13

A villa nem volt túl nagy. Bokrok és kisebb fák gyűrűjében álldogált, amelyeknek arany, vörös és barna színekben ragyogó lombkoronája félig eltakarta. A gondosan nyírt pázsiton avart kergetett a szél, apró kupacokba hordta, majd megint továbbgörgette rakományát. Cassian fölsétált a bejárati ajtóhoz vezető lépcsősoron. Kopogtatására egy szolga nyitott ajtót, és egy kisebb fajta fogadószobába vezette a hívatlan vendéget.

Az elf figyelmesen körülnézett. Nem volt sok bútor, de azokat lelkiismeretesen tisztán tartották, úgy látszott, hogy ha a ház lakói spórolnak is néhanap valamivel, az biztosan nem a bútorviasz. A berendezés azonban összességében szerény életvitelre vallott, és élénken elütött azoktól a hivalkodó szobabelsőktől, amelyeket az elfnek az elmúlt néhány napban volt alkalma szemügyre venni. Ziraldesh-nek nyilván alaposan oda kell figyelnie a kiadásaira. De ha a kőszállítás monopóliuma még mindig a Narlanth-nemzetség kezében lenne, a varázslót bizonyára nem gyötörnék efféle gondok...

Néhány perc múlva megjelent a házigazda is, tetőtől talpig barnába öltözötten. Haja frissen mosva csillogott, noha jócskán megritkították az eltelt évek. Egyébként is magas termete még nyúlánkabbnak tűnt az ajtókeret háttere előtt. Éles arcvonásai mintha egyszerre árulkodtak volna rosszallásról és csendes belenyugvásról. Szemlátomást nem érte váratlanul a látogatás, még az is lehet, hogy sokkal előbbre várta.

– Jobban van a kedves felesége? – érdeklődött udvariasan az elf.

– Lepihent ebéd után – válaszolta gyanútlan arccal a varázsló. Szemlátomást sejtelme sem volt Shusala és Cassian éjszakai találkozásáról; vagy ha tudott is róla, hangja egyáltalán nem árult el érzelmeket.

– Értem. Nos, nem szeretném feleslegesen igénybe venni az idejét, gondolom, éppen elég elfoglalt. Tényleg, még meg sem kérdeztem, hogy tulajdonképpen mivel foglalkozik.

– Tanítok, többnyire. Főleg a nemesi családok gyerekeinek adok különórákat, de néha bejárok az egyetemre is. Néhanapján akad egy kis fordítanivaló. Valahogy csak megélünk.

– Ez nem hangzik valami meggyőzően – állapította meg az elf.

– Néha jobban megy, máskor szűkösebben – felelte a varázsló faarccal.

Cassian nekilátott, hogy kijátssza a lapjait.

– Úgy hallom, az utóbbi időben gyakran el kellett adogatnia egyet s mást, hogy meg tudjon élni – mondta tárgyilagosan.

Ziraldesh szemlátomást zavarba jött.

– Volt néhány váratlan kiadásom... – próbálta kivágni magát a csávából. – A fiam sokat volt beteg...

– A fia?

– Igen... Úgy gondolok rá, mintha a saját fiam lenne – magyarázkodott Ziraldesh.

Cassian meglepődött. Soha nem hallott még olyasmit, hogy egy ember a saját gyermekének nevezzen egy elfet, legyen bármennyire nemesszívű is. Ez szinte lehetetlennek tűnt...

– Feltételezem, hogy Aralesh csak hagyott magára valamit, ha már magát tette meg a hagyatéka végrehajtójává. – Cassian a varázsló arcát fürkészte.

– Ezt meg hogy érti? – háborodott fel Ziraldesh.

Cassian maga elé emelte nyitott tenyerét, mintha ezzel a gesztussal is ki akarná fejezni, hogy nem rejteget semmit.

– Egyszerűen csak arra gondoltam, ha Aralesh bízott annyira magában, hogy kinevezze hagyatéki végrehajtónak, akkor bizonyára elég közel álltak egymáshoz. Elvégre rokonok voltak. Csak hagyott valamit magára...

– Nagyon jól tudja, mit hagyott rám! – fakadt ki a varázsló indulatosan. – A végrendelet ott van a levéltárban, bárki megnézheti! Nos, legalább a családom pár évig biztonságban éldegélhet. Ez a legkevesebb, amit elvárhattunk a gonosz vénembertől.

