31

 

 

Egy kancsó jeges víz hamar magához térítette Jerennt. Köhögve és prüszkölve ült föl, lassan tisztuló tekintete az elfre esett, ahogy aggodalmas arccal mellette térdel.

– Megint beteg vagy, te bolond? – kérdezte Cassian, inkább kedvesen, mint számonkérően. – Miért nem szóltál? Jobb lesz, ha azonnal lefekszel.

– Nem, nem, uram – A fiú üres tekintettel pillantott maga köré, mint aki nem is tudja hirtelenjében, hol van.

– Hát akkor mi a baj?

– Az a kép, uram...

Az elf szép csöndesen föladta az utolsó reményt is, hogy leszoktatja Jerennt az „uramozásról”.

– Mi van vele? Ez Ladamair, Ziraldesh fia. Ismered?

– Nem, uram...

– Akkor talán Tarlanth-nál láttad?

– Nem, nem... – Jerenn még mindig erőlködött, hogy összeszedje a gondolatait. Cassian állandó kérdései csak még jobban összezavarták, és bátortalan, tiltakozó mozdulattal fölemelte jobbját, mintha meg akarná állítani a türelmetlen kérdések áradatát.

– Nem láttam... Legalábbis mostanáig.

– Mostanáig? – visszhangozta gyanakodva az elf.

– Igen, alig égy órája láttam... – vett nagy levegőt a fiú. – Meghalt.

– Ettől féltem – roskadt le egy székbe Cassian. – Talán jobb lenne, ha szép sorban elmesélnéd, hol láttad, és hogyan jutottál oda. Legutoljára azt hallottam róla, hogy elhagyta a várost, és elrepült egy légihajón az Angyalvárból.

– Biztos, hogy nem, uram! – Jerenn igyekezett határozott arcot vágni. – A saját szememmel láttam. Megölték odakint, a falon kívül.

Jerenn nyelve végre megeredt, és kissé akadozó szavakkal, de többé-kevésbé összefüggően elmesélte, hogy mit látott. Cassian ez egyszer türelmesen várt, sőt, azt is elhatározta, hogy nem dorgálja meg a fiút meggondolatlan kalandjáért.

– Azt mondod, a lerombolt negyedben van?

– Igen, uram! Nem messze a városfaltól.

– És biztos vagy benne, hogy amíg várakoztál, senki nem jött ki abból a házból?

– Ebben egészen biztos vagyok. Végig szemmel tartottam. El sem mozdultam onnan, és nem is volt akkora jövés-menés arrafelé, hogy ne tűnt volna föl, ha kijön vagy bemegy valaki.

– Elhiszem, fiam – bólintott az elf. Már éppen eléggé ismerte a fiút ahhoz, hogy tudja, milyen éber és éles szemű, ráadásul, ha valamit egyszer a fejébe vett, azt egészen biztosan szívvel-lélekkel csinálta. Ezzel együtt természetesen előfordulhatott, hogy a gyilkos észrevétlenül távozott a tetőn vagy valamilyen rejtekajtón át, vagy akár mágia leple alatt. Ahogy Cassian megpróbálta elképzelni, hogyan történhetett mindez, hirtelen rádöbbent, hogy képzelete sokkal inkább egy nőt vetít eléje, mint egy férfit.

– Mindez persze mit sem változtat azon, hogy nem kellett volna odamenned – szögezte le végül, miután végighallgatta a fiú mentegetőzését. – Utólag azonban már hiába is szidnálak meg érte.

Cassian néhány percig elmélyülten gondolkodott, homlokát tenyerébe temette. Jerenn nem merte félbeszakítani, csöndesen üldögélt, noha még mindig erősen remegett.

– Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha ágyba bújnál. Mára éppen elég sokk és meglepetés ért.

– Elmegy megnézni a tetemet? – kapta föl a fejét Jerenn, talán kissé érdeklődőbb arckifejezéssel, mint illett volna.

– Nem hinném – mélázott Cassian, azután a portréra mutatott. – Főként, ha egészen biztos vagy benne, hogy ő az, akit láttál.

– Bízhat bennem, uram – felelte Jerenn öntudatosan. – Nézze csak ezt a kis forradást a homlokán.

Cassian figyelmesen szemügyre vette a képet. Most vette csak észre a halvány foltot Ladamair homlokán, hajának vonala alatt. Hogy Jerenn egyáltalán megjegyezte, ez éppen elég bizonyíték volt a fiú megfigyelőképességét illetőleg. Semmi kétség: Jerenn nemcsak lelkiismeretes volt, de elég aprólékos is.

– Most mit szándékozik tenni? – A fiú arcán szenvedélyes érdeklődés tükröződött.

– Először is meggyőződöm róla, hogy gyorsan ágyba mész, és ott is maradsz – válaszolta az elf ellentmondást nem tűrő hangon azután talán felkeresem Ilfaralek akarentust.

 

Cassian tehát ismét visszatért a barakkokhoz, és – várakozásának megfelelően – egy Tarlanth letartóztatásán ujjongó kémfőnököt talált. Ilfaraleknek érthetően nem sok kedve volt hozzá, hogy különösebben aggassza magát Cassian legújabb felfedezésein.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy már megint talált egy tanút, akinek a nevét nem árulhatja el? – húzta el a száját lekicsinylően.

Cassian lassanként úgy érezte, hogy kezd elege lenni Ilfaralekből. A kémfőnök teljesen tisztában volt vele, hogy az elf nem említheti meg Jerenn nevét, hacsak nem akarja bajba keverni a fiút, a legkevesebb, amit a forró fejű fiatalember elkövetett, hogy hamis kapubelépőt használt, ráadásul az elf tudomása és engedélye nélkül. Ilfaralek mindezt tudta, ahogy azt is, hogy csakis Jerenn lehet az a bizonyos tanú. Mégis, eszébe sem jutott megkönnyíteni Cassian helyzetét, sőt, mintha legnagyobb megelégedésére szolgált volna, hogy sikerült sarokba szorítania az elfet. Cassian nem tudta mire vélni ezt a magatartást, hiszen Ilfaralek az utóbbi napokban kifejezetten segítőkésznek látszott.

– Egy ismeretlen tanú bejelentést tesz valakiről, akit soha azelőtt nem látott – gonoszkodott Ilfaralek. – Nem valami meggyőző, vagy ön nem így látja?

– Legalább odaküldhetné néhány emberét, hogy vizsgálják meg a helyszínt. – Cassian igyekezett magabiztosabbnak látszani, mint ahogyan érezte magát.

– Ó, feltétlenül – húzta föl a szemöldökét Ilfaralek. – Mindazonáltal ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy minden katonámra szükségem van a közeledő ünnepek miatt. Ezzel együtt ki fogom vizsgáltatni az ügyet.

Nyilván sokkal sürgősebb lenne neked a dolog, ha Ziraldesh történetesen nemes volna elég pénzzel és befolyással ahhoz; hogy beleszólhasson, ki üljön a te székedbe! – gondolta dühösen az elf, aztán sietve elhessegette a kisszerű gondolatot.

– Ebben biztos vagyok. És abban is, hogy az emberei nem fogják szükségtelenül háborgatni Tarlanth fiát, amíg az apja letartóztatás alatt áll. A fiú beteg, Ilfaralek. Egyébként pedig halvány fogalma sincs az apja üzleti ügyeiről.

– Ebben soha nem lehetünk elég biztosak – felelte a kémfőnök fensőbbséges arccal. Kissé nevetségesen festett tábornagyi egyenruhájában, mellén kitüntetésekkel és érdemérmekkel, amelyeket nyilvánvalóan nem a harcmezőn szerzett. Viselkedése szép lassan kezdett hozzáidomulni a külsejéhez.

– Ne vicceljen – fortyant föl az elf. – Biztos, hogy ön is találkozott a fiúval. Nagyjából annyit tudhat az üzletről vagy a helybéli nemesség szövevényes kapcsolatairól, mint maga meg én a halottidézésről.

Ilfaralek kelletlenül bólintott.

– Rendben van – dörmögte. – Intézkedem, hogy kapjon három szobát saját használatra, adják melléje a dajkáját, és hogy az embereim ne legyenek az útjában. Különben is összeszedtek már mindent, ami mozdítható volt.

– Tarlanth bevallott már valamit?

– Tréfál? Igencsak kemény dió lesz az öreg. De ne aggódjon, előbb-utóbb énekelni fog.

– Mondja, nem zavarja, hogy egy újabb halottat találtak, jóval azután, hogy Tarlanth-ot őrizetbe vették?

– Ugyan már! Hiszen éppen ön mondta az imént, hogy a fiú már jóval előbb eltűnt – vágta rá diadalmas arccal a kémfőnök. – Azonkívül valószínűnek látszik, hogy Tarlanth nem maga követte el a gyilkosságokat. Még ha őt terheli is a felelősség, bizonyára fölbérelt valakit, hogy végezze el a piszkos munkát helyette. Már jóelőre kiadhatta a parancsot Ladamair meggyilkolására... De már mondtam, hogy ki fogom vizsgáltatni az ügyet, Cassian.

Azzal a kémfőnök visszafordult az íróasztalához, és kigöngyölített egy papírtekercset, melyen jól kivehető volt a főkormányzó pecsétje. Cassian megértette a célzást, és sietve távozott.

Megkönnyebbült, mély lélegzetet vett a hűvös, esti levegőn, ahogy maga mögött hagyta a kivilágított hivatali helyiségeket. A szél feléje sodorta az este hangjait: a lovak nyerítését az istállók felől, a matrózok kiáltásait, ahogy odalenn, a folyóparton ittak, daloltak, verekedtek, élték mindennapjaikat; a katonák öblös nevetését a közeli kantinból. Cassian nem igazán tudta eldönteni, mitévő legyen. Amíg nem beszélt Ziraldesh-sel, nem tudott továbblépni. Megtehette volna, hogy saját maga veszi szemügyre azt a bizonyos kunyhót a lerombolt negyedben, de ennek nem sok értelmét látta. Amúgy sem talált volna egyebet, mint amit Jerenn már részletesen elmondott neki. A többi Ilfaralek és a katonái dolga. Valahogyan az volt az érzése, hogy már minden részletet pontosan ismer, amire szüksége lehet, és valójában nem maradt más dolga, mint összeilleszteni őket, a kép azonban elmosódott volt, és sehogyan sem akart összeállni. Feszültnek és izgatottnak érezte magát, felfokozott tettvágy forrongott benne, de ezzel nem tudott mihez kezdeni.

Hirtelen az az érzése támadt, hogy jobban kellene figyelnie Lynre. Igyekezett megnyugtatni magát azzal, hogy a dolognak ezt a részét már megoldotta. A fiú ma éjjel különben sem lehet veszélyben. Még nem volt rá példa, hogy a gyilkos kétszer csapjon le ugyanazon a napon, vagy éjszakán.

Az is az eszébe jutott, hogy talán értesíthetné Shusalát a fia haláláról. Semmi szükség rá – rázta meg a fejét – már amúgy is tudja.

Minthogy nem akarta megfosztani Kendrecket, a kocsist a régóta megérdemelt pihenéstől, ezúttal gyalog jött, ezt most utólag nem is bánta. Fürgén kisietett a kapun, és eltűnt az éjszakában. Kedvére volt, hogy beleolvadhatott a főutcán nyüzsgő tömegbe, akik a légió vigyázó tekintetétől követve, védetten és biztonságban sétálgattak föl és alá. Ráérősen végigbandukolt a főutcán, majd északnak fordult, remélvén, hogy ahová igyekszik, ott végre megtalálja a nyugalmat, amire gondolatainak rendezéséhez szüksége volt.

