7

A katonák kifürkészték, hogy mi van készülőben, és Neon meg azt terjesztette: Xenophón meggyőzte a többi hadvezért, és azt tervezi, hogy a katonákat rászedve újra visszavezeti őket Phasziszba. Ezt meghallva a katonák felháborodtak, csoportokba verődve meghányták-vetették a dolgokat, és nagyon félő volt, hogy most is úgy fognak tenni, mint annak idején a kolkhisziak hírnökeivel meg piaci felügyelőivel, mert azok közül mindet agyonkövezték, akinek nem sikerült a tengerbe vetnie magát. Xenophón, mikor ezt megtudta, úgy határozott, hogy tüstént gyűlésbe hívja őket, és semmiképpen sem engedi az embereket maguktól csoportokba verődni. És megparancsolta a hírnöknek, hogy hívja össze a gyűlést. A hírnök szavára a katonák szíves örömest siettek a gyűlésbe. Xenophón ekkor nem vádolta a vezéreket, akik felkeresték, hanem így beszélt:

– Hallom, emberek, azzal vádolnak engem, hogy csalárd módon Phasziszba akarlak vinni benneteket. Az istenekre kérlek, hallgassatok meg, és ha bűnösségem kiderül, ne távozzam innen addig, amíg el nem nyerem büntetésemet, de ha vádlóim bizonyulnak bűnösnek, bánjatok velük érdemük szerint. Jól tudjátok, hol kel fel a nap, és azt is, hol nyugszik le. És hogy aki Görögországba igyekszik, annak nyugat felé kell vennie útját, aki pedig a barbárokhoz, annak éppen ellenkezőleg, kelet felé. Ki szedhetne rá benneteket, mondván, hogy a nap itt kel fel, és ott nyugszik le, vagy hogy itt nyugszik le, és ott kel fel? És azt is tudjátok, hogy az északi szél a Fekete-tenger felől Görögország felé visz, a déli pedig Phasziszba, és mondogatjátok is mindig, amikor északi szél fúj, hogy de jó most a szél Görögország felé. Ki vehetne rá benneteket csalárd módon, hogy hajóra szálljatok, amikor déli szél fúj? De mondjuk, hogy éppen szélcsend van, amikor hajóra szállítalak benneteket. Hát én nem egy hajón utazom mindössze, és ti nem százon legalább? Hogyan kényszeríthetlek benneteket akaratotok ellenére, hogy velem tartsatok, vagy hogyan vihetnélek el mindannyiótokat tudtotokon kívül? De tegyük fel, hogy rászedek, elvarázsolok mindenkit, megérkezünk Phasziszba, és partra szállunk. Ekkor bizonyára rájöttök, hogy nem Görögországban vagytok, és ott én, a csaló, egyedül leszek, ti pedig, a rászedettek, majd tízezer felfegyverzett katona. Bűnhődhetne-e ennél kegyetlenebbül az, aki így járt el önmagával és veletek szemben? Együgyű fecsegés ez, azoké, akik irigykednek rám, mivel ti megbecsültök. Csakhogy igaztalanul irigykednek rám. Mert kit akadályozok meg közületek abban, hogy elmondja, ha valami jót tud nekünk mondani, vagy ha akar, harcra keljen érettetek, önmagáért vagy biztonságotokért? Hogy is van ez? Kinek állok útjában, amikor vezéreket választotok? Félreállok, legyen más a vezér, csupán azt lássam, hogy a javatokra cselekszik. De erről nekem elég is ennyi. Ha pedig bárki úgy érzi közületek, hogy félrevezették, vagy ő vezetett félre valaki mást, 468

mondja el, hozza tudomásunkra… De ha már erről eleget beszéltünk is, ne távozzatok még, előbb hallgassátok meg, miféle bajt látok én itt készülőben a seregnél. Mert ha ez a baj elharapódzik, és olyan lesz, amilyennek mutatkozik, itt az ideje, hogy magunk felől tanácskozzunk, nehogy a leghitványabb és leggyalázatosabb emberekké váljunk az istenek és emberek, barát és ellenség előtt, nehogy mindannyiunkat megvessenek.

