23

Ahogy Jerenn hanyatt vágódott, hirtelen minden elsötétedett körülötte. Éppen csak neki akarta vetni a hátát a falnak, de nem érzett támasztékot maga mögött, és egyensúlyát elvesztve, teljes hosszában végigvágódott az egyenetlen kőpadlón. Hallotta, ahogy a zsákjában csörren valami, és megijedt, nem törött-e el valamelyik fontos felszerelési tárgy. A lámpás után tapogatózott a feneketlen sötétségben, és hamarosan meg is találta. Úgy látszott, épségben van. Néma csend és áthatolhatatlan sötétség vette körül – az iménti harci zaj és lábdobogás mintha egycsapásra félbeszakadt volna. Hiába hegyezte a fülét, még elfojtott, távoli hangokat sem hallott.

Hová tűnhettek a többiek?

Zsákjában kotorászva nagy nehezen megtalálta a tűzszerszámát, és tüzet csiholt a lámpába. Ahogy fellobbant az óvatos fény, Jerenn csodálkozva látta, hogy egy folyosó végén áll, amely nem vezet sehová, útját vastag, szilárd kőfal zárja el. Hogy nem álmodik, onnan tudta, hogy háta az ütés következtében még mindig erősen sajgott, annyira, hogy levegőt is alig kapott. Megpróbált kiegyenesedni, de a mozdulat újabb éles fájdalommal járt, felszisszent, és dörzsölgetni kezdte megviselt hátizmait. Szeme előtt egy pillanatra ismét felrémlett egy ütésre emelt ork csatabárd, mint az elkerülhetetlen végzet halálbiztos tudata – nem értette, hová tűnhetett hirtelen mindez. Egy pillanatig abban reménykedett, hogy talán valamilyen titokzatos, mágikus védelem Cassian eszköztárából segíthette a megmenekülésüket, elrepítve őket a közvetlen veszély színhelyéről ebbe a meghatározhatatlan alagútba. Csakhamar rá kellett jönnie azonban, hogy ez aligha lehetséges, minthogy az elfnek közel-távol nyomát sem találta, hiába suttogta, sőt, kiabálta reménykedve a nevét.

Hirtelen mintha elfojtott hangokat hallott volna, fülét a falra szorította, és valóban ki is tudott venni egy dühödten hörgő ork hangot, amint jól érthetően azt kiáltja: „Öljétek meg!” – aztán ismét csönd lett.

Jerenn elkeseredetten tapogatni kezdte a folyosó falát, hátha megtalálja a titkos kapcsolót vagy rejtekajtót vagy bármi mást, aminek bizonyára ott kell lennie valahol – máskülönben hogyan kerülhetett volna át olyan hirtelen a fal innenső oldalára? Már éppen azon volt, hogy dörömbölni kezd, ám a túloldalon hirtelen beállt csönd rosszat sejtetett. Jerenn szíve elszorult a gondolattól, hogy az elf talán már nincs is az élők sorában, ám csakhamar megnyugtatta magát azzal, hogy ez nehezen elképzelhető, hiszen a vérszomjas felszólítást nem követte csatazaj, fegyvercsörgés, vagy olyasféle tompa puffanás, mint amikor egy élettelen test eldől... Nem, az lehetetlen, hogy Cassian ilyen könnyen megadta volna magát! Bizonyára megúszta valahogy a támadást, noha kétségtelen, hogy nagy veszélyben lehet. Szeretett volna segíteni rajta, de hirtelenjében fogalma sem volt, hogy miképpen. Ujjai dühödten kaparták a kőfalat, ám mindhiába, nem talált rejtekajtót vagy átjárót.

Hirtelenjében ötlete csak egy akadt: minthogy a talaj elég egyenletesek tűnt, eszeveszetten rohanni kezdett, amerre a folyosó engedte, anélkül, hogy akár az orráig is látott volna. Tüdeje még mindig fájt, és erőlködve kapkodta a levegőt a gyorsuló iramtól. Úgy futott, mintha a saját életéről lenne szó, és csak reménykedni mert, hogy egy hirtelen kanyarnál nem ütközik teljes erejével a falnak. Szerencséjére hamarosan mintha halvány fényt látott volna derengeni, szűk oldalfolyosó ágazott el jobbfelé, amely erősen emelkedett. A folyosó végén függőleges akna vezetett a felszínre, és Jerenn őszinte örömére az akna falába vas létrafokok ékelődtek. Villámgyorsan mászott fölfelé, s ennek meg is lett az eredménye, alaposan beütötte a fejét az akna nyílását fedő kőlapba. Mindkét kezével nekifeszülve próbálta eltolni a kőlapot. Úgy érezte, percek telnek el, mire végre megmozdult a súlyos tömb, és egy keskeny résen át bekandikált a csillagos égbolt. Innen már könnyebben ment a dolog, kezét a résbe csúsztatva addig taszigálta a kőlapot, amíg a rés elég tágas nem lett ahhoz, hogy keresztülnyomakodhasson rajta.

