6

Majdnem két hónap telt már el, amikor egyszer csak követek érkeztek: a spártai Kharminosz és Polünikosz, Thibrón küldöttei. Elmondták, hogy a spártaiak hadjáratot terveznek Tisszaphernész ellen, és Thibrón már hajóra is szállt, hogy a háborút megindítsa. Szüksége van erre a seregre, és azt üzeni, hogy minden katona havi egy dareikosz zsoldot kap, az alvezérek kétszer, a vezérek meg négyszer annyit.

Amikor a spártaiak megjöttek, Hérakleidész, aki megtudta, hogy a sereg ügyében jöttek – azonnal szólt Szeu-thésznek, hogy nagyszerű dolog történt.

– Mert a spártaiaknak szükségük van a seregre, neked pedig már nincs szükséged rá. Ha átadod a sereget, nekik szívességet teszel, tőled pedig nem követelik többé a zsoldot, hanem elmennek erről a vidékről.

Ennek hallatán Szeuthész megparancsolta, hogy vezessék eléje a spártaiakat. Amikor megmondták neki, hogy a sereg miatt jöttek, kijelentette, hogy átadja a sereget, és barátjuk és szövetségesük akar lenni. Aztán meghívta és fényesen megvendégelte őket. De Xenophónt nem hívta, sem a többi vezért.

Kérdik a spártaiak, miféle ember ez a Xenophón. Szeuthész azt feleli, hogy különben nem rossz ember, csakhogy nagy barátja a katonáknak, ezért ő nem kedveli.

– És ért-e hozzá ez a férfi, hogy ügyes beszéddel bármire rávegye a katonákat? – kérdezték a spártaiak.

– Ért bizony, de még mennyire! – válaszolta Hérakleidész.

– És nem fog-e ellenünk beszélni, ha arról lesz szó, hogy a sereget átvezetik hozzánk?

– Ha összehívjátok az embereket, és zsoldot ígértek nekik, ügyet sem fognak vetni rá, futnak majd veletek – mondta Hérakleidész.

– De hát miképpen lehetne összehívni őket, hogy meghallgassanak bennünket?

– Holnap korán reggel – mondta Hérakleidész – hozzájuk vezetünk majd benneteket. Tudom, boldogan rohannak majd elétek, ha megpillantanak titeket.

Így ért véget ez a nap.

Másnap Szeuthész és Hérakleidész a sereg elé vezette a spártaiakat. Összegyűltek a katonák. A két spártai a következőt mondta:

– A spártaiak háborút terveznek Tisszaphernész ellen, aki oly igazságtalanul bánt veletek. Ha velünk jöttök, bosszút állhattok ellenségeteken, és mindegyikőtök havonta egy dareikosz zsoldot kap; az alvezérek kétszer, a vezérek négyszer annyit.

Örömmel hallják ezt a katonák, és azon nyomban fel is áll az egyik arkadiai, hogy Xenophónt bevádolja. Ott volt Szeuthész is. Tudni akarta, mi fog történni: hallótávolságra állt egy tolmáccsal, bár ő maga is igen sokat értett görögül.

Az arkadiai így beszélt:

– De hiszen mi, spártaiak, már régen ott volnánk nálatok, ha Xenophón rábeszélésére ide nem jöttünk volna. Itt harcoltunk ebben a szörnyű télben, nincs nyugodalmunk sem éjjel, sem nappal, és fáradozásunk gyümölcsét ő élvezi. Mert neki magának jókora vagyont adott Szeuthész, minket viszont megfosztott zsoldunktól. Ha látnám, hogy agyonkövezik, és hogy elnyeri büntetését, amiért bennünket idevonszolt, nem törődnék én már a zsolddal, és nem zúgolódnék kiállott szenvedéseim miatt.

Ezután felállt egy másik ember, majd megint egy másik, és ugyanígy beszéltek.

