2

– Igazán örülök, hogy a légihajóm fedélzetén üdvözölhetem Önt! – a hatalmas troll arckifejezése erős ellentétben állt erőltetetten udvarias szavaival. Noha Cassian egy perccel sem késleltette Korrurg gályájának indulását, sejtette, hogy a rendszerető kapitányt a hajón való puszta jelenléte is bosszantja. Jéghideg tekintettel méregette az elfet, és olyan feszesen állt ott, mint aki vasrudat nyelt.

– Sajnos, nem vagyunk felkészülve az utasszállításra, de az Ön számára megnyitottunk egy kisebb kabint – folytatta Korrurg barátságtalan arckifejezéssel, Cassian azonban diplomatikusan mosolygott.

– Én kérek bocsánatot a kellemetlenségekért – felelte. – Mentségemre szóljon, hogy hajnalban rángattak ki az ágyamból, és csak akkor tudtam meg, hogy haladéktalanul Vivane-be kell mennem... Azt hiszem, az Ön számára is megszokottak lehetnek az ilyen gondok, mindenesetre elnézését kérem, az Arbitórium nevében is!

Úgy tűnt, Korrurg haragja csökkent egy kicsit az illedelmes szavaktól.

– Nos, nekünk mindig készen kell állnunk az indulásra – mormolta. – Remélem, hogy Ön nem hajlamos a légibetegségre!

Túlságosan is sokszor találkozhatott olyan, a rosszulléttől kiállhatatlan utasokkal a légihajók luxusosztályán, akiket egészségesen is kellemetlen társaságnak tartott volna.

– Ó, szerencsére már elég sokszor repültem ezelőtt is, jóllehet még sosem voltam ilyen óriási hajón, mint a Hódító – felelte Cassian behízelgő mosollyal. – Azt hiszem, nem vagyok egy beteges típus, de azért köszönöm az érdeklődését.

Szavainak dacára kissé szédült. Még mindig érezte a levitáció varázslat hatását, amely felrepítette a hajókikötőhöz. Ez egy kicsit meglepő volt, hiszen igazán hozzászokhatott volna már az efféle légi utazásokhoz.

Korrurg továbbra is olyan pillantásokat vetett rá, mint egy különösen csúnya féregre, amelyiktől a legjobb esetben is csak annyit várhat, hogy nem kerül az útjába.

– Archant első tiszt fog gondoskodni Önről, hozzá forduljon, ha bármilyen kívánsága van – mondta végül, s távozott a fenséges hajó tatbástyája felé.

Miközben egy bőrvértbe öltözött ork katona sétált oda hozzá, Cassian körbehordozta a tekintetét a csodálatos légialkalmatosságon. Hatalmas bástyák emelkedtek a hajó szegleteiben – majdnem pontosan négyszög alakban. Úgy tizenöt méter lehetett a magassága ezeknek a fából és kőből készült, bronzzal megerősített építményeknek. Elit íjászok helyezkedtek el körben a tornyokban – Cassian a jelvényeikről fölismerte, hogy a nyolcadik légióból valók felkészülve arra, hogy pusztító nyílzáport zúdítsanak az ellenségre, ha mondjuk egy kristálykalózhajó lőtávolságon belülre merészkedne. Ez persze aligha volt valószínű, hacsak el nem ment az esze azoknak a rablóknak, az íjászok százakat tudtak leteríteni egy percen belül nagy távolságból is.

De még ezek a tekintélyes nagyságú tornyok is eltörpültek az óriási tatbástya árnyékában, amely vagy tízméternyivel magasodott föléjük. A tizenöt méter átmérőjű, vastag kőfalakkal övezett kolosszális építmény csak mágia segítségével készülhetett el, mint ahogy minden bizonnyal mérnökök és varázslók együttes munkájának eredményeként született meg a fenséges Hódító.

Hetvenméternyi hosszúságban nyújtózkodott a büszke légigálya, s alig érezhetően ringatózva lebegett a sziget légikikötője fölött. Négyszáz állig felfegyverzett harcost hordozott a hátán ebben a percben, de vészhelyzet esetén, rövidebb távolságokra akár másfélszer ennyit is képes volt elszállítani.

