29

Holnap kénytelen leszek listát írni az elvégzendő feladatokról, hogy ne feledkezzem meg semmiről – határozta el Cassian, miközben ismét felmutatta belépőjét a barakkok kapuőrségének. Szerencsére utolsó ittjárta óta az őrséget leváltották, így legalább megmenekült a gúnyos pillantásoktól, meg a háta mögötti, fojtott megjegyzésektől, vajon nem kellene-e orvoshoz fordulnia kóros feledékenysége miatt.

Elsőnek azt az ajtót ejtette útba, amely mögé Jerennt zárták, és a kulcsért szalajtott egy arra őgyelgő szolgát. A fiú sápadt volt ugyan, de az elf beléptekor felpattant és kihúzta magát. Egyenesen állt, és a ruházata is előírásszerű volt, azaz szemlátomást elég hamar sikerült maga mögött tudnia a másnaposság gyötrelmeit.

– Azt hiszem, most már nem sok értelme lenne, hogy bezárva tartsunk téged – gondolkodott hangosan az elf. – Mehetsz. A katonák úgy háromszáz jöttmentet csíptek nyakon az alagútban és környékén. Vagyis mindenkit, aki élt és mozgott arrafelé, és majdnem biztos lehetsz benne, hogy közöttük vannak azok a kellemetlen ismerőseid is... Azt hiszem, nem kell többé a vérmágia fenyegetésétől tartanod, ezzel együtt természetesen itt is maradhatsz, ha akarsz.

– A gazdám már bizonyára keres, uram – felelte a fiú aggodalmas hangon.

– Vagy úgy – bólintott Cassian. – A helyedben én most néhány napig elkerülném azt a házat. Azt hiszem, mindent egybevetve... Nos, a jelenlegi helyzetben jobban teszed, ha nem mész oda.

– De hát mi történt?

– Holnap elmondom – visszakozott az elf, megbánva, hogy egyáltalán szóba hozta a témát.

– Azt hiszem, jobban érezném magamat, ha már biztonságos távolságban lehetnék ettől a helytől – vallotta be Jerenn.

– Annál is inkább, mivel szabadon szaglászhatnál Tarlanth dolgai után, igaz? – olvasott Cassian a fiú gondolataiban.

Jerenn válaszul szégyenlősen lehajtotta a fejét.

– Hallgass rám, ne menj oda ma! – kötötte az ebet a karóhoz az elf. – Maradj a Rózsavillában, ott biztonságban vagy! Kérlek, Jerenn, ez egyszer fogadd meg a tanácsomat!

A fiú csodálkozva kapta föl a fejét, parancsokhoz szokott, nem kérésekhez. Lassanként, úgy tűnt, bele kell törődnie, hogy csupa olyasmi történik vele, ami egy átlagos rabszolgával soha nem fordulna elő.

– Megígérem, uram.

– Köszönöm. Ha már itt tartunk, a Rózsavillára nagyon rá is férne, hogy valaki végre ráncba szedje azokat az elszemtelenedett szolgálólányokat – húzta el a száját Cassian. – Nemsokára lesz egy-két látogatóm is, és szeretném, ha kéznél lennél. Szedd össze a holmidat, és visszaviszlek magammal a hintón.

Mialatt a fiú kevéske motyóját csomagolta, Cassian felkereste az elfoglalt akarentust, hogy a dolgok állása felől érdeklődjön.

– Tarlanth már útban van ide – jelentette vidáman Ilfaralek – természetesen a feleségével együtt. Biztos vagyok benne, hogy az ő hókuszpókuszai is szerepet játszottak a férje terveiben.

– Kézenfekvő feltételezés, már ha elfogadjuk, hogy Tarlanth bűnös – felelte szerényen az elf, tudomást sem véve a kémfőnök rosszalló homlokráncolásáról. – De aligha fognak beismerni bármit is. Nem hiszem, hogy találnánk ellenük megfelelő bizonyítékot.