Most Xenophón emelkedett szólásra:

– Ó, mi mindenre fel kell készülnie az embernek... ha ti most bűnösnek tartotok engem abban, amiben a legnagyobb odaadással véltelek benneteket szolgálni. Már indulóban voltam hazafelé, amikor visszafordultam, Zeuszra mondom, nem azért, mert megtudtam, hogy jól megy dolgotok, hanem mert hallva, hogy szükséget szenvedtek, tőlem telhetően segíteni akartam rajtatok. Megérkezésem után ez a Szeuthész rengeteg követet küldött hozzám, és fűt-fát ígért nekem, ha ráveszlek benneteket, hogy csatlakozzatok őhozzá, de én meg sem kíséreltem ilyent tenni, tudjátok ti magatok is jól, hanem oda vittelek benneteket, ahonnan úgy gondoltam, a leggyorsabban tudlak átszállítani benneteket Ázsiába. Mert ezt tartottam a legjobbnak számotokra, és tudtam, hogy ti is ezt akarjátok. Aztán jött Arisztarkhosz, háromevezősorosaival, hogy megakadályozza átkelésünket, és én természetesen akkor is összehívtalak benneteket, hogy megtanácskozzuk, mit kell tenni. És akkor hallottátok Arisztarkhosz parancsát, hogy menjünk a Kherrhonészoszra, és hallottátok, hogy Szeuthész rá akar minket beszélni, hogy tartsunk vele, de mindannyian azt mondtátok, hogy Szeuthésszel mentek, és mindannyian meg is szavaztátok. Mi bűnt követtem el, amikor oda vezettelek benneteket, ahová mindannyian akartatok menni? Méltán vádolnátok és gyűlölnétek, ha azután is dicsérném Szeuthészt, hogy hazudni kezdett nekünk a zsold dolgában. De én leghívebb barátjából legelszántabb ellenfelévé lettem, s nem őt, hanem titeket választottalak. Igazságosak vagytok-e, amikor elmarasztaltok olyasmiben, ami meghasonlásra késztetett vele? Mondhatjátok azt is, hogy járandóságotokat csalárd módon megtartottam magamnak. De ugye világos, hogy ha Szeuthész fizetett nekem, akkor nem azért fizetett, hogy még attól is megfossza magát, amit nekem adott, és aztán még nektek is kifizesse a többit, hanem ha adott, gondolom, azzal adott, hogy kifizetve nekem a kevesebbet, nektek ne kelljen megadnia a többet. És ha így gondoljátok, egy csapásra véget vethettek ennek a mi kettőnk ügyének: csak követeljétek rajta a pénzt. Mert világos, hogy Szeuthész, ha kaptam tőle valamit, vissza fogja követelni, és méltán fogja visszakövetelni, ha egyszer nem sikerült nyélbe ütnöm a dolgot, amelyért ajándékot fogadtam el. De hát messze vagyok én attól, hogy a ti pénzeteket bitoroljam. Esküszöm az istenekre és istennőkre mind, hogy még azt sem mondhatom a magaménak, amit nekem ígért Szeuthész. Itt van ő maga is, hallja, amit beszélek, és megmondhatja, hogy hamisan eszküszöm-e. És hogy még jobban ámuljatok, megesküszöm arra is, hogy még annyit sem kaptam, amennyit a többi vezér, sőt még annyit sem, amennyit egy-két alvezér kapott. És hogy miért tettem mégis, amit tettem? Azt hittem, emberek, hogy minél inkább mellette állok akkori szorult helyzetében, annál hívebb barátomnak tudhatom, ha majd hatalma lesz. És most egyszerre van alkalmam őt jó sorában látni, és gondolkodásmódját megismerni. Most persze azt mondhatja valamelyikőtök: nem szégyelled együgyű voltodat, hogy így meg tudtak csalni? Zeuszra mondom, szégyellném, ha az ellenség csalt volna meg. De barátok között csalni sokkal szégyenletesebb, mint megcsalatni. És ha elővigyázatnak baráttal szemben helye van, mi vigyáztunk, tudom, hogy ígéretének be nem tartására ne legyen jogos mentsége. Mert nem követtünk el igazságtalanságot vele szemben, nem voltunk hanyagok, és nem rontottunk el gyávasággal semmi olyasmit, amiért idehívott bennünket. De talán azt mondjátok, hogy zálogot kellett volna kérni tőle akkor, hogy még ha akar, se csaphasson be minket. Hát akkor hallgassátok meg, amit soha ki nem mondtam volna előtte, ha nem viselkedtek velem szemben ily esztelenül és hálátlanul. Emlékeztek, milyen helyzetben voltatok éppen, milyen körülmények közül hoztalak benneteket ide Szeuthészhez. Nem tiltotta-e meg a spártai Arisztarkhosz, amikor ott voltatok Perinthosz közelében, hogy a városba belépjetek? Nem zárta-e be a kapukat előttetek, és nem táboroztatok-e szabad ég alatt a tél közepén? Ott volt nektek az a szegényes piac, ahol nem sok árut láttatok, és pénzetek sem volt