33

Cassian hirtelen felriadt, úgy érezte, mintha csak pár perce nyomta volna el az álom. A fia halálhírétől összetört Ziraldesh arca kísértette. Az elf szíve elszorult a gondolattól, úgy érezte, azonnal tennie kell valamit.

Nem tudott újra elaludni, de az álmok ébren is háborgatták. Élesen látta maga előtt a két fiatal elf arcát, akik annyira hasonlítottak egymásra, hogy az még ikrek esetében is rendkívüli volt. Cassiannak rossz előérzete támadt a fiú nőies vonásai láttán. Nem voltak előítéletei, de ezt természetellenesnek találta. Balsejtelemtől gyötörve mászott ki végül az ágyból, aggodalom és nyugtalanság között hányódva. Enyhén borzongott, kapkodva húzta magára szétszórt ruháit. Szeretett volna minél előbb megbizonyosodni róla, hogy Lyn épségben van.

Leszaladt a lépcsőn, és bekukkantott a konyhába. A szakácsnő éppen ínycsiklandóan illatozó pecsenyét húzott elő a kemencéből. Az elf orrlukai kitágultak.

– Reggelinek kissé nehéz étel, de most nem bánom – mondta vidáman. A szakácsnő döbbenten pillantott föl rá.

– Vacsoraidő van, uram.

Az elfnek leesett az álla. Az ablaktalan konyha hátsó ajtaját kinyitva meggyőződött róla, hogy odakint már teljesen besötétedett.

– Magasságos szenvedélyek! Mennyit alhattam?

– Nagyjából tíz órát, uram. Jerenn szólt, hogy ne háborgassuk. Azt mondta, pihenésre van szüksége.

– Igen? Hol az a pimasz kis csirkefogó? Persze, megint odakint szaglászik. Leszedem a...

– Várjon, uram! Itt van valahol...

– Hagyjuk – legyintett az elf. Most már magára volt dühös, amiért átaludta az egész napot. – Inkább adj egy szelet kenyeret, és egy darabot ebből a húsból. Jobb lesz, ha sietek.

A szakácsnő csalódottnak tűnt, így Cassian sietve biztosította, hogy sokkal szívesebben maradna itthon vacsorára. Az ínycsiklandozó pecsenyére nézve ezt igaznak is érezte.

Az ajtón kifelé mentében, kezében a sebtében összecsapott harapnivalóval, Jerennbe botlott.

– Parancsol valamit, uram?

– Igen – reccsent rá az elf. – Gyere velem!

Jó ötletnek látszott magával vinni a fiút. Ha valami baj történik, nem árt, ha olyan hírnököt küld Ilfaralekhez, akit a kémfőnök is ismer.

– Hasznos lenne, ha a késedet is magaddal hoznád – figyelmeztette a megilletődött fiút.

– Veszélyes helyre megyünk? – kíváncsiskodott a fiú. Szemlátomást nehezen tudta eldönteni, hogy izgalmas kalandokra vágyjon inkább, vagy a jól ismert helyek biztonságára.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Cassian – Nem nagyon hinném, de jobban tesszük, ha vigyázunk.

A hintó nemsokára begördült Tarlanth háza élé. Noha a házat körülvevő katonák unottnak tűntek, Cassian elégedetten nyugtázta, hogy az ajtókat megfelelően őrzik. Szóba elegyedett a bejáratnál álldogáló tiszttel.

– Csak néhány embert küldtem be, uram – jelentette a tiszt. – Az a kis csirkefogó azt mondta, nem akarja, hogy teletömjem a házat katonákkal. Nyamvadt kis taknyos! De ne aggódjon, uram, a legjobb embereimet ültettem a szobája elé, és velük van Tashiri, a légió egyik varázslója is. Senkit nem engednek se ki, se be.

– Nagyszerű – mondta Cassian. – Ha nem bánja, váltanék néhány szót ezzel a Tashirival.

– Ahogy akarja, uram – felelte megkönnyebbülten a tiszt.

Cassian belépett az ajtón, és felment a széles lépcsősoron a Lynnek fenntartott szobákig. Odafönt a gyér megvilágítás ellenére is jól láthatta a nyugodtan üldögélő három alakot. A keszeg varázsló mellett két megtermett ork üldögélt, a szellemi és a fizikai erő egyesítéseképpen.