– Sajnos, a ghareez kezeire mégsem adhatom őket – csóválta a fejét Ilfaralek. – Legalábbis a Konklávé beleegyezése nélkül nem, és kötve hiszem, hogy ők hozzájárulnának. Tarlanth keze mindenhová elér ebben a városban... Nem tehetek egyebet, mint hogy a pincétől a padlásig átvizsgáltatom a házat. Biztos vagyok benne, hogy találunk valamit.

– Leszámítva a pókhálókat – mosolyodott el az elf. – Nos, sok szerencsét és jó vadászatot kívánok! Igaz is, azért jöttem, mert igénybe szeretném venni az egyik hírnökét a nap hátralévő részére.

– Rendes körülmények között ez nem volna nagy kérés, most azonban, ha figyelembe vesszük az ünnepi előkészületeket, az egész nyavalyás lerombolt negyed átvizsgálását, és hogy most még Tarlanth házához is kell jópár ember... Beláthatja, hogy most az utolsó istállószolgára is elég nagy szükségünk van – felelte a kémfőnök. – Sürgős az ügy?

– Hmmm – tétovázott Cassian, azt fontolgatva, mennyi idő alatt érne vissza a városba. – Ebben az esetben, azt hiszem, magam is el tudom intézni. Nem is olyan fontos az egész. Meglehet, csak árnyékokat kergetek.

– Bizonyára elég időrabló elfoglaltság – vigyorodott el a kémfőnök.

– Az, még egy akarentus számára is – vágott vissza az elf. – Most pedig ideje távoznom. Köszönöm, hogy a gondját viselte Jerenn-nek.

– Én pedig köszönöm, hogy végre megszabadít tőle. Fontos látogatókat várok, és szükségem lesz a vendégszobára – mondta Ilfaralek, és mintegy válaszát alátámasztandó, a következő pillanatban valóban dörömbölés hallatszott az ajtó irányából, jelezvén, hogy az egyik látogató már meg is érkezett.

Cassiannak elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a fekete sisakos, Vasgothiából érkezett küldöttre, hogy sietve elköszönjön, és magára hagyja Ilfaraleket vendégével.

Kemény vonású emberek, kemény vidékekről – gondolta kifelé menet. Arrafelé még elevenen él a Csapás emléke... Szinte naponta újabb kaerre bukkannak – vagy legalábbis így emlékezett abból az időből, amelyet közöttük töltött. A lányok arrafelé azonnal férjhez mennek, amint elég érettek ahhoz, hogy gyermeket hozzanak a világra. Ha pedig nincs megfelelő jelölt a férjhez menéshez, amely elég gyakran előfordul, akkor házasságon kívül szülnek, amennyit csak lehetséges. Olyan sokan halnak meg azokon a vad tájakon, hogy a fennmaradásuk valóban csak így biztosított: a lehető legtöbb utódot nemzeni a lehető legrövidebb idő alatt... Ez azután otthagyja a nyomát az arcukon, mintha nem is ismernék azt a szót, hogy öröm. Cassian nem kedvelte Vasgothiát, és ottani tartózkodása nyomasztó emlékeket hagyott benne. Azóta is igyekezett, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen találkoznia azokkal, akik onnan érkeztek.

Jerenn már odakint tipródott, és türelmetlenül várta az elfet. Kettesben lesétáltak a hintóhoz, majd végighajtva a békés, néptelen főutcán a Rózsavilla irányába indultak.

Mire megérkeztek, Cassian már ki is főzte magában a haditervet. Gyorsan elvetette az ötletet, hogy éppen csak kitegye a fiút a villánál, és sietve továbbhajtson, meg akart győződni róla, hogy Jerenn-nek nem sok szabad ideje marad, melyet veszélyes helyeken való kóborlással tölthetne. Bőven ellátta tehát teendővel a nap hátralévő részére.