Mélyeket lélegzett, ahogy kibukkant a szabad levegőre. Tüdeje még mindig erősen szúrt, és a futás is megviselte. Hirtelen furcsa illat ütötte meg az orrát, de hiába nézelődött, sehol sem látta a különös aroma forrását. Mintha valaki hosszú ideig várakozott volna itt, és éppen csak néhány perce távozott volna, megunván az egyhangú őrködést... Jerenn megdörzsölte az orrát. Talán csak a szabad levegőt érzi ilyen különösen édesnek a pince járatok áporodott levegője után... De nem, ahogy szellő rezdült, ismét az orrába csapott az alig érezhető, mégis eltéveszthetetlen illat. Csípős volt, mint a tömjén, és valahogy mégis andalítóan édes... Jerenn megrázta a fejét, mint a fiatal kutyák, és elszántan ügetni kezdett arrafelé, amerről a segítséget remélte.

Noha nem tudta pontosan, hol is lehet, sejtette, hogy Vivane kapuit valószínűleg délnyugat felé, nem túl messze találja. A keskeny mellékutca kövezetén mély hasadékok, kátyúk éktelenkedtek, de Jerenn a lábtörés veszélyével mit sem törődve, szinte félvakon száguldott át közöttük. Hamarosan kibukkant egy apró, piszkos és szemetes térre, ahol félrészeg orkok meredtek üveges tekintettel éppen csak hunyorgó tábortüzük parazsába. Néhányan szitkokat kiáltottak utána, de a többség beérte azzal, hogy mogorván dörmögjön valamit az orra alatt. Mire végre megérkezett a kapuhoz, már jócskán kifogyott a szuszból. A két ork kapuőr barátságtalanul méregette a gyanús kinézetű fiatalembert, aki levegő után kapkodott, és egy árva szót sem tudott kinyögni.

– Büdös gazember! – vicsorogta egyikük. – Eredj vissza azokhoz, akik idáig kergettek!

A fiú, még mindig erősen fujtatva bemutatta a papírjait, és sikerült a „kém” szót kinyögnie.

– Szóval, kém vagy? Még szép, hogy elárulod nekünk! – húzta el a száját az ork. – Az ilyesmi mifelénk ötven korbácsütést ér, de ha nincs szerencséd, akár a fejedet is lecsaphatják érte.

Jerenn kétségbeesetten nézett föl az őrre.

– Ha nem enged be – lihegte –, Ilfaralek fogja lenyakaztatni magát!

Azzal, a hatást fokozandó, jobb keze kinyújtott tenyerét elhúzta a saját torka előtt, közben a szemeit rémségesen forgatta. Ám, ha abban bízott, hogy el tudja bátortalanítani az orkot, keserűen csalódnia kellett. A fölbőszült kapuőr galléron ragadta a fiút, és könnyedén fölemelte a földről.

– Ide figyelj, te kis patkány! – acsarkodott. – Bennünket azért fizetnek, hogy ne engedjük ki-be szaladozni az efféléket, mint te.

Azzal a földre nyekkentette Jerennt, és már éppen azon volt, hogy behúzzon neki egyet, de a fiú villámgyorsan a másik oldalára hengeredett, és sikerült előrántania a zsebéből egy aranypénzt. Félretett valamennyit vásárlásra kapott, arra az esetre, ha baj érné út közben. Most valóban ez volt az egyetlen reménye.

A másik ork, aki társánál tálán kevésbé volt heves vérmérsékletű, most valamivel előbbre lépett, és dörmögve vállon veregette az agresszort.

– Azt mondom, szorítsuk ki a lelket ebből a kis féregből, és vegyük el tőle az aranyát!

Az első kapuőr elgondolkodó arcot vágott, mintha heves erőfeszítésébe kerülne, hogy mérlegelje a helyzetet. Végül szemlátomást sikerült egyezségre jutnia magával, mert torz arcán ragyogó, kissé visszataszító mosoly hullámzott végig.

– Odaadom magamtól is – mondta fáradtan Jerenn, akinek időközben sikerült feltérdelnie, és némi lélegzethez jutnia. – Egy thérai prétor küldött, aki nagy bajban van. El kell jutnom Ilfaralekhez, hogy szóljak neki.

Úgy tűnt, hiábavaló minden hízelgés vagy fenyegetőzés. Jerenn csak abban reménykedhetett, hogy most az egyszer az őszinteség fogja megmenteni. Az igazság azonban, mint rendesen, most sem volt túl meggyőző.