Csak amikor már egészen közel ért hozzájuk, akkor vette észre, hogy mindannyian halottak. Látszólag nyugodtan üldögéltek, ám arcukon fájdalmas haláltusa görcsei tükröződtek, ereik pedig kidagadtak a bőrük alatt. Szemlátomást a már jól ismert kígyóméreg végzett velük, az, amellyel Cassian az utóbbi napokban gyakran találkozott. A szíve a torkában dobogott, ahogy lenyomta a Lyn műtermébe vezető ajtó kilincsét.

A teremben elkeseredett küzdelem nyomai mutatkoztak. A vásznakat széthajigálták, egy részük darabokra szakadt. Az elf nem tudta mire vélni az értelmetlen pusztítást. Reménykedve kiáltozta a fiú nevét, de nem érkezett válasz. Az első pillanatban előrántotta mágikus tőrét, majd kis gondolkodás után inkább a lábán lapuló szkarabeuszhoz folyamodott. Óvatosan a padlóra helyezte, és hagyta, hadd végezze a feladatát. Odakintről ekkor hangozott föl Jerenn meglepett kiáltása, a fiú néhány lépésnyire lemaradt, és csak most fedezte föl a halottakat.

Cassian felrántotta a Lyn hálószobájába vezető ajtót. Mozgást látott a szoba túlsó oldalán – gyors mozdulattal a tőréhez kapott, Hamar rájött azonban, hogy csak a hatalmas állótükör tréfálta meg. Csípős tömjénillat töltötte be a levegőt. A szkarabeusz halk ketyegéssel ballagott végig a fal mentén, Cassian csaknem fölkiáltott a mesés bizonyíték láttán, a bogár fölött, a falon egy test alakja látszott kirajzolódni, mintha csak az imént sétált volna keresztül rajta.

– Elvitték! – tört ki dühösen az elf. – A szenvedélyek haragjára, csak tudnám, hová.

– Ki tudhatja, uram? – válaszolta tétován Jerenn.

– Ziraldesh! – csapott a homlokára az elf. – Ha valaki, hát ő tudhatja. Eddig is gyanítottam, hogy még mindig rejteget előlem valamit, de most már egyenesen biztos vagyok benne. Mynbruje-re! Tudtam, hogy magammal kellett volna hoznom Aralesh könyveit. Abból talán rájöttem volna...

Visszadugta tőrét a hüvelyébe, és egy másodpercig tanácstalanul ácsorgott.

– Itt maradhatok, és hírt adhatok róla, ha bármi történik – mondta Jerenn kétkedő arccal. – Azazhogy nem is. Jobb lesz, ha inkább átvizsgálom a titkos járatokat a pincében. A fiú odalenn is elrejtőzhetett. Tudom, hogy ismerte a járatokat, hiszen néhányszor összeakadtunk a pincében, és a nagy részüket éppen én mutattam meg neki.

– Jól meggondoltad? – nézett vissza rá az elf. A mágikus szkarabeusz azonban azt mutatta, hogy a titokzatos alak jónéhány perce eltávozott már a falon keresztül. Jerenn tehát nincs közvetlen veszélyben, és legalább jól ismeri a házat.

– Rád bízom, cselekedj legjobb belátásod szerint – mondta végül Cassian. – Sietek vissza.

Az elf leszaladt a lépcsőkön, végigviharzott a meglepett őrök sorfala között, még csak válaszra sem méltatva a meghökkent tisztet. A hintójába pattant, és odakiáltott Kendrecknek:

– Gyerünk Ziraldesh-hez!

A kocsis olyan vágtára ösztökélte a lovakat, hogy az éppen csak elhelyezkedő elf a kocsi hátsó falának penderült, és alaposan beütötte a fejét. A hintó eltűnt az éjszakában.

Cassian hangos dörömbölésével kis híján beszakította Ziraldesh házának ajtaját. Amikor az hirtelen föltárult, talán fel is döntötte volna az eléje siető szolgát, ha az nem ugrik félre az elf arckifejezése láttán.

Shusala dermedten állt a nappaliban.

– A dolgozószobájában van – suttogta. – De hát mi történt?

Cassian egyenest a dolgozószoba ajtajához rohant, lelkiekben fölkészülve rá, hogy kitartó szópárbajt vív a varázslóval. Biztos volt benne, hogy Ziraldesh rejteget előle valamit, és nem volt ideje udvariaskodni. Az előre kitalált szavak azonban sohasem hagyhatták el az ajkát.

Kővé dermedve, szótlanul szemlélte az irtóztató látványt, amely eléje tárult a pislákoló gyertyák gyér fényében.

