9

Cassian lábak dobogását hallotta a folyosóról, aztán egy tompa puffanást, mintha egy test a földre zuhant volna. Letérdelt az ájult nő mellé, Karlanta arca hamuszürke volt, a pulzusa pedig gyenge és kissé rendszertelen. Segített a szolgáknak fölemelni, és a folyosó egyik kecskelábú padjára fektetni, aztán párnákat hozott, hogy felpolcolhassák a lábát. Cassian előkereste birodalmi jelvényét, és a még mindig zavarodott szolga kezébe nyomta.

– Fogd ezt, és menj a nyolcadik légió déli barakkjaihoz... Nem tudod, merre van? Sebaj – folytatta, nem is várva választ. – Ülj be a hintómba, és mondd meg a kocsisnak, hogy én küldtelek. A barakkoknál keresd meg Ilfaralek akarentust! Ragaszkodj hozzá, hogy csak személyesen vele beszélhetsz! Ha akadékoskodnak, mutasd meg a jelvényt, és mondd meg nekik, hogy Cassian prétor megbízásából, birodalmi ügyben jársz el! Ha megtaláltad Ilfaraleket, mondd el neki, mi történt, és kérd meg, hogy jöjjön ide, de ne hozzon sok embert magával! Amennyire lehetséges, titokban kell tartanunk ezt az ügyet. Az úrnőd éppen eleget szenvedett már eddig is, fölösleges lenne tovább zaklatni őt.

– Igen, uram – felelte csendesen a szolga. Iménti pimaszsága nyomtalanul elpárolgott. Ő maga is sápadt volt, akárcsak az úrnője, és a keze alig észrevehetően remegett.

– És azt tudod, hol van a Medari-nemzetség Rózsavillája?

– Azt hiszem, uram.

Cassian gyorsan elmagyarázta, merre menjen, és csak utólag jött rá, hogy fölöslegesen jártatta a száját. Hirtelen nagyon ostobán kezdte érezni magát – de hát olyan gyorsan történt minden...

– Bocsánat – köszörülte meg a torkát – A kocsisom természetesen tudja az utat. Mondd meg neki, hogy visszafelé arra kerüljön, és hozzátok magatokkal az ifjú Jerennt. Ő tulajdonképpen Tarlanth szolgája, a villa tulajdonosáé...

– Tudom, uram.

– Honnan tudod?

– Az uram sokszor velem küldött üzenetet Tarlanth úrnak.

– Vagy úgy... – felelte Cassian, aki egyre inkább úgy érezte, hogy kezdi elveszíteni a fonalat. – Miféle üzenetet?

– Az uramnak meg Tarlanth úrnak közös... Közös üzleti ügyeik voltak.

– Hát persze, majd' elfelejtettem. – Cassian igyekezett leplezni érdeklődését és csodálkozását. Valójában semmit sem tudott az ügyről, és bizalma egyre inkább megrendült a tájékoztatásul kapott iratokban. De aligha ez volt a megfelelő időpont arra, hogy hiányos tudását kibővítse...

– Jól van, mindenesetre egy szót se szólj Jerenn-nek arról, ami történt! Csak mondd meg neki, hogy várjon a hintóban, amíg ki nem megyek hozzá! Világos?

– Igen, uram.

Cassian csak ekkor jött rá, hogy még azt sem tudja, hogy hívják az embert, akinek éppen bizalmas utasításokat osztogat.

– Mi a neved?

– Pauldin, uram.

– Mondd csak, Pauldin, vannak más szolgák is a házban?

Az ember nevek egész sorát készült elhadarni, de az elf félbeszakította:

– Mielőtt elmennél, kerítsd elő a legmegbízhatóbbat, hogy gondoskodjon az úrnődről! Rendben van?

Az ember buzgón bólogatott.

– Köszönöm, Pauldin. Szeretném, ha Karlanta úrnőt meg tudnánk óvni a felesleges háborgatástól.

Cassian csodálkozva látta, hogy az ember tisztelettel néz rá, noha ezt néhány perccel azelőtt még lehetetlennek tartotta volna. Úgy látszik, az igeragozás csodákat tud művelni: a „meg tudnánk óvni” valamiféle szövetséget sejtet az imént még szemben álló felek között... Pauldin csaknem a földig hajbókolt, azután elinalt.