A „prétor” szó hallatán az orkok arckifejezése megváltozott. Néhány szót váltottak egy nehezen érthető ork nyelvjárásban, amelyet még Jerenn sem ismert, szemlátomást nehezen tudták elhatározni, mit is tegyenek. Jerenn tisztában volt vele, mennyire megviseli az orkok szellemi teljesítőképességét, ha olyan kérdésbe ütköznek, amelyen néhány másodpercnél tovább kell gondolkodniuk. Tapasztalatai szerint nagyjából ugyanez a katonákra is igaz volt, bármely fajba is tartozzanak... Mit lehetne akkor várni az ork katonáktól?

– Minden percnyi késlekedéssel nő az esély, hogy megölik a prétort – érvelt kétségbeesetten a fiú.

– Akkor már nem is érdemes próbálkoznod – dörmögte a nyugodtabbik ork.

– Figyeljenek rám! – próbálkozott Jerenn egy utolsó ötlettel. – El kell jutnom a déli barakkokhoz, méghozzá sürgősen. Adjanak egy lovat, és küldjenek el velem egy hadnagyot vagy bárkit, akit nélkülözni tudnak! Így biztosak lehetnek benne, hogy nem csatangolok a városban, ha ettől félnek... A barakkoknál pedig kiderül, hogy igazat mondtam-e.

Az orkok tétovázva egymásra néztek.

– Vagy még jobbat találtam ki. – folytatta Jerenn elszántan. – Azt fogom mondani, hogy a maguk ötlete volt. Akár elő is léptethetik magukat.

– Pimasz kis patkány! – villantotta ki sárgás agyarait a dühösebbik ork.

– Az – hagyta helyben a másik. – De csavargónak túl csinos, nem gondolod? Talán tényleg valami újdonsült kém, akiről nem tudunk.

Jerenn legnagyobb megkönnyebbülésére az ork hirtelen elhatározástól vezérelve eléje tartotta szőrös mancsát, ő pedig belepottyantottá a csillogó pénzdarabot.

– Grundertz! Hol kujtorogsz? – kiáltott hátra a válla fölött a másik őr. A kapu túloldalán, az árnyékban mintha mozdult volna valami. – Nyergelj föl egy lovat, és ajánlom, hogy jól tartsd nyitva azt a csipás szemedet!

Jerenn alaposan kihúzta magát, de még így is jóval alacsonyabbnak tűnt az ork tisztnél, aki farkasszemet nézett vele. A tiszt azt állította, hogy Ilfaralek éppen vacsorázik, és nem szabad zavarnia, ám Jerenn sejtette, hogy nem hisznek neki, és csak le akarják rázni. Éppen ezért habozott, elárulja-e egyáltalán, mi járatban van. Attól tartott, hogy mire kellő figyelmet fordítanának az ügyére, már túl késő lesz. Végül mégis úgy döntött, hogy előadja a történteket, de ez sem látszott meglágyítani a rideg modorú tiszt szívét.

– Egy thérai prétorról van szó – ismételgette dühösen a fiú. – Ha nem segítünk azonnal, miszlikbe aprítják!

Eszeveszetten törte a fejét valami alkalmas hazugságért, amely a segítségére lehetne.

– Ő maga mondta, hogy senki mással nem beszélhetek, csakis Ilfaralekkel.

Az ork tisztet azonban szemlátomást nem hatotta meg a thérai prétorok sanyarú sorsa. Megragadta a fiú grabancát, és kissé megemelte, hogy arca nagyjából egy magasságban legyen az övével. Összességében véve nem nyújtott valami kellemes látványt.

– Ide figyelj, te kis féreg! – dörmögte barátságtalanul. – Majd én kiszedem belőled, mire való ez az egész gyalázatos mese prétorokról meg csatornákról meg mágikus falakról.

– Mi folyik ott? – csattant fel hirtelen egy éles hang a Jerennt körülvevő katonák gyűrűjén túlról. A fiú hihetetlen szerencséjére a kémfőnök elhatározta, hogy szippant egy kis friss levegőt, mert ez köztudomásúlag a legjobb ellenszere a kezdődő gyomorrontásnak. Ennek következtében azonban a hangulata nem volt éppen rózsásnak mondható.

– Csak egy rabszolgakölyök, uram – felelte a tiszt közömbös hangon. – Mindjárt kihajítjuk. Jó éjszakát, uram.

Ilfaralek dünnyögött valamit, és már éppen azon volt, hogy visszatérjen a barakkba, amikor Jerenn utána kiáltott:

– Ön Ilfaralek, uram?!