Cassian habozott. Nem szívesen játszotta volna ki a következő kártyáját, de az alkalom annyira kedvezőnek tűnt... Nem akarta kivárni, hogy a magából kikelt varázsló lecsillapodjon, és rendezze a gondolatait.

– Igaza van, tényleg láttam Daralec végrendeletét... Ó, már megbocsásson! Daralec, Aralesh, olyan egyforma a két név, nem csoda, ha összekeverem őket...

– Mondja, mi az ördögöt akar? – Ziraldesh szája sarkában meg-megrándult egy ideg. A varázsló egyébiránt kezdett olyan színt ölteni, mint a közmondásbeli fehér holló.

– Maga szerint jelenleg ki a legjobb elementalista a városban?

– Tessék? – a varázsló borzasztóan zavarodottnak látszott, az elfnek mégis úgy tűnt, hogy ez a próbálkozása most nem ért célba. Bármi hozta is ki a sodrából Ziraldesht, az nem az „elementalista” szó említése volt. Ettől persze még elképzelhető, hogy ismerte a Cassian által keresett nőt, Crielle gyilkosát, mindenesetre ezzel az egyszerű cselfogással egyelőre nem sikerült kiugratni a nyulat a bokorból.

– Nem érdekes – visszakozott Cassian. – Hadd összegezzem a helyzetet. Amennyire tudom, ön nem rajongott Daralecért, a kőkereskedőért, továbbá éppen az imént nevezte gonosz vénembernek Aralesh-t, aki szintén halott... Az ön apja elveszítette a kőszállítási monopóliumot, amely a halála után önt illette volna és ezt a monopóliumot Daralec szerezte meg... Daralec, mielőtt Vivane-be érkezett volna, Maracban élt. A városi adókönyvek tanúsága szerint ön két évig külföldön volt, közvetlenül azelőtt, hogy Daralec ide érkezett volna. Elárulná, mit keresett Maracban?

– Soha nem jártam még a környékén sem! – kiáltotta Ziraldesh.

– Ember, ne beszéljen őrültségeket! Már elküldtem egy hírnököt, hogy nézzen utána egy-két dolognak Maracban. Thérán keresztül utazik... A hajója ma este indul, vagyis csak napok kérdése, hogy megtudjam az igazságot. De mind a kettőnknek jobb lenne, ha nem kellene addig várnom... Ha kiderül, hogy hazudott, kénytelen leszek jelentést tenni Thérának... Théra berendeli magát kihallgatásra a konklávé elé, ami súlyos szégyenfolt a Narlanth-nemzetségnek, és maga könnyen kitaszítottá válhat a saját városában...

A varázsló keze remegni kezdett. Egy pár pillanatig úgy látszott, mintha mindjárt összerogyna – Cassian előzékenyen egy karosszékhez segítette. Becsületére legyen mondva, Ziraldesh nem kezdett el siránkozni, csak nagyokat nyelt, és próbálta visszanyerni az önuralmát.

– Mondja csak, mit akart az előbb azokkal az elementalistákkal? – Ziraldesh szemlátomást azért kapaszkodott ebbe a veszélytelennek hitt témába, hogy elterelje Cassian figyelmét, amíg valamelyest összeszedi magát.

– Ennek semmi jelentősége... Legalábbis egyelőre – felelte az elf, külön is hangsúlyozva az utolsó szót. Nem akarta engedni, hogy a varázsló nagyon eltávolodjon a témától, igyekezett visszaterelgetni a megkezdett ösvényre.

– Szóval, miért is tartja Aralesh-t gonosz vénembernek? Hiszen a kuzinja volt! Húsz éven keresztül alig egy kőhajításnyira laktak egymástól.

– Udvariatlan voltam – vágta rá bűnbánó arckifejezéssel Ziraldesh. – Az az igazság, hogy gyanús ügyei voltak az öregnek... Csupa olyasmi, ami veszélyes lehet egy varázslónál. Néha nem is igazán tudtam, hányadán állok vele. Az volt az érzésem, hogy olyasmikbe ártja magát, amikről legfeljebb a könyveiből lenne szabad tudnia...

– Vagyis úgy gondolja, hogy a Rémekkel cimborált.

– Igen, erre gyanakodtam... De miután meghalt, átnéztem mindent, az iratait, könyveit és tekercseit, de nem találtam erre utaló jeleket.

Cassiannak semmi oka nem volt rá, hogy ne higgyen neki, bár Ziraldesh még mindig nyugtalannak és gyanakvónak látszott, és úgy tűnt, nem szívesen beszél Aralesh-ről. Valószínűleg több is volt a háttérben, mint amit elárult. Az elf ismét megpróbálta sarokba szorítani.