 

A zikkurátokat igen nehéz volt megközelíteni. Mivel az ünnepekre érkezettek csaknem mindannyian fel akarták keresni a város eme látványosságát, a katonaság szigorúan ellenőrizte a környéket. Cassiannak ismét a birodalmi jelvényére volt szüksége, hogy egyáltalán szóba álljanak vele. Amikor végezetül átengedték, elégedetten sétált föl a lépcsőkön, és hamarosan sikerült alkalmas helyet találnia, ahol békében üldögélhet, és rendezgetheti a gondolatait. Tudta, hogy az adott pillanatban ez a legtöbb, amit tehet, engedte hát, hogy a képzelete szabadon csapongjon, és a féléber álmok ismét megrohanják.

Legnagyobb meglepetésére gondolatai nem a közelmúlt eseményei körül kalandoztak. Eszébe jutottak Karnandban töltött napjai, az ősi relikviák, amelyek mélyen a különös, szivárványszínű homok alatt lapulnak, melyet a régmúltban élt legendabéli állatok vére festett színesre. Hála a szenvedélyeknek, csak a felszín közelében lévő sírokat kellett megvizsgálnia, a mélyebben fekvők köztudottan olyan veszélyeket tartogattak, amelyeknek még a mágikus védelem sem tudott ellenállni. Ez volt az egyetlen eset az életében, hogy egyedül kellett szembenéznie egy Rémmel, és – noha bűvös öve abból a sírból származik – ez a kaland csaknem az életébe került. Ez a szörnyű találkozás tanította meg arra, hogy valójában milyen rettenetes hatalommal bírnak ezek a teremtmények – az a Rém majdnem kiirtotta a karnandi Carinciakat. A tanulság keserű volt, de egy életre szólt. Halálnál is szörnyűbb végzettel kellett szembenéznie, de túlélte. Ez a sikeres nyomozás alapozta meg későbbi hírnevét, és egyszer s mindenkorra megtanulta azt az örök igazságot, hogy ami nem öli meg, az erősebbé teszi.

Azon tűnődött, vajon miért jutott eszébe ez a réges-régi történet. Ezt a várost nyilvánvalóan nem kísérti Rém – ezúttal nem kell szembenéznie a gonosznak ezzel az arcával helyzete sem annyira kétségbeejtő, mint akkor. Vállat vont, és megdörzsölte a szemét.

Csodálkozva látta, hogy a hajnal első fényei már feltűntek a láthatáron, az éjszaka köntösének szélet halvány derengés festette vörösre. Hirtelen rádöbbent, hogy legalább öt-hat órája ücsörög itt. Nem érezte magát álmosnak, az álmodozás jobban fölfrissítette, mint ha aludt volna.

Lesétált a lépcsőkön. Jól esett egy kicsit kinyújtóztatnia az éjszaka hűvösétől elgémberedett tagjait. Odalent szembetalálkozott Shusalá-val, aki türelmesen várakozva álldogált a lépcsők aljában.

– Sejtettem, hogy itt találom – mondta a nő egyszerűen.

– A férje hazaérkezett?

– Igen. Nagyon fáradt, de hajlandó beszélni önnel, ha ez önnek is megfelel – felelte Shusala szelíden.

– Ez igazán kedves tőle – mondta Cassian megnyugtatólag. – Remélem, ő is rájött, hogy nincs félnivalója tőlem.

A nő lehajtotta a fejét.

– Nem találta meg a fiamat.

– Nem. – Cassian mindössze ennyit tudott kinyögni. Már nem volt annyira biztos előbbi megérzéseiben. Szerette volna elkerülni, hogy neki kelljen közölni Shusalával a megrázó hírt, így jobb híján azt hozta föl magának mentségül, hogy tulajdonképpen nem is látta a holttestet. A nő azonban szomorúan így szólt:

– Tudja, hogy meghalt, igaz?

– Attól tartok, igen – szegte le a fejét Cassian. Egy fél lépéssel a nő előtt haladt, hogy ne kelljen a szemébe néznie.