A fiú felismerni vélte a homályos alakot arról a fogadásról, amelyet Cassian érkezésekor tartottak a Rózsavillában, és erősen reménykedett benne, hogy az emlékezete nem hagyja cserben. Az udvaron sötét volt, csak a barakk nyitott ajtaján vetődött ki némi táncoló fáklyafény, és Jerenn bármilyen erősen meresztette a szemét, csak a férfi körvonalait volt képes kivenni. Az alak megtorpant az ajtóban, kis tétovázás után sarkon fordult, és a fiúra bámult.

– Cassian küldött, uram! – kiáltotta Jerenn. – Foglyul ejtették, és attól félek, hogy megölik. A Patkánycirkuszban van, uram.

Jerenn megtorpant egy pillanatra, valami meggyőző és drámai zárszóval akart nyomatékot adni mondandójának, ám csekély gondolkodás után úgy vélte, hogy a valós helyzet önmagában is éppen elég drámai.

A kémfőnök sápadt arca kissé megnyúlt, a férfi közelebb lépett az ácsorgó katonák csoportjához, de még mindig nem tudta, higgyen-e a fülének.

– Föld alatti járatok vannak arrafelé, uram. Lementünk, de beleszaladtunk egy csapat orkba, meg egy szörnyű, halott nem is tudom, mibe...

– Azt mondod, Cassian téged küldött?! – A férfi hangja gyanakvóan csengett.

– Igen, uram! Én mutattam meg neki, hogyan kell lejutni a Patkány-cirkusz csatornáiba. Kérem, uram... Ha nem sietünk, megölik.

A fiú hangja annyira panaszos volt, hogy Ilfaralek kezdte föladni kételkedését. Közelebb lépett, Jerenn pedig előhúzta a kapun való kilépéshez használt engedélyt, amelyet az elftől kapott. Nyilvánvaló volt, hogy rabszolga nem tehet szert ilyesmire – borsos árat kértek érte a feketepiacon, mivel elengedhetetlenül szükség volt rá ahhoz, hogy bárki elmenekülhessen a városból, feltéve, hogy a kapukat óhajtotta igénybe venni. Ilfaralek kézbe vette az okiratot, és elgondolkodva forgatta. Ez a fiú egymaga soha nem tudott volna ennyi pénzt összeszedni – futott át az agyán.

– Mit mondtál, hányan voltak azok az orkok?

– Vagy egy tucatnyian, uram. – A fiú elkerekítette a szemét.

– Hogy hívnak, fiam?

– Jerenn, uram.

Ilfaralek összeráncolta a homlokát. Aznap délelőtt Cassian egy lepecsételt tekercset adott át neki azzal, hogy csak akkor bontsák föl és olvassák el, ha Tarlanth házának valamelyik rabszolgája bajba kerül, vagy megvádolják valamivel, és ha ő, Cassian nem tudna szót emelni az érdekében. Különös – gondolta Ilfaralek. Nem jegyezte meg az említett szolga nevét, de most utólag úgy tűnt, hogy talán ugyanarról van szó... Újabb érv amellett, hogy komolyan vegye a fiú kérését.

– Darisharg, keríts húsz embert, és nyergeljétek fel a hátasokat! Nincs vesztegetni való időnk. Te pedig, fiam, itt maradsz, és ha kiderül, hogy ez a mese valami csapda volt, elevenen nyúzlak meg! Várj, Darisharg, jobb lesz, ha előbb kivered az ágyból azt a nyomorult Harrishazt. Nem árt, ha jön velünk egy varázsló is, ha a dolgok mégsem úgy alakulnának, ahogy terveztük...

– Muszáj, hogy magukkal vigyenek – ellenkezett Jerenn. – Másképp honnan tudnák, hol keressék Cassiant?

– Igaza van, uram – bólintott a tiszt. – Kész útvesztő az a környék.

– A szenvedélyek haragjára, akkor jobb, ha inkább ötvenen megyünk. Ti itt, tizen, azonnal nyergeljetek, Darisharg, te pedig gyere utánunk másik negyven katonával! És cibáld ki az ágyból azt a hasznavehetetlen varázslót, bármelyik fehércseléd fekszik is rajta!

A katonák sorában nevetés és susmutolás támadt Harrishaz legendásan kicsapongó természetének említésére, amelyet Ilfaralek egyetlen intéssel elnémított.

– Ha kiderül, hogy hazudtál – fordult Jerennhez – keservesen megfizetsz érte, elhiheted. Könyörögni fogsz a halálnak, hogy előbb vigyen el, mint ahogy én végzek veled.

A fiú egy pillanatra megremegett, de kihúzta magát, és állta a férfi tekintetét.

Hogy nem hazudik, az biztos – gondolta Ilfaralek, de hogy igazat mond-e, az más kérdés.

A hátasok türelmetlenül prüszköltek, ahogy felriasztották őket megérdemelt pihenőjükből, és Vivane kémfőnöke csapatának élén nekivágott az éjszakának, hogy választ találjon erre a kérdésre.