– Gondoskodj róla, hogy bőséges ebéd és forró fürdő várjon, mire visszatérek! Shalstra, az egyik szobalány megbetegedett. Valami disznókörmöt evett, és nem főzték meg rendesen. – Az elf önkéntelenül összerázkódott a gondolatra. – Vegyél neki gyógyfüveket, és tégy róla, hogy ebédre párolt zöldséget kapjon, vagy valami effélét. Azonkívül nézz szét a ház körül, hogy minden rendben ment-e, amíg távol voltál!

– Úgy lesz, uram – felelte Jerenn lelkesen.

Cassian jelentőségteljes pillantást vetett rá, azután kifelé indult. A fiú sokáig ácsorgott a bejárati ajtóban, és búcsút intett a távolba vesző hintónak.

Ezek után nagyjából öt percet vett igénybe, amíg Jerenn kiadta a szükséges utasításokat Hysildának, a szakácsnőnek az ebédet, a szobalány diétáját és minden egyebet illetően. Hysilda nem volt sem okos, sem kedves, de két ember helyett dolgozott, és Jerenn mindig is nagyra becsülte ezért. Jelentősen megkönnyítette a dolgát. Nem sokkal később a fiú már javában fontolgatta, miféle álruhára is lesz szüksége.

Az utazás több időt vett igénybe, mint Cassian tervezte. A közelgő ünnepek miatt rengetegen akarták felkeresni Vivane-t, és mindannyian az ellenkező irányba igyekeztek, mint a türelmetlen elf. Bizonyára azt tervezték, hogy – talán éppen a tolongás elkerülésére – néhány nappal előbb érkeznek, és a fennmaradó időt elütik a piacokon való nézelődéssel, távoli rokonoknál tett látogatásokkal, vagy egyszerűen csak a napon való sütkérezéssel, esetleg némi úszkálással a folyóban, kiérdemelvén ezzel a t'skrang matrózok heves ellenszenvét. Ezeknek az előrelátó vendégeknek a szekerei, gyaloghintói, kocsijai, hátas- és málhásállatai valósággal eltorlaszolták a városba vezető utakat.

Cassian idegesen dobolt a térdén hosszú ujjaival, és próbálta megállni, hogy ne kiáltson rá a kocsisára, gyorsabb haladást sürgetve. Úgysem segített volna... Mire valahára megérkeztek Vrontok, az Angyalvárhoz legközelebb eső városka kapuihoz, és végre kiszállhatott, hogy engedélyt kérjen a kapuőröktől, lábszárában mintha egy egész boly hangya szaladozott volna, és a könyöke is jelentősen elzsibbadt. Hiába mutatta föl a papírjait, még így is majd' egy fél órába telt, amíg átengedték, hatalmas tömeg torlódott össze a kapuknál bebocsáttatást kérve, a kapuőrök pedig azt sem tudták, hol áll a fejük, és érthetően borsos hangulatban voltak. Cassian egyenesen Tularch admirális hivatala felé indult. Nem mintha abban reménykedett volna, hogy magát az admirálist megtalálhatja ott, de nem is ezért jött, az utazási nyilvántartásokra volt kíváncsi.

– Át kell vizsgálnom a ma útra keltek listáját – fordult udvariasan egy kapitányhoz, aki ki sem látszott a munkából. A törpe dühösen mérte végig, ám a birodalmi jelvény láttán lemondóan sóhajtott.

– Prétor, nem vagyok biztos benne, hogy mindenkit felírtunk ma – felelte, hangjában némi bűntudattal. – Két csoport érkezett teljesen váratlanul Maracból és Indrisából, akiket át kellett vizsgálnunk. Legalább fél tonna csempészárut koboztunk el... Nem lehetünk ott egyszerre mindenütt!

– Ez csak természetes – bólintott csillapítótag az elf. – Ilyen rendkívüli körülmények között...

Átvette a feléje nyújtott utaslistát, és figyelmesen olvasni kezdte. A kusza kézírás eléggé megnehezítette a dolgát, és összességében csaknem egy fél órát eltöltött a nyüzsgő iroda egy viszonylag nyugodt sarkában meghúzódva, miközben újra és újra átolvasta. Mindhiába: nyomát sem találta annak, amit keresett.

