2.

Kürosz emberei elköltötték vacsorájukat, a szokásos módon őrséget állítottak, majd nyugovóra tértek. Kroiszosz, seregével együtt, hanyatt-homlok Szardeiszba menekült. A többi nép csapatai útra keltek hazafelé, s igyekeztek olyan messzire jutni, amennyire az éjszaka sötétjében lehetett.

Kürosz hajnalban azonnal Szardeisz ellen vonult. Amint a vár falai alá ért, felkészült az ostromra, felállíttatta a hadigépeket, és létrákat helyezett készenlétbe. Aztán kiadta a parancsot, hogy másnap éjjel a khaldaioszok és a perzsák hágjanak fel az erődbe, mégpedig annak legmeredekebbnek tetsző oldalán. Az utat egy perzsa férfi mutatta, aki szolgája volt a helyőrség egyik tagjának, és ismerte a folyóhoz lefelé vezető utat, és azt is, amelyik felfelé vitt.

Amikor kiderült, hogy a várat bevették, a lüdek mind a falakról lerohantak a város felé, ki hová tudott. Kürosz hajnalban bevonult a városba, és megparancsolta, hogy senki ne hagyja el csapatát. Kroiszosz bezárkózott a királyi palotába, és segítséget kért Kürosztól. Kürosz őrséget hagyott Kroiszosz mellett, és a bevett várba vonult. Látván, hogy a perzsák annak rendje és módja szerint őrzik a várat, a khaldaioszok őrhelyei viszont elhagyottan állnak – az őrök ugyanis leszaladtak, hogy a házakat fosztogassák –, összehívatta vezéreiket, és megmondta nekik, hogy tüstént hordják el magukat a seregből.

– Mert nem tűrném – mondta –, hogy a rendbontók előnyben részesüljenek. Tudjátok meg, én arra készültem, hogy minden khaldaiosz között benneteket teszlek a legboldogabbá, mivel együtt harcoltatok velem, de most aztán ne csodálkozzatok, ha valami baj ér benneteket, amikor elvonultok.

Megrémültek erre a khaldaioszok, könyörögtek Kürosznak, ne haragudjon, és megígérték, hogy visszaadják a kincseket.

– Nekem nincs szükségem a kincsekre – mondta Kürosz, majd így folytatta: – De ha azt akarjátok, hogy haragom szűnjék, adjatok oda mindent, amit szereztetek, azoknak, akik rendben őrizték a várat. Mert ha a többi katona látja, hogy azok kerülnek előnyösebb helyzetbe, akik rendesen viselkednek, nem lesz semmi baj.

A khaldaioszok úgy cselekedtek, ahogy Kürosz parancsolta, az engedelmesek meg sok különféle ajándékot kaptak.

Kürosz most a város alkalmas pontjain letáboroztatta embereit, és megparancsolta, hogy maradjanak fegyverben, és reggelizzenek. Ezután meghagyta, hogy vezessék eléje Kroiszoszt.

– Üdvöz légy, uram – szólt Kroiszosz, megpillantva Küroszt –, hiszen úgy hozta a sors, hogy ezentúl ezt a nevet viseld, és hogy én is így szólítsalak.

– Üdvöz légy te is, Kroiszosz – válaszolta Kürosz –, elvégre emberek vagyunk mindketten. Hanem adnál-e nekem valamiben tanácsot, Kroiszosz?

– Már hogyne akarnék valami jót kitalálni neked, Kürosz, amikor, gondolom, az nekem is jó lenne?

– Figyelj hát akkor, Kroiszosz – mondta Kürosz. – Amikor katonáimat látom, akik sok bajt, sok veszélyt álltak ki, és tudják, hogy Ázsiának Babülón után leggazdagabb városát vették be, úgy gondolom, jutalomban kell részesítenem őket. Mert tudom, ha nem látják gyümölcsét fáradozásaiknak, képtelen leszek sokáig engedelmességre bírni őket. Fosztogatásra viszont nem akarom átadni nekik a várost, mert azt hiszem, tönkremennétek bele, és jól tudom azt is, hogy a fosztogatásnál mindig a leghitványabbak járnak a legjobban.

Kroiszosz így válaszolt:

– Engedd meg hát nekem, hogy néhány általam kiválasztott lüddel közöljem: elértem nálad, hogy ne prédáljatok, és hogy ne engedd elhurcolni a gyerekeket és az asszonyokat, cserében viszont megígértem, hogy a lüdek majd önszántukból idehoznak minden szépet és jót, ami csak Szardeiszban található. Tudom, ha ezt meghallják, árad hozzád a férfiaknak, az asszonyoknak minden éke, kincse, és esztendőre újra megtelik a város minden széppel és jóval. Míg ha prédálni engednél, elpusztulna a művészet is, amely, ahogy mondani szokták, a szépség forrása. Aztán meg akkor is ráérsz gondolkodni a szabad fosztogatás felől, ha már szemügyre vetted, ami bejött. Először is az én kincseimért küldess, és kincstárnokaid vegyék át az én kincstárnokaimtól.

Kürosz beleegyezett, hogy Kroiszosz mindenben úgy cselekedjék, ahogy mondta, majd így szólt:

– Hanem azt feltétlenül beszéld el, Kroiszosz, mit használtak neked a delphoi jósda jóslatai. Mert azt mondják, te különös tiszteletben tartottad Apollónt, és mindig az ő tanácsai szerint jártál el.

– Bizony, szeretném, ha így lett volna, de én úgy fordultam Apollónhoz, hogy kezdettől fogva éppen ellenkezőképp csináltam mindent.

– Hogyhogy? – kérdezte Kürosz. – Magyarázd meg jobban, mert furcsákat beszélsz nagyon.

– Mert először, ahelyett, hogy ügyes-bajos dolgomban kérdést intéztem volna az istenhez, próbára tettem, meg tudja-e mondani az igazat. Márpedig nemcsak az istenek, hanem a derék és kiváló halandók sem szeretik azokat, akikről észreveszik, hogy bizalmatlanok velük szemben. Minthogy tudta, milyen furcsaságokat cselekedtem, méghozzá egészen messze Delphoitől, elküldtem hozzá, hogy mondja meg, lesz-e fiú utódom. Először nem adott feleletet. De miután sok arany– és ezüstajándékot küldtem, és rengeteget áldoztam neki, végre kiengeszteltem őt – legalábbis így hittem –, mert válaszolt arra a kérdésemre, mit kell tennem, hogy fiú utódaim legyenek. Megmondta, hogy lesznek és lettek is, nem hazudott ebben, csakhogy éppenséggel semmi hasznom sem lett belőlük. Mert az egyik néma maradt, a másik pedig, a kiváló, élte virágjában pusztult el. Fiaim sorsa miatt gyötrődve, újra elküldtem hozzá, és megkérdeztettem, mit tehetnék, hogy azontúl a lehető legboldogabban éljek. Ő pedig így felelt: „Tenmagad ismervén éled majd boldogan élted.” Én megörültem a jóslatnak, mert úgy véltem, az isten a legkönnyebb kikötéssel adja nekem a boldogságot. Hiszen ha másokról van szó, kit megismerhetünk, kit meg nem, de önmagát, gondoltam, minden ember megismeri. A fiam halálát követő időben, amíg nyugalomban éltem, nem is panaszkodhattam a sorsra. De amikor az asszír rávett, hogy hadba vonuljak ellenetek, igen nagy veszélybe kerültem, bár baj nélkül menekültem meg. Ezért sem vádolom az istent, mert miután rájöttem, hogy veletek nem vehetem fel a harcot, az isten segítségével biztonságban vonultam vissza én is, az enyéim is. De megint elbizakodottá tett a gazdagság meg a sok kérlelés, hogy legyek vezérük, aztán az ajándékok, amelyeket adtak, és az emberek, akik hízelegve mondták, hogy mindenki nekem engedelmeskedne, ha átvenném a vezetést, és mindenek között én lennék a leghatalmasabb; szóval, felfuvalkodva az ilyen beszédektől, amikor körülöttem az összes király vezérré kikiáltott, elvállaltam a hadvezetést, mintha énbelőlem valaha is leghatalmasabb válhatna. Nem ismertem magamat, amikor azt hittem, hogy harcra kelhetek veled, aki először is istenek sarja vagy, másodszor királyok hosszú sorának utóda, harmadszor meg gyerekkorod óta neveled magad a vitézségre, én viszont azt hallom, hogy az első király őseim között egyszerre lett király meg szabad. Mivel erről az oldalról nem ismertem magam, méltán szenvedem a büntetést. De most már ismerem magam, Kürosz. Azt gondolod, hogy még mindig igazat szól Apollón, hogy boldog leszek, ha megismerem magam? Téged kérdezlek, hiszen úgy gondolom, ezt most te ítélhetnéd meg a legjobban, mert meg is valósíthatod.

– Hadd gondolkodjam rajta, Kroiszosz – mondta Kürosz. – Ha fontolóra veszem régebbi boldogságodat, szánlak, és már most visszaadom feleségedet, akit eddig bírtál, és lányaidat, mert hallom, hogy vannak lányaid, meg barátaidat, szolgáidat és az étkeket, amelyeket megszoktatok, de a harcot és a háborút elveszem tőled.

– Istenemre – mondta Kroiszosz –, ne is gondolkozz tovább, hogy mit felelsz arra a kérdésemre, amelyet a boldogságomról kérdeztem. Mert már most megmondhatom: ha megteszed, amit mondasz, én is mindig azt az életet fogom élni, amit mások, és velük én is a legboldogabb leszek.

– És ki az, akinek olyan boldog az élete? – kérdezte Kürosz.

– A feleségem, Kürosz – felelte a másik –, mert őneki velem egyenlő része volt minden jóban, élvezetben, öröm-236

ben, de a gondokban, hogy miként teremti meg mindezt az ember, meg harcban, háborúban nem volt része. Úgy érzem hát, olyan helyzetet teremtesz nekem, mint én annak, akit a legjobban szeretek a világon; azt hiszem, újabb hálaajándékkal vagyok adós Apollónnak.

Kürosz megcsodálta Kroiszosz jó kedélyét, és azontúl mindig magával vitte őt, akárhová is vezette útja. Lehet, hogy azért, mert hasznosnak tartotta társaságát, de az is lehet, hogy így vélte biztonságosabbnak.