27

Cassian elbúcsúzott Ilfaralektől, és a déli barakkok felé indult, remélve, hogy válthat néhány szót Crotiasszal. Hamarosan rájött, hogy keresnie sem kell. A tábornagynő a gyakorlótér kellős közepén állt, és hangosan parancsolgatott az előtte felvonuló egységeknek. Amint észrevette az elfet, oszoljt vezényelt, és szokásos, eget-földet rengető lépteivel egyenest feléje indult. Szemlátomást igen jó kedve volt.

– Gratulálok, kedves Cassian, remekül csinálta! Az embereim hálásak önnek.

– Bocsánat, de attól tartok.., – értetlenkedett az elf.

– Ugyan már! Gondolja csak el, máskülönben azzal töltötték volna az ünnepeket, hogy ha éppen nem őrségben állnak, akkor vég nélkül fel-alá masíroznak Kypros távoli vidékekről idesereglett vendégeinek legnagyobb bámulatára. Most viszont végre valódi feladatuk van. Tudja, az ilyesmi jót tesz a morálnak.

– Értem – bólintott az elf kissé kételkedve.

– Igaz is, most éppen mi járatban van errefelé? Ha Ilfaralek akarentust keresi, azt hiszem, ő éppen Kypros vendégszeretetét élvezi – húzta el a száját mókás mozdulattal a tábornagynő.

– Tudok róla. A helyzet azonban az, hogy inkább öntől szerettem volna tanácsot kérni – mondta Cassian bizalmas hangnemben, nem tudván eldönteni, hogy a hatás kedvéért ne kacsintson-e rá az orkra.

Crotias megérthette a célzást, mert valamivel közelebb hajolt, mintha azt várná, hogy az elf suttogóra fogja a hangját. A tábornagynő legendásan korán kelő volt, és mostanra már több kimerítő óra volt mögötte a gyakorlótér hőségében és porában. Nem csoda hát, ha az elf érzékeny orrát valósággal elárasztotta a por, a használt bőrpáncélzat és az izzadság átható szaga.

– Nem tud valakit a tisztek között, aki jól ismeri Schavian kapitányt? Nem annyira a feletteseire gondolok, inkább egy közeli bajtársára. Például olyasvalakire, akivel több hadjáratban együtt harcolt. Biztos van valamilyen régebb óta tartó, személyes ismeretsége.

– Hmmm. – A tábornagynő összehúzta a szemöldökét. – Lássuk csak... Ildrissta kapitány! Annak idején együtt irányítottak egy egységet, amelyet bekerítettek odafönn, a Sarkantyú-szorosnál. Végül sikerült kivágniuk magukat, és még kitüntetést is kaptak. Ha jól tudom, azelőtt együtt szolgáltak Thebentában. Gyakran hívják meg egymás családját vacsorára. Ha beszélni akar Ildrisstával, a tiszti étkezdében találja. Ma elég későn reggelizik, mert idáig a kapuőröket ellenőrizte. Tetőtől talpig átkutatunk mindenkit, aki csak beteszi a lábát a thérai negyedbe.

– Dicsérendő elővigyázatosság – mormolta Cassian a foga között, majd megköszönte a tábornagynő segítségét, és sietve odébbállt arrafelé, amerről kevéssé étvágygerjesztő ételszagot sodort felé a szél. Valamelyest megkönnyebbült, hogy ezúttal sikerült megúsznia a kérdezősködést újabb ebédmeghívás nélkül. A hosszú, gyéren világított étkezdébe lépve megszólított néhány arra őgyelgő szolgát, és Ildrissta után érdeklődött.

A t'skrang megjelenésében első látásra volt valami rendkívüli, ami megkülönböztette távolabb üldögélő többi bajtársától. A szokatlan külsőt elsősorban különleges páncéljának köszönhette. Noha az egy egységbe tartozó thérai tisztek általában egyforma páncélzatot viseltek, a t'skrang szemlátomást kivétel volt ez alól valamilyen okból. Meglehet, különleges felszerelése még azelőttről származott, hogy thérai katonai szolgálatba lépett volna, és érthető okból nem akart megválni tőle. Első pillantásra úgy tűnt, mintha bőre tompán, fémesen csillogna. Közelebb lépve az elf csodálkozva látta, hogy a t'skrang testét leheletvékony fémpáncél borítja, amelyet valóban alig lehet megkülönböztetni az élő bőrtől. Az extravagáns öltözéket vérvörös kőgombok díszítették, ezenfelül a kapitány még bőrrel bevont mellpáncélt és lábszárvasakat is viselt, nyilván nem annyira testének védelmére, inkább azért, hogy ne üssön el annyira a többiektől. A mágikus öltözék nyilvánvalóan megbízhatóbb védelmet nyújtott, mint bármelyik nehézkes thérai páncélzat, legyen bár a legpompásabb mestermunka.