– Ráakadt, uram, arra, amiért jött?

– Attól tartok, nem – nyújtotta lemondó arccal a kapitány felé a listát az elf.

– Igazán sajnálom. – A törpe aggodalmas arcot vágott, és idegesen egyik lábáról a másikra állt. Szemlátomást tartott tőle, hogy felelősségre vonják a mulasztása miatt, még akkor is, ha az elf látszólag fél vállról vette az imént a kérdést. – Valami fontos személyiségnek kellett volna elutaznia?

– Nem egészen. Egy Zirladesh nevű embernek, Vivane-ből.

A törpének fölcsillant a szeme a név hallatán.

– Miért nem ezzel kezdte? Az egyik fiatal varázslónk jól ismeri. Ma ő ellenőrizte az összes útra kelőt az Angyalvárban reggel kilenc órától fogva. Gondolja, hogy ez a Ziraldesh előbb ideérhetett?

– Nem valószínű.

– Akkor nincs baj – kiáltotta megkönnyebbülten a törpe. – Hé, Belrundi, hívd ide Akalart! Mondd meg neki, hogy sürgős, és hogy azonnal jöjjön! Mostanra úgysem sok ellenőriznivalója maradhatott már.

Az egyik fiatalember fölugrott e szavak hallatán, és kötelességtudóan elnyargalt. Alig tíz perc leforgása alatt vissza is érkezett egy bozontos ifjú társaságában, aki szemlátomást allergiás volt a napfényre. Amint közelebb lépett, Cassian egy rejtett fintorral nyugtázta, hogy bizonyára a fürdésre is allergiás lehet. Az elfnek többször is emlékeztetnie kellett magát, hogy a varázslók gyakran különc viselkedését és szokásait illik tiszteletben tartani. Szerencsére érzékeny szaglása nem szenvedett maradandó károsodást, mivel néhány perc alatt sikerült megtudnia, amire kíváncsi volt.

– Igen, láttam errefelé – felelte kérdésére elgondolkodva a fiatalember – de nem jött oda hozzám. Igazság szerint akkor vettem észre, amikor félrevonultam a bokrok közé... Hogy is mondjam... A természet szavára. Úgy sétált ott, mint aki keres valamit vagy valakit. Körbe-körbe nézelődött, de mintha nem látott és nem hallott volna... Ha érti, mire gondolok. Ráköszöntem, de meg sem ismert.

– Mikor történhetett ez?

– Reggel volt, uram, még nem régóta voltam szolgálatban. A pontos időt nem tudnám megmondani, de ha megnézem az indulási táblázatot, biztosan rájövök.

– Nem hiszem, hogy szükség volna rá. Feltéve persze, ha biztos vagy benne, hogy nem utazott el.

– Egészen biztosan nem. – A fiatalember egy bizalomgerjesztőnek szánt mosollyal felelt, amely látni engedte a pusztulás lehangoló nyomait nem kellőképpen tisztán tartott fogainak sorában. – Én magam ellenőriztem mindenkit, aki elindult ma innen, és ő nem volt közöttük. Pedig láttam ám sok mindenkit, még azt is, akit nem kellett volna!

– Úgy érti, néhányan láthatatlanul szeretnének a fedélzetre jutni – magyarázta idegesen a törpe kapitány.

A szenvedélyek óvjanak – futott át Cassian agyán. Hamarosan arra a megállapításra jutott, hogy bizonyára azokat küldik ide szolgálatra, akik valamiképpen a fejükre vonták feletteseik haragját.

– Köszönöm a türelmüket! Igen sokat segítettek – búcsúzkodott sietve.

Elmenőben még egyszer végiggondolta, amit megtudott. Ziraldesh itt volt, de nem azért, hogy elutazzon. De akkor miért? Nyilván várt valakire, aki ma érkezett. Ehhez viszont szükségtelen volt magával hoznia a feleségét meg a fiát. Szokatlan... Ha csak azért jött ide, hogy pár szót váltson egy távoli rokonnal, miért kellett családostul jönnie? Ha meg hozzájuk érkezett valaki, miért nem otthon várták meg a többiek? Megmagyarázhatatlan.

Akárhogy is, mostanra bizonyára visszatért Vivane-be, és Cassian úgy vélte, nem sok reménnyel kecsegtetne az érkezési lista átvizsgálása, a vakszerencsére bízva, hátha ráakad, ki lehetett Ziraldesh rokona vagy barátja. Okosabbnak tűnt visszamenni, és megkérdezni magától Ziraldesh-től.

Jerenn félelem és kíváncsiság között hányódott. Attól tartott, hogy Grishin anyót elhurcolták a katonák, és szeretett volna minél előbb megbizonyosodni róla, hogy biztonságban van-e. Azonban az is legalább ennyire érdekelte, mit suttognak a lerombolt negyed utcáin és italméréseiben arról, ami a Patkánycirkuszban történt. Szerette volna megtudni, elkapták-e a varázslót, aki vérmágiával fenyegette, szinte biztos volt benne, hogy ezt sem Cassian, sem Ilfaralek katonái nem árulnák el neki. De másra is kíváncsi volt, hiúságtól vezérelve szívesen kihallgatta volna, suttognak-e róla a pletykálkodók, felröppentek-e hírek az ismeretlen rabszolgafiúról, aki visszafutott a városba, és ezzel megmentette a barátját attól, hogy a varázslónő vagy az ork harcosok megöljék. Azonban ahhoz, hogy mindezt kideríthesse, jobb álruhára volt szüksége, mint általában.

Kihasználva Shalstra távollétét, gyorsan átkutatta a lány szobáját, és hamarosan meg is találta, amire szüksége volt. Már korábban is előfordult, hogy lánynak kellett öltöznie. Egyszer, még Bazárvárosban csak így tudott elmenekülni vagy fél tucatnyi üldözője elől. Alaposan lóvá tette őket, a nyomorultak mindenkitől azt kérdezgették, nem látott-e egy fiút errefelé... Nem kételkedett benne, hogy az ügyes álcázás mentette meg az életét.

Most azonban nem érzett túl nagy kedvet a dologhoz. Idősebb volt, ráadásul büszkébb is... Ellenszenve azonban hamar szertefoszlott attól a gondolattól, hogy így jó alkalma nyílhat kihallgatni olyasmiket is, amikről a lányok suttognak és nevetgélnek egymás között – természetesen egyes férfiakkal és fiatalemberekkel kapcsolatban. Jerenn szenvedélyes kíváncsiságot érzett, ha ezekre a titokzatos és zavarba ejtő dolgokra gondolt.

Maradt még néhány a Cassiantól kapott aranyakból, és a kapubelépője is megvolt, az elf megfeledkezett róla, hogy visszakérje. Meg kellett azonban győződnie róla, hogy a kapuban nem botlik ugyanazokba az okvetetlenkedő őrökbe, akik azt az emlékezetes éjszakát csaknem végzetessé tették számára. Ráadásul azok a katonák fiúruhában látták utoljára, és könnyen leleplezhették volna. Elhatározta tehát, hogy mielőtt közelebb menne a kapusfulkéhez, alaposan körülnéz. Arról nyilvánvalóan szó sem lehetett, hogy a régi, jól ismert módját válassza a kijutásnak, keresztül a pincéken és csatornajáratokon. Ez most különösen veszélyes vállalkozás volna. Megpróbált feltűnés nélkül a lehető legkisebbre összegörnyedni, mivel magassága inkább illett volna egy jól megtermett asszonyszemélyhez, mint fiatal lányhoz. Az álca tökéletesebbé tételére selyemkendőt kötött rövidre nyírt hajára, és óvatosan kisurrant a hátsó ajtón, Hysildára hagyván a vacsorafőzés gondjait.

