24

Ahogy a legmagasabb, legvállasabb ork félreérthetetlen mozdulattal előrelépett, és csapásra lendítette furcsa, csorba élű kardját, hirtelen egy szakadozott rongyokba bugyolált, véres mancs nehezedett a vállára. A törött karú ork harcos keresztülfurakodott társai csoportján, és dühödt fejhangon kiabálni kezdett:

– Mit érdekel engem, hogy ki ez! Megmentette az életemet! Nem hagyom, hogy fölkoncoljátok!

– Félre az útból, te eszement! – acsargott rá egyik társa. – Bárhogy véded, akkor is csak egy átkozott thérai.

– Thérai vagy sem – süvöltötte a sebesült –, mindenesetre megmentett, pedig semmi oka nem volt rá! Nyugodtan elmenekülhetett volna. Mint ahogy bárki más ezt tette volna a helyében...

– Mit akarsz ezzel mondani? – vicsorogta ingét fölhúzva egy félszemű harcos, aki eddig némán állt a többiek háta mögött sötétségbe burkolózva. – Mire célozgatsz itt, Rashurg?

– Csak arra, hogy még nem felejtettem el, amikor ezeket a sírokat kerestük, és otthagytatok engem a halvajáróknak – vágott vissza a Rashurgnak nevezett ork.

– Te nyomorult!...

– A szenvedélyek szerelmére! – vágott közbe a csorba kardot tartó harcos, széles mozdulattal szemölcsös homlokára csapva. – Ne most cibáljátok elő a régi sérelmeket! Most ezzel a théraival kell elbánnunk. Muszáj megölnünk, mert ha elengedjük, egyenest visszarohan az átkozott falaik mögé, és elpofázza a légiósoknak, amit látott.

Szavait helyeslő mormoíás fogadta. Cassian tudta, hogy hiába is bizonygatná, milyen keveset is látott tulajdonképpen – még akkor is, ha sajnos ez volt az igazság. Az egyetlen ésszerű megoldás az lett volna, ha elmenekül, de ez korántsem tűnt ilyen egyszerűnek. Két ork hátán nehéz számszeríjat látott, és feltételezte, hogy alkalomadtán célozni is tudnak vele. Ráadásul fogalma sem volt, hogy hová vezethet a folyosó, és lámpa nélkül az orráig sem látott. Időre volt szüksége, hogy elég messzire juthasson, ehhez pedig az kellett volna, hogy valamivel lekösse a figyelmüket. Miközben ezen gondolkodott, Rashurg megköszörülte a torkát, és két lépéssel előbbre lépett. Éppen háttal állt az elfnek.

– Szó sem lehet róla! – rikoltotta. – Szemet szemért! Egyszer megmentette az életemet, nem hagyhatom, hogy hidegvérrel megöljétek.

– Ki beszélt itt hidegvérről? – kérdezte ártatlan arccal a csorba kardos ork.

– Vadállat! – kiáltotta Rashurg. – Mindenki tudja, hogy mérgezett az átkozott kardod. Ez így nem tisztességes harc. De az sem, ha hatan támadnak egyre! Előbb bánjatok el velem, ha úgy tetszik!

Nem hinném, hogy tényleg harcolni akar értem – gondolta Cassian. Nyilvánvalóan blöfföl, de ezzel időt ad nekem...

Mivel a dühödten kiáltozó ork egy percre eltakarta őt a többiek szeme elől, Cassiannak remek alkalma nyílt óvatosan följebb emelni a kardhüvelyét, és a díszítések között lapuló, apró rejteküregből némi zöldessárgán csillogó port szórni a tenyerébe.

– Csukd be a szemed! – figyelmeztette suttogva Rashurgot, a következő pillanatban pedig előugrott rejtekéből, és hirtelen mozdulattal széthintette a port a levegőben. Amint végzett, azonnal hátat fordított, és a szeme elé kapta jobb karját. A por apró szemcséi sziszegve, ropogva szikráztak fel a levegőben, vakító, fojtogató füstfelhőbe burkolva az orkokat, akik döbbenten, szinte bénultan ácsorogtak, és néhányuk még annyira sem nyerte vissza a lélekjelenlétét, hogy idejében becsukhassa a szemét. Apró hullócsillagok szikrázó felhője töltötte be a szűk barlangjáratot, és a fénypontok mindegyike további fáklyákat gyújtott a levegőben, átláthatatlanná sűrítve a fehéres, fojtó, köhögtető füstködöt.

Az elf belevetette magát a sötétségbe. Kénytelen volt megkockáztatni néhány másodpercnyi futást, hogy elegendő előnyre tegyen szert, közben hallotta, ahogy a köhögő, köpködő, átkozódó orkok lassan magukhoz térnek az első meglepetésből. A nyakában lógó kígyóamulett zöld ékkőszemei felragyogtak, és derengő fénybe vonták a férfi alakját, ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy lássa, hová lép. Még így is igyekezett a lehető legóvatosabban lépni, félig futva, félig kocogva hosszú lábával, amely ismét jó szolgálatot tett neki. Így azonban félő volt, hogy az orkok, akik lámpáik fényében akár futhattak is, hamarosan a sarkában lesznek..

Legnagyobb megdöbbenésére egy zsákutcában találta magát. Reménykedve tapogatta végig a falakat, hátha rejtekajtóra vagy más, mágikus kijáratra akad, de mindhiába. Nem messze tőle, a folyosó túlsó végén feltűntek a lámpások fényei, amelyek dübörögve rohanó orkok testes alakját világították meg. A páncélok és fegyverek tompán villantak meg a gyér fényben. Cassian a falnak vetve hátát várta a nehéz léptekkel közeledő végzetet. Hirtelen úgy érezte, mintha hanyatt esne; a kőfal utat engedett vállának, hátának, és egyensúlyát elvesztve apró, barlangszerű szobába zuhant a fal túloldalán.

Felugrott, és farkasszemet nézett az ork harcosokkal, akik addigra elérték a folyosó végét, és összetorlódtak a zsákutcában, alig karnyújtásnyira tőle. Átkozta magát, amiért nem jutott eszébe megújítani magán a láthatatlanná tévő mágiát – annyi mentsége akadt, hogy erre nem is lett volna ideje. A torkában érezte a szívverését. Kellett néhány másodperc, hogy rájöjjön, az orkok nem vették észre, holott ő kitűnően látja őket. Talán az övéhez hasonló rejtőmágia óvja a barlangszobát? Az orkok mindenesetre tanácstalanul topogtak, és ostoba arccal nézelődtek erre-arra. Cassian, valamelyest biztonságban érezvén magát, elfordította róluk a tekintetét, és a szobát kezdte szemügyre venni.

A barlangszoba nem volt nagy, inkább csak kamrának nevezhető, legfeljebb, ha ketten-hárman elfértek volna benne. Berendezése mindössze egy apró asztalból és székből állt. Cassian kígyózó díszítésű, vésett ezüstpalackot látott az asztalon, közelebb lépett, és sietve a zsebébe süllyesztette. A falba vert kampón hosszú, szürke köpeny lógott. Az elf csalódott ork mormogást hallott a füle mellett.

– Itt kell lennie valahol – dörmögte az egyik harcos. – Ez az a hely, ahol a nő is el szokott tűnni. Itt jár ki-be, ha még nem vettétek volna észre. Lehet, hogy ez a nyomorult megtalálta a rejtekajtót.

– Akkor meg hol a pokolban van? – visította egy alacsony ork.

– Mit tudom én! Értek én a mágiához, te kis patkány?! A varázslók büdös hókuszpókuszai. – A tagbaszakadt harcos nagyot köpött maga elé.

– Ha nem mutatták volna meg az átjárót a túlvégen – bökött a háta mögé hevesen egy másik ork – én bizony meg nem találtam volna holtomig sem.

Ezzel az orkok nekiestek a kőfalnak, és keresztbe-kasul végigkopácsolták harci bárdjaikkal meg a fegyvereik markolatával. Cassian biztos volt benne, hogy néhány másodpercen belül a nyomára akadnak. Egy különösen heves bárdcsapás éppen a fejét vette célba, és az elf rémülten hunyta le a szemét. A bárd azonban fémesen csattant arca előtt a falon, amelyen az elfnek sikerült az imént keresztülhatolnia, bár maga sem tudta, hogyan. Néhány percnyi hiábavaló keresgélés után az orkok lassan föladták.

– Ez is a te hibád, Rashurg, te átkozott bolond! – hörögte a félszemű ork. – Most aztán meglépett a te théraid, és egy fertályórán belül a nyakunkra hozza az egész légiót.

– Honnan tudhatnánk? – próbált védekezni Rashurg, ahogy társai fenyegetően körülállták.

– Arlyna kitépi a szívedet! – rikácsolta az alacsony ork. – És meg is érdemled. Mindent tönkretettél, te átkozott...

A mondat hirtelen félbeszakadt. Halvány, földöntúli derengés támadt a falon, éppen szemben a kamrával, amelyben az elf rejtőzködött, és egy köpenybe burkolózó alak emelkedett ki a sziklából. Nő létére elég magas volt, és köpenyének hátraeresztett kámzsája látni engedte rövid, hollófekete haját. Zöld szeme úgy villogott a gyér lámpafényben, mint a legsűrűbb erdők mélyén rejtőző vadmacskáké. Fiatal volt, karcsú termetű és elegáns, Cassian tisztán érezte a belőle áradó erős, fűszeres illatot, noha jópár lépésnyire állt tőle. A nő furcsán ismerősnek tűnt, noha az elf nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna már ezt az arcot.

Ahogy észrevette, hogy a nő egyenesen őt nézi, önkéntelenül felkiáltott. Kétség nem fért hozzá, a köpenyes alak látja őt, noha az orkok még mindig nem. A nő hideg, nyugodt arca egyszeriben megváltozott, szinte fújt dühében, mint a sarokba szorított macska. Karcsú ujjával a férfira mutatott, és néhány szót kiáltott valamilyen ismeretlen nyelven. A harcosok sarkon fordultak, és úgy bámultak rá, mintha hirtelen lehullott volna a hályog a szemükről. Előrántották fegyvereiket, és lassan körülvették az elfet. Fordult a kocka, most ismét Cassian érezte magát sarokba szorítottnak, és tudta, hogy ez egyszer reménye sincs a menekvésre. A fiatal nő kecses mozdulattal a nyakához emelte a kezét. Az elf sejtette, hogy valamiféle mágikus amulettet rejtegethet ott, amellyel megbéníthatja vagy harcképtelenné teheti. Tudta, hogy az efféle mágia elől nincs menekvés.

A tagbaszakadt ork éppen csapásra lendítette mérgezett pengéjű kardját, amikor nyakának bal oldalából hirtelen sötét vérpatak szökkent elő. Szeme azon nyomban fönnakadt, és némán elzuhant; a hátán lógó számszeríj hangos reccsenéssel zúzódott össze, ahogy a súlyos test maga alá temette. Cassian a falhoz lapult, hogy elkerülje a zuhanó testet, ám addigra már az alacsony ork is megtántorodott: mellkasának bal oldalából nyílvesszők álltak ki. A másik ork, aki szintén számszeríjat viselt a hátán, megpördült, hogy viszonozza a támadást, ám arra már nem maradt ideje, hogy a fegyvere után nyúljon. Sárgán izzó, kígyószerű teremtmény szökkent elő a földből alig egy karnyújtásnyira tőle, és társainak szeme láttára nyelni kezdte a rémült orkot.