Cassian engedélyt kért a kapitánytól, hogy leülhessen mellé. A t'skrang egykedvűen bólintott, és hosszú nyelű ezüstkanalát vigasztalan arccal a szürkés színű, legkevésbé sem étvágygerjesztő látványt nyújtó levesbe merítette.

– Köszönöm, hogy időt szakít rám – vágott bele merészen a mondanivalójába az elf. – Hadd mutatkozzam be: Cassian prétor vagyok Thérából.

– Tudom – bólintott komoran a t'skrang, mint aki nem hiszi, hogy bármi köze lehetne a kérdéshez.

– Úgy értesültem, hogy ön és Schavian kapitány közeli barátok.

– Valóban? – A t'skrang arckifejezése valamivel éberebbé vált, sőt, talán egy szemernyi gyanakvás is tükröződött rajta. Farkának hegye finoman megremegett a széke lába mellett, a padlón.

Cassian körülpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, senki sincs hallótávolságon belül. Minthogy a tisztek nagy része már végzett a reggelivel, az étkezdében csak néhányan tartózkodtak, ők is biztonságos távolságban.

– Kérem, ne aggódjon – fordult Ildrisstához –, Schavian kapitány minden gyanún fölül áll, és tudomásom van róla, milyen megrázkódtatás érte őt és a családját. Hallottam bizonyos szégyenletes pletykákat, de biztosíthatom önt, hogy az ilyesmit teljességgel figyelmen kívül , hagyjuk.

– Úgy gondolja? – A t'skrang még mindig gyanakvó arcot vágott, de tartózkodása mintha egy árnyalatnyit enyhült volna. A beszélgetés kezdete óta első ízben emelte föl a tekintetét a tányérjából.

– A nyomozás jelenleg más irányba tart – nyugtatta meg az elf. – Meg tudná mondani, voltak-e ellenségei Schavian kapitánynak?

– Nem voltak – vágta rá határozottan a t'skrang. – Schavian jó barát és jó bajtárs. Az első gondolata mindig a rábízott katonák biztonsága. Jóval körültekintőbb és megfontoltabb az átlagosnál.

– Értem – bólintott Cassian. – Tehát nincs tudomása róla, hogy bárki is neheztelne rá.

– Biztos vagyok benne, hogy nincs szó ilyesmiről. Ha nem hiszi, menjen, és kérdezzen meg bárkit a csapatából. A tűzbe tennék érte a kezüket egytől egyig.

– Éppen elegendő, ha ön mondja – válaszolta az elf komoly arccal.

A t'skrang mintha kissé barátságosabban nézett volna vissza rá.

– Nincsenek esetleg üzleti érdekeltségei Vivane-ben? – folytatta a kérdezősködést Cassian.

– Tréfál? Persze, hogy nincsenek! Schavian itt él közöttünk, a barakkokban. Nem afféle botcsinálta generális, aki valahogyan ideszabadult a virágágyakkal körülvett, úszómedencés villájából. A havi zsoldjából él, akárcsak én.

– Magam is így gondoltam – sietett leszögezni Cassian, csak magában téve hozzá, hogy minderről már meggyőződött a levéltárban való hosszadalmas keresgélései alatt. – Mit tud a feleségéről?

– Varázstudó. A Maracaniumban dolgozik.

– Ha az ön páncélja is ott készült, elismerem, hogy igen jól értenek a mesterségükhöz – biccentett dicsérőleg Cassian.

– Nem tartozik rám, hogy megítéljem a Maracanium varázslóinak szaktudását – felelte élesen a t'skrang. – A páncélom egyébként Thebentából való. Még azelőttről, hogy beléptem volna a hadseregbe.

– Gyönyörű munka! – Az elf elismerően elmosolyodott. Ez azonban nem tudta kizökkenteni a kapitányt zárkózott hangulatából, melybe mindinkább visszahúzódni látszott. Cassian újabb kérdéssel próbálkozott:

– Mondja csak, kire hasonlítottak jobban az ikrek: az apjukra, vagy az anyjukra?