Fél óra múlva már a lerombolt negyedben járt. Eközben még arra is akadt elegendő ideje, hogy alaposan megfigyelje a kapuőröket, szerencséjére ismeretlenek voltak. Hangtalanul néhány szégyenlős pillantást vetett erre-arra, miközben csatlakozott a kétkezi munkások, mosónők és más földönfutók hosszú sorához, akik néhány garast reméltek a munkájukért azoktól a nemesi családoktól, akiknek nem volt elegendő pénzük saját rabszolgákat tartani. A kapuőrök, néhány törpe és ember harcos, rendben átengedték anélkül, hogy akár egy figyelmesebb pillantást vetettek volna az irataira. Ezen nem is lehetett különösebben csodálkozni, számításba véve, hogy bizonyára ezreket kellett már átvizsgálniuk a nap folyamán, tekintettel az ünnepek miatti jövés-menésre, és nyilván alábbhagyott az éberségük. Jerenn ezzel együtt nem mulasztotta el megfigyelni, hogy a befelé igyekvőket sokkal figyelmesebben vizsgálják át. Sietve megjegyezte magának, hogy ha be is kell ülnie a lerombolt negyed valamelyik ivójába, csak keveset ihat. A helyzet azt mutatja, hogy igencsak észnél kell majd lennie a bejutásnál...

Hamarosan talált is egy alkalmasnak látszó italmérést, ahol engedélyezett magának némi rossz sört meg egy falat kenyeret, és elég meggyőzően sikerült eljátszania, hogy vár valakit. Fejét minduntalan fölkapta, tekintete éberen pásztázta az újonnan érkezőket, és közben várakozásteli arcot vágott, némi lányos zavarral vegyítve. A színjáték nem is maradt hatástalan. Kisvártatva egy pocakos ork lépett oda hozzá, kezében egy félig kiürült kupányival abból a gyanús folyadékból amely a kocsmáros állítása szerint sör volt, ám valójában jobban hasonlított olyasmire, amit a kocsmáros korcs kutyája eregetett magából odakint, a fal tövében. Az ork némiképp dülöngélt, és kedélyesen megérdeklődte Jerenntől, kit keres.

Jerenn vidáman meglengetett feléje egy köteg bőrszíjat.

– Taravailt várom – mondta elvékonyított hangon. – Az öreg Grishin anyónak hoztam ezeket a bőröket, de nem tudom, hová lett, és Taravailt sem találom!

– Minek az neki? – érdeklődött az ork, miközben hasztalan próbálkozott, hogy kétirányba szétfutó pillantását a lobogó szíjakra függessze.

– Bocskort készít belőle – világosította föl Jerenn szívélyesen.

– Az öreglány, azzal a nagy mancsával? – Az ork igyekezett tudálékos arcot vágni, hogy kedvező benyomást tegyen az ifjú hölgyre. Összességében igen visszataszító látvány volt. – Tényleg, mintha hallottam volna, hogy valaha ilyesmivel foglalkozott. De a fiút elfelejtheted. Úgy tudom, elvitték.

– A katonák? Jaj nekem! – kiáltott föl Jerenn. Taravail soha nem bántotta, sőt, legalább egyszer egész biztosan megmentette a végzet karmaiból. Sajnos, Jerenn pontosan tudta, hogy azok, akiket elvittek a lerombolt negyedből, soha nem tértek vissza. Vagy legalábbis igen ritkán, és akkor is úgy, hogy egy-két végtagjuk hiányzott.

– Hogy Grishinnel mi lett, azt nem tudom – folytatta az ork. – Azt mondják, elmenekült, amikor meglátta a katonákat. Azt is beszélik, hogy most odalent van a halvajáróknál.

Az ork gonoszul felnevetett, de a hangja krákogásba fulladt.