Cassian körülpillantott. Nincs sok ideje, mielőtt a kíváncsi tekintetek megjelennek... A szolgák bizonyára már mindent tudnak, és éppenséggel nem azon vannak, hogy értesüléseiket magukban tartsák. Óvatosan felhúzta a nadrágszárát, bal térde alatt erős bronzpánt feszült a lábszárán. Halk kattanás kíséretében lepattintotta róla azt az ébenszínű szkarabeuszbogarat, amely látszólag díszítésül szolgált. Óvatosan elhelyezte a bogarat a padlón, a bejárati ajtótól valamivel beljebb, aztán néhány percig behunyt szemmel összpontosított. A mágikus tárgy hirtelen megrázkódott, és alig észrevehető, halk zúgással elindult a fal mentén. Hagyta, hadd végezze a dolgát. Körülnézett, ám hiába kutatott valami olyasmi után, amivel kihalászhatná a testet a medencéből. Néhány percnyi hasztalan keresés után lemondóan sóhajtott, és feltűrte a ruháját. Néhány lépést tett a medencébe vezető márványlépcsőn – érthető viszolygással azon igyekezett, hogy csak annyira gázoljon bele a sekély, langyos, illatos vízbe, amennyire feltétlenül szükséges. Az alsó lépcsőfokról már elérte Crielle haját, és a partra tudta vonszolni a pucér testet. Óvatosan elhelyezte a medence szélén, a hátára fordította, és megpróbált valami nyomot keresni rajta.

Nem talált árulkodó jeleket, sem vért a medencében vagy a környékén. Csupán egy hajszálvékony vérpatak jelezte Crielle ajkán, hogy valami nagyon nincs rendben, de már ez is felszáradóban volt. A halál alig néhány perce állhatott be, amikor felfedezte, mintha még hullámzott volna a víz, a fiatalember holtteste pedig még nem fordult arccal lefelé. Az ujjak a tenyérbe vájódtak, annyira, hogy a rövid, lerágott körmök szinte átfúrták a bőrt. Az egész test fájdalmas görcsbe merevedett, pedig a halál időpontjából ítélve még nem állhatott be a hullamerevség. Az erek a bőr alatt kitágultak és kidudorodtak, mintha valami felfújta volna őket. Cassian lehasalt a padlóra, hátha oldalról rápillantva sikerül felfedeznie néhány lábnyomot a csillogó márványon. Mindhiába. Két tenyerébe vette a fiatalember fejét, és belefújt a félig nyitott szájba. Fémes-savas, maró szag csapott föl, és Cassian észrevette, hogy a szájpadlás enyhén elszíneződött. Méreg – gondolta. Még ha nincs is semmi nyom, akkor is valószínű, hogy megmérgezték.

Mielőtt a folyosón végigcsoszogtak volna az első érdeklődő szolga léptei, akit meglepett a padon heverő úrnője látványa, Cassiannak még maradt annyi ideje, hogy átvizsgálja a szobát. Ám a méregnek vagy annak, aki gyilkolt vele, semmi nyomát nem találta. Továbbá egyetlen árulkodó jel sem maradt a fiatal hölgy után, akit Pauldin – állítása szerint – bejönni látott ide...

A bogár hirtelen megtorpant, csáprágói föl-le jártak, mintha szimatolná a levegőt. Az elf várt egy kicsit, hadd fejezze be a munkáját, aztán felvette a földről, hogy visszategye rejtekhelyére. Eközben orrát enyhe tömjénillat ütötte meg – a szag nem volt erős, de élesen elvált a medencéből áradó, émelyítő illatszerfelhőtől. A következő pillanatban azonban már abban sem volt biztos, vajon nem csak képzelődött-e.

Visszacsatolta a bogarat a lábszárára, néhány hiábavaló kísérletet tett, hogy kicsavarja a vizet csöpögő ruhájából, és a következő pillanatban már fel is hangzott a folyosóról a közeledők hangja. Ilfaralek arca viharos égboltra emlékeztetett, és amint betoppant, Cassian jobbnak látta egyből odalépni hozzá valamiféle magyarázattal, tudomást sem véve a két egyenruhás alakról, akiket magával hozott. Röviden elmondott mindent, amit látott és hallott, kivéve persze az iménti aprócska mágikus trükköt meg a furcsa illatot.

– Azért küldtem önért, mert úgy gondolom, jó lenne bizalmasan kezelni ezt az ügyet – tette hozzá halkan az elf. – Karlantának talán az lenne a legjobb, ha a születése szerinti nemzetsége venné a gondjaiba, úgy értem, a férje családja helyett... Valami csendes és nyugodt helyre kellene vinni, ahol nem háborgatják az emlékek.

Ilfaralek beleegyezően bólintott.

– Egyébként nem is tudom, melyik nemzetségből származik – tűnődött az elf.

– A Medariból – válaszolta Ilfaralek. – Cuiper, menj, és értesítsd Tarlanth-ot! Az lesz a legjobb, ha rábízzuk ezt az ügyet.

A Cuipernek szólított egyenruhás összecsapta a bokáját, majd kimasírozott az ajtón.

– Azt hiszem, a fiatalembert megmérgezték, méghozzá nem is túl régen – mondta végezetül Cassian.

Ilfaralek ismét bólintott. Láthatólag még nem emésztette meg az eseményeket.