– Daralec megölte az ön apját.

– Igen. – Ziraldesh szinte megkönnyebbült, amint ezt kimondta. Cassian furcsának találta, hogy a varázsló majdhogynem beismerő vallomást tesz olyasvalamiről, amit valaki más követett el. – Semmit sem lehetett rábizonyítani, nem is fordultam bírósághoz. Mit tehettem volna? Örülök, hogy végre meghalt az a disznó. Bocsánat, de még annak is örülök, hogy a fia meghalt. Olyan ez, mint... Mintha vérbosszú lenne az apám haláláért.

– Találkozott Daraleckel Maracban – mormolta halkan Cassian.

– Igen, találkoztam vele néhányszor – felelte a varázsló, megjátszott hanyagsággal.

– Ennél többről van szó – szögezte le az elf, ám mikor látta, hogy Ziraldesh-ből egy szót sem fog kihúzni, találgatni kezdett. – Elég jól ismerte Daralecet ahhoz, hogy beszéljen neki az apja vállalkozásáról. Daralecnek minden bizonnyal szöget ütött a fejébe a dolog; ekkor határozta el, hogy ráteszi a kezét a vivane-i kőszállítási üzletre.

Elég merész találgatás volt, és szemlátomást megint csak célt tévesztett.

– Igen – vágta rá Ziraldesh túlságosan is gyorsan.

– És ezek után feleségül vette azt a nőt, akinek az apja megölte az ön apját? – kérdezte hitetlenkedve Cassian.

Ziraldesh habozni látszott, hosszú ideig egy szót sem szólt.

– Szeretem a feleségemet – mondta végül csöndesen.

– Mindjárt gondoltam – válaszolta az elf. – Annyira szereti, hogy a kedvéért még az apja gyilkosának is hajlandó megbocsátani?

Valami még mindig nem volt rendjén, ezt Cassian világosan érezte. Csalódott volt amikor ezt a beszélgetést megtervezte, úgy gondolta, van néhány aduja, melyekkel zavarba hozhatja Ziraldesh-t, és magához ragadhatja a döntő előnyt. A varázsló azonban nem ült föl ezeknek a próbálkozásoknak. Az elf egy pillanatig teljesen tanácstalannak érezte magát. Nincs más hátra, tovább kell folytatnia a kérdezősködést a városban – vagy talán távolabb is...

Már éppen azon volt, hogy elbúcsúzik, és magára hagyja az elgyötört varázslót, de hirtelen támadt még egy ötlete.

– Daralec nem Maracból származott, ugye? – kérdezte, szinte csevegő hangnemben. – Láttam róla néhány képet. Elég világos bőre volt... Az ön feleségének viszont valódi, sötét Maracbeli színe van. Érdekes...

E szavak hallatán a maradék vér is kifutott Ziraldesh arcából. Szemét konokul lesütötte, mintha nem mert volna az elf szemébe nézni. Egészen beleroskadt az öblös karosszékbe, még akkor sem volt képes talpra állni, amikor végre kikísérhette volna a kellemetlen vendéget.

Ez a furcsa magatartás sokat elárult a még mindig sötétben tapogatózó elfnek. Hiszen mi sem lett volna kézenfekvőbb magyarázat, mint hogy Daralec első felesége volt Maracból való, és Shusala tőle örökölte az arcszínét. Ettől azonban még nem kellett volna ennyire zavarba jönni... Ziraldesh ellenben még mindig úgy remegett, mintha halálos csapás érte volna.

„Majd a hírnököm fényt derít erre is – gondolta Cassian. – Én meg jobb lesz, ha sietek, hátha sikerül elkapnom K'keelifa hajóját. Egy kis szerencsével három nap alatt megjárhatom...”

Addigra talán többet tud majd Ziraldesh viselt dolgairól is – noha a hírnök biztosan nem érkezik vissza ennyi idő alatt...

Jerenn nagyot sóhajtva emelkedett térdre, arca kivörösödött a padlócsutakolástól. Két szolgáló is megbetegedett, és hiába kezdett elhatalmasodni a fiún is a nátha, a házimunka legundokabb része, a padlósuvickolás mégis az ő nyakába szakadt. Enyhén szédült a magas láztól, és ahogy üres tekintettel meredt maga elé, pillantása egy összehajtott pergamenlapra esett. Cassian ez egyszer elfelejtette gondosan elcsomagolni a jegyzeteit. Jerenn szórakozottságában beleolvasott a szálkás, elegáns kézírásba.

