényén, amíg végül egy jellegtelen kinézetű, vaskos faajtóhoz érkeztek. A kapitány jókora kulcsot vett elő, és a zárba illesztette, az ajtó feltárult, és látni engedte az odabent honoló, tökéletes és áthatolhatatlan sötétséget. Jerenn megborzongott. Úgy érezte, hogy valamilyen rettenetes bűnt követett el, de ami még ennél is rosszabb, ha agyonütnék, se tudná megmondani, hogy pontosan mi is lehetett ez a bizonyos gaztett. Fejét lehorgasztva, némán követte a kapitányt, mint egy halálra ítélt gyilkos, akit éppen a hóhér bárdja alá vezetnek.

A hirtelen szétáradó lámpafényben azonban egészen mást látott, mint amire számított. A szoba közepén jókora ágy állt, telis-tele pompás selyempárnákkal, távolabb tőle süllyesztett fürdőmedence hívogatta, forró, tiszta víz és enyhe illatszerek páráit küldve felé. A medence és az ágy között, alacsony asztalkákon gyümölcsöstálak, párától homályos palackok, gazdagon díszített serlegek, hideg sülttel megrakott tálak intettek felé.

– Ilfaralek tábornagy azt üzeni, hogy ha összeszedted magad, kihallgatnak! – vetette oda a kapitány, hangjában jól érzékelhető rosszallással, amely nyilvánvalóan annak a vérlázító ténynek szólt, hogy egy tetves rabszolgát ilyen nevetségesen elkényeztetnek.

– Tilos kilépned innen, úgyhogy rád zárom az ajtót! – A kapitány nem várt válaszra, sietve sarkon fordult, és hangos kattanással kulcsra zárta maga mögött a nehéz faajtót.

Jerenn még mindig nem hitt a szemének. Kibújt összepiszkolódott ruháiból, és hangos sóhajjal a fürdőbe csobbant. Pancsolt és fröcskölt, mint egy kisgyerek, és nem tudott betelni a víz alatt gyöngyöző buborékok látványával. A friss illatú gyógynövények alig észrevehető zöldeskék árnyalatot adtak a fürdővíznek, és kellemes tisztaságszaggal töltötték meg a szobát. Jerenn kikönyökölt a fürdőből, és addig nyújtózkodott, amíg fél kezével sikerült elérnie egy gyümölcsöstálat az egyik asztalkán. Felkapott egy fürt szőlőt, és úgy tömte magába, mintha bármelyik pillanatban betoppanhatna valaki, aki kiűzi ebből a paradicsomból. Evés közben félve körülpillantott, mint az éhes koldus, aki azt lesi, nem gyülekeznek-e máris köré a nála erősebbek, hogy elvegyék féltett kincsét. Hamarosan megnyugodott azonban, ahogy világossá vált számára, szándékosan hozták ide, és ha nem akarnák, hogy egyen, nyilván nem tették volna eléje ezt a sok finom étket...

Egy fertályóra múlva Jerenn szárazra törölve, fényűző szabású és anyagú sárga selyemköntösbe öltözötten, hanyagul előkelő testtartásban a jókora ágy párnakupacai között hevert. Kezében Vasgothia legjobb borával teli serleget tartott, és érdeklődő arccal figyelte, ahogy a jéghideg, aranyszínű ital érintésére lassanként könnyű pára vonja be a serleg falát.

Cassian alaposan elkésett a megbeszélt találkozóról. Rengeteg időt elpocsékolt azzal, hogy újra és újra megmosta a haját, mivel még mindig érezni vélte rajta az égett hús gyomorforgató bűzét. Ennek szomorú következményeként hajszálai teljesen kiszáradtak, és töredezni kezdtek, ezért körültekintően be kellett kenegetni őket illatosított olajjal, amellyel végre sikerült elűzni az ápolatlanság kellemetlen érzését. Egyébként is finnyás volt, most meg egyenesen megszállott módjára igyekezett eltüntetni testéről a rettenetes éjszaka vélt vagy valós nyomait. A ruháival nem is próbálkozott, amint fintorogva kibújt belőlük, azonnal parancsot adott, hogy égessék el őket.

