3.

És most elmondjuk Kürosz első kivonulását a királyi palotából. Mert nézetűnk szerint e kivonulás fenségessége egyike volt azoknak a fogásoknak, melyek Kürosz uralkodói tekintélyét voltak hivatva emelni. A kivonulás előtt Kürosz először is magához hívatta a perzsa meg a szövetséges méltóságokat, és kiosztotta köztük a méd ruhákat. A perzsák ekkor öltöttek magukra először méd ruhát. Ugyanakkor közölte, hogy az isteneknek kijelölt szent helyekhez óhajt velük vonulni, hogy áldozatot mutasson be.

– Jelenjetek meg – mondta – napfelkelte előtt a bejáratnál, ebben az ünnepélyes öltözetben, és álljatok fel abban a rendben, amelyet a perzsa Pheraulasz fog kihirdetni az én nevemben. Én megnyitom a menetet, ti pedig kövessetek a megbeszélt rendben. És ha valaki úgy gondolja, hogy a mostaninál szebb rendben is vonulhattunk volna, mondja meg, amikor visszatértünk, hogy mindent úgy rendezhessünk, ahogy szépnek és jónak tartjátok.

Ezzel átnyújtotta a legelőkelőbbeknek a legszebb ruhákat, és nyomban új méd öltözékeket hozatott. Rengeteget csináltatott, nem sajnálta a kelmét, sem a bíborszínűt, sem a lilát, sem a skarlátpirosat, sem a vérvöröset. Minden vezérnek odaadta a maga részét, és meghagyta, hogy ékesítsék fel barátaikat is:

– Úgy, ahogy én díszítelek titeket – mondta. Valaki megkérdezte:

– És te, Kürosz, mikor ékesíted magad?

– Nem tudod, hogy én most ékesítem fel magamat, miközben benneteket szépítelek? Hiszen nincs az a ruha, amelyben szépnek ne tűnnék, ha benneteket, barátaimat, boldoggá tudlak tenni.

Azok visszavonultak, elküldtek barátaikért, és őket is kicsinosították.

Kürosz okos, tisztességes, fegyelmezett és készséges embernek tartotta az egyszerű származású Pheraulaszt, aki egykor támogatta azt a javaslatát, hogy mindenkit érdeme szerint jutalmazzanak. Őt hívatta, hogy megtanácskozzák, miként rendezzék a kivonulást, hogy a jóindulatú lelkekben gyönyörűséget keltsen a látvány, a rosszindulatúakban pedig riadalmat. Megfontoltak mindent, és megegyeztek. Meg is bízta Pheraulaszt, gondoskodjon róla, hogy a másnapi kivonulás a megbeszélt rendben menjen végbe.

– Megmondtam, hogy a felvonulás rendjét illetően mindenki engedelmességgel tartozik neked. De hogy szívesebben hallgassanak rád, fogd ezeket a ruhákat, és add oda a testőrparancsnokoknak, ezeket a lovaglóöltönyöket a lovasparancsnokoknak, a harci szekerek parancsnokainak meg ezeket a ruhákat vidd.

Az fogta a ruhákat, és vitte.

– De nagy ember lettél, Pheraulasz, hogy még nekünk is te mondod meg, mit tegyünk! – szóltak a parancsnokok, amikor megpillantották.

– Nem én, istenemre – válaszolta Pheraulasz –, a látszat csal: nemcsak hogy nagy ember nem vagyok, hanem ráadásul még csomagokat is kell cipelnem. Ezt a két lovaglóruhát viszem, az egyiket neked, a másikat egy másiknak. Vedd, amelyiket akarod.

Az, aki a ruhát kapta, azonnal elfelejtette az irigykedést. Tüstént tanácskozni kezdett vele, hogy melyiket válassza. Pheraulasz megmondta, melyiket tartja jobbnak, majd így szólt:

– Ha elárulod, hogy neked engedtem a választást, más embert találsz bennem, ha legközelebb hozok valamit.