– A férjem a fejébe vette, hogy megtalálja, és én nem tudom visszatartani. – A nő hangja még szomorúbban csengett, de egy kicsit mintha már beletörődött volna a megváltoztathatatlanba. Nyilván hosszabb ideje sejtette, talán már azóta, hogy megtalálta a levelet. Cassian mégis egészen biztos volt abban, hogy a nőnek sejtelme sincs, miért kellett a fiának meghalnia.

– Nem fogom elárulni neki – nyugtatta meg a nőt, majd egy halovány mosollyal hozzátette: – Sajnálom, hogy nem tudom fölajánlani a hintómat, de gyalog jöttem. A kocsisom rászolgált a pihenésre.

Megkönnyebbült, hogy elterelhette a szót Ladamairről. Még mindig nyomasztotta az a szörnyű kép, amelyet Jerenn festett a holttest megtalálásáról.

– Akkor menjünk az enyémmel! – karolt bele a nő, mintha védelmet keresne.

 

– Fogalmam sincs, mit akar tőlem. Zárjuk le ezt a témát egyszer és mindenkorra. Szeretnék végre aludni menni – dörmögte Ziraldesh, fáradtságtól kivörösödött szemekkel. Szemlátomást a szokottnál is kevésbé volt közlékeny hangulatában.

– Néhány általános kérdést szeretnék csupán föltenni önnek – kezdte óvatosan Cassian. – Biztosíthatom róla, hogy...

– Igen, tudom – vágott közbe fáradtan Ziraldesh. – Semmi oka gyanakodni rám. Az áldozatok többségét nem is igazán ismertem, különben sincs sok üzleti érzékem.

– Úgy vettem észre, hogy valaki kifejezetten a város ifjúságát választotta célpontjának. Nem sokkal Daralec halála után a fiát is megölték, Mordain is azért lett öngyilkos, mert a fiát brutálisan lemészárolták. És itt vannak az ikrek... Schavian gyermekeinek a halála értelmetlennek tűnik.

A felvetés nem volt túlságosan diplomatikus, hiszen Ziraldesh éppen az eltűnt mostohafiát kereste. Úgy látszott azonban, hogy a varázsló nem veszi észre a nyilvánvaló összefüggést.

– Mit akar ezzel mondani?

– Ön jónéhányat tanított az előkelő házak gyermekei közül – mondta Cassian – közöttük Schavian ikreit is, ha jól értesültem.

– És Daralec fiát is, ha már itt tartunk – felelte a férfi éles hangon. – Mordain fiához azonban semmi közöm. Remélem, nem tart gyermekgyilkosnak!

Cassian kezdte elveszíteni a türelmét.

– Már mondtam, hogy nem – vágott vissza mérgesen. – Mindössze azt szerettem volna tudni, nem vett-e észre valami említésre méltót.

– Fogalmam sincs, mit akar tőlem – hebegte Ziraldesh.

Ez volt az a pillanat, amikor Cassian már egészen biztos volt benne, hogy a férfinek van valami rejtegetnivalója.

– Elvégre ön varázsló – kezdte kimérten. – A gyilkosságok egy részét nyilvánvalóan mágia segítségével követték el. Ilfaraleknek még idejében kiküldött egy szellemidézőt, hogy vizsgálja meg Crielle holttestét, de semmit nem talált. Ám én magam is használtam bizonyos mágikus módszereket, s nemcsak azt sikerült megállapítanom, hogy használtak mágiát, de azt is, hogy ezt milyen ügyesen álcázták.

– Nem is gondoltam, hogy ön varázsló – kapta föl a fejét Ziraldesh.

– Igen tehetséges vagyok – bólintott Cassian. A nagyképű megjegyzést némi könnyed önirónia hatotta át, ám mindez nem tűnt föl az álmatlan éjszakától és a többórás utazástól kimerült varázslónak.

– Akkor hát megtudta, amit akart – mormolta beletörődően Ziraldesh. – Kíván még valamit?

– Ez az Aralesh nevű mágus foglalkoztat – felelte Cassian. – Nem sikerült rájönnöm, mi kapcsolja össze a sorsát a többiekével. Az ikrek esetében legalább látok némi összefüggést a többi gyilkossággal, legalábbis azt, hogy fiatalon haltak meg. Ám az, hogy Aralesh hirtelen megőrült, nem köthető sehová.