A padlónak csaknem a negyedét beborították Ziraldesh maradványai. A férfit igen precízen fölnégyelték, s végtagjait szinte sebészi pontossággal lehasították a törzséről. Fejét az íróasztalára helyezték, homlokától mély vágás húzódott az arcán keresztül. Bár mindent vér borított, egy csepp sem tapadt belőle a gyilkos kezére vagy testére.

A nő nyugodtan állt, kezében bizarr fegyverével. Cassian dermedten bámult a vértől maszatos csontgömbre, melyből díszes, ezüstözött, karomszerű kampó állt ki – a nő nyilván ezzel ejtette a szörnyű vágásokat. Legnagyobb megdöbbenésére a kampó mintha fölszívta volna az áldozat vérét, és a gömb vöröses fénnyel derengeni kezdett.

Cassian azonnal felismerte a nőt. A zöld szemek ragyogása összetéveszthetetlen volt, őt látta a lerombolt negyed alagútjában, mielőtt a tűzvihar kis híján elpusztította. Ha a nőnek lett volna elegendő ideje rá, hogy újra használja pusztító képességét, az elfet aligha védték volna meg mágikus amulettjei. Előrántotta tőrét, és a gyilkosra vetette magát.

A fekete fürtökkel keretezett arcot vérfagyasztó grimasz torzította el, és a tökéletes ajkak rémisztő vicsorgásra húzódtak. A nő egy vadmacska ügyességével tért ki előle, és – mint egy sarokba szorított fenevad – hátát a falnak vetette. A szilárd kőfal azonban nem állt ellen az érintésének, a nő teste úgy tűnt el benne, mintha vízbe süllyedt volna. Az elf villámgyorsan utánakapott, de már nem érhette el. Tehetetlenül bámult utána.

Dühében egy helyen fölhasította a falat borító kárpitot, de rájött, hogy ez fölösleges pusztítás. Hamar visszanyerte hidegvérét, átrohant a szomszéd szobába, ahonnan díszes kétszárnyú ajtó vezetett a kertbe. Az elf úgy robbant ki rajta, mintha szárnyak röpítenék. A nő karcsú alakja hihetetlen sebességgel távolodott az éjszakában, már csak elmosódó árnyék volt, amely észak felé száguldott.

Cassiannak esélye sem volt arra, hogy lépést tartson vele, és mire kifulladva a főutcához érkezett a gyilkos már eltűnt.

Az elf lihegve állt, fél kezével egy falnak támaszkodva. Ekkor jutott csak eszébe, hogy mágikus szkarabeuszát Tarlanth házában hagyta. Dühös volt magára, a hasznos szerkezet minden bizonnyal a nő nyomára vezette volna, bármilyen erős mágikus álcázást használt is a mindenre elszánt gyilkos.

Nincs mit tenni – gondolta tehetetlen dühvel. Nyakába kapta a lábát, és futni kezdett a villa felé, amelyben nemrégiben még Lyn lakott.

Jerenn lélegzetét visszafojtva lopakodott a pincében, százszor is megbánta már, hogy előhozakodott ezzel az őrült ötlettel. Az őrök odakint nem sok jelét mutatták, hogy veszély esetén készek lennének a segítségére sietni. Már éppen azon volt, hogy elhagyja ezt az átkozott házat, ám kíváncsisága erősebb volt félelménél. Hevesen dobogó szívvel visszatért Lyn hálószobájába. Azt remélte, találhat valami nyomot, egy apró részletet, amely elkerülte Cassian figyelmét. Az ajtóban állva megpillantotta az apró szkarabeuszt, amelyet az elf ottfelejtett. Óvatosan fölemelte a földről, és a tenyerébe vette.

Legalább ezt odaadhatom neki – gondolta. Biztosan mágikus, vagy legalábbis értékes, máskülönben miért tartaná a lábszíjában? A gondolattól kissé felvidámodva az ágy melletti asztalkára állította a bogarat, és nekikezdett, hogy átvizsgálja a szobát. Szeme megakadt a nagy ruhásszekrényen, és elgondolkodva kinyitotta, hogy bekukucskáljon. Finom anyagból varrt ingeket látott. Szeme már azelőtt is sokszor megakadt Lyn ruháin, melyek könnyűek és kényelmesek voltak. Egy pillanatra az is végigfutott az agyán, hogy fölpróbálja válamelyiket, de aztán hamar jobb belátásra bírta magát.

