3

Mozgalmas napnak ígérkezik a mai – gondolta Jerenn, aki nem győzött örvendezni, hogy végre megtöri valami a mindennapok tompa egyhangúságát. Már vagy egy hete nem akadt más teendője gazdája házában, csak a lélekölő házimunka. De ma a Felderítő visszaérkezik a rakománnyal, gabonát és élelmiszereket hoz, hogy feltöltse a raktárakat még a közelgő tél előtt, és Tarlant unott írnoka, Berelas bizonyára megint őt fogja leküldeni a dokkokhoz, hogy ellenőrizze a kirakodást. A théraiak többsége igen nagyra értékelt volna egy Jerennhez hasonló megbízható rabszolgát, és ő ráadásul írni és olvasni is tudott, sőt, mi több, sasszemű volt és éles eszű. A fiú ezt igen hamar megtanulta, mint ahogy azt is, milyen következményekkel járhat ez a megbízhatóság: nem verték, elegendő élelmet kapott, meleg ruhákat, és még külön szobája is lehetett. Hogy ez a szoba valójában egy ablaktalan lyuk volt a pince tőszomszédságában, ez inkább előnyére vált, mint hátrányára: az élelmes fiatalember hamar felfedezte a pinceszintről induló szűk folyosókat és átjárókat, és azt is, hová vezetnek...

Jerenn-nek éppen csak annyi ideje volt, hogy félig befalja a kukoricakásáját, amelybe a szakács – személyes varázsának köszönhetően – némi tejet és mézet is kevert, és Berelas máris rátalált az aznapi teendőkkel. Az ellenőrzendő dolgok már-már szőrszálhasogató aprólékossággal megírt listája láttán Jerenn olyasféle arckifejezést öltött, mint akire igényes és megerőltető feladatot bíztak, amelynek ellátására saját elképzelése szerint is ő a legmegfelelőbb.

– Ha hiányzik valami, jegyezd föl, és vedd rá a kapitányt, hogy írja alá a feljegyzést – dörmögte az írnok. – És ha netán valamiből többlet lenne, arról vezess egy külön listát, és írasd alá azt is. Ha pedig minden a várakozások szerint alakult, akkor Tarlanth mesternek meg sem kell néznie az árut személyesen. Ez jól jönne neki, mivel ma meglehetősen elfoglalt.

Jerenn bólintott, megértve a ki nem mondott célzást: jobb, ha ő maga végzi el a piszkos munkát, ha nem akarja, hogy a gazdája feldühödjön azon, hogy magának kell elvégeznie, amikor fontosabb dolga is akadna. A rábízott feladat könnyen végződhet veréssel, de ha ügyesen végzi a dolgát, az is megtörténhet, hogy némi aprópénz üti a markát. Úgy vette ki Tarlanth többi rabszolgájának beszélgetéséből, hogy az efféle ajándék még a megbízható háziszolgák körében is ritkaságszámba megy. Ha már egyszer el kell viselni a rabszolgaság minden nyűgét, gondolta Jerenn, végeredményben sokkal rosszabb helyre is kerülhetett volna, mint Tarlanth háza. És legalább nem kell minden pillanatban aggódnia az ork kalózok miatt, mint azon a legutóbbi, nyomorult utazáson Barsaivétől idáig. Nem kell a puszta életéért küzdenie, miközben féltucatnyian vannak a nyomában, vadászkutyaként szimatolva még ki sem hűlt csapását. Magában persze arra készült, hogy egy szép napon majd megszökik – de az a nap még nem érkezett el...

Még egyszer átolvasta a listát, amelyet az imént kapott.

– Mindenképpen érj vissza délig! – utasította Berelas. – Tarlanth mester további feladatokat is szán neked! Valami elég szokatlan dolgot, azt hiszem.

Az írnok a maga kiismerhetetlen módján dörmögött valamit, amiből Jerenn arra következtetett, hogy a rá kiosztott feladat esetleg még érdekes és szórakoztató is lehet. De ha így is van, Berelas nem akarja, hogy ő túlságosan jól érezze magát ettől az értesüléstől.

A fiatalember felpattant a rozoga faragott székről, majdnem kiborítva tálkájából a kukoricakása maradékát. Sietős mozdulattal szűk bőrnadrágjába tűrte vastag pamutingét, és futtában kis híján feldöntötte az útjába tolakodó nehéz ebédlőasztalt, amely az egyik ajtó mögött leselkedett rá. Megkerülte az asztalt, és kirohant a langyos, napfényes reggelbe.