– És?

Cassian észrevette, hogy Ziraldesh arcán a nyugtalanság árnya suhan át.

– Erős a gyanúm, hogy Aralesh-t olyasvalaki állította félre az útból magatehetetlenné téve őt, aki közelről ismerte, talán a tanítványa volt. Olyasvalaki, aki rosszra akarta használni a megszerzett tudást, és félt, hogy Aralesh rájön, ki állhat a várost fenyegető baljós események mögött.

– Hiszen Tarlanth-ot már letartóztatták – motyogta Ziraldesh.

– A helyzet valóban így áll – mondta Cassian csöndesen. – Ezzel együtt nem hiszem, hogy tényleg ő áll a gyilkosságok mögött.

– A nyomorult gazember! – tört ki Ziraldesh. – Őszintén remélem, hogy egy szép napon lecsapják a fejét.

Cassian figyelemreméltónak találta ezt az érzelemkitörést. Vajon miért gyűlöli ennyire Tarlanth-ot ez a varázsló?

– Úgy tudom, ön meglehetősen jól ismerte Aralesh-t – makacskodott az elf.

– Már mondtam, hogy csak igen keveset találkoztunk.

– De arról csak tudott volna, ha ígéretes tanítványa akad, vagy rendszeresen együtt dolgozik valakivel. Esetleg arról is, ha olyasmivel foglalkozik, amivel nem lett volna szabad...

A varázsló láthatóan elsápadt e szavak hallatán. Cassian ezért így folytatta:

– Ugyan már, Ziraldesh, hiszen mindketten tudjuk, hogy szellemidéző volt. A hatóság sok mindent elnéz e diszciplína beavatottjainak...

– Fogalmam sincs, miről beszél – válaszolta hűvösen Ziraldesh.

– Ne vicceljen már! – vágott vissza dühösen Cassian. – Furcsa is lett volna, ha Aralesh nem ártja bele magát a halottak dolgaiba, ha nem gyűjt kétes eredetű varázskönyveket, vagy ha nem űz veszedelmes szertartásokat. Azt hiszem, ezen senki sem lepődik meg különösebben. Végig az volt az érzésem, hogy az ön elzárkózásának oka a félelem, hogy mindez napvilágra kerülhet... Annál is inkább, mivel, ha jól sejtem, ön is foglalkozott ilyesmivel!

A férfi föl akart ugrani a székéből, de Cassian elkapta a kezét, és visszakényszerítette a székébe.

– Higgye el – folytatta –, nem azért jöttem ide, hogy megtudjam, mit csinálnak maguk, szellemidézők a szabad idejükben. De az idő sürget, nyolcan már meghaltak, és a sor talán még folytatódhat...

A férfi felkapta a fejét, és úgy bámult Cassianra, mint aki kísértetet lát.

– Azt mondja, nyolcan?

Cassian későn jött rá, hogy elszólta magát.

– Megölték a fiamat! – ordította Ziraldesh, szemlátomást minden önuralmát elveszítve. – Miért nem mondta meg?!

– Még magam sem vagyok biztos benne – mentegetőzött ügyetlenül az elf.

– Maga tudta! – Ziraldesh néhány másodpercig dühödten vicsorgott, majd arcát a tenyerébe temetve zokogni kezdett. Cassian letérdelt mellé, és szótlanul a vállára tette a kezét.

A férfi sírása lassacskán alábbhagyott, amikor a felesége megjelent az ajtóban. Shusala dermedten állt, sápadtan bámulta a két férfit.

– Nem akartam elmondani neki – szólt Cassian szégyenkezve. A nő közelebb lépett, letérdelt kettőjük mellé, s miközben az elf némán odébb húzódott, nyugtatólag átölelte a kétségbeesett embert.

– Azt hiszem, el kellene mondanod neki – tanácsolta szelíden a férjének.