Ahogy végzett áldozatával, a kígyózó fénysáv dagadni kezdett, és oldalából nyúlós csápok tekergőztek elő minden irányban. A ragacsos nyúlványok varázslatos gyorsasággal körülfonták a döbbenten álló orkokat. Csontok roppantak, elszorult torkokból tört fel az utolsó halálhörgés. Mire Cassian kettőt pislanthatott volna, már nem volt élő ellenség, aki rátámadjon. Már éppen azon volt, hogy előbújik rejtekéből, és megkeresi a titokzatos nőt, amikor a tekergőző csápok szövevényének mélyén vörösen pislákoló fény támadt. A fény egyre nőtt és terjeszkedett, néhány szempillantás alatt elborítva a szűk barlangjáratot.

Cassian még a mágikus kamra védelme ellenére is érezhette a hirtelen támadt perzselő hőséget, ahogy a zsákutca vége vörösen izzó fényárba borult. Sziszegve, hörögve lobbantak fel a tomboló lángok, és a tűz vakító villanással végigcsapott a folyosó teljes hosszán, vissza egészen odáig, amerről az orkok érkeztek. Az elf nem láthatta vagy hallhatta, járt-e valaki a barlangjáratban, mielőtt a tűzvihar átsüvített volna rajta. Égett hús fojtó bűze töltötte be a levegőt az orkok megfeketedett tetemei körül. Az elf összekuporodott, háttal a vakító fénynek és a hőségnek, egyik kezét felrepedezett szája elé tartva. Vaktában kotorászva sikerült előrántania a vizestömőt a zsákjából, és mohón nyelni kezdte az átlangyosodott vizet. A fejére is loccsantott egy keveset, és megpróbálta lehetőség szerint a ruháit is benedvesíteni. Végül az arca elé húzta átázott köpenyét, és mozdulatlanul lapulva várta, hogy a gyilkos hőség alábbhagyjon.

Hamarosan úgy érezte, mintha a kemenceforróságú levegő végre hűlni kezdene, és a nedves szöveten áttűző vörös izzás is halványult kissé. Megkockáztatta, hogy a szeme elől félrehúzva a köpenyt, óvatosan kikémleljen a kamrából. Szennyes, fekete füst gomolygott a szerteszét heverő, alig felismerhető holttestek fölött. Ahogy jobban szemügyre vette a közelebb fekvőket, iszonyodva látta, hogy valójában nem is testek azok már, csak porrá omlott csontok groteszk halmai. Cassian viszolyogva gondolt arra, micsoda hihetetlen ereje lehetett a tűzviharnak, ha ilyen rövid idő alatt semmivé tette az élő húst és csontokat.

Nehezen szánta rá magát, hogy kibújjon a viszonylagos védelmet nyújtó kamrából, de tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz elhagyni rejtekét, a körülötte gomolygó füst erősen fojtogatta, és a levegő érezhetően fogyott az apró barlangszobában. A tömlőben maradt vízzel körültekintően megöntözte haját és köpenyét, majd csaknem bőrig ázva mély lélegzetet vett, és kilépett a barlangjáratba.

A visszahúzódó hőség még mindig szinte elviselhetetlen volt. A csizmája sarkára kötött rongydarabok izzani és füstölni kezdtek, ahogy az átforrósodott padlóhoz értek, majd lángra kaptak. Az elf bosszankodva rázta meg a lábát, de nem volt ideje, hogy behatóbban foglalkozzék a problémával. Sietnie kellett, ha nem akarta, hogy idő előtt megfulladjon, vagy hogy a köpenye kiszáradjon és szintén tüzet fogjon. Lehetőségeihez mérten próbálta elkerülni, hogy a szorosan egymás mellett heverő hullamaradványokra lépjen, ám ez szinte lehetetlen volt. Talpa alatt felhólyagzott bőr reccsent, belső szervek fröccsentek szét sisteregve, csizmája talpa csakhamar síkossá vált a rátapadt, égett húscafatoktól. Kétségbeesetten igyekezett másfelé terelni a gondolatait, hogy felül tudjon kerekedni hihetetlenül erős undorán, de tudta, hogy háborgó gyomra nem tart már ki sokáig.

Amint végre túljutott a rettenetes maradványokon, lélegzetét visszatartva rohanni kezdett kelet felé az egyenetlen padlójú, szűk járatban. Alig haladhatott azonban húsz-harminc métert, amikor hirtelen úgy érezte, mintha egy goromba kéz szorítaná össze a gyomrát, és préselné dühödten a torka irányába. Megtorpant, összegörnyedt, és kinyújtott karját a falnak támasztva engedte, hogy az undor hulláma végigsöpörjön meggyötört gyomrán. Valamelyest megkönnyebbülve, még mindig öklendezve kapkodott levegő után, miközben csodálkozva tapasztalta, hogy az alagútnak ezen a szakaszán sokkal kevésbé hevült át a sziklafal, noha az iszonytató bűz itt is fojtogatta a torkát. Arcán izzadság csorgott le, világos árkokat rajzolva a rátapadt koromba.

Ahogy kézfejével tétován megtörölte a száját, és karikás szemmel felnézett, pillantása egy ismerős, markáns arcba ütközött. Még mindig a falnak támaszkodva félig hátrafordult, és hitetlenkedve bámult a katonai egyenruhába bújt alakra. A magas férfi mögött egy másik, igen ismerős figurát vett észre, valamivel karcsúbb és alacsonyabb volt, mint az egyenruhás, ezenkívül a foga hangosan vacogott az ijedségtől, és szemlátomást legalább annyira sokkos állapotban volt, mint maga Cassian.

– Úgy látom, a rabszolgája mégsem hazudott – mondta szenvtelen hangon Ilfaralek. – Ez aztán érdekes! Nem is gondoltam volna, hogy...

Ilfaralek nem fejezte be a mondatot, ehelyett karjával olyasféle mozdulatot tett, mintha egyenesen a tárna szűk falain túl rejtőző, bonyolult hálózatra mutatna.

– Azt hiszem, végre időt kellene szakítanunk egy alapos beszélgetésre – tette hozzá végül.

– Nyilvánvalóan – bólintott az elf, nem kevésbé szenvtelen arccal. – Igaz is, maguk hogyhogy túlélték?

– Nagyon vicces – vakkantotta oda a kémfőnök, de Cassian a mosoly halovány jeleit vélte felfedezni megviselt arcán.

– Vigyázzon Jerennre! – fogta komolyra a szót Cassian, aki mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni hidegvérét a sokk és az erős undor csökkentével. – Ha nem tévedek, ugyebár ő vezette ide önöket?

– Igen – Ilfaralek olyan arccal mondta ezt, mint aki maga is megdöbbent a hirtelen felfedezésen.

– Akkor hát figyeljen oda rá, hogy rendes ételt kapjon, meg egy kis bort is, és kerítsen neki egy kényelmes ágyat – rendelkezett az elf. Nemrég még azt hitte, hogy Jerenn elárulta őt, vagy legalábbis gyáván elfutott, nagyjából ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy a fiú hathatós segítsége nélkül az ork fegyverek valószínűleg már miszlikbe aprították volna.

Kinyújtóztatta hátizmait, jobb tenyerét pedig, amellyel még mindig támaszkodott, levette az összekormozódott sziklafalról, és tétova mozdulattal a köpenyébe törölte. Megfordult, és valamelyest legyőzve undorát, alaposan szemügyre vette a távolabb heverő hullákat. Amennyire meg tudta állapítani abból, ami megmaradt, női holttest nem volt közöttük.

Ezek szerint tehát csak a nő lehetett, aki ezt az irtózatos tűzvihart előidézte. Csak azért, hogy a saját menekülését megkönnyítse, ilyen rettenetes halált szánt ezeknek a nyomorult orkoknak, akik bíztak benne...

Cassian sejtette, hogy valószínűleg ez nem minden, ami a nő lelkén szárad.