Nagyjából abban az időben, amikor Jerenn éppen Vivane főutcáján nyargalt végig, a Hódító megérkezett a várostól valamivel délkeletebbre fekvő Angyalvárba. A légimatrózok, akik láthatóan egy cseppet sem szomorkodtak azon, hogy meg kell válniuk útitársuktól, odavezették Cassiant ahhoz a kristályfénnyel csillogó sugárnyalábhoz, melynek segítségével a földre ereszkedhetett. Théra fegyveresei nem szívelik túlságosan a prétorokat. Noha a birodalomnak ezek a híres-hírhedt ügynökei maguk is a fegyveres erők soraiból kerültek ki, nem tekintették a bajtársaiknak a többieket, vagyis az egyenruhásokat. Azok többnyire tisztában voltak ezzel, és néhanapján hajlamosnak tűntek úgy tekinteni a dologra, mintha a prétorok cserbenhagyták vagy egyenesen elárulták volna őket.

Miközben egy őszi falevél könnyedségével szálldogált lefelé az elemi levegő mágikus csatornájában, Cassian összevont szemöldökkel méregette azt a rabszolgakereskedőhajót, amely éppen kirakodni készült az élő rakományt a szomszédos dokkban. A legénység valamiféle esztelen és veszélyes szokásnak engedve arra kényszerítette a szerencsétlen rabszolgákat, hogy kötéllétrákon másszanak le a szédítő magasságból, fürtökben lógva a légihajó oldalán. Cassian eltűnődött, mikor fogják végre tudomásul venni, hogy a Csapás után a rabszolga értékesebb áru, mint valaha, és ennek megfelelően megkülönböztetett bánásmódot igényelne.

Amint szilárd talajt ért a lába, megjelent egy ideges tisztviselő, aki fölösleges ömlengések kíséretében köszöntötte. A férfi olajos fekete haja izzadtan tapadt a homlokára, és arról tanúskodott, hogy igencsak melege lehet a hivalkodó uniformisban, amely a kelleténél több számmal nagyobb volt. Zárt hintóféleséghez vezette az elfet. Cassian döbbenten vette észre, hogy a hintót valódi aranyozás díszíti. Oldalán együtt ragyogott a Thérai Birodalom jelképe a Zanjan-nemzetség címerével. Ez annál is meglepőbb volt, mivel ez a – főként katonai érdemeivel jeleskedő – nemesi ház nem éppen a fényűzéséről vált híressé.

Rosszallása akkor sem csökkent, amikor a hintó tágas belsejében keresztül kellett vergődnie egy egész földcsuszamlásnyi, gazdagon díszített selyempárnán. Az utazás egyetlen kellemes oldala az volt, hogy legalább kényelembe helyezhette magát, amint a kocsis indulásra nógatta a két pompás napkeleti csődört. Ahogy az ilyen hintóknál szokásban volt, mágikus módszerekkel: elemi fával és levegővel csökkentették szinte érzékelhetetlenné a kerekek súrlódását. A kocsi egy csöppet sem rázkódott, a lovaknak pedig szinte alig kellett erőt kifejteniük, ha már mozgásba lendítették a nehéz alkotmányt. A Vivane-be vezető út alig egy óráig tartott.

Újfent megküzdve a párnákkal, Cassian bal keze hűvös, gömbölyded formát tapintott. Hamarosan fölfedezte, hogy egy egész tálnyi jégbe hűtött narancsot és őszibarackot készített oda neki egy figyelmes kéz – nyilván a tál mellett talált levélke is tőle származott. A kézírás már-már művészien aprólékos volt, és aki papírra vetette, tintaként folyékony aranyat használt, az alkímia tudományának eme hivalkodó mesterművét. Cassian sietve végigfutott a közhelyeken, és megállt annál, ami a leginkább érdekelte – az aláírásnál.

„Ilfaralek” – olvasta. Nos, egy nevet legalább már tud. Homlokráncolva előhúzta a nem túl megbízhatónak ítélt iratköteget, és keresgélni kezdett az oldalakon.

Jerenn késésben volt, és ezt ő maga is tudta. Az a t'skrang a Felderítő fedélzetén igencsak szilaj kedvében volt, nagy hangon előadott történeteinek sehogyan sem akart vége lenni, miközben fel-alá parádézott a kikötőmunkások és kereskedők között. Nem könnyű egy egyszerű rabszolgának meggyőznie egy nagyhatalmú hajóskapitányt, hogy vegye komolyan a kívánságait, de hízelgéssel és az udvariasság köntösébe öltöztetett makacssággal a fiúnak végül sikerült hozzájutnia a hajórakomány leltárához, és végigellenőrizhette, hogy minden rendben van-e. Közben számtalanszor ismételte elragadtatást színlelve, micsoda merész és tapasztalt kapitánnyal dicsekedhet ez a csodálatos hajó... Már rég megtanulta, hogy a t'skrangekkel szemben a leghatásosabb bánásmód a hízelgés. Többnyire persze átlátnak a szitán, de még így is szeretik hallani a dicsérő szavakat. Bazárváros szennyes utcáin, ahol az anyja magára hagyta, a törékeny, vézna fiúnak hamar rá kellett jönnie, hogy a hízelgés a túlélés leghasznosabb módja, amely még a megtévesztés eszközénél is használhatóbb. Hatékony, bár kissé időigényes módja volt ez annak, hogy mindig elérje, amit akar – most is sikerrel járt, de már jó egy órával elmúlt dél, amikor futástól kipirultan beesett a tágas, hűvös konyhába a hátsó ajtón át. Alig fújhatta ki magát egy nagy pohár citromos víz mellett, és Berelas máris feltűnt a lakószobák irányából.

Mintegy védekezésképpen, Jerenn azonnal rázúdította a leltárt illető legapróbb részleteket is.

– A kukoricát rendben találtam, bár két zsákon mintha a bíborrozsda nyomai látszanának – hadarta, miközben még mindig lihegett kissé az iménti futástól. – Talán szemmel kellene tartani őket egy-két napig, mielőtt beraktározzuk. Ezenkívül az egyik hordó...

Berelas elnevette magát, és ez a nevetés már-már barátságosra sikeredett.

– Rendben van, fiam. Belátom, nem is késtél annyit... Vendégünk jön, és ha minden igaz, délben érkezett meg Angyalvárba a Hódító fedélzetén.

Jerenn kihúzta magát a főkormányzó hajójának neve hallatán. Már az is ritkaságszámba ment, hogy egyáltalán elhagyta a Bazaltlándzsa-kikötőt, ahol mintha a felhők között lebegve horgonyzott volna Théra monumentális jelképeként, drámai bizonyítékául az egész Barsaivét meghódítani szándékozó birodalom hatalmának. Aki ezen a hajón érkezett, csakis különösen fontos személyiség lehet. Távoli vidékekről származó magas rangú vendégek ritkán jártak errefelé, és Jerenn majd' kiugrott a bőréből a kíváncsiságtól. Még az is lehet, hogy az ismeretlen látogató egzotikus rabszolgákat hozott magával, vagy talán hatalmas csataszörnyeket, esetleg egy mastrylithet, amely tizenöt tonnát nyom, és nagyobb, mint egy ház – úgy hírlik, Vivane első főkormányzója ilyenekkel romboltatta le a városfalakat. Jerenn elképzelte az idegent drága keleti cicomákba öltözötten, tömjén és gyógyfüvek illatának felhőjében.

– Egy prétor – mondta Berelas, már-már összeesküvőkhöz illő hangsúllyal. A rabszolgafiúnak sejtelme sem volt róla, hogy ez mit is jelenthet; értetlen arckifejezéssel meredt a másikra. Berelas úgy döntött, hogy nem osztja meg vele az értesüléseit.

– Théra küldte ide – mondta kurtán. – Amíg itt lesz, a gazdánk nemzetsége felel a jólétéért és kényelméért. A ház úrnője a rendelkezésére bocsátotta a Rózsavillát. A te dolgod lesz, hogy kiszolgáld, ha szüksége van rád. Főznöd nem kell, arra ott van Shanna, de te fogod bevinni neki az ételt vagy bármit, amit kér.

Berelas szélesen elvigyorodott:

– Most pedig tűnés! A szobalányok már a villában vannak, szellőztetnek és takarítanak. Aztán jól viseld magad, ha megérkezik a vendég! És ne felejts el tiszta ruhát venni!