Pheraulasz, miután szépen kiosztotta a ruhákat, ahogy Kürosz megparancsolta, rögtön a kivonulási előkészületekhez látott, hogy minden a lehető legszebben menjen.

Elérkezett a másnap. Már napfelkelte előtt tiszta volt az egész város mindenütt. Az út két oldalán sorok álltak, ahogy még ma is, ahol a király elvonul. A sorok közé csak az előkelők léphettek be. A rendzavarókra az ott álló ostoros szolgák lesújtottak. A kapu előtt körülbelül négyezer testőr állt négyes sorokban, a kapu két oldalán meg két-kétezer. Ott volt az összes lovas is, leszálltak lovukról, és kezüket köntösük ujjába bújtatták. így tesznek még ma is a király színe előtt. Az út jobb oldalán álltak a perzsák, bal oldalon meg a többi szövetséges. A szekerek ugyanígy: fele az egyik, fele a másik oldalon. Aztán kitárultak a királyi palota kapui. Először a főistennek szentelt gyönyörű bikákat vezették ki négyes sorokban, aztán a mágusok által kijelölt többi istenség áldozati állatait. A perzsák szerint ugyanis az istenek tiszteletével kapcsolatban jóval nagyobb szükség van szakértőkre, mint bármi másban. A bikák után lovak következtek, a Napistennek szánt áldozati állatok. Ezután egy fehér lovaktól vont aranyjármű és felkoszorúzott szekér gördült ki, amelyet a főistenségnek szenteltek, majd egy másik, ugyanígy felkoszorúzott, a Napistennek szentelt kocsi. Ezután haladt még egy harmadik is, lovait bíbortakarók borították, utána a férfiak jöttek, és tüzet hoztak egy hatalmas tűzhelyen. Most kocsiján maga Kürosz jelent meg a palota kapujában. Tiarája egyenesen állt a fején, bíborruhát viselt, melynek közepén fehér csík húzódott. Másnak nem is volt szabad középen fehér csíkos ruhát viselnie. Combjait skarlátszínű nadrág fedte, köntöse színbíbor volt. Tiaráján szalag is volt. Rokonai ugyanezt a jelet viselték, sőt még most is ezt viselik. Kezét nem bújtatta köntöse ujjába. Mellette kocsis ült, aki magas volt ugyan, de nála alacsonyabb. Akár valóban az volt, akár nem, Kürosz jóval magasabbnak látszott. Küroszt megpillantva mindnyájan földre borultak. Talán egyesek parancsot kaptak, hogy elkezdjék, de lehet, hogy a pompa kápráztatta el őket, és az, hogy Küroszt oly nagynak és szépnek látták. Perzsa férfi eddig még soha nem borult le Kürosz előtt.

Ahogy Kürosz szekere előrehaladt, megindult a négyezer testőr, a két-kétezer meg a kocsi két oldalán követte őket. Csatlakoztak közvetlen környezetéhez tartozó jogarhordozói is, díszes öltözetben, lóháton, kezükben dárdával, mintegy háromszázan. Utánuk a Kürosznak nevelt, aranyzablájú, csíkos takarókkal borított paripákat vezették, körülbelül kétszázat, aztán kétezer kopj ás következett, utánuk az elsőnek kiképzett tízezer lovas jött százas sorokban Khrüszantasz vezetésével, majd újabb tízezer perzsa lovas következett, ugyanebben a rendben, Hüsztaszpasz vezérletével, majd újabb tízezer ugyanígy, Datamasz vezetésével, majd megint mások, élükön Gadatasszal. Utánuk mentek a méd lovasok, majd az arméniaiak, hürkániaiak, kadusziaiak és végül a szakok. A lovasok után következtek a szekerek, négyes sorokban, a perzsa Artabatasz vezérletével.

