2.

Kürosznak gondja volt rá, hogy asztala körül mindig elmés, vidám, egyben erkölcsnemesítő társalgás folyjon. Egyszer például ekképp kezdte a szót:

– Mit gondoltok, barátaim, vajon hitványabbak-e nálunk új harcostársaink, mivel nem részesültek olyan nevelésben, mint mi, vagy nem is különböznek tőlünk sem viselkedésben, sem harcban?

Kürosz szavaira Hüsztaszpasz felelt:

– Hogy az ellenséggel szemben milyenek lesznek, azt még nem tudom, de azt megmondhatom, hogy a mindennapi érintkezésben egyesek bizony furcsán viselkednek. Legutóbb például Küaxarész leküldte a századokhoz az áldozati állatok húsát, körben osztották szét, három, sőt négy szelet jutott mindenkinek. A szakács nálam kezdte, és amikor másodszor is elindult az étellel, meghagytam neki, hogy most a sor végén kezdje a kínálást, és úgy haladjon az elülsők felé. „Istenemre, nem igazság ez – kiáltott ekkor az egyik középen álló katona –, hol itt az egyenlőség, ha sohase kezdik középről.” Hallván, hogy ez az ember megrövidítve érzi magát, elfutott a méreg, és azonnal magamhoz hívtam. Engedelmeskedett is. Hamarosan ránk került a sor, és minthogy mi voltunk az utolsók, a legkisebb szeletek maradtak nekünk. Emberem ekkor látható módon nagyon elszomorodott. „Milyen balszerencse, hogy éppen most hívtak ide!” – mormogta maga elé. „Ne aggódj – mondtam neki –, rögtön nálunk kezdik újra, akkor te leszel az első, és a legnagyobbat veheted.” Már kezdték is körülhordani a harmadik és egyben utolsó adagot. Ő vett is, de úgy vélte, kicsi a darab, ezért visszadobta, hogy másikat válasszon. A szakács viszont azt hitte, már nem eszik többet, ezért továbbment, mielőtt az másikat vehetett volna. A csapást, hogy még a kivett húst is elvesztette oly nehezen viselte, annyira felháborodott és megdühödött balszerencséjén, hogy bosszúságában még a megmaradt mártást is kiöntötte. A huszonnégyed-parancsnok, akinek a szeme láttára zajlott le az egész, összecsapta a kezét, és kárörvendőn felnevetett. Én úgy tettem, mintha köhögés fojtogatna, mert magam sem tudtam elrejteni nevetésemet. Látod, Kürosz, ilyen bajtársaink vannak.

Mire persze mind nevettek. Egy másik százados így beszélt:

– Hát bizony fura emberre akadt a barátunk. Velem pedig a következő történt. Egyszer a kiképzésről tartottál előadást, és azzal bocsátottál el bennünket, hogy tanítsuk meg századunkat mindarra, amit tőled hallottunk. Akárcsak a többiek, én is megtettem, amit mondtál, és először egy szakaszt vettem elő. A sor elejére odaállítottam a huszonnegyedparancsnokot, mögéje egy fiatalembert, majd a többieket, úgy, ahogy jónak láttam. Ekkor a sor elé léptem, végigtekintettem rajtuk, majd hirtelen elkiáltottam magam: „Előre, indulj!” Az előbb említett fiatalember kilépett a parancsnoka elé, és megindult. „Mit csinálsz?” – kérdeztem erre. „Előreindulok, ahogy parancsoltad” – felelte. „Mindenkinek szólt a parancs, nemcsak neked!” – mondtam én. Szavaim hallatára a fiatalember bajtársaihoz fordult: „Halljátok, hogyan szid benneteket? Azt parancsolja, hogy mindenki induljon!” Erre valamennyi katona megkerülte a parancsnokot és elindult felém. Ő azonban visszaparancsolta katonáit. Erre elszomorodtak. „Hát most melyiknek engedelmeskedjünk? — morogták. — Az egyik azt mondja, hogy induljunk, a másik meg nem engedi.” Én türelmesen újrarendeztem őket, és megmagyaráztam nekik: csak akkor mozduljanak helyükről, ha az előttük álló már elindult, mindig őt figyeljék és kövessék. Később aztán az egyik, aki Perzsiába készült, odajött hozzám, és kérte a levelet, amit az otthoniaknak írtam; a szakaszparancsnok tudta, hova tettem az írást, megkértem hát, fusson be érte, és hozza ki. A parancsnok futásnak eredt. