30

Cassian lassanként hozzászokott, hogy hosszasan kell kopogtatnia a bejárati ajtókon, mire beengedik. Türelmesen várt, amíg a jól ismert, savanyú arcú szolga megjelent a hangos dörömbölésre. A férfi most még a szokásosnál is fancsalibb képet vágott.

– Nem akarom megint azt hallani, hogy a gazdád nincs itthon. – reccsent rá Cassian.

– Pedig nincs – felelte az ember mogorván. – De az asszonyomat itthon találja. Azt hiszem, jobb lesz, ha bejön.

Cassian követte a szolgát, aki odavezette a nappali szobában üldögélő Shusalához. A nő üres tekintettel meredt egy fiatal elf portréjára. A kép sötét bőrű, jóképű fiút ábrázolt, akinek dús haja és finom vonalú arca elég jellegzetes megjelenést kölcsönzött. Cassian rögtön fölfedezte a nyilvánvaló hasonlóságot a fiú és Shusala között. Egy pillanatig várakozott, azután finoman megköszörülte a torkát, hogy kizökkentse a nőt éber révületéből.

Shusala összerázkódott, mint akit megijesztettek, és fölkapta a fejét.

– Reméltem, hogy beszélhetek a férjével – mondta udvariasan Cassian.

– Nincs itthon – felelte a nő, de a tekintetén látszott, hogy még mindig nem tért magához teljesen az álmodozásból.

– Mit kerestek ma az Angyalvárban? – hozakodott elő a kérdéssel a férfi. – Nem látom nyomát, hogy vendégük érkezett volna.

Shusala e szavak hallatán végre ráemelte a tekintetét. Szemében bánat tükröződött, válla alig észrevehetően meggörnyedt.

– A fiamat kerestük – felelte megtörten.

– Elhagyta a várost?

– Igen, legalábbis ezt mondta. Helyesebben... Egy levelet hagyott maga után. Amint elolvastuk, a keresésére indultunk. Még csak azt sem árulta el, mi oka volt erre.

Ez teljességgel váratlanul érte Cassiant.

– Bocsásson meg – mondta aggodalmas hangon. – Annál is inkább beszélnem kellene a férjével... Hol találhatnám meg?

– Valahol a városban lehet – legyintett lemondóan a nő. – Sorra járja a barátainkat, hátha valaki tud valamit Ladamairről. Legalább azt, hogy merre mehetett... Nem hinném, hogy Ziraldesh egyhamar hazajönne.

– Ez itt a fia? – kérdezte a férfi a festményre mutatva.

A nő némán bólintott.

– Igen jó megjelenésű fiatalember. Büszke lehet rá – mondta kedvesen Cassian.

Shusala nem felelt. Cassian figyelmesen szemügyre vette a képet, amely a falnak támasztva álldogált vadonatúj keretben, szemlátomást arra várva, hogy felfüggesszék. Mellette egy másik festmény várakozott hasonlóképpen. Két fiatal elfet ábrázolt, egy fiút és egy lányt, akik feltűnően hasonlítottak egymásra. Mindketten hosszú, sötét hajat viseltek, csaknem egyformán fésülve, ami az ikrek gyakori szokása. A fiatalember vonásai kissé nőiesnek tűntek, és kecsességben semmivel sem maradt le a nővérétől.

– Szabad megkérdeznem, kiket ábrázol ez a kép?

– Ó, ez Parinth és Insensora. Az édesanyjuk és én jó barátnők vagyunk. A tragédia után látni sem bírta többé ezt a képet. Még a látványa is fájdalmat okozott neki... Már éppen azon volt, hogy kidobja, amikor elkértem tőle. Azt hiszem, idővel, ha valamennyire kiheverte a megrázkódtatást, hálás lesz, amiért megőriztem neki.

– A hölgy szerencsésnek mondhatja magát, amiért ilyen figyelmes és együttérző barátnője van – vélekedett Cassian. – Ez a két festmény remek munka. Első pillantásra azt hittem, csakis elf festőtől származhatnak, de jobban megnézve rájöttem, hogy bár a vonalvezetés mintha elf kézre vallana, a színhasználat másra enged következtetni. Különös... Elárulná, ki festette őket?

– Lyn, Tarlanth fia. Egy rövid ideig a férjem tanítványa volt, de aztán elég hamar kiderült, hogy nincs tehetsége a mágiához. Gyakran betegeskedett, és az egyik hosszabb betegsége után a férjemet nem hívták többet.

– Ziraldesh az ikreket is tanította?

– Nem hinném. Amennyire tudom, csak Lynnel foglalkozott. – A nő hangja hirtelen megváltozott. – Aggódom azért a fiúért. Azt hiszem, ön is hallotta, mi történt az apjával.

– Csak most értem vissza a városba – felelte a férfi. – De gyanítom, hogy letartóztatták.

– Az egész város erről beszél – bólintott a nő. – Senki nem tud semmi biztosat, de Mordain halála óta a legkülönfélébb találgatások kaptak szárnyra.

– El tudom képzelni – húzta el a száját Cassian. – Nos, bármi történt is, mindenképpen beszélnem kell Ziraldesh-sel. Biztosíthatom, hogy nem kell tartania a kérdéseimtől. Őszintén sajnálom, hogy akárhányszor szóba elegyedem vele, azonnal úgy érzi, hogy védekezésbe kényszerült.

– Csodálkozik ezen? Talán nem ártana számításba vennie, hogy az az ember, aki éveken keresztül zsarolt bennünket, és tönkre akarta tenni a családunkat, hirtelen meghalt – világított rá a lényegre Shusala.

– Ez igaz. Ezzel együtt sincs okom rá, hogy Ziraldesh-re gyanakodjak – próbálta meggyőzni a férfi. – Nem azért akarok beszélni vele, hogy a nyakába varrjam a gyilkosságokat. Egyszerűen csak valami azt súgja, hogy a segítségemre lehet. Nagyon örülnék neki, ha üzenne értem, amint hazaérkezik. Ha túl későn jönne meg, és nagyon fáradt lenne, akkor holnap reggel is elég lesz. Remélem, sikerül hírt kapnia a fiáról. Volt vele valami probléma az utóbbi időben?

– Nem, semmi ilyesmi, éppen ezért is lepődtem meg annyira – rázta meg a fejét Shusala. – Mostanában egy kissé talán feszültnek látszott, de hiába próbáltam erre terelni a szót, nem beszélt arról, hogy aggasztaná valami. Azt gondoltam, hogy talán csak eltúlzom a dolgokat.

– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. – A férfi azt kívánta, bár meggyőzőbben csengene a hangja. – Jó éjszakát! Köszönöm a segítségét.

A nap pihenni telepedett a távoli városfal csipkés szegletére, közeledett az alkonyat. Jerenn fáradt volt, és unatkozott. Senki nem lépett be a kalyibába az eltelt időben, és nem is hagyta el azt; a környéken sem adódott semmi látnivaló. Noha jobban szerette volna megvárni a teljes sötétség beálltát, hogy biztonságban közelebb lopózhasson a kunyhóhoz, most mégis másképp határozott. Nem messze tőle ugyanis kisebb felfordulás támadt, ez pedig jó alkalmat kínált neki, hogy tervét véghezvihesse. Két troll összevitatkozott valami mondvacsinált ürügyön, és alkoholtól feltüzelt vérüktől hajtva egymásnak estek. Egymást püfölve, hörögve fetrengtek a porban, miközben a kíváncsiskodók lassanként gyűrűt vontak köréjük, és sivító, vérszomjas hangok biztatták őket, hogy metéljék apró darabokra a másikat. Minden szem a verekedőket figyelte, így aztán Jerenn elérkezettnek látta a pillanatot, hogy feltűnés nélkül a kunyhóhoz surranjon.

A bejárati ajtó zárva volt, ráadásul elég erősnek látszott. A lerombolt negyed legtöbb házának ajtaja egyszerűen kitört a keretéből, vagy legalábbis megrepedt, ez itt azonban szemlátomást épségben átvészelte az eseményeket. A fiú óvatosan meglökte, de úgy nézett ki, nem lesz könnyű dolga vele. Az ablak spalettáit gondosan bezárták, és Jerenn hiába próbálkozott, egyetlen rést sem tudott fölfedezni, ahol bekukucskálhatna. Nem volt más választása, óvatosan körülkémlelt, nem figyeli-e mégis valaki, azután nekirugaszkodott, és betörte az ajtót.

Odabenn fullasztó, áporodott szag uralkodott. Fülledt levegő csapott az orrába, keserű ízt hagyva a szájában, torkát köhögés fojtogatta. Fanyar, savas kipárolgás lengte be a kalyiba belsejét, mely meleg vér összetéveszthetetlen szagával keveredett. A helyiségben vaksötét volt, a spalettákon alig szűrődött be valamicske a lemenő nap halovány fényéből. Jerenn az orráig sem látott, vaktában tapogatózva igyekezett résnyire nyitni az ajtót, amely beléptekor bezáródott mögötte. Mivel nem volt lámpája, kénytelen volt a nyitott ajtón bevágó, gyengécske fénynél szemügyre venni a titokzatos szobát.

A padlón egy elf feküdt. Ingét egy durva kéz föltépte, hogy szabaddá tegye a mellkasát; karjának, arcának erei erősen kidagadtak. Torkán szinte már precíznek nevezhető vágás húzódott az egyik fülétől egészen a másikig, egy második, erre merőleges vágás pedig teljes hosszában felhasította a mellkasát. Jerenn ekkor vette csak észre a körülötte egyre növekvő vértócsát, amely szép csöndesen csaknem az egész szobát elárasztotta. A holttest görcsbe merevedett keze mintha szorongatott volna valamit, a fiú kétségek között hányódva leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye. Úgy látta, mintha apró kristályszilánkok fúródtak volna a tenyér bőrébe és a fehéredő körmök alá. A véres arc különös módon nem a fájdalmas halál kifejezését hordozta, sokkal inkább félelmet és rémületet tükrözött.

Jerenn hirtelen magához tért megdöbbenéséből. Egész testében remegni kezdett, és úgy érezte, mintha egy jéghideg kéz markolna a gyomrába. Az ajtó fénye éppen a holttestre esett, de azt nem láthatta, mi lappang a szoba sötét sarkaiban – nem lehetetlen, hogy a gyilkos még itt van valahol, talán éppen vele szemben áll, ugrásra lendülve a sötétben... Sietve kihátrált az ajtón, gondosan becsukta maga után, és rémülettől zsibbadt lábait gyors, sietős léptekre kényszerítette. Még nem mert futni... Csak amikor körülbelül egy nyíllövésnyire eltávolodott a kunyhótól, akkor csapott át őrült, félvak vágtába, mit sem törődve vele, észreveszi-e valaki. Egy ijedten iszkoló leányzó nem volt szokatlan látvány a lerombolt negyed utcáin, és aki látta, azt hihette, hogy talán valamiféle túlságosan erőszakos udvarló elől fut. Nem mintha efféle logikus számítások átfutottak volna a halálra rémült Jerenn agyán, a pánik lassan elborította érzékeit, és a végén maga is elcsodálkozott rajta, hogy épségben megérkezett a városfal ismerős kapujához.

Tarlanth háza valósággal nyüzsgött a katonáktól, akik minden talpalatnyi helyet átkutattak. A vastag könyveket és tekercseket jókora faládákba pakolták, hogy elszállíthassák őket Ilfaralek szakértőinek keze alá. Ahogy Cassian belépett, elkeseredett vita hangjai ütötték meg a fülét föntről, az emelet irányából. Felrohant a márványlépcsőn, és csaknem beleütközött a könnyekben úszó Lynbe, akit két törpe katona vett körül fenyegető arccal. Szemükben gonosz, vad öröm fényei villogtak. A fiú kétségbeesett pillantást vetett az elfre.

– Uram, ki akarnak fosztani! – nyüszítette.

– A szenvedélyek haragjára! – fordult Cassian dühösen a két katonához. – Hát nincs bennetek egy szemernyi könyörület sem? Ez a fiú beteg és védtelen! Ki engedte meg, hogy hozzányúljatok, vagy elvegyétek a holmiját?! Ha lenne bennetek egy csöppnyi jó érzés, inkább a védelmetekbe kellene, hogy vegyétek! Hát nem látjátok, mi történik a nemesség gyerekeivel? Nem hallottatok a gyilkosságokról?

– De igen, és azt is tudjuk, ki követte el őket – acsarkodott az egyik törpe.

– Ebben csak ne legyetek annyira biztosak! Szeretnélek emlékeztetni arra benneteket, hogy semmire nincs bizonyíték. Jobb lesz, ha békén hagyjátok ezt a fiút. Nincs semmije, ami segíthetné a nyomozást. Már éppen elég holmit összehordtatok, hogy akár egy évig elcsámcsoghasson rajta a konklávé, és nem hiszem, hogy a végén túl sokra menne vele. Remélem, tudjátok, mit csináltok.

A két törpe egy pillanatig dühösen bámult rá, mintha rögvest neki akarnának rontani, végül a haragjuk lecsillapodni látszott, és kelletlenül morgolódva visszavonultak.

Utólag maga Cassian sem tudta volna megmagyarázni, mi váltotta ki belőle ezt a heves dührohamot. A megérzései azt súgták, hogy Shusala fia talán már nincs az élők sorában, és hogy esetleg Lyn lehet a következő áldozat. Hihetetlen erővel vágott bele a sejtelem, mennyire könnyen elképzelhető, hogy a fiú ilyen nyomorúságos módon, ennyire elhagyatva haljon meg.

Lyn leroskadt egy karosszékbe, szipogva és enyhén remegve. Az elf szinte kővé dermedt a felfedezéstől, hogy a fiú az ujját szopja. Nem tudta eldönteni, dühös legyen-e rá, amiért ilyen zavarba ejtően gyerekesen viselkedik, vagy inkább szánja védtelenségéért és kiszolgáltatottságáért.

– Beszélek Ilfaralekkel – mondta neki nyugodt, komoly hangon. – Elintézem, hogy kapj néhány szobát, ahol a katonák nem háborgathatnak.

– Köszönöm – felelte a fiú, hangjában végtelen fáradtsággal és elgyötörtséggel.

– Van valaki, aki vigyázna rád? – kérdezte már-már gyengéden az elf. – Jobb lenne, ha nem maradnál itt egyedül.

– Van egy dajkám – felelte bizonytalanul a fiú.

– Úgy értem, valaki a családból – sóhajtott Cassian. – Talán az apád kuzinja? Biztos vagyok benne, hogy jobb helyed lenne Patracheus házában, mint itt.

– Nem hinném, legalábbis annak alapján, amit az imént hallottam – intett a fiú arrafelé, amerre a két katona távozott.

Nocsak, Ilfaralek ennyire igyekvő lenne? – csóválta a fejét Cassian. A végén még csúnya kutyaszorítóba kerülhet!

– Valakinek csak kell lennie – mondta fáradtan.

– De nincs – szögezte le Lyn megfellebbezhetetlenül. – Ne aggódjon miattam, jól megleszek a dajkámmal. Legalábbis, ha a katonák békén hagynak.

– Emiatt ne nyugtalankodj – felelte az elf –, majd én beszélek a fejükkel.

Cassiannak vissza kellett volna térnie a Rózsavillába, mivel már későre járt, és a gyomra követelőzni kezdett. Most azonban nem tudott evésre gondolni. Túlságosan izgatott és nyugtalan volt, mintha valami azt súgná neki, hogy az események hamarosan a végkifejletükhöz érkeznek. Merő időpocsékolás volna ilyenkor enni vagy aludni... Legszívesebben visszament volna Ziraldesh házához, megnézni, hátha a varázsló hazaérkezett időközben. Egy pillanatig habozott, mennyire lenne ez udvariatlanság a részéről. Bár úgy érezte, épp eléggé, mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy ismét bekopogtasson a villa kapuján. Shusala egy tapodtat sem mozdult a nappaliból, ugyanúgy ült, mint amikor otthagyta.

– Kérem, bocsásson meg, hogy ismét háborgatom – mentegetőzött – ígérem, ma már nem zavarom többet.

Tekintetét még egyszer végigfuttatta a falhoz támasztott festményeken. Maga sem tudta volna megmagyarázni, miért, de úgy érezte, talán segítene, ha magával vinné őket.

– Tudom, hogy rettentően furcsán hangzik, de nem kérhetném el ezt itt? – kérdezte óvatosan, fölemelve az ikrek portréját. – Holnap visszahoznám. És megígérem, hogy nagyon vigyázok rá.

Shusala sápadt arca csodálkozva fordult felé.

– Mit akar vele?