Amikor végre megérkezett Ilfaralekhez, a kémfőnököt szemlátomást erősen bosszantotta az elf pontatlansága, de hogy ne húzzák tovább az időt szemrehányásokkal és mentegetőzésekkel, magába fojtotta haragját. Cassian, mintegy hálaképpen, a lehető legrövidebb és leglogikusabb megfogalmazásban igyekezett előadni, amit az alsóvárosban történtekről megtudott. Nem szívesen árulta volna el, hogy az értesülései Jerenntől származnak, ezért ezt a kérdést messziről elkerülte, Ilfarale-ket azonban nem lehetett az orránál fogva vezetni, egyenesen rákérdezett.

– Sajnálom, de nem oszthatom meg önnel az informátorom nevét – tiltakozott udvariasan Cassian. – Maradjunk annyiban, hogy a vizsgálódásaim során akadtam rá a részletekre... De a kép még korántsem állt össze.

Ilfaralek nyugtalanul fészkelődött a székében, próbálván a lehető legtöbb következtetést levonni mindabból, amit hamarjában megtudott.

– Crotias jónéhányszor nyakon csípett engem is, hogy megossza velem a gyanúit – tűnődött a kémfőnök. – Tudom, hogy összeesküvést szimatol. Majd meglátjuk, mit talál odalent az a hasznavehetetlen varázsló... Mindenesetre a dolog eléggé úgy fest, hogy Crotiasnak alighanem igaza volt.

– Valóban, nem szabad elfeledkeznünk Harrishaz vizsgálódásairól – figyelmeztette az elf, némiképp szükségtelenül.

– Azt hiszem, máshonnan kellene kiindulnunk – vélekedett Ilfaralek. – A kulcspont talán éppen a Carinci-nemzetség kőszállítási üzlete... Mindenesetre nem elhanyagolható körülmény, hogy a város szinte egy-időben veszítette el a legjobb építészét meg a varázslót, aki a legfontosabb középületek titkos járatait és védőműveit tervezte. Ráadásul nemrégiben az ön által is ismert sajnálatos események fényt derítettek a Közmunkák Háza berkeiben virágzó korrupcióra. Véleményem szerint eléggé kézenfekvő a feltételezés, hogy mindez összefügg...

– Ráadásul remekül beleillik az én elméletembe is – hagyta jóvá az elf.

– Akkor tehát ki állhat mindennek a hátterében? – tette föl a jól ismert kérdést Ilfaralek.

Mindketten gondolataikba merülten, mélyen hallgattak egy-két percig, ám a felismerés szikrája most sem gyulladt ki agyukban. Végül a kémfőnök törte meg a csöndet.

– Az alagutakat az alsóváros népe építette. Ám ezek a nyomorultak aligha végezhettek Daraleckel meg a fiával, sem Dragolddal és a többiekkel. Egymagukban be sem tudtak volna jutni ide. Valaki nyilván segítette vagy irányította őket a városból.

– A városból? – kérdezte Cassian. – Úgy érti, a thérai negyedből?

– Természetesen. Ön is beláthatja, hogy ami a falakon kívül megmaradt, a romok és törmelékhalmok, a düledező viskók meg az az ágrólszakadt, toprongyos csürhe aligha tekinthető a „város” fogalmába tartozónak... Ha ügy tetszik: város alatt Vivane thérai negyedét értem.

– Nos, tényleg eléggé valószínű, hogy valaki segített nekik – bólintott az elf.

– Nemcsak valószínű, hanem egyenesen biztos – tódította Ilfaralek. – De kinek állhatott érdekében, hogy segítséget nyújtson ennek a szedett-vedett csürhének abban, hogy elözönöljék a saját városát? Ebben nem látok semmi logikát.

– Éppen itt akadtam el én is! – kiáltotta Cassian. Ilfaralek mintha csak az ő néhány nappal ezelőtti töprengéseinek adott volna hangot, és az elf valósággal felvillanyozódott ettől, részint, mert igazolva látta magát, ráadásul annak is örült, hogy így nem kellett minden kártyáját fölfednie a kémfőnök előtt.