Vivane nagyjából hatszáz mérföldre feküdt Thérától, és a hatalmas hajó minden valószínűség szerint már másnap délutánra oda fog érni. Akármennyire is szűkös és igénytelen legyen tehát a szállása (mert Cassian sejtette, hogy a hajókabin aligha felelne meg az előkelő thérai sznobok elvárásainak), nem sokáig kell majd elviselnie ezt az apró kényelmetlenséget.

– A túloldalon – szólalt meg a bőrvértes ork kurtán. – Ahogy odaér, az első folyosón a legelső szoba jobbra. A holmija már a kabinjában van.

Addig sem várt, míg Cassian köszönetet mondhatott volna; megfordult és elsietett.

Az apró billenés, amely az indulást jelezte, éppen csak észrevehető volt, de az elf néhány pillanat múlva már érezte, ahogy az ellenszél egyre erősödve borzolja a haját. Lesétált hát a kabinjába, hogy kicsomagolja csekélyke mennyiségű poggyászát.

Miután ezt befejezte, kézbe vette a papírköteget, amelyet még nem volt ideje végigolvasni, és a várható nehézségektől rosszkedvűen elindult, hogy keressen egy csöndes helyet a légihajón. Aztán inkább mégis letette az iratokat – egy hirtelen ötlettől vezérelve bedugta a párnája alá majd gondosan bezárta a kabin ajtaját egy kis rézkulccsal. Kilépett a fedélzetre, két kézzel meghúzta a hajába font, ezüstszálakkal átszőtt bőrszalagot, aztán arccal a menetirányba fordulva engedte, hogy a szél belekapjon hosszú hajába. Théra pállott hősége után valóságos csodának tűnt a hűs levegő.

Végigsétált a gálya jobb oldalán a hajókorlát mellett, majd a derekára hurkolta a biztonsági kötelet. Miközben az óceán zöldeskék vizét bámulta csodálattal, Théra lassan eltűnt a messzeségben. Az elf jól tudta, hogy aprócska sziget csupán, s mégis az itteniek alapították meg azt az óriási birodalmat, melynek határai vagy ezer mérföldnyire húzódtak innen, Vasgothia, Eupharel és Indrisa folyamainak termékeny völgyeiben. A thérai flotta ennél távolabbra is vezetett expedíciókat, és minden ilyen útjáról csodálatos dolgokat hozott magával a messzi-messzi tájakról. Az elf képzelete máris a messzeségben szárnyalt, olyan helyeken, amelyekről az Örökkévaló Könyvtár olvasótermének kopott padjaiban görnyedve olvasott: fél mérföldes szakadékba zuhanó vízesések, végtelen jégmezők, az ég felé spriccelő sárgejzírek (melyekben elemi föld és víz keveredett egy nagy erejű kitörésben), mesebeli állatok jelentek meg a lelki szemei előtt. A könyvtárban szerencsére nem csak könyvek voltak: minden, ami csak létezett a világban, előfordult a vég nélküli polcokon, így a különleges teremtmények kitömött példányai is.

Ekkor valaki megveregette a vállát – a durva mozdulat ütésnek is beillett volna –, felriasztván őt az álmodozásból. Ahogy megfordult, egy alacsony ork matrózt pillantott meg, aki egy főtt disznóhússzeletet rágcsált elégedett képpel, és teli szájjal csámcsogva megkérdezte, hogy akar-e ő is „abrakot”. Cassian vigyorogva bólintott, majd határozott léptekkel elindult a kabinja felé, hogy végre végigolvassa a megbízatását.

A jókora, kanyargós betűkkel írt kézírás jó áttekintést adott Vivane szövevényes politikai képéről, de kevesebb bonyodalommal, mint amire számított. A nagy hagyományokkal rendelkező thérai nemzetségek közül csak öt volt érintett ebben a kellemetlen ügyben. Mivel a város újjáépítése még mindig folyt a Csapás pusztítása után, csak a legvállalkozóbb kedvűek és a legmerészebbek határoztak úgy, hogy itt telepednek le. Természetesen a gazdagabb lakosok igyekeztek a thérai negyed újonnan épült, biztonságos falai mögé bújni, de a város egyharmada még mindig ismeretlen veszélyeket rejtő romok útvesztője volt, ahová csak nyomorgó menekültek költöztek. Crotias tábornagy, ez az indulatos nő a Zanjan-nemzetségből való volt, amennyire Cassian tudta, és ezt azért találta kissé meglepőnek, mert Tularch admirális, az Angyalvár közelében lévő légiflottakikötő parancsnoka egy Carinci volt. A Zanjan-nemzetségből még senki sem tüntette ki magát a háborúkban, és Cassian először úgy vélte, hogy Crotias azért kapta ezt a posztot, hogy fennmaradjon a nemzetségek közötti kényes egyensúly. Aztán eszébe jutott, hogy ez jelen esetben aligha lehetett szempont: ez a tisztség túlságosan fontos. Viselője minden bizonnyal rátermett volt.