– Magam sem tudom – felelte zavartan a férfi. Egy pillanatig tétlenül ácsorgott, azután tűnődve a kezébe vette Ladamair portréját. – Elvihetném ezt is? Tudom, mennyire fontos önnek ez a kép, és csak arra szeretném kérni, hogy legyen türelmes. Tulajdonképpen nincs jogom hozzá, hogy elkérjem, és egy csöppet sem fogok meglepődni rajta, ha visszautasít. Sőt, hogy őszinte legyek, tulajdonképpen azon sem lepődnék meg, ha dühös lenne rám, és kikérné magának ezeket a lehetetlen ötleteket.

A nő fáradtan elmosolyodott.

– Vigye csak, ha akarja... Habár nem látom be, mi szüksége lehetne rá. De ígérje meg, hogy nagyon vigyáz rá! Ezen kívül csak egyetlen képem van róla.

– Köszönöm – felelte a férfi, majd kibújt köpenyéből, és óvatosan belecsomagolta a két képet. Gyöngéden a karjába vette a csomagot, mintha egy újszülöttet tartana a kezében. – Holnap reggel visszahozom.

– Nem muszáj annyira sietnie – válaszolta Shusala.

– Ugyan... Amúgy is az az érzésem, hogy ma éjjel nem sokat fogok aludni. – Cassian halványan elmosolyodott. – Nem kell kikísértetnie, egyedül is megtalálom az ajtót. És még egyszer nagyon köszönöm.

A fáradt kocsis örömmel hallotta, hogy végre hazafelé veheti útját. Nagyot ásított, és valamit dörmögött a vacsorát illetőleg. Cassian óvatosan elhelyezte a hintóban a becsomagolt képeket, és kotorászni kezdett a zsebében. Nagy nehezen előhalászott egy aranypénzt, és a kocsis kezébe nyomta, akinek előbb elkerekedett a szeme a csodálkozástól, majd igen elégedett arcot vágott.

– Nálad udvariasabb és türelmesebb szolgát keresve sem találnék – állapította meg az elf. – Eléggé figyelmetlen voltam veled, állandóan utasításokat osztogattam, tekintet nélkül arra, hogy nappal van-e, vagy éjszaka. És most hirtelen rájöttem, hogy még a nevedet sem tudom.

– Kendreck, uram – felelte a kocsis. Szemlátomást bajban volt, fölpattanjon-e ültéből, ám ehhez le kellett volna kászálódnia a bakról. Végül beérte azzal, hogy lehetőségeihez mérten mélyen meghajtotta a fejét.

– Nos, Kendreck, mindössze ennyi pénz volt nálam, habár belátom, nem éppen bőséges fájdalomdíj. Most pedig menjünk haza! Otthon majd gondoskodom róla, hogy kapj egy kevés bort a vacsorához.

A kocsis boldogan elmosolyodott.

– Azt hiszem, az most igen jól fog esni, uram – felelte szerényen.

– Magam is azt hiszem – bólintott vidáman az elf.

Hazaérve Cassian azonnal Jerennért küldetett, ám a fiú csak sokára került elő. Mire végre megjelent az ajtóban, az elf már majdnem végzett a két festmény kicsomagolásával.

– Hol a csudában kódorogtál? – mérgelődött. – Megmondtam, hogy vacsorára itthon leszek, ráadásul még el is késtem, úgyhogy...

A mondat azonban félbeszakadt. Jerenn sápadt volt, és a keze észrevehetően remegett. A vak is láthatta, hogy valami rendkívüli dolog történt vele.

– Csak nincs njegint lázad? – kérdezte az elf nyugtalanul.

– Semmi bajom, uram – sütötte le a szemét a fiú. Nem akarta elmesélni, mit látott, és tudta, hogy egy meggondolatlan szó a szokásos, kikerülhetetlen kérdések egész áradatát vonhatja a fejére. Éppen elég baja volt enélkül is. Hazafelé jövet különösen együttműködés-képtelen kapuőrökkel hozta össze a balsorsa, és összességében véve boldog volt, hogy Cassian ennyit késett.

– Hmmm. – Az elf gyanakodva ráncolta össze a homlokát, miközben óvatosan kicsomagolta, és a falhoz támasztotta a második képet is. – Nos, mindegy is, a lényeg, hogy itt vagy. Készen van a fürdővizem?

Kérdésére nem érkezett felelet. Furcsa zuhanás hallatszott a háta mögül, és megfordulván döbbenten látta, hogy Jerenn halálsápadt arccal, mozdulatlanul fekszik a padlón.