Emberek százai özönlöttek a sorfalon kívül, amerre Kürosz elvonult, hogy kéréseikkel megostromolják. Kürosz ekkor néhány jogarhordozóját küldte oda hozzájuk, három-három haladt szekere mindkét oldalán, hogy a híreket továbbítsák, és megüzente: ha valakinek kérése van hozzá, forduljon valamelyik lovasparancsnokhoz, az majd előadja neki, Kürosznak, az ügyet. Az emberek tüstént a lovasok felé rohantak, és tanácskozni kezdtek, kihez forduljanak. Kürosz pedig egyenként magához hívatta azokat a barátait, akiknek nagy tiszteletet akart kivívni, és így szólt hozzájuk:

– Ha úgy látjátok, hogy az idetódulok semmiségekkel hozakodnak elő, ne figyeljetek rájuk, de ha valakinek a kérése jogosnak látszik, jelentsétek nekem, hogy az ügyét közösen megtanácskozzuk és elintézzük.

Mindenki engedelmeskedett, amikor a hívást meghallotta, s a tőle telhető legnagyobb sebességgel vágtatott Küroszhoz, hogy ezzel is emelje a király tekintélyét, és megmutassa, hogy haladéktalanul teljesíti a parancsot. Csupán egy Daiphernész nevű, faragatlan modorú ember gondolta, hogy előkelőbbnek fog tűnni, ha nem fogad nyomban szót. Amikor ezt Kürosz észrevette, mielőtt még Daiphernész odajött vagy szót válthattak volna, hozzáküldte egyik jogarhordozóját, és megüzente, hogy már nincs rá szüksége. Többet aztán nem is hívta. Annak pedig, akit Daipher-nésznél később hívott, de annál korábban ért oda, Kürosz egy lovat ajándékozott, és meghagyta egyik jogarhordozójának, hogy vigye oda a lovat, ahová az parancsolja. Nagy kitüntetésnek tartották ezt mindazok, akik látták, és ettől fogva még többet fáradoztak kegyeiért.

A szent helyre érve, először a főistenségnek mutattak be áldozatot. A bikákat teljesen elemésztették a lángok, a Napistennek szentelt lovakat szintúgy. Aztán a Földistennőnek vágtak le állatokat a mágusok utasítása szerint, majd pedig az Asszíriát védő héroszoknak.

Kürosz megfelelőnek tartotta a terepet, és az áldozat bemutatása után mintegy ötsztadionnyi távolságra állítva fel a célt, lovasversenyt hirdetett a különféle néptörzsek között. Ő is indult a perzsákkal és fölényesen győzött. Mert a lovaglás ügyét nagyon szívén viselte. A médek közül Artabazosz lett az első, hiszen lovát magától Kürosztól kapta; a szíreknél parancsnokuk, Gadatasz, az arméniaiaknál Tigranész, a hürkániaiaknál pedig a lovasparancsnok fia. A szákoknál egy közkatona ért a célba elsőnek, mégpedig akkor, amikor a többiek még a versenypálya felénél sem voltak. Kürosz megkérdezte az ifjút, vajon elcserélné-e lovát egy királyságra.

– Királyságra nem – felelte a fiú –, de odaadnám, ha egy derék embert hálára kötelezhetnék vele.

– Mutatok én neked olyan helyet – mondta Kürosz –, ahol akkor is derék embert találsz el, ha behunyt szemmel célzói.

– Hát akkor mutasd, hogy ezt a göröngyöt odahajítsam – mondta a szák, felemelve egy jókora földdarabot. Kürosz oda mutatott, ahol a legtöbb barátja volt. Az meg behunyt szemmel elhajította a göröngyöt és az arra vágtató Pheraulaszt találta el, aki éppen Kürosz egyik parancsát ment hírül adni. A megdobott Pheraulasz hátra sem nézett, csak vágtatott, amerre parancsolták. Felpillantott a szák, és megkérdezte, kit talált el.

– Istenemre, senkit sem a jelenlevők közül – mondta Kürosz.

– Csak nem valami távollevőt? – kérdezte a fiú.

