5

Tisszaphernész és Ariaiosz csapatai egy másik úton mentek, Kheiriszophosz és emberei leereszkedtek a síkságra, és tábort ütöttek egy gazdag faluban. Sok más gazdag falu is volt ezen a síkságon a Tigris folyó mellett.

Estefelé hirtelen megjelentek a barbárok, és lemészároltak néhány görögöt, akik azért széledtek szét a síkságon, hogy fosztogassanak: sok jószágot zsákmányoltak, és átszállították a folyón. Ekkor Tisszaphernész és emberei megkísérelték, hogy felégessék a falvakat. Néhány görög erre nagyon megijedt, mert arra gondoltak, hogy nem lesz 404

honnan élelmet szerezni, ha az ellenség mindent feléget előlük.

Kheiriszophosz emberei hazatértek a portyázásból. Xenophón, aki éppen lefelé ment, szembetalálkozott velük, és soraik mellett elhaladva így beszélt hozzájuk:

– Látjátok, emberek, hogy az ellenség beismerte: ez már a ti vidéketek? Mert azt, amit a szerződésben kikötöttek, hogy ne égessük föl a király földjeit, most ők maguk szegik meg, és úgy pusztítják a vidéket, mintha idegeneké volna. De ha valahol hagynak valami élelmet maguknak, meg fogják látni, hogy mi is megtaláljuk hozzá az utat. Úgy gondolom, Kheiriszophosz, szembe kell szállnunk a gyújtogatókkal, mintha a mi területünkről volna szó.

Kheiriszophosz így felelt:

– Nekem nem ez a véleményem. Hamarább abbahagyják, ha mi is gyújtogatunk.

Mikor visszatértek szálláshelyükre, a katonák az élelem körül foglalatoskodtak, a vezérek és alvezérek pedig gyűlést tartottak. A helyzet világos volt. Egyik oldalon óriási hegyek emelkedtek, másik oldalon ott volt a folyó, amely olyan mély volt, hogy mélységét még dárdákkal sem tudták megmérni. Ilyen bizonytalanságban voltak, amikor egy rhodoszi férfi odament hozzájuk, és így szólt:

– Emberek, én szívesen átviszlek benneteket négyezres csoportokban, ha gondoskodtok mindarról, amire szükségem van, és ha egy talentum bért fizettek érte.

Amikor megkérdezték, mire van szüksége, így felelt:

– Kétezer tömlőre van szükségem. Sok birkát, kecskét, ökröt és szamarat látok erre. Ha megnyúzzuk őket, és bőrüket felfújjuk, könnyen átkelhetünk. Szükségem van még azokra a kötőfékekre is, amelyeket az igásállatokhoz használtok. Ezekkel összekötözöm a tömlőket, és rájuk erősített, horgonyként a vízbe bocsátott kövek segítségével külön-külön rögzítem őket. A tömlőket parttól partig vezetem, majd mindkét oldalon rögzítem, és fát meg földet dobok rájuk. És rögtön meglátjátok, hogy nem fogtok elsüllyedni: mindegyik tömlő két embert bír el, nem merül a vízbe, a fa meg a föld pedig azért lesz ott, hogy le ne csússzatok róla.

Tetszett a vezéreknek a férfiú ötlete, de kivihetetlennek tartották. Hisz a másik parton ott volt egy sereg lovas, hogy megakadályozzák az átkelést, ezek már a kezdet kezdetén sem hagyták volna, hogy bármit is megvalósítsanak az elképzelésből.

Másnap, ismét Babülónnal ellentétes irányba, a még fel nem perzselt falvak felé fordult a sereg; a falvakat lángba borították, majd továbbmentek. Az ellenség így nem is közelíthette meg őket, csak figyelte, és csodálkozva várta, hogy merre fordulnak a görögök, és mit forgatnak a fejükben.

A katonák az élelemmel foglalatoskodtak, a vezérek pedig újra összegyűltek, elővezették a foglyokat, és apróra kifaggatták őket a környező vidékről. Azok elmondták, hogy déli irányban, amerről jöttek, Babülón és Média felé vezet az út, kelet felé Szuszába és Ekbatanába jut az ember – állítólag ott tölti a tavaszt és a nyarat a király –, ha átkelnek a folyón, nyugat felé Lüdiába és Ióniába jutnak, ha pedig észak felé fordulnak, a hegyeken keresztül a kardukhoszokhoz vezet az út. Elmondták, hogy a kardukhoszok a hegyekben elszórva laknak, harciasak, és nem engedelmeskednek a perzsa királynak. Egyszer be is tört hozzájuk egy százhúszezer főből álló királyi sereg, de oly kedvezőtlen volt a terep, hogy egyetlenegy sem tért vissza közülük. De amióta a sík vidék szatrapájával egyezségre léptek, érintkeznek egymással.

Amikor ezt a vezérek meghallották, letáboroztatták a sereget, de kizárták azokat, akik azt mondták, hogy mindenfelé ismerik az utat, mert nem árulták el, hogy merre szándékoznak menni. Az volt ugyanis a véleményük, hogy a hegyeken át vonulva be kell nyomulniuk a kardukhoszok földjére. Mert ha keresztülvonulnak ezen a vidéken -mondták a foglyok –, Arméniába érnek, egy hatalmas és gazdag országba, ahol Orontasz uralkodik. Innen pedig könnyen mehetnek oda, ahova akarnak.

Ezután áldozatot mutattak be, hogy a nap bármely órájában elindulhassanak. Mert féltek, hogy a hegyi átjárót előre megszállja az ellenség. Kihirdették a parancsot, hogy vacsora után szedjék össze a málhát, mindnyájan térjenek nyugovóra, de ha jelt kapnak, nyomban induljanak.