„Crotias szabotázsra gyanakszik – elhamarkodott következtetés?” Jerenn szíve a torkában dobogott, ahogy hirtelen eszébe jutottak az előző éjszaka kihallgatott szavak. Elkeseredetten vágyott rá, hogy széthajtsa a papírt, és elolvassa az írást, amelyből csak ez az egyetlen, legfelső sor látszott. Úgy érezte, meg kell tudnia, mit tud Cassian erről a rejtélyről, miután olyan befolyásos személyiséggel tárgyalt róla, mint Crotias tábornagy. Talán kettőjük tudása együtt elvezethetne a megoldáshoz... Nem merte azonban megérinteni a pergamenlapot – voltak rabszolgák, akiket sokkal kevesebbért is halálra ítéltek csak bámulta kutatóan és vágyakozva. Azok után, amit érte tett az elf a jól leplezett aggodalom, az aranypénz és az öreg orknak szánt ruhák után árulásnak érezte volna az effajta szaglászást, bármennyire nagy kedve lett volna is hozzá. Egy pillanatra az is átfutott az agyán, nem lenne-e egyenesen kötelessége, hogy elolvassa a jegyzeteket, azután megkeresse az elfet, és elmondjon neki mindent, amit tud...

Még javában effajta gondolatok jártak a fejében, amikor hirtelen meghallotta Cassian közeledő lépteit a folyosóról. Viharos gyorsasággal újból átdörzsölte az imént megtisztított padlódarabot, a szükségesnél jóval nagyobb erőt fejtve ki. Az időzítés tökéletesre sikerült, a belépő elf egy szánalmasan lihegő szolgafiút pillantott meg, aki mintha az egész világ súlya alatt görnyedezett volna.

– A szenvedélyekre, fiú, gyerünk vissza az ágyba! – parancsolt rá, némi ijedséggel a hangjában. – Egy hétig kutyául leszel, ha ilyesmiket művelsz! Feküdj vissza, és pihenj, és ha ez nem tetszene valamelyik szolgának, csak küldd hozzám, hogy velem vitassa meg az álláspontját!

– Igen, uram – válaszolta Jerenn az alkalomhoz illően elhaló hangon. Még utcai koldus korában fejlesztette tökélyre ezt a hanghordozást, amely a legelvetemültebb szőrösszívű törpének is könnyeket csalt a szemébe. Néhanapján még egy kis szappant is sikerült szereznie, amelyet a szájába téve olyan szabályszerű epilepsziás tüneteket produkált, hogy csak úgy kopogtak körülötte a szánalom garasai. Most azonban nem volt teljesen szándékos a sápadtság és a színtelen hang, minden lélegzetvétel éles fájdalmat okozott, és a bordái mintha össze akarták volna roppantani a tüdejét. Arca meg-megrándult, és önkéntelenül az oldalához kellett kapnia.

Legnagyobb meglepetésére az elf felnyalábolta a földről, és a karjában vitte át a szolgák szállására. Miután óvatosan elhelyezte az ágyon, szigorúan meghagyta az egyetlen közelben lévő szolgálólánynak, hogy gondoskodjon róla, és semmiképp ne engedje felkelni.

– El kell utaznom három napra, neki pedig pihennie kell ezalatt! – adta ki az utasítást a megszeppent leányzónak.

Jerenn sokáig bámulta az ajtót, amelyet Cassian távoztában becsukott maga után.

„Nem is hittem volna, hogy ennyire erős – gondolta, már-már bálványozó arckifejezéssel. – Felkapott, mint egy tollpihét, pedig azért nem vagyok annyira kicsi. Ráadásul okos is, művelt és világlátott... És ennek tetejébe még kedves is. De én tudok valamit, amit ő nem, és egy napon talán hálás lesz nekem, ha elárulom. Talán már nincs is olyan messze az a nap, amikor szüksége lesz az értesüléseimre... Csak nem fogok itt lustálkodni három napig! Koldulhatnék megint az Alsóvárosban, hátha megtudok valamit... Azt mondhatnám a szolgálólánynak, hogy fertőző vagyok, és akkor nem mer bejönni... Holnapra egész biztosan meggyógyulok annyira, hogy fel tudjak kelni!”

Csendesen elmosolyodott, és szinte ugyanabban a pillanatban mély álomba zuhant.