– Talán nem ártana őröket állítanom ide – szólalt meg végül. – Ilyen szerencsétlen esemény, ráadásul nem sokkal az apja halála után...

– Úgy érti, gyilkosság – szögezte le Cassian ellentmondást nem tűrő hangon. – Hacsak nem feltételezzük, hogy Pauldin hazudik vagy félrebeszél, amikor egy fiatal nőt emleget, aki bejött ide. Tekintve, hogy a hölgy most nincs itt, és anélkül távozott, hogy segítséget hívott volna a haldoklóhoz, akár kész ténynek is vehetjük, hogy legalábbis köze van a gyilkossághoz. Nem valószínű, hogy Crielle az adott körülmények között saját magát mérgezte volna meg... Majd megkérdem Pauldint, tud-e személyleírást adni a nőről.

– Kénytelen leszek jelenteni, hogy a fiatalembert baleset érte – mondta lassan Ilfaralek. – Beütötte a fejét a medence szélébe, és megfulladt. Lesznek persze, akik nem hiszik, és a legvadabb híresztelések fognak lábra kapni, de ezt semmiképp nem tudnánk elkerülni. Crielle nemrég érkezett haza, és sokfelé meghívták udvariassági látogatásokra... Föl fog tűnni, ha nem megy el. De azt okvetlenül magunk között kell tartanunk, hogy megölték... A szolgákat likvidálnunk kell, nehogy eljárjon a szájuk.

– Elkísérhetnék az úrnőjüket, akit úgyis valahová messzire kell küldenünk... Megtilthatnánk nekik, hogy elhagyják a szállásukat.

– Akkor majd fecsegnek Tarlanth szolgáinak, és máris mindenki mindent tud. Nem, mindenképpen meg kell szabadulnunk tőlük.

– De ha csak úgy eltűnnek, az további gyanúra adhat okot – próbálkozott tovább Cassian, egyre dühösebben. Sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy a kémfőnök egyetlen bólintásával képes látatlanul a halálba küldeni egy csapat érző lényt, bárkik legyenek is azok. Csak úgy, az egyszerűség kedvéért... Még az sem igazán érdekli, hogy egyáltalán hányan vannak a szerencsétlenek. Számításba véve Ilfaralek tisztségét, beleértve azt a rengeteg visszataszító ügyet, amelynek ő kellett, hogy pontot tegyen a végére, ez az érzéketlenség egyáltalán nem volt meglepő, Cassian ösztönei mégis tiltakoztak.

– Az lesz a legjobb, ha Karlantát elküldjük lábadozni valamelyik távoli szigetre vagy, mondjuk, Parlandra – összegezte higgadtan Ilfaralek. – Mindenki azt fogja hinni Vivane-ben, hogy a szolgák vele mentek.

– Akkor miért ne mehetnének valóban vele?

– A szigeteken gyakran jönnek-mennek a halászok, kereskedők meg más effélék... A hírek gyorsan lábra kapnának, hamarosan az egész világ erről beszélne.

Cassiannak lassanként rá kellett jönnie, hogy semmit sem tehet, ha egyszer ez az eltökélt ember a fejébe vett valamit. Mégis, az utolsó szó jogán megpróbálta menteni, ami menthető.

– Bárhová küldjük is, nem szabad, hogy idegen arcok vegyék körül Karlantát... Az ő állapotában ez igen rossz hatással lenne rá! Legalább Pauldint vele kell küldenünk, meg egy szobalányt. Nem hiszem, hogy meghaladná akár az ön, akár Tarlanth erejét, rábírni ezt a kettőt, hogy egy ideig tartsák a szájukat.

– Rendben van – válaszolta Ilfaralek egy csöppnyi rosszallással az arcán. Nem volt hajlandó több figyelmet szentelni a szolgák sorsának, mint annak a kérdésnek, hogy eltaposson-e egy különösen visszataszító bogarat. Nyilvánvalóan bosszantotta, hogy Cassian ennyit foglalkozik ezzel a jelentéktelen kérdéssel. Egyenruhás kísérőjéhez fordult, és néhány pattogó parancsot osztott ki neki, miközben az elf kihasználta a kínálkozó alkalmat, hogy megváljon a kémfőnök kellemetlen társaságától, és megkeresse Pauldint. A szolgára a folyosón akadt rá, ahol még mindig tanácstalan arckifejezéssel őgyelgett, időről időre visszatérve az úrnője mellé, akinek egy másik szolga nedves ruhával törölgette az arcát.

Amikor Cassian személyleírást kért a hölgylátogatóról, Pauldin több részlettel szolgált, mint amiben az elf akár csak reménykedni mert. Részletesen leírta a nő magasságát, fekete haját, zöld szemét, sápadt bőrét, ruhája színét. Ahogy a szolga kifogyni látszott a mondanivalóból, Cassian hirtelen ötlettől hajtva meglehetősen furcsa kérdést szegezett neki:

– Mondd csak, Pauldin, milyen volt az illata?