Ilfaralek úgy kapta föl a fejét, mint aki távoli mennydörgést hall.

– Hacsak... – a kémfőnök erősen törte a fejét. – Hacsak nem feltételezzük, hogy nem volt ilyen szándéka...

– Tessék? – az elf értetlenül ráncolta össze a homlokát.

– Gondolja csak végig! A thérai negyed közbiztonsága közismerten erős, különösen Kypros ünnepén, amikor még külön biztonsági intézkedéseket is életbe léptetnek! Ha valaki alagutat épít, és hipp-hopp, előbukkan az ünnepi csődület kellős közepén, legfeljebb némi riadalmat és megbotránkozást kelthet, azután a katonaság úgyis ott terem, és rendet csinál... Őrültség abban bízni, hogy bárki is elfoglalhatja a várost ezzel a módszerrel.

– Ebben önnek teljesen igaza van. Várom a folytatást.

– Bárki segít is a csavargóknak a városon belülről, a célja nyilvánvalóan nem a thérai negyed elfoglalása.

– Logikusan hangzik – értett egyet Cassian. Lassanként kezdte kapiskálni, mire gondol a kémfőnök.

– Ezek szerint tehát két lehetőség van. Az egyik: az összeesküvők kellemetlenséget akarnak okozni Kyprosnak. Az ünnepségen a legtöbb birodalmi város képviselője részt vesz, csupa magas rangú, nemesi származású meghívott... Ha előttük járatják le Kyprost, az igen hatásos fegyvertény lehet, ráadásul néhány héten belül az egész birodalom ezen fog csámcsogni.

– Mi több, ráadásul valószínűleg Kanidris kormányzó tudná meg elsőnek – tette hozzá Cassian.

– Valóban. Azonban ez az elmélet önmagában nem magyarázza meg a gyilkosságokat. Legfeljebb arra adhat indokot, mi szükség volt az alagútásásra.

– Úgy sejtem, most következik a második lehetőség.

– Úgy van. Nos, nyilvánvaló, hogy az alagutak építéséhez mágiát vettek igénybe, méghozzá nem is a hétköznapibb fajtából. Ha pedig azok a mágusok, akik ilyen hihetetlen dolgokra képesek, titokban járhatnak-kelhetnek a város alatt, az beláthatatlan következményekkel járhat... A legkézenfekvőbb, hogy lerombolják a fontosabb középületeket. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az alagutak egyenest ezekhez az épületekhez vezetnek... Meg kell várnunk, mit talál odalent a varázslónk, de azt hiszem, az elméletem nem jár messze a valóságtól.

– Ha pedig a fontosabb középületek romba dőlnek... – Cassian szemében a megvilágosodás fénye ragyogott.

– ...az rengeteg pénzt és hatalmas presztízsnövekedést hozhat annak, aki majd újjáépíti őket – fejezte be a megkezdett mondatot Ilfaralek. – Az építési és szállítási szerződésekből a holta napjáig nagy lábon élhet a szerencsés kiválasztott!

– Értem – bólintott Cassian. – Most tehát az a kérdés, ki kötheti meg azokat a szerződéseket...

– Nos, ez az a pont, ahonnan képtelen vagyok továbblépni – mondta kényszeredett mosollyal Ilfaralek. – Daralec halálával a kereskedelmi jogok valamelyik rokonára szállnak a Carinci-nemzetségen belül. De hogy kire, azt a nemzetségi konklávé hivatott eldönteni, és innentől kezdve semmi sem biztos... Nincs nyilvánvaló jelölt, és tudom, hogy a konklávé tagjai között sincs erre vonatkozó megegyezés. Jól ismerem őket, és nem tudom elképzelni, hogy...

– Ráadásul a Carinci-nemzetség megbecsülése amúgy is veszélybe került a Mordain körüli korrupciós botrány miatt – tette hozzá Cassian.

– Még ez is! Azt hiszem, bármelyik Carinci-házbéli nemes áll is a dolgok mögött, erősen kockáztatja, hogy valaki másnak ássa ki a gesztenyét.

– És mi a helyzet akkor, ha a kőszállítás joga nem a Carinci-nemzetségre száll? – vetette fel óvatosan Cassian. Tudta, hogy előbb-utóbb elő kell rukkolnia értesüléseivel. Mindenképpen kiderülne, ráadásul azt sem felejtette el, hogy a kémfőnök tulajdonképpen megmentette az életét.

– Nocsak! Tud valamit, amit én nem? – kapta föl a fejét gyanakvóan Ilfaralek.

– Daralec végrendelkezett az üzleti ügyeiről – bólintott az elf. – Az iratot egy közeli rokonánál helyezte el, bár igen valószínű, hogy van egy másolat is valakinél... Talán nem is egy.

– A levéltárban nem található ilyesmi – vetette ellen a kémfőnök.

– Nincs, de nem is szükséges – magyarázta Cassian – elegendő, ha a dokumentumot ott állítják ki, és megfelelően befolyásos tanút sikerül találniuk.

– A szenvedélyekre! – Ilfaralek kis híján fölpattant a székből. – Gyerünk, ki az az örökös? És ki a tanú?

– Patracheus írta alá tanúként az iratot – mondta kimérten Cassian. A kémfőnök olyan arcot vágott, mint akit pofon ütöttek. – A kőszállítási monopólium pedig Tarlanth-ra száll.

– Tarlanth! – Ilfaralek tenyere a saját homlokán csattant. A mozdulat talán kissé színpadiasnak tűnt volna, ha nem kíséri az őszinte döbbenet kifejezése a férfi arcán. – Haughrald pedig Tarlanth kedvenc mérnöke. És ő vette át Dragold kezéből az építkezések irányítását. A megoldás itt volt, az orrom előtt!

– A felesége varázsló – tette hozzá az elf, mintegy mellékesen.

– Akkor tehát ő... Soha nem hittem volna! – Ilfaralek úgy rázta meg a fejét, mint akinek darázs ment a fülébe. – Akkor ő képes lehet rá, hogy leromboljon egy épületet vagy akár egy egész utcányi házat, a férje meg szépen fölépíti őket... Követ szállít, területeket ad bérbe, ruhát és élelmet biztosít a munkásoknak, felel a tervezésért, és közben szépen bezsebeli a rengeteg pénzt. Csak afelől kell biztosnak lennie, hogy Daralec és Mordain teljesen elveszítették a köz bizalmát, és hogy a Carinci- és a Thaloss-nemzetségnek nincs elegendő politikai súlya, hogy szembeszegülhessenek vele.

– Cassian, drága cimborám! – Ilfaralek arckifejezése a pillanat tört része alatt teljesen megváltozott, megértő, csaknem atyáskodó lett. – Ez ám a kutyaszorító, ha az ön oldaláról nézem...

– Meglehet, Tarlanth és a Medari-ház a vendéglátóm, én azonban akkor is elsősorban prétor vagyok, és ez azt jelenti, hogy fölötte állok az efféle spekulációknak – felelte élesen az elf. – Ezzel együtt azt hiszem, szerencsésebb lenne, ha kiköltöznék a Rózsavillából, és minél hamarabb találnék valami alkalmasabb szállást...

– Nem biztos – felelte elgondolkodva Ilfaralek. – Ha beszélek Kyprosszal, és fölfedem előtte a tényeket és a gyanúinkat, talán rávehetem, hogy adjon írásos garanciát... Igen valószínű, hogy Tarlanth amúgy sem sokáig lesz már a gazdája annak az épületnek.

– Semmire nincs bizonyítékunk – emlékeztette Cassian.

– Egyelőre nincs. Kyprosnak azonban hatalmában áll bármit lefoglalni vagy elkobozni még a nyomozás befejezése előtt. Igaz, ezzel a lehetőséggel csak rendkívüli helyzetben élhet, de hát mit nevezünk rendkívüli helyzetnek, ha nem azt, ha valaki aláaknázza a fél várost? Ez persze nem rajtam múlik. Kyprosnak kell kimondania a döntő szót.

– Néhány ponton már most is be lehet jutni a városba – vélekedett Cassian.

– Éppen erről van szó! – vigyorgott a kémfőnök, elégedetten dörzsölgetve kezét. – Ha valaki éppen csak bejutni akar, vagy kimenni, azt mindenképpen megtehette már eddig is. Kijelenthetem, hogy ezeknek a rejtekutaknak a döntő többségét ismerjük, és rajtuk tartjuk a szemünket. Ki bánja, ha egy-két öreg csavargó beoson néha, hogy pár garasért eladjon a piacon valami vacakot, amit a szemétben talált? Ez viszont azt jelenti, hogy ha új alagutakat építenek, az nem a városba való bejutást szolgálja...

– Egy uncia oparába le merném fogadni – folytatta Ilfaralek rövid szünet után –, kedves Cassian, hogy aki ezeket a szerencsétlen nyomorultakat toborozta, semmi másért nem tette, csak hogy ingyenmunkásnak használhassa őket... Nyilván azzal szédítette őket, hogy a vállalkozás célja: bejutni a városba, és elfoglalni. Az egész mese csak arra kellett, hogy rávegye őket a nehéz földmunkára. Azok a bolondok pedig kiásták neki az alagutakat, amelyek olyan célt szolgálnak, amelynek a meglévők nem felelnek meg, elvezetnek a város legfontosabb épületei alá. Így aztán egy ügyes mágus hipp-hopp, lerombolhatja a fél várost anélkül, hogy gyanúba keveredne, az újjáépítés pedig igen jó üzletet jelenthet neki vagy az érdekköréből valakinek... És most már azt is tudjuk, hogy Tarlanth az, aki hasznot húzna az építkezés minden egyes kapavágásából.

– A szenvedélyekre, Cassian – emelte föl a hangját az akarentus – ha Kypros valamiért kegyvesztetté válna, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Tarlanth lenne az új főkormányzó. Ha nem most, hát később. Ahogy Kyprost félreállítja az útból, bárki mással is megteheti ugyanezt!

Ilfaralek visszaereszkedett a székébe, arcán üdvözült mosollyal.

– Hogyan magyarázza Daralec és Tarlanth kapcsolatát? – kérdezte Cassian, próbálván beilleszteni a kémfőnök elméletébe saját értesüléseit. – A nyilvánosság előtt vetélytársaknak tűntek, a valóságban azonban együttműködtek.

– Máskülönben aligha lett volna elképzelhető, hogy Daralec Tarlanth javára végrendelkezzen.

– Akkor mire volt jó a látványos ellenségeskedés? Vagy legalábbis hűvös viszony...

– Drága prétorom, nem hinném, hogy ezt különösebben magyaráznom kellene önnek – vonta össze a szemöldökét a kémfőnök. – Nem működtek együtt. Tárgyaltak egymással, ez nem ugyanaz. Annyit tudunk, hogy időnként hírnököket küldtek egymáshoz.

– Igen, erről hallottam – bólintott Cassian, felidézvén a Daralec szolgájával folytatott beszélgetést.

– Zsarolásra gyanakszom. Kézenfekvő magyarázat... Tarlanth megneszelte, hogy Daralec és Mordain szövetkeztek a városi pénzek elsikkasztására. Ha jól emlékszem, érkezése után önnek az első dolga volt szemügyre venni a helyet, ahol Daralec állítólagos balesete történt. Amely persze nem baleset volt, hanem öngyilkosság...

– Úgy érti, hogy megölte magát valaki miatt, akire az üzletét hagyta? – Cassian kétkedve csóválta a fejét.