A katonák elcsodálkoztak ennek hallatán, és kérték, hogy mondja meg, miről van szó. Xenophón ekkor ismét beszélni kezdett.

– Tudjátok, hogy van egy-két barbár vidék a hegyekben, amelynek lakosai jó barátságban vannak a keraszusziakkal. Le-lejöttek hozzánk néhányan, és áldozati állatokat adtak el nekünk, meg egyebet, amijük volt, és azt hiszem, néhányan közületek is jártak arrafelé, vásároltatok egyet-mást, aztán visszajöttetek. Klearetosz alvezér, aki megtudta, hogy milyen kicsi az a barbár terület, úgy gondolta, hogy mivel lakosai jóban vannak velünk, nem őrzik a vidéket. Elindult hát az éjszaka leple alatt, hogy megtámadja ezeket a barbárokat, de egyikünknek sem szólt. Kitervelte: ha sikerül elfoglalnia a helyet, nem tér vissza a sereghez, hanem felszáll az egyik hajóra, amellyel közvetlen bajtársai éppen arra hajóznak, felviszi a zsákmányt is, és hajón távozik a Fekete-tenger vidékéről. Úgy látom én most, hogy társai meg is állapodtak vele. Maga mellé véve hát azokat, akiket sikerült megnyernie, megindult, hogy megrohamozza a helyet. Csakhogy menet közben rájuk hajnalodott, és az összesereglett emberek dobálni kezdték őket a megerősített helyekről, és Klearetoszt meg még sok más társát is agyonkövezték. Néhányan Keraszuszba menekültek közülük. Ez aznap történt, amikor mi gyalog felkerekedtünk, és idejöttünk. Azok közül, akik hajón akartak indulni, néhányan még nem távoztak, ott voltak Keraszuszban. Ezután, mesélik a keraszusziak, három idősebb férfi érkezett arról a helyről, és tanácsunk elé akartak járulni. Mivel bennünket már nem találtak ott, a keraszusziakhoz fordultak, és csodálkozásuknak adtak kifejezést, amiért nem tudják, hogy hirtelen rájuk törtünk. Amikor a keraszusziak azt felelték, hogy nem a köz akaratából történt, ami történt, megörültek, és ide akartak hajózni, hogy elmondják a történteket, és felszólítsanak bennünket, vegyük át és temessük el a holtakat, adjuk meg nekik a végtisztességet. Történetesen néhány görög szökevény még ott volt Keraszuszban. Amikor megtudták, hogy hová tartanak a barbárok, nemcsak ők maguk dobálóztak kövekkel vakmerőségükben, hanem a többieket is erre biztatták. És az a három ember, a három küldött meghalt, mert agyonkövezték őket. Ezek után a keraszusziak eljöttek hozzánk, és elmondták a dolgot. Ezt hallva, mi, vezérek, nagyon megharagudtunk a történtek miatt, és tanácskozni kezdtünk a keraszusziakkal, miképpen temethetnők el a holtakat. Éppen együtt ültünk, amikor a táboron kívül hirtelen éktelen lármát hallunk: „Üsd, üsd, dobd meg, dobd meg!” És máris látjuk, hogy egy csomó ember fut, kövekkel a kezében, mások pedig épp akkor nyúlnak a kövekért. A keraszusziak, mintha csak a náluk történtek elevenedtek volna meg szemük előtt, rémülten menekültek hajóikhoz. De Zeuszra mondom, köztünk is voltak, akik megijedtek. Én pedig odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, mit jelentsen mindez. Néhányan egy szót sem értettek az egészből, de azért markolták a köveket. Azután rábukkantam valakire, aki tudott valamit, és azt mondta, hogy a piaci felügyelők igen rosszul bántak a sereggel. Ebben a pillanatban valaki megpillantotta a tenger felé igyekvő Zélarkhoszt, az egyik piaci felügyelőt, és felordított. Több se kellett a katonáknak: mintha vaddisznó vagy szarvas