– Nem tudnám megmondani. – A t'skrang ismét konokul a tányérját szemlélte.

A beszélgetés vakvágányra futott. Cassian teljességgel tanácstalan volt. Vonakodó beszélgetőtársát aligha nyerte volna meg magának, ha előadja gyanúját, hogy az ikrek öngyilkossága valójában gyilkosság volt... Ha pedig tovább erőlteti a válaszadást, azzal csak még feszültebbé teszi az amúgy sem túl közvetlen légkört. Úgy határozott hát, a legjobb lesz, ha a beszélgetés folytatását alkalmasabb időpontra halasztja.

– Köszönöm a türelmét – mondta bocsánatkérőleg, miközben felállt, és a helyére tolta székét. – Hadd ismételjem meg, hogy teljességgel megbízom a barátjában, és megértem az ön együttérzését. A kapitány szerencsésnek mondhatja magát, amiért ilyen bajtársai vannak.

– Hmmm – mormolta a t'skrang, miközben kanalával kelletlenül kavargatta a tányérjában meglapuló, szürkés színű, zavaros folyadékot. A leves aljáról apró buborékok indultak el fölfelé, és lomhán megültek a felszínen, mintha képtelenek lennének elhatározni magukat, hogy szétpukkanjanak-e. Az étel jócskán kihűlhetett már, és így még kevésbé volt étvágygerjesztőnek mondható. A t'skrang hamarosan fölhagyott a buborékok terelgetésével, boldogtalan arccal fölemelkedett az asztaltól, és a második fogásért indult.

Cassian gondolataiba merülten sétált ki az étkezde komor épületéből, és a gyakorlótér felé indult. Az utolsó egység is elmasírozott már a barakkok irányába, az elfnek így nem maradt más társasága, mint a napsütés és a leülepedőben lévő por. Arlyna és Éjmarkú... – gondolta fáradtan. Valahogyan meg kellene tudnom, ki lehet a két varázsló.

Nem ez volt az egyetlen, ami aggasztotta. Bárhogy is gondolkodott, az volt az érzése, mintha valaki a gyerekeiken keresztül fenyegetné a város előkelőit. Mintha valamiféle furcsa vérbosszú készülődne... Daralec halála nem volt elég, meg kellett halnia a fiának is – miért? Mordain úgy tett majdnem halálos kárt magában, hogy látnia kellett a fia feltrancsírozott tetemét... Nem is beszélve Schavian gyermekeiről! Nyugtalanító volt ez az egybeesés. Valahogy nem úgy hangzott, mint egy körültekintően kitervelt szabotázsakció a város gazdasági irányítói ellen, melynek célja a pénz és hatalom megszerzése... Cassian úgy érezte; valami sokkal sötétebb, homályosabb dolognak kell itt lennie, mint Ilfaralek egyszerű és racionális feltételezése. Valami még mindig hiányzott.

Megtehette volna egyébiránt, hogy megvárja, amíg Mordain fölgyógyul saját magának okozott sebeiből (és persze abból a másik, talán sokkal súlyosabb sérülésből, melyet a fia holttestének látványa idézett elő). Ha egyáltalán fölgyógyul valaha... Vagy megvárhatta volna, mit találnak Ilfaralek varázslói, ha lépésről lépésre végigvizsgálják az alagutakat. Az elf azonban valójában nem hitt benne, hogy bármelyik lehetőség is választ jelenthetne a kétségeire.

Ziraldesb. Összezavart agyában valamilyen furcsa, öntudatlan képzettársítás kapcsán hirtelen felmerült a varázsló neve. Varázslók, gyerekek... Ziraldesh a nemesség gyermekeinek tanításából élt... Egy varázsló, akit zsaroltak az örökbe fogadott fia miatt... Nem tudta volna megmondani, miért, de az elf úgy érezte, ezúttal jó nyomon jár. Megérzései azt súgták, hogy bár a férfi nem gyanúsítható véres gyilkosságokkal vagy összeesküvéssel, mégis rejteget valamit. Valamit, amit talán elvezethet a megoldáshoz.

Az elfnek hangosan kellett kopogtatnia Ziraldesh házának ajtaján, míg végre előkerült egy gondterhelt arcú szolga. Cassian nem túl udvariasan a ház ura után érdeklődött.

– Nincs itt – felelte védekező hangsúllyal az ajtónálló.

– Hát akkor hol van?

– Nem vagyok benne biztos... – motyogta a szolga.

– Kíméljük egymás idegeit, cimbora – sóhajtott az elf. – Nyilván azt akartad mondani, megtiltotta neked, hogy eláruld, hová ment. Ez azért nem ugyanaz... Gondolom, tudod, ki vagyok, úgyhogy jobb lesz, ha szépen elmondod, hol van Ziraldesh.

– Uram, a gazdám rettentő dühös lesz, ha elárulom.

– Én viszont akkor leszek rettentő dühös, ha nem árulod el, és én itt vagyok, ő pedig nincs – világított rá az elf a helyzet visszásságára.

– Az Angyalvárba ment, uram – adta meg magát csöppnyi mérlegelés után a szolga.

– Mit keres ott?

– Nem tudom, uram... Higgye el, tényleg nem tudom!

– Jó, jó... És a ház úrnője?

– Ő is vele ment.

– Nagyszerű – dörmögte Cassian. – Hát a fiuk? Ladamair...

– Ő sincs itt – felelte a szolga nyomorúságos arckifejezéssel.

– Csodálatos. És mikorra várja vissza őket?

– Nem mondták, uram.

– De azt csak tudja, mikor távoztak?

– Egy-két órával napkelte után, uram.

Tehát már elég régen – gondolta Cassian. Vagyis ha Ziraldesh rászánta magát, hogy elmeneküljön a városból, már árkon-bokron túl járhat... Azaz biztonságos távolságban repül egy gyors járatú légihajón, az egész családjával együtt. Ez volt az utolsó dolog, amit Cassian feltételezett volna Ziraldesh-ről. Vajon mi oka volt erre?

– Jól figyelj rám! Amint visszatér, azonnal üzenj értem a Medari-nemzetség Rózsavillájába! Érthető? – kérdezte dühösen az elf. – És nehogy egy szót is szólj erről a gazdádnak!

– De uram...

– Ha nem fogadsz szót, nagyon megbánod! – vicsorogta Cassian. Nagyon jól tudta, hogy tisztességtelen dolgot kér, és lehetetlen helyzetbe hozza a szolgát, de nem volt más választása. Aligha tehette volna meg, hogy éjjel-nappal figyelteti a villát, amíg Ziraldesh vissza nem tér. Ráadásul még csak meg sem tudta volna magyarázni, miért gyanakszik a férfira, nem hogy még bizonyítékot is találjon ellene. Az sem lett volna jó megoldás, ha ő maga tartja szemmel a házat, hiszen rengeteg más teendője akadt, és az ideje egyre fogyott. Választ sem várva sarkon fordult tehát, és haragos léptekkel elrobogott a hintója irányába.

Az is eszébe jutott, hogy esetleg követhetné a férfit az Angyalvárba, azonban ezt az ötletet is hamarosan elvetette, mivel csaknem az egész napja ráment volna. Azt sem kockáztathatta meg, hogy Jerennt küldi. A fiú még mindig rettegett a vérmágiától – és talán nem is alaptalanul. Cassian végül arra az elhatározásra jutott, hogy újabb hírnököt kér Ilfaralektől.

Ismét visszatért tehát a barakkokhoz, és csodálkozva tapasztalta, hogy a kémfőnök hivatala szinte méhkaptárként zsong a sürgő-forgó katonáktól és hivatalnokoktól. Ez azonban korántsem lepte meg annyira, mint az a felfedezés, hogy a kémfőnököt kivételesen jó hangulatban találja. A férfi szeme furcsa, szinte eszelős tűzben égett, mint akit hirtelen győzelmi mámor szállt meg.

– Úgy látom, sikerült megtudnia valamit – mondta köszönés helyett Cassian.

Ilfaralek egy papírlapot lobogtatott feléje, amelyen jól látszott a Thaloss-ház pecsétje.

– A markomban van a gazember! – kiáltotta vidáman. – Kypros akár azonnal ki is állíthatja az elfogatási parancsot.

– Megtudhatnám, mit talált?

– Egy végrendeletet. El sem hinném, ha nem a saját szememmel látnám.

– Csak nem Mordain írta?

– Nem, cimbora. Elárulom, mert soha nem találná ki: Darnius!

– Mordain fia? – az elfnek szabályosan leesett az álla e válasz hallatán.