– Ezt hogy érti, uram?

– Milyen illatot hagyott maga után? A hölgyek általában használnak valamilyen illatszert.

A szolga mélyen elgondolkodott, azután hirtelen felcsillant a szeme.

– Úgy van, ahogy mondja, uram! Méghozzá elég jellegzetes illata volt, olyan fűszeresféle... Mint az oleafa füstje, de nem olyan erős.

– Tömjénillat?

– Éppen erre gondoltam magam is, uram!

Cassian alig várta, hogy egyedül maradjon végre, és kifaggathassa mágikus kémbogarát. Bizonyos aggodalmak azonban nem engedték, hogy távozzon.

– Neked kell elvinned az úrnődet Tarlanth házába – mondta végül, miközben a szolga visszaadta neki a birodalmi jelvényt. – Válaszd ki a legmegbízhatóbb szobalányt, és menjen ő is veletek! Tarlanth már tudja, mi történt, mert elszalajtottunk hozzá egy hírnököt, de ha mégis bármi bajba kerülnél, ragaszkodj hozzá, hogy valamelyik házbéli szolgával üzenhess nekem! A hintómmal menjetek, majd a kocsis visszahozza. Vagyis... Várj csak, hiszen Jerenn a hintóban van. Ne szólj neki erről az egészről...

– Sajnálom, uram, de nem találtam Jerennt a Rózsavillában... – Pauldin olyan nyomorúságos arcot vágott, mint aki elhibázott valamilyen rettentő fontos feladatot a lehető legalkalmatlanabb időben.

– Nem? – Cassian megpróbálta palástolni meglepetését. – Akkor talán visszahívták Tarlanth házába. Kötve hiszem, hogy a nap huszonnégy órájában a rendelkezésemre kellene állnia.

Ha Pauldin furcsállotta is ezt a választ, az arckifejezése mit sem árult el ebből. Mögöttük, a folyosó végén a közeledő Ilfaralek alakja tűnt fel.

– Akkor tehát elküldhetem Karlanta úrnőt két szolgája kíséretében Tarlanth házába? – kérdezte Cassian ártatlanul. – A hintóm odakint várakozik.

– Nagyszerű – felelte Ilfaralek azon az enyhén bosszús hangon, amelyhez Cassian már egészen hozzászokott. Az elf odaintett Pauldin-nak, hogy segítsen a másik szolgának felemelni a még mindig eszméletlen Karlantát, és vigyék óvatosan a bejárati ajtóhoz.

– Tegyétek a hintómba! Én is jövök mindjárt, és beszélek Tarlanth-tal. Te pedig – fordult ellentmondást nem tűrve Ilfaralek egyik emberéhez – intézkedj a többi szolga ügyében. Legjobb, ha most azonnal elindulsz a kapunál lévő barakkokhoz.

Miközben éppen távozni készült, Ilfaralek hirtelen rájött, hogy a felügyelet nélkül hagyott ház telis-teli van szolgákkal, akik a dolgok jelenlegi állása szerint könnyűszerrel elmenekülhetnek a végzet elől, amelyet nekik szánt. Cassianhoz fordult.

– Maga megvárja itt, amíg a beosztottam visszatér, ugye? – Az egyszerűnek hangzó állítás igen súlyos tartalommal bírt. Ilfaralek éppenséggel arra szólította fel az elfet, hogy – cserében azért a két életért, amelynek megkegyelmezett – most ő maga szolgáltassa ki neki az összes többit. Cassian szomorúan állapította meg, hogy ezzel ő maga is bűnrészessé válik abban a tettben, amelyet éppen megakadályozni szeretett volna. Igen hamar elhessegette azonban ezt a gondolatot, amint az eszébe jutott, hogy még valami más, igen fontos teendője is akad ebben a házban... Mélyet sóhajtva bocsánatot kért Ilfaralektől, és elgyötört mozdulattal az egyik párnázott fotelba ereszkedett.

– Fáradtabb vagyok, mint gondoltam volna. Crotias tábornaggyal kellett ebédelnem...

– Hallottam róla. – Ilfaralek halványan elmosolyodott, érkezése óta először.

– Gondoskodom róla, hogy minden rendben legyen, és gondolom, ön is ezt teszi majd – bólintott udvariasan az elf. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, majd Ilfaralek sarkon fordult, és eltűnt az éjszakában.

Amint a hintó kerekei megcsikordultak odalent a kocsifelhajtón, Cassian talpra ugrott, és felrohant a hálószobába vezető márványlépcsőkön. Pontosan tudta, mit keres, és a szőnyegek és kárpitok engedelmesen felitták még mindig víztől csöpögő nyomait a padlón. Vagy legalábbis reménykedett benne.