Finoman összerázkódott, amint észrevette, hogy keze olyan helyen kotorászik, amely valójában nem is létezik. A ruhásszekrény sokkal keskenyebbnek látszott, mint amilyen mélyre a karjai benyúlhattak. Zavarodottan belemarkolt egy ingbe, és kirántotta. Már éppen azon volt, hogy a fejét is bedugja, amikor szeme sarkából vibrálást érzékelt a szemközti falon. Sietve becsukta a szekrényajtót, és eltűnt az ágy alatt, remélve, hogy a hosszú ágyterítő eltakarja.

Szívét félelem szorította össze, amint hallotta, hogy valaki erősen zihálva a szobába lép.

Jerenn nem merte feljebb emelni az ágyterítőt, mert attól félt, hogy megláthatják. A takaró azonban nem ért egészen a padlóig, így a szoba egy részét szemmel tarthatta. Pillantása a hatalmas állótükörre esett. Mozdulni sem mert, amint rájött, hogy a tükörben talán ő is láthatóvá válhat. Csöndesen reménykedett benne, hogy a lány nem vette észre. Ő azonban szerencsére körül sem pillantott, a fiú arca egyébként is alig volt kivehető az ágyterítő árnyékában.

A lány zöld és barna árnyalatú ruhákat hordott. Szabásuk alapján jobban illettek volna egy kétkezi munkáshoz, de a finom és drága anyagok előkelő viselőre vallottak. Egy percig elgondolkodva álldogált a tükör előtt, azután lassan vetkőzni kezdett. Jerenn be akarta hunyni a szemét, de úgy érezte, képtelen rá.

A nő lassan kibújt bőrcsizmájából, levette zekéjét, majd az ingét – már csak könnyű alsóneműt viselt. Jerenn jól láthatta a hátát, sápadt bőrén finoman rajzolódott ki csontjainak kontúrja. A tükör félig-meddig megmutatta arcát is, mely valósággal lángolt, szemében pedig furcsa, kegyetlen tűz égett. Habár elég magas volt ahhoz, hogy felnőtt nőnek tűnjön, vékony karja, apró melle inkább gyereklánynak mutatták. A fiún jeges rémület lett úrrá, melybe sötét balsejtelem vegyült.

A lány kibújt a fehér alsóneműjéből, és néhány másodpercig mezítelenül állt a tükör előtt. Kedvtelve nézegette magát, majd kezeit lassan a tarkójához emelte.

Annak láttán, ami történt, Jerenn csaknem hangosan felnyögött. Legnagyobb megdöbbenésére a lány a saját hajába markolt, s csaknem kettészakította az arcát. Jobb kezével a húsába tépett, amely vékony rétegben hasadt le, mint a kígyó levedlett bőre. Bal keze a haját szaggatta, amely élettelen gomolyagként hullt alá.

Amint végleg lepergett róla a tovatűnt illúzió megerősítését szolgáló mágikus anyag és az álcát tökéletessé tévő paróka, Lyn állt a szoba közepén, némán bámulva magát az embermagasságú tükörben. A zekéhez hajolt, amelyet az imént viselt, és féltő mozdulattal előhúzott belőle valamit.

A test nyilvánvalóan egy leányé – gondolta zavartan Jerenn, de csak a szenvedélyek tudnák megmondani, miféle lélek lakozik benne!

Ekkor látta csak meg, mit tart a kezében Lyn, első pillantásra leginkább egy csontból készült gömbnek tűnt, melyből hegyes ezüstkarom állt ki. Lyn erősen megmarkolta, s hirtelen a gyomrába vágta a különös tárgyat, majd sikoltva térdre hullott. Jerenn önkéntelen mozdulatot tett, hogy elhagyja rejtekhelyét, és a segítségére siessen, de ösztönei azt súgták, hogy lapuljon, s várjon. Mint már annyiszor, most is az életét köszönhette óvatosságának.

A sikoltás gurgulázó nyögdécseléssé változott, majd ismét éles, fülsértő sivítássá erősödött. Jerenn-nek csak ekkor tűnt föl, hogy sehol nem lát vért. A különös eszköznek halálos sebet kellett volna ejtenie, ennek azonban nyoma sem volt. A lány még mindig a gyomrára szorította a kezét, lassan fölemelkedett, és megállt a tükör előtt. Jerenn hányingerrel küszködve nézte végig, ahogy Lyn óvatosan kihúzza testéből a horgas ezüstkampót – arca megfeszült a fájdalomtól. Úgy festett, mintha valamiféle különös, ocsmány szertartást végezne. Szája szélén keskeny vérpatak futott le, melyet gyorsan letörölt a keze fejével.