– Úgy bizony! Akkor akadt a kezünkbe, amikor átnéztük a hagyatékát.

– Ezek szerint nem a levéltárban volt.

– Valóban nem. De nyilvánvalóan ott kellett, hogy kiállítsák, és lepecsételjék. Patracheus barátunk a tanú.

– Mynbruje haragjára! – kiáltott fel Cassian. Erre a legkevésbé sem számított.

– Találja ki, ki örökli a teljes vagyont és az üzleti érdekeltségeket.

– Tarlanth?

– Úgy van! – A kémfőnök izgatott arccal az asztalra könyökölt, csaknem lesöpörve az előtte tornyosuló aktákat.

– Ez azonban jogilag kissé aggályos – tűnődött Cassian. – A fiú éppenséggel végrendelkezhet az apja halála előtt a családi vagyonról, de az ilyen végrendelet csak akkor érvényes, ha az apa legfeljebb egy héttel éli túl a fiát. Ellenkező esetben új végrendeletre van szükség. Éppen ezért a birodalmi jognak eme passzusát olyan ritkán használják, hogy szinte feledésbe merült.

– Ebből is látszik, hogy Tarlanth előre kitervelte az egészet. – felelte vérszomjas arccal a kémfőnök.

– Nem merültek fel aggályok a dokumentum hitelességével kapcsolatban?

– Nem. Minden kétséget kizáróan ez itt a fiú kézírása. – Ilfaralek kissé türelmetlennek látszott. – Úgyszintén eredetinek tűnik Tarlanth és Patracheus kézjegye is.

– Patracheust megkérdezték a dologról?

– Igen. Tagadja, hogy valaha is látta volna ezt az iratot. Szemérmetlen hazugság.

– Várjunk csak egy pillanatra! – kapta föl a fejét az elf. – Nem olyan nehéz mágikus úton kézírást hamisítani.

– Ugyan már – csóválta meg a fejét kelletlenül Ilfaralek. – Hiszen elismerte, hogy tanúskodott Daralec üzleti végrendeletéhez. Azzal magyarázta, hogy csak személyes szívesség gyanánt tette, mert nem akarta visszautasítani Daralec kérését. Ha egyszer megtette, miért ne tehette volna meg másodszor is?

– Akkor miért ismerte be az egyiket, és miért tagadta le a másikat? – érvelt Cassian. A helyzet korántsem volt olyan világos és egyértelmű, mint amilyennek a szorult helyzetbe került Ilfaralek szerette volna látni.

– Én mindenesetre hihetőnek tartom, hogy így történt – zárta le a vitát dühösen a kémfőnök. – És biztos vagyok benne, hogy Kypros is elégedett lesz ezzel a megoldással.

– És mit mond Mordain? Megkérdezték már, hogy tudott-e a dologról?

– Nem egészen egy órával ezelőtt meghalt... – Ilfaralek lehajtotta a fejét az őszinte gyász és nagyrabecsülés jeleként.

– A lehető legrosszabb pillanatban. Milyen különös – mormolta az elf, inkább csak magának. – Valami itt nincs rendjén, akarentus.

– Nézze, prétor! – Ilfaralek nyilvánvaló rosszallása jeleként szólította az elfet a hivatalos megnevezése szerint – Alig több mint három napot kaptam, hogy megmentsem a nyakamat. Annak jutalmául, hogy megóvtam Kyprost a saját születésnapi ünnepségén való felkoncolástól, az a disznó le akar fokozni, és félre akar állítani. Mit tehetnék? Elviszem neki ezt a végrendeletet, legyen boldog vele! Mégis, mit vár tőlem? Üljek ölbe tett kézzel, és sajnálkozzak? „Ó, nem, ez még nem elég bizonyíték, várjuk meg, mit hoz a holnap...”? Ne legyen gyerekes! Egy órán belül átadom az iratot a főkormányzónak, és a végén még az is előfordulhat, hogy Vivane megmentőjeként fognak ünnepelni. Most pedig, ha megbocsát, sürgős dolgom van.

Cassian lelombozva ballagott vissza a hintójához. Teljességgel megfeledkezett látogatása eredeti céljáról. Valami motoszkált az agya hátsó szögletében, és ez a valami hirtelen előugrott, fényesen és világosan, mint a nap... Az elf úgy torpant meg, mintha villámcsapás érte volna.

Hát persze. Hát persze!