Medari, Carinci, Zanjan, Narlanth, Thaloss; jól ismert nevek. Aligha kockáztatta volna bárki is, hogy szembeszálljon velük. Cassian elkomorodott a régi emléktől: sok-sok évvel ezelőtt terhelő ítéletet mondott ki az egyik Carincira pusztán azért, mert ők a nemzetségének riválisai voltak, és ő a kötelességének érezte, hogy hű maradjon a véréhez... Persze, bűnhődnie kellett ezért: akkoriban „megmagyarázhatatlan okból” visszahelyezték első posztjára, a szenvedélyek háta mögötti Vasgothiába.

Aggodalmasan húzta össze a szemöldökét, ahogy a listán szereplő Medariakat szemlélte: nem lett volna jobb választás inkább egy másik prétor, mondjuk az Aralaith-nemzetségből? Akkor nem merülhetett volna föl az elfogultság gyanúja, no de így... Ismét elővette az a gyötrő érzés, hogy valami nincs egészen rendjén ezzel az üggyel. Nos, talán éppen azért kapta papíron a legfontosabb felvilágosításokat, hogy ne tehessen fel efféle kínos kérdéseket...

Tovább olvasva az iratokat, Cassian elérkezett az első gyilkossághoz, amely kevesebb mint két hónapja történt. Dragoldot, egy törpe mérnököt – aki a dokumentumok szerint a város minden fontosabb polgári és katonai építkezésében érdekelt volt – borzalmas módon megcsonkítva találták a hálószobájában. A jegyzőkönyv egy szemtanú vallomását is tartalmazta, és bár Cassian sok mindent látott már pályafutása során, most mégis enyhe hányingert érzett a kimerítő beszámoló olvastán. A törpét a saját belénél fogva akasztották fel egy kampóra a szoba mennyezetén... A későbbi ügyek leírása nem volt ennyire részletes, és ezt Cassian egyáltalán nem bánta.

Az ikerpár – fiú és lány – öngyilkossága sima családi tragédia is lehetett, Aralesh mágus elmebaja pedig könnyen megmagyarázható egy végzetesre sikerült varázslattal: egyáltalán nem volt ritka ez manapság. Vivane-ben is meglehetősen szennyezett volt még az asztrális tér, veszélyessé téve így a nyers mágia használatát. Ha a varázsló nem lett volna tagja Kypros tanácsadó testületének, ez az eset valószínűleg sosem került volna be az iratok közé. Mi köti össze hát ezeket az ügyeket?

– Többek között éppen ezért küldtek Vivane-be, hogy rájöjjek erre – állapította meg hangosan az elf. Érthetetlen volt számára, miért találta bárki annyira furcsának ezeket az eseményeket a Birodalom peremvidékén; de a parancs az parancs, különösképpen ha maga Andreax adja ki...

Kinézett a kicsiny kabin kerek ablakán, megbámulva a fodrozódó bárányfelhőket. Lassan sodródtak a légihajó bronz szerelvényei mellett, melyek vakítóan ragyogtak a délutáni napsütésben. Néhány másodperc múlva el kellett fordítania a fejét, mert a visszavert fény egyenesen a szemébe tűzött. Egyre erősebben érezte a lindaraolaj édeskés illatát, amelyet a hajó farészeinek kezelésére használtak, és nemcsak kívülről, hanem belülről is; kezdett elálmosodni ettől a szagtól. Megdörzsölte a szemét, és elhatározta, hogy ismét tesz egy frissítő sétát a fedélzeten, remélve, hogy nem bőszíti föl ezzel túlságosan a matrózokat.