– Azt dobtad meg, aki ott vágtat sebesen a szekerek mellett.

– És miért nem fordult meg?

– Úgy látszik, valami eszeveszett.

Hallva ezt a fiú, utánavágtatott, hogy megnézze, ki az. Látta, hogy Pheraulasz álla csupa föld meg vér, mert még az orra vére is eleredt az ütéstől. Odaugratva hozzá, megkérdezte, őt dobta-e meg.

– Amint látod – felelte a másik.

– Neked adom akkor ezt a lovat.

– Miért? – kérdezte Pheraulasz.

A szák elmesélte a történetet, és végül így szólt:

– Azt hiszem, valóban derék embert dobtam meg.

– Ha egy kis eszed volna, nálam gazdagabbnak adnád a lovat, de hát elfogadom én is. Adják az istenek, akik engem általad megdobtak, hogy soha meg ne bánd ezt az ajándékozást. Most pedig szállj fel az én lovamra, és vágtass el. Nemsokára nálad leszek.

Így cseréltek lovat. A kadusziaiaknál Rathinész lett az első. Kürosz a különböző szekérosztagok között is versenyt rendezett. Minden győztesnek bikát meg serleget adott, hogy áldozatot mutathassanak be, és lakomázhassanak. Ő is bikát kapott győzelmi díjul. Saját serlegét Pheraulasz-nak adta, mivel olyan szépen rendezte meg a palotából való kivonulást.

Az akkor elfogadott felvonulási rend még ma is érvényben van a perzsa királyok körében, legfeljebb az állatok hiányoznak, amikor nem mutatnak be áldozatot.

A versenyek befejeztével visszamentek a városba, és megtértek otthonaikba. Akinek háza volt, oda, akinek meg nem, az a táborba.

Pheraulasz meghívta a szakot, akitől a lovat kapta, és vendégül látta. Volt minden bőviben. Lakomázás után megtöltötte a Kürosztól kapott serleget, ráköszöntötte, majd neki adta. A szák megcsodálta a rengeteg szép takarót, a gazdag berendezést, a nagy szolgasereget, és így szólt:

– Mondd csak, Pheraulasz, otthon is a gazdagok közé tartoztál?

– Dehogy tartoztam. Én is a két kezem munkájából éltem. Apám keservesen kereste a kenyeret, de azért engem a fiúk iskolájába járatott. Amikor felserdültem, nem tarthatott tovább munkátlanul, kivitt a földre, és megparancsolta, hogy dolgozzam. Most már, amíg csak élt apám, én kerestem helyette a kenyeret. Magam szántottam és vetettem kis földecskénket. Nem volt rossz föld, igen-igen hálásnak mutatkozott: szépen visszaadott minden elvetett magot, nem is kevés kamattal, igazságosan, sőt egyszer nagylelkűségből a kétszeresét adta annak, amit kapott. így éltem otthon. Amit itt látsz, mindent Kürosztól kaptam.

– Ó, de boldog is vagy te mindenben – mondta a szák –, még abban is, hogy szegényből lettél gazdaggá. Azt hiszem, sokkal jobban esik így a vagyon, hogy nyomorúság után köszöntött rád a bőség.

– Azt hiszed talán, szák barátom – vágott vissza Pheraulasz –, hogy most annyival kellemesebb az életem, amennyivel nagyobb a vagyonom? Tudod, most sem eszem, iszom vagy alszom jobb ízűen, mint amikor szegény voltam. Mindössze annyi hasznom van a gazdagságból, hogy most többre kell vigyáznom, többet kell szétosztanom, és többféle gondom van, mint azelőtt. Hiszen most egy sereg szolgát kell etetnem, itatnom és ruháznom. Ennek orvosra van szüksége, az egy juhot hoz, amit farkas tépett szét, vagy egy ökröt, amelyik szakadékba zuhant, amaz meg jelenti, hogy betegség tört ki a nyáj ban; úgyhogy a nagy vagyon több bosszúságot okoz most nekem, mint régen a kicsiny.

– De az istenért – így a szák –, ha minden rendben van, mégis sokkal boldogabb vagy nálam, hiszen mekkora vagyonon legelteted a szemed.

– Hidd el, barátom, a meglevő kincs sohasem szerez annyi örömet, mint amennyi bánatot elvesztése jelent. Azonnal belátod majd, hogy igazam van. Bizonyára nem találkoztál még olyan gazdaggal, aki örömében ne tudna aludni. Ezzel szemben nincs olyan ember, aki ne töltené ébren, bánkódva az éjszakát, ha elveszti valamijét.

– Hát bizony akkor sem éjszakázik senki az örömtől, ha kap valamit – tette hozzá a szák.

– Jól beszélsz, mert ha ugyanolyan öröm volna bírni, mint kapni, bizony a gazdagok sokkal boldogabbak volnának a szegényeknél. De hát a vagyonos ember, szák barátom, sokat kénytelen költeni is istenekre, barátokra, vendégekre. És aki a pénzben túlzottan örömét leli, azt a költekezés is sok bosszúsággal tölti el. Figyeld csak meg.

– Isten tudja – mondta a szák –, én nem vagyok ilyen. Szerintem az a boldogság, ha valakinek sok a pénze, és sokat költhet.

– Az isten szerelmére – kiáltott fel Pheraulasz –, miért is ne lehetnél te tüstént boldog, és ugyanakkor miért ne tehetnél boldoggá engem is? Vedd hát mindenemet, amim van, és élj vele, ahogy akarsz! Velem úgy bánj, mint valami vendéggel, vagy még úgy sem. Nekem elég lesz, ha részesülhetek mindabból, amid van.

– Tréfálsz – mondta a szák.

Pheraulasz megesküdött, hogy komolyan beszél.

– Ráadásul elintézem Kürosznál, hogy ne kelljen az udvarban tisztelegned, sem hadba vonulnod. Maradj csak itthon a vagyonoddal. A feladatokat majd én ellátom mindkettőnk helyett. Aztán ha Kürosz körül végzett szolgálataimért vagy valamilyen hadjáratból kapok valamit, azt is idehozom neked, hogy gyarapítsam a vagyonodat. Csak ezektől a gondoktól szabadíts meg engem. Ha nyugtom lesz tőlük, azt hiszem, nemcsak nekem, hanem Kürosznak is nagy szolgálatot tettél.

Meghányták-vetették a dolgot, megegyeztek, és így is cselekedtek. Az egyik boldognak érezte magát, mert nagy vagyont kapott, a másik meg egyenesen mámoros volt az örömtől, hogy lesz egy intézője, aki lehetőséget teremt, hogy kedvére élhessen.

Pheraulasz szerette a barátait, és semmit sem tartott kellemesebbnek és gyümölcsözőbbnek a szolgálatkész magatartásnál. Minden teremtmény közül az embert vélte a legjobbnak és a leghálásabbnak. Látta, milyen örömmel viszonozzák a dicséretet és a szívességeket, hogy jóindulatért jóindulattal fizetnek, hogy nem tudják gyűlölni, aki őket szereti, és hogy egyetlen lény sem viszonozza oly készségesen szülői gondoskodását, mint az ember, nemcsak amíg élnek, hanem még haló porukban is. Tudta, hogy minden más teremtmény hálátlanabb és esztelenebb az embernél, így hát végtelenül örült, hogy a vagyon gondjaitól megszabadulva, minden figyelmét barátainak szentelheti, és boldog volt a szák is, hogy nagy vagyonban és sok gyönyörűségben lesz része. Szerette is a szák Pheraulaszt, hogy mindig hozott neki valamit, az pedig a szakot, hogy mindent készségesen elfogad, és noha egyre többre kellett gondolnia, soha nem zavarta őt szabad idejében.

Így éltek hát ezentúl.