Jerenn az öltözetén éktelenkedő maszatokra, hordószurokra, gabonapelyvára pislogott, szégyenlősen bólintott, és elinalt a pince felé. Odalenn, a szobájában alaposan megmosakodott, és nedves tenyerével igyekezett megrendszabályozni akaratos hajfürtjeit, aztán tiszta ruhát vett, hogy méltó külsővel állhasson elébe az ismeretlen, ám kétségkívül igen fontos és tekintélyes jövevénynek.

Cassian behúzta a hintó függönyeit, hogy megvédje magát a kíváncsi pillantásoktól, amelyeket szinte vonzott a túldíszített hintó látványa, ahogyan végigsuhant Vivane thérai negyedének széles főutcáján, majd behajtott a nyolcadik légió déli barakkjaihoz vezető hatalmas, erődített kapun. Ezek a barakkok voltak az első építmények, amelyeket akkoriban emeltek, amikor a birodalom elfoglalta a várost, és még mindig tekintélyt parancsolóan emelkedtek a kisebb épületek között.

Amint Cassian kikászálódott a hintóból, egy magas, előkelő megjelenésű férfi üdvözölte. Ötvenes éveinek vége felé járhatott, noha szürkébe forduló haja még alig ritkult, és az arcát sem barázdálták afféle ráncok, amelyek az emberi fajt általában jellemzik ebben az életkorban. A férfi mélyebb meghajlással köszöntötte az elfet, mint amilyent az etikett egyébként megkövetelt volna, de amint felegyenesedett, Cassian szinte meglepődött rajta, milyen ragyogó, élénk a tekintete. Az ember és az elf egy pillanatig kutatva néztek egymásra, mindketten felfedezvén a másikban az intelligencia csalhatatlan jeleit, és ehhez igazították további viselkedésüket egymás irányában.

Ilfaralek, Vivane akarentusa (azaz a város biztonságának védelmezője) szívélyesen elmosolyodott.

– Örülök, hogy a városunkban üdvözölhetem.

– Ebben kételkedem – felelte Cassian őszintén. – Az élet nyilvánvalóan sokkal kellemesebb lehetne itt, ha nem volna szükség a jelenlétemre.

– Lehetséges, de egyben sokkal unalmasabb is lenne – válaszolta az ember még szélesebb mosollyal, miközben egy hűvös és jól felszerelt hivatali szobába kalauzolta vendégét. Cassian kényelmesen elhelyezkedett az egyik öblös, bőrrel borított karosszékben.

– A legfőbb döntőbíró úgy tájékoztatott, hogy az ön hozzáértése igen nagy segítségemre lehet ennek az ügynek a felgöngyölítésében – szólalt meg az elf. – Ráadásul ön olyan ember hírében áll, akinek az ítélőképessége bizonyítottan pontos és megbízható.

Ilfaralek már éppen azon volt, hogy udvariasan tiltakozzon, de Cassian, kihasználva a másik tétovázását, megragadta az alkalmat, hogy máris előrukkoljon egy kényesebb kérdéssel.

– Mit tud Dragoldról? Természetesen a leglényegesebb adatoknak már utánanéztem a jelentésben, de azt hiszem, minden információ, amit hallok, hasznos lehet. Úgy hírlik, hidegfejű és gyakorlatias létére igen sokan szerették...

A kérdés kissé kihozta a sodrából Ilfaraleket, aki nem számított rá, hogy az elf máris belekezd a faggatózásba. Az etikett szabályai szerint legelső beszélgetésüknek a bemutatkozásra és egymás kölcsönös magasztalására kellett volna korlátozódnia.

– Valóban igen kedvelték – felelte Ilfaralek egy sóhajtásnyi szünet után. – Keményen dolgozott, és, ha jól meggondoljuk, éppen e pillanatban is az ő egyik épületében üldögélünk... Általában a hadsereg számára készített tervrajzokat, de az ő hozzáértését dicséri a főkormányzói palota és a város néhány díszesebb háza is. No, és persze részt vett a városfalak újjáépítésében is.

– Most ki vette át a helyét? – érdeklődött Cassian.

– Haughrald. Évek óta együtt dolgoztak ők ketten, és bizonyos terveket közösen dolgoztak ki, így szerencsére Dragold elképzelései nem szálltak a sírba vele együtt.

– Micsoda véletlen – mormolta Cassian.

Ilfaralek fészkelődni kezdett ültében.

– Bizonyos rosszindulatú híresztelések kaptak lábra ezzel kapcsolatban...

– Valóban?

– A katonai vezetés egyes tagjai kivételeztek Dragolddal, Haughrald kárára... Tudja, ez azért lehetett, mert Haughrald a Thaloss-nemzetségből való... És bizonyos tábornagyaink sajnálatos módon ki nem állhatják ezt a nemzetséget. A Thaloss-ház feladatai közé tartozik, hogy a kiadásokat a lehető legalacsonyabb szintre szorítsa vissza, és a tábornagyok, mint tudjuk, gyakran kapnak kedvet költséges vállalkozásokhoz...

– Mint tudjuk... – ismételte az elf, bővebb magyarázatot várva. Ilfaralek azonban szemmel láthatólag mind kényelmetlenebbül érezte magát. Cassian gyanította, hogy ingoványos területre keveredett a kérdezéssel. Hosszú, kínos csend ereszkedett rájuk.

– Természetesen bármi, amit elmond, közöttünk marad – próbálta oldani Cassian a feszültséget. –, és ha lehetséges, megpróbálom más forrásból is ellenőrizni ezeket az értesüléseket. Nem szeretnék több felelősséget terhelni az ön vállára, mint amennyi feltétlenül szükséges... De Théra nem szokott elfeledkezni azokról, akik a segítségére voltak. Azt hiszem, ezt ön is jól tudja.

– Crotias tábornagy nem sokat törődött Haughrald dolgaival – köszörülte meg a torkát a másik. – Noha Haughrald törpe volt, akárcsak Dragold, többen úgy tudták, hogy szoros szálak fűzik Patracheus családjához. Lényegében Patracheus felelős a város pénzügyeiért, és erős befolyással bír a kiadásokra nézve... Crotias tábornagyról az a hír járja, hogy alaposan túlköltekezett. Ebből persze adódhat az a következtetés, hogy nem nagyon kedvelte Haughraldot...

Ennyi éppen elég lehetett ahhoz, hogy a tábornagy becsmérlő megjegyzéseket tegyen Haughraldra, – gondolta Cassian. Többre azonban aligha ragadtatta magát emiatt... És nem is úgy néz ki az ügy, mintha két ambiciózus törpe versengése állna a történtek mögött. Hiszen mind a ketten nagyszerűen meg tudtak élni a keresetükből, és bőven akadt itt munka kettőjük számára is – legfeljebb talán a büszkeségük csorbulhatott egy kicsit. De a törpék népét nem úgy ismerte, mint akik egymásnak esnek holmi büszkeségi kérdések miatt...

– Köszönöm a segítségét – tett pontot az elf messzire kalandozó gondolatai végére. Az ember férfi arcizmai ellazultak, mintha egészen idáig készenlétben állt volna arra várva, hogy újabb kérdéseket intézzenek hozzá. Most egy pillanatra alábbhagyott a figyelme.

– Föltételezem, hogy a gyilkosság természetéből adódóan nem késlekedtek a nyomozás megindításával – lendült ismét támadásba Cassian.

– Nos, megértheti, igazán annyira kellemetlen eset volt... – szólt habozva a másik. – Úgy értem, az a mód, ahogyan megölték... Khm... A vágóhídra szánt állattal nem bánnak így. Attól tartottunk, hogy hamar híre megy a dolognak, mivel a szolgák, akik a holttestet felfedezték, nemigen tudják tartani a szájukat... Máris vérfagyasztó pletykák kaptak lábra városszerte, többen a Rémek visszatérését emlegették! Így aztán kénytelenek voltunk elhíresztelni, hogy egy trollt keresünk... Egy trollt, aki dühöngő őrült, és hasonló gyilkosságokat követett már el másutt is, például Bazárvárosban, mielőtt ide menekült volna.

Cassian félig lehunyta a szemét, és ez bizonyos rosszalló kifejezést kölcsönzött az arcának.

– Nos, hozzá kell tennem persze, hogy a trollok igen ritkák errefelé... így a lehető legkisebb riadalmat okoztuk. Jobb volt így, mintha azon kezdtek volna aggódni a lakosok, hogy a szomszédjuk esetleg rémfertőzött, mindenre elszánt gyilkos!

– Nem vagyok olyan biztos benne, hogy a városban lakó trolloknak is ez a véleményük – felelte az elf csípősen.