– Igen. Így legalább a fia megtarthatta a családi vagyont meg a villát. Ha viszont a sikkasztás napvilágra kerül, a nemzetségi konklávé valószínűleg megfosztotta volna a családot minden tulajdonától. Azzal, hogy Daralec csöndesen távozott az élők sorából, lehetővé téve, hogy Tarlanth megkapja, amit akar, elkerülte a szégyent és a nyilvános botrányt a családja körül. Most jut eszembe, Cassian, ha jól emlékszem, Daralec felesége Medari-lány!

– Ez sok mindent megmagyaráz – tűnődött el Cassian, emlékezetébe idézve, milyen váratlanul távozott el Karlanta a városból, és hogy Tarlanth és a felesége mindketten elkísérték őt. – De hogyan jött rá Tarlanth, mit forral Mordain és Daralec? Hiszen senki az égvilágon nem gyanakodott rájuk, annyira ügyesen leplezték a dolgokat!

Ilfaralek mélyen elgondolkodott, majd hirtelen elsápadt. Kirántotta a dugót az asztalon álló palackból, illetlenül sokat töltött egy jókora pohárba, és egyszuszra fölhajtotta az erős italt.

– Patracheus. Ő az egyetlen, aki elég intelligens ahhoz, hogy rájöjjön az ilyesmire. Ráadásul elég jól átlátja a város pénzügyeit... Meglehet, egyszerűen csak ráhibázott. És most figyeljen, Cassian, ki a tanúja Daralec végrendeletének?...

Az elf válászképpen hosszút, mélyet sóhajtott.

– Annak a végrendeletnek, amely szerint Tarlanth-ra száll a kőszállítási monopólium – folytatta a kémfőnök. – Ha pedig nem teljesítik a kívánságát, akkor tönkreteszi a Carinci- és a Thaloss-nemzetség becsületét, amely egyébként is a Medariak befolyásának erősödéséhez vezetne. Nyilván önnek is feltűnt, kedves Cassian, hogy azok között, akiket megöltek vagy tönkretettek, egyetlen Medari-nemzetségbéli sem volt.

– Valóban feltűnt – jegyezte meg szárazon az elf. – Azonban van valami, ami ennél sokkal jobban foglalkoztat. Valami, ami nem illik bele az ön elméletébe.

– És mi az, ha szabad tudnom? – kapta föl a fejét a kémfőnök.

– Schavian gyermekei.

– Ugyan – legyintett Ilfaralek – egyszerű öngyilkosság. Nyílt titok, hogy vérfertőző kapcsolat volt közöttük. Ennek semmi köze a többi halálesethez.

Legalábbis látszólag – vélekedett Cassian, megtartva magának a kételyeit. Látszólag semmi köze a többihez, kivéve persze két dolgot. Először is: ha szem előtt tartjuk, hogy Vivane összes nemesi családja szenvedett veszteségeket a Mediariak kivételével, akkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a Zanjan-ház egyedüli áldozatai az ikrek. Ha őket figyelmen kívül hagyjuk, az elmélet szimmetriája fölborul. És Cassian nem szerette a nem szimmetrikus elméleteket.

Másodszor pedig, a két elfet ugyanazzal a méreggel ölték meg, mint Crielle-t, hacsak nem tévedett óriásit. Cassian éveken keresztül tanulmányozta a különféle mérgek hatását, mivel igen gyakran találkozott velük a nemzetségi összezördülések záróakkordjaként, ha a felbőszült ellenfelek elveszítették irányításukat az események fölött. Az a szer, amely az ikrek halálát okozta, ritka és jól felismerhető indrisai méreg volt, amelyet egy nagyjából karnyi hosszú, sárga és rézvörös mintázatú kígyó méregfogából vontak ki.

Ebből a méregből egyébiránt alig több mint egy órával azelőtt nagyobb mennyiséget fedezett föl abban a flaskában, amelyet a titkos kamra asztalkáján talált az alsóváros Patkánycirkuszának föld alatti járatában. Mindezek után korántsem volt olyan biztos benne, hogy a két meggyilkolt elfet csak úgy ki lehet hagyni a számításból.

De mi közük lehetett a szerencsétlen ikreknek a város kereskedelmi életét átszövő mesterkedésekhez?