valami sok, hogy vásárolni tudtatok volna. És Thrákia határán kellett vesztegelnünk, és ott horgonyoztak a három-evezősorosak, hogy átkelésünket megakadályozzák. És ha maradunk, ellenséges földön maradunk, ahol rengeteg lovas és könnyűgyalogos néz velünk farkasszemet. Volt ugyan nehézgyalogságunk, amellyel megrohamozhattuk volna a falvakat, és szerezhettünk volna élelmet, ha sokat nem is, de hogy az ellenséget üldözőbe vegyük, hogy rabszolgát és állatokat zsákmányoljunk, arra bizony semmink sem volt. Mert sem a lovasságot, sem a könnyűgyalogságot nem találtam már együtt és egyben nálatok. És ha én az akkori kényszerhelyzetben, külön zsold nélkül, megszerzem számotokra Szeuthész szövetségét − Szeuthészét, akinek lovasai is voltak, meg könnyűfegyverzetű katonái is, amit ti annyira nélkülöztetek –, gondoltátok volna akkor, hogy rosszul gondoskodtam rólatok? Hiszen amióta szövetségünk fennáll, több élelmet tudtok szerezni a falvakból, mivel a thrákok gyorsabban kénytelenek futni, és az állatokból, rabszolgákból is részt kaptok. Nyomát sem láttuk azóta az ellenségnek, amióta a lovasok mellénk álltak, addig meg bátran üldöztek bennünket, és megakadályozták, hogy kis csapatokra oszoljunk és gazdagabb zsákmányra tegyünk szert. És ha az, aki nekünk ezt a biztonságot megteremtette, nem fizetett még külön busás zsoldot ezért a biztonságért, oly szörnyű sérelmet ejtett rajtunk, hogy amiatt szerintetek semmiképpen sem szabad engem innen élve elengedni? És most, távozóban erről a helyről, milyen helyzetben vagytok? Talán nem dúskáltatok egész télen az ennivalóban? Talán nem tettétek félre fölöslegként, amit Szeuthésztől kaptatok? Hiszen az ellenségét ettétek! És közben egyetlen embert sem veszítettetek, sem a halál, sem az ellenség nem vitt el tőletek senkit. És ha tettetek valami dicsőt az ázsiai barbárok ellen, vajon nem őrzitek éppen ezt a dicsőséget még mindig, és nem szereztek-e hozzá újabb hírnevet az európai thrákokon győzedelmeskedve? Azt mondom én nektek, méltán lehettek hálásak az isteneknek mindeme jótéteményekért, mindazért, amiért rám haragudtok. Ez hát a mostani helyzetetek. De az istenekre kérlek benneteket, gondoljatok arra is, hogy énvelem mi van! Mert amikor nemrég hazaindultam, hálátoktól övezve távoztam innen, és hírnevem volt a többi görög előtt, hírnevem, amelyet általatok szereztem. Bíztak bennem a spártaiak is, különben nem küldtek volna vissza hozzátok. Most pedig úgy megyek el, hogy megrágalmaztatok a spártaiak előtt, és miattatok gyűlöl Szeuthész, az a Szeuthész, akinek jótevője akartam lenni a ti segítségetekkel, mert reméltem, hogy biztos menedéket nyújt majd nekem és gyermekeimnek is, ha lesznek. Ti pedig, akik miatt oly sokszor gyűlt meg már bajom a nálam hatalmasabbakkal, és akiknek javán tehetségem szerint munkálkodni még most sem szűntem meg, tinektek ilyen véleményetek van énrólam. Tessék, itt vagyok, nem futok és nem menekülök előletek. És ha megteszitek, amit mondtok, tudjátok meg, hogy annak lesztek gyilkosaivá, aki rengeteg éjszakát töltött álmatlanul miattatok, aki tenger sok küzdelemből és veszélyből, vagy még annál is többől vette ki részét mellettetek, aki az istenek kegyelméből igen sok győzelmi oszlopot állított veletek együtt, jeléül a barbárok felett aratott diadaloknak, és aki mindig minden tőle telhetőt megtett, hogy a görögök közül senkinek ellenségeivé ne válhassatok. így aztán most oda mehettek, ahová akartok, szárazon és vízen egyaránt, sehol sem esik bántódásotok. De ti, mivel igen jól megy dolgotok, mivel oda hajóztok, ahová már régen akartatok, mivel a legnagyobb hatalom járul elétek kérésével, mivel zsold van kilátásban, mivel a legnagyobb hírnévnek örvendő spártaiak jönnek hozzátok vezérnek, úgy gondoljátok, eljött az ideje, hogy mihamarabb végezzetek velem. Akkor bezzeg, amikor bajban voltunk, nem így gondoltátok, ti, kiváló emlékezőtehetséggel megáldott emberek, akkor bezzeg apátoknak neveztetek, és szentül ígértétek, hogy soha nem fogtok megfeledkezni jótetteimről. De hát ezek sem oktalanok, akik most hozzátok jöttek, és azt hiszem, őelőttük sem válik dicsőségtekre, hogy így viselkedtek velem.

Így fejezte be szavait. Ekkor felállt a spártai Kharminosz, és így szólt:

– A Dioszkuroszokra mondom, igazságtalanságnak tartom, hogy erre az emberre haragusztok. Én magam is tanúskodhatom mellette. Mert amikor én és Polünikosz megkérdeztük Szeuthészt, hogy miféle ember ez a Xenophón, semmi mást nem tudott ellene felhozni, csak azt, hogy túlságosan szereti a katonákat, és ezért a spártaiaknál, és nála, Szeuthésznél is rosszul áll az ügye.

Erre felállt Eurülokhosz, egy Luszoiból való arkadiai férfi, és így szólt:

– Véleményem szerint azzal kell kezdenetek hadvezéri tevékenységeteket, spártai férfiak, hogy behajtjátok Szeuthészen zsoldunkat, ha akarja, ha nem, és addig nem visztek el innen bennünket.

Az athéni Polükratész Xenophón biztatására a következőt mondta:

– Látom, itt van Hérakleidész. Ő az, aki átvette és áruba bocsátotta a zsákmányt, amelyet mi szereztünk nagy fáradsággal, és aztán sem Szeuthésznek, sem nekünk nem fizette ki a pénzt, amit érte kapott, hanem ellopta, és megtartotta magának. Ha van egy kis eszünk, őt vonjuk felelősségre. Hiszen ő nem thrák, és görög létére görögöket károsított meg.

Hérakleidész ennek hallatára még jobban megdöbbent. Szeuthészhez lépve így szólt hozzá:

– Ha van egy kis eszünk, elmegyünk innen, nehogy a kezükre kerüljünk.

Lóra pattantak, és táborukba vágtattak. Innen Szeuthész elküldte tolmácsát, Abrozelmészt Xenophónhoz, kérte, hogy maradjon nála ezer nehézfegyverzetű katonával, és megígérte, hogy megadja neki a tengerparti vidékeket meg a többit, amit ígért. És titokban közölte vele, hogy hallotta Polünikosztól: ha a spártaiak kezére kerül, Thibrón bizonyosan megöli.

Ugyanezt üzenték Xenophónnak mások is, többen, mondván, hogy megrágalmazták, és résen kell lennie. Xe-nophón ezt hallva, fogott két áldozati állatot, és áldozatot mutatott be Zeusz királynak, hogy megtudja, mi volna jobb és előnyösebb: maradjon-e Szeuthésznél a Szeuthész ajánlotta feltételekkel, vagy pedig távozzon a sereggel együtt. Az isten kinyilatkoztatta, hogy távozzon.