Odakintről lábak dobogása hangzott fel, amint valaki eltéveszthetetlenül a szoba felé közeledett. A leány viselkedése hirtelen megváltozott, még mindig a kampót szorongatva ismét térdre esett, és Jerenn hitetlenkedve bámulta, ahogy a csontgömb szinte eggyé válik ujjaival, és a finom kéz természetellenes módon fémesen csillogó karommá változik. Az ajtó kicsapódott.

Cassian megkövülten állt az ajtókeretben. Szeme végigfutott a széthányt ruhákon, és megállapodott a levetett álca maradványain. A következő pillanatban tőre már a kezében volt. A karmos gömb a levegőbe emelkedett, és sistergő, örvénylő fémgolyót repített ki magából, mely röptében négyfelé esett szét. Mindegyik része egy-egy  karhosszúságú pengévé változott, melyek az elf végtagjait vették célba. Cassian összerándult, ahogy a pörgő pengék becsapódtak, de – noha arcán pokoli fájdalom tükröződött – Jerenn láthatta a lány reakciójából, hogy a támadás nem érte el a kívánt hatást. A mágikus öv védőereje megmentette az elf életét, Jerenn azonban nem tudhatta ezt. A végsőkig elszánt arccal kifelé kezdett kúszni búvóhelyéről.

A lány hosszú, elszíneződött pengéjű kést kerített elő valahonnan. Ahogy az elfre vetette magát, körülötte bíborvörösen izzani kezdett a levegő, Jerenn arcát hőség csapta meg. Cassian gyors mozdulattal elkapta a lány kést markoló kezét, a másik kezével pedig feléje lendítette a tőrét, amely mintha láthatatlan páncélba ütközött volna. A nő közelsége olyan égetően forró volt, hogy fájdalmában felkiáltott.

Az elemitűzvarázslat lassanként áttört mágikus védelmén is. A falon lógó vastag kárpit füstölni kezdett, ahogy a lány mezítelen teste hozzáért. Most a nő került lépéselőnybe, szabad kezével keményen homlokon vágta a férfit, fémes karmai mélyen beleégtek a húsába. Cassian fölordított a kíntól, és elengedte a nő csuklóját, lábai megroggyantak, és érezte, hogy érzékei hamarosan cserbenhagyják. Saját égett húsának bűze az orrába csapott. A lány két kézzel a feje fölé emelte a gömböt, és győzedelmes arccal lesújtani készült.

A végzetes csapás azonban nem érkezett meg. Jerenn vérben forgó szemmel pattant elő az ágy alól, szúrásra lendítve kését. A penge keresztülhatolt a bőrön, az izmokon és csontokon, mit sem törődve a mágikus védelemmel.

A következő pillanatban Jerenn hátratántorodott, Lyn teste pedig szörnyű görcsbe rándult – attól lehetett tartani, nyomban kettéroppan a hátgerince. Minthogy minden mágikus erejét egy helyre összpontosította, láthatatlan pajzsot vonva maga elé, hogy kivédje az elf támadását, háta védtelen maradt. Elbizakodottságában nem számolt a lehetőséggel, hogy valaki a háta mögé kerülhet. A mezítelen test hörögve fetrengett a padlón, majd elnémult. De csak egyetlen pillanatra. Ezután Jerenn legnagyobb rémületére lassan ülő helyzetbe tornázta magát. Hátán vastag vérpatak csordogált lefelé, egyre növekvő tócsába gyűlve a szőnyegen. Jerenn valósággal megbénult a félelemtől, kezében megremegett a kés, és fémes csörrenéssel a padlóra hullt, ahogy a bosszúszomjas teremtmény vontatott mozdulatokkal föltérdelt.

A fiú még arra sem volt képes, hogy elfordítsa pillantását a tébolyodott, haragtól fűtött arcról. A lány ismét két kezébe szorította a csontgömböt, és az egyik fülétől a másikig átmetszette a saját torkát. Jerenn öklendezni kezdett, látván, hogy a lány a homlokába döfi az ezüstkampót, és ugyanazzal a mozdulattal lefelé rántva a torkáig fölhasítja az arcát. Végezetül minden erő elpárolgott az ujjaiból, féloldalra dőlt, szőke feje békésen pihent a padlón. Keskeny, sápadt bőrű hátából még mindig patakzott a vér.

Cassian mindeközben térdre emelkedett, sápadtan megérintette homlokán az elfeketedett, üszkösödő heget, arca fájdalmasan összerándult. Jerenn az ágyhoz tántorgott, és gyomra felmondta a szolgálatot.

Az elf gyöngéden az öklendező fiú vállára tette a kezét.

– Nyugodj meg! Vége – suttogta együttérzően.