– Ugyan, ki bánja? – dörmögte. – Bolond vénasszony. Ne is törődj vele! Ha az ölembe ülsz, fizetek neked egy italt.

Egyre erősebben kancsalító szeme kimeredt, ezt eredetileg bizonyára egy átható pillantásnak szánta, de megállt valahol félúton egy szarvasmarha bávatag tekintete és a kóma kezdeti szakasza között. Jerenn önkéntelenül elnevette magát, így aztán sürgősen menekülnie kellett, mielőtt a pórul járt lovag haragja tettlegességig fajult volna.

Talán százlépésnyit futhatott, azután megállt, hogy biztonságban szemrevételezhesse álruháját. A félig lecsúszott szoknyát gyors mozdulattal visszarántotta a derekára. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Ha Grishin valóban bevette magát az alagutak mélyére, reménytelen vállalkozás lett volna a keresésére indulni. Nem is beszélve a többszörös veszélyforrásról: katonák, néhány bosszúszomjas alagútépítő, akit nem sikerült elkapniuk, meg azok a titokzatos teremtmények, akik a sírok környékén éldegéltek, ha egyáltalán lehetett az ő esetükben „életet” említeni... Jerenn összerázkódott. Egy pillanatra teljesen tehetetlennek érezte magát.

Hitelen két alakot vett észre a szeme sarkából, akik a tőle balra álló törpekunyhó felé tartottak. Hogy a kalyiba törpék számára készült, az a méretei alapján nyilvánvaló volt, azok ketten azonban szemlátomást nem törpék voltak, annál is inkább, mivel igencsak le kellett hajolniuk, hogy beférjenek az alacsony ajtón. Egyikük feltűnően jól öltözött ifjú elf férfi volt, erős testalkatú, sötét bőrű, karcsú és ruganyos járású, társa sötét hajú fiatal nő, aki barna és fekete árnyalatú ruhákat viselt. A megjelenésükben volt valami, ami erősen emlékeztette Jerennt valakire vagy inkább valamire, noha maga sem tudta, mi lehet az. Mégis, egy titokzatos belső hang mintha azt súgta volna neki, hogy ez a bizonyos dolog még fontos lehet. Azzal is tisztában volt azonban, hogy napvilágnál teljesen lehetetlen csak úgy odasétálni, és kihallgatni, miről beszélgetnek.

Tudta, hogy ha többet akar megtudni, kénytelen lesz alkonyatig várni, és ettől a gondolattól igen nyomorultul kezdte érezni magát. Cassian kitekeri a nyakamat, ha megint későig maradok – állapította meg magában lemondóan.

Kíváncsisága azonban elűzte a kételyeit. Hiszen alig több mint két napja, hogy megmentette az elf életét azoktól az orkoktól. Most az egyszer el kell, hogy nézze azt a kis késést... Végül is vacsora várja otthon, és talán nem is lesz szüksége a szolgájára.

Jerenn megrántotta a vállát, és körülkémlelt, hogy alkalmas búvóhelyet keressen, ahonnan megfelelően szemmel tarthatja a házat, amíg eléggé be nem sötétedik ahhoz, hogy közelebb osonhasson. Vagy legalábbis, amíg a pár el nem hagyja a kunyhót, hogy legalább követhesse őket. Még mindig nem tudta volna megmondani, miért érzi a dolgot különösen fontosnak, abban azonban biztos volt, mit kell tennie.

Hamarosan meg is találta a megfelelő őrhelyet: egy kis zugot két, félig leomlott falmaradvány között, ahonnan jól rálátott a kalyibára, anélkül azonban, hogy gyanút keltett volna a nézelődése. Ha észre is vette valaki, azt gondolhatta, hogy igyekezett idejekorán biztosítani magának valami védett alvóhelyet az éjszakai hideg ellen. Kényelmesen elhelyezkedett, és átható pillantását a házikóra függesztette.

Nem sejtette, hogy addigra már nem volt élő lélek a kalyiba árnyékba süllyedő falai között.