bukkant volna fel, utánavetették magukat. A keraszusziak, látva, hogy őfeléjük rohannak, azt hitték, őket akarják megtámadni, és hanyatt-homlok a tengerbe ugrottak. De néhányan a mieink közül is utánuk vetették magukat, és aki véletlenül nem tudott úszni, megfulladt. Mit gondoltok, mit éreztek ezek? Hiszen semmit sem vétettek, mégis féltek, mert azt hitték, veszettség tört ránk, ahogy a kutyákra szokott. Ha ez így megy tovább, meglátjátok, milyen lesz a mi seregünk helyzete. Ti együtt nem tudtok majd háborút indítani, aki ellen akartok, és véget sem tudtok majd vetni a harcnak, ezért boldog-boldogtalan a maga kedve és tetszése szerint fog hadat indítani. És ha követek jönnek majd hozzánk, béke ügyében vagy más miatt, hát akinek kedve tartja, megöli őket, s ezzel eléri, hogy ne hallgathassátok meg a hozzátok érkezők szavait. Aztán meg a mindannyiótok által megválasztott vezérek nem lesznek sehol sem; aki vezérré kiáltja ki magát, és ordítani akar, hogy „üsd, üsd!”, annak lesz annyi hatalma, hogy bármelyikőtöket megölje, vezért, közkatonát egyaránt, meghallgatás nélkül, ahogy éppen kedve tartja – ha lesznek, akik hallgatnak rá, mint ahogy most is történt. Figyeljétek csak meg, mit tettek máris veletek ezek a maguk választotta vezérek. Mert ha Zélarkhosz piaci felügyelő vétett ellenetek, akkor úgy hajózott el, hogy nem büntettétek meg. De ha nem vétett, akkor fut a sereg elől, mert fél, hogy igazságtalanul és ítélet nélkül hal meg. Bizony, akik a küldötteket megkövezték, elérték, hogy – minden görögök közül egyedül mi – csak akkor érezhetjük biztonságban magunkat Keraszuszban, ha sereggel megyünk. Nemrég még azok szólítottak fel bennünket, hogy halottainkat eltemessük, akik megölték őket, most meg odáig jutottunk, hogy még követek útján se kaphatjuk meg a halottakat. Mert ugyan melyik követgyilkos vállalkoznék a követ szerepére? Ezért hát megkértük a keraszusziakat, hogy temessék el őket. Ha mindez jól van így, ám hagyjátok jóvá. De akkor, ilyesmire számítva, mindenki állítson őrséget magamagának, és ki-ki keressen valami magasan fekvő, megerősített helyet, ahol sátrát felverheti. De ha úgy gondoljátok, hogy emberek nem, csak vadállatok tesznek ilyet, akkor hagyjátok abba. Ha pedig nem, Zeuszra mondom, hogyan mutassunk be nyugodt szívvel áldozatot az isteneknek, amikor istentelen tetteket hajtunk végre, vagy hogyan küzdjünk meg az ellenséggel, amikor egymást öldössük? És lesz-e város, amely barátságába fogad bennünket, ha látja törvényszegéseinket? És ki mer majd élelmet eladni nekünk, ha látja, hogy a legszentebb dolgok ellen így vétkezünk? És ki fog minket, ilyen embereket, dicsérettel illetni, holott olyan nagyon törekszünk a dicséretre? Mert azt tudom, hogy mi hitványnak mondanánk mindenkit, aki ilyesmire vetemedik.

Erre mindnyájan felálltak, és kijelentették, hogy a kezdeményezőket büntessék meg, és a jövőben senki ne merészeljen törvényszegést kezdeményezni, de ha mégis akadna ilyen személy, azt ki kell végezni. A hadvezérek állítsanak minden bűnöst bíróság elé, és vonjanak felelősségre mindenkit, aki Kürosz halála óta bármiben is vétkezett. Bírákul az alvezérekét nevezték ki. Xenophón tanácsára és a jövendőmondók beleegyezésével elhatározták, hogy tisztító szertartásnak vetik alá a sereget. Meg is tisztultak.