– Majdnem mindannyian a katonaságnál vagy a hadiflottánál szolgálnak – sietett a magyarázattal Ilfaralek. – Biztonságban vannak a laktanyákban és a légihajókon. Ami őket illeti, nem kockáztattunk semmit. Különben sem valószínű, hogy békés városlakók megpróbálnának felkoncolni egy troll izomkolosszust, aki ráadásul természetellenesen erőszakos dühöngő őrült hírében áll... Gyanítom, hogy inkább a hadseregre hagynák a probléma megoldását. Ráadásul azt állítottuk, hogy az illető Bazárvárosból érkezett. Vagyis Barsaivéből, ami azt jelenti, hogy barbár menekültnek számít, aki a lábát sem teheti be a thérai negyedbe, és a város túlsó végében szállásolták el a hozzá hasonlókkal együtt.

Cassian elmosolyodott. Nem tudta leplezni csodálatát a körültekintően kifőzött, minden részletet számításba vevő terv hallatán, és némi malíciával azt kérdezte magától, vajon Ilfaralek személyesen részt vett-e a kiagyalásában.

– Azután hívattuk Aralesh-t, tekintve, hogy Rémekre gyanakodtunk – közölte a férfi higgadtan.

Cassian igyekezett leplezni meghökkenését. Az áttanulmányozott iratok egy szóval sem árulták el neki, hogy a városi hatóság éppen azzal a varázslóval óhajtott konzultálni az első haláleset után, aki most eszét vesztve, zavarodottan makogva kuporog az őrültek házában. Végeredményben miért is ne? Csak reménykedni tudott benne, hogy Ilfaralek nem vette észre arcán a meglepetés jeleit. Bármit gondolt is magában, a férfi mindenesetre egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt bővebb magyarázatba kezdett volna.

– Aralesh tudta a legtöbbet a Rémekről ebben a városban. Ha feltűnik egy, ő egészen biztosan észrevette volna.

– És nyilván azonnal megkezdte az ügy kivizsgálását, de arra már nem maradt ideje, hogy be is fejezze – blöffölt az elf. – Egy hónappal később megőrült.

– Ezt éppenséggel nem állítanám – mondta kissé meglepve Ilfaralek. – A helyzet az, hogy nagyon is gyorsan a végére járt az ügynek. Szinte azonnal tájékoztatott bennünket, hogy nem talált Rémekre utaló nyomokat a városban.

– Persze, ezt én is tudom – hazudta Cassian, aki kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát, ahogyan bebizonyosodott, mennyire megbízhatatlanok az áttanulmányozott iratcsomó adatai. – De feltételezem, hogy a jelentése talán kissé elsietett volt... Legalábbis a később őt ért csapás természete erre enged következtetni.

– Meglehet – az ember elgondolkodva simogatta az állát.

Cassian szíve majd' kiugrott a helyéből az elfojtott feszültségtől. Mivel ő volt a prétor, a vizsgálat vezetője, elengedhetetlen lett volna, hogy ő tudja a legtöbbet abból, ami már napvilágra került ezzel a kényes üggyel kapcsolatban, és így lépéselőnyben legyen a kikérdezettekkel szemben. Egyre inkább úgy látszott azonban, hogy még az a kevés értesülés, amely a birtokába jutott, sem megbízható. Ilfaralek, ha rájön erre, könnyedén félrevezetheti... Sietve témát váltott hát.

– Szeretnék találkozni ezzel a varázslóval... Még akkor is, ha az ön jelentése szerint vajmi kevés segítségünkre lehet.

Ilfaralek szintén megkönnyebbülni látszott, hogy elkanyarodhat az imént feszegetett kérdésektől.

– Persze, persze, mi sem egyszerűbb ennél! – felelte hevesen bólogatva. – De ma estére kellemesebb elfoglaltságot találtam önnek, prétor. Városunk egy szerény fogadással szeretné üdvözölni önt... Maroknyi, válogatott társaságot hívtunk meg a könnyű vacsorára: Vivane legrangosabb polgárait, köztük a legkedveltebb társasági embereket! A Medari-nemzetség az ön rendelkezésére bocsátotta egyik villáját, amely igazán lakályos és jól felszerelt pihenőhely lesz önnek. A fogadást itt rendeznénk; remélem, az előkészületek nem fogják zavarni!

Micsoda ravasz egy disznó – gondolta Cassian bosszúsan. – Arra számít, hogy alaposan elfáradtam az utazástól, és ráadásul ez a fogadás az éjszakába nyúlik majd. Micsoda előrelátás! A város magas rangú, gazdag és kíváncsi sznobjai jól megnézhetnek maguknak, amikor éppen nem vagyok a legjobb formámban!

– Ez igazán kedves öntől! – Hangosan csak ennyit válaszolt, és igyekezett a lehető legszívélyesebb mosolyt az arcára erőltetni. – A további halálesetekkel kapcsolatban majd fölkeresem önt egy későbbi időpontban. Jó lenne néhány szót váltanunk ezekről is. Most pedig jobb lesz, ha megyek, és alszom egyet, mielőtt egy ilyen válogatott társasággal találkozom.

– Természetesen – válaszolta Ilfaralek, kissé bosszús hangon. Hosszabb beszélgetésre számított, de ezt most, úgy tűnt, el kell halasztania egy későbbi időpontra. – A hintó bármikor a rendelkezésére áll. A villa a város szívében található. Vagy mondjam inkább úgy, hogy az újjáépült rész központjában? Igen kényelmes lakhely.

– Bizonyára – mosolygott az elf, miközben feltápászkodott. Legszívesebben nagyot ásított és nyújtózkodott volna, de sajnos erre nem volt módja. Túlságosan meghitt befejezést adott volna a mindkettőjük számára kellemetlen beszélgetésnek, ráadásul arra is ügyelnie kellett, nehogy bármilyen módon a tanújelét adja gyengeségének.

A hintó néhány perc múlva befordult a villához vezető, szárnyas nagykapun. Cassian első látásra megkedvelte jövendő lakóhelyét. Klasszikus, mértanian fegyelmezett stílusban épült, alapanyaga pedig helybéli terméskő volt ahelyett a márványutánzat helyett, amelyért a tehetős théraiak többsége annyira rajongott. Hatalmas fák vetettek rá kellemesen hűvös árnyékot, a kert ösvényeit pedig néhány szőlőtőke és színpompás virágok egész áradata szegélyezte. Gazdája, aki a prétor rendelkezésére bocsátotta az épületet, Medari-nemzetségbéli volt. Szokás szerint annak a nemzetségnek kellett betöltenie a vendéglátó szerepét, amelyből a birodalom küldötte származott. Cassian elgondolkodott, mi lehetett az oka ennek a bevett gyakorlatnak – talán, hogy megóvja a prétort az esetleges kémektől? Ezzel együtt nem tűnt összeegyeztethetőnek azzal az elvárással, mely szerint a prétornak pártatlanul, mindenféle részrehajlás nélkül kell végeznie a munkáját... Nos, az effajta ósdi szokásoktól aligha várhatjuk el, hogy ésszerűek legyenek. Cassian mélyet sóhajtott, és belépett a széles, kétszárnyú ajtón.

Félénk szolgálók sereglettek elő, akik szinte csalódottnak tűntek, látván, hogy milyen kevés holmival érkezett.

– Kaphatnék egy forró fürdőt? – kérdezte az egyik szobalánytól. A lány elpirult, és Cassian eltűnődött rajta, vajon ezt a szerény óhajt burkolt célzásnak tekintette-e arra nézve, hogy a prétor őt magát is szívesen látná abban a bizonyos fürdőben... Ebben a pillanatban egy cingár fiatalember robbant be a bejárati ajtón, szemlátomást még mindig azon igyekezve, hogy egyszerű öltözékét valamilyen elfogadható rendbe igazítsa magán.

– Minden készen áll, uram! – hadarta a fiú thérai nyelven, melyen csak kevéske nyoma érződött a helyi akcentusnak. – Könnyű ebédet készítettünk, de ha óhajtja, feltálalhatunk valami tartalmasabbat is! Erre persze várnia kellene néhány percet, de semmiképp se többet! És engedtünk önnek fürdővizet is, számítva rá, hogy esetleg elfáradt a hosszú utazás alatt.

– Ó, valóban? – Cassian érdeklődve fordult a jövevény felé. – Igazán talpraesett gyerek vagy. Azt hiszem, a Medari-nemzetség részéről a lehető legnagyobb segítség, hogy legalább egy megbízható szolgát küldtek.

Nem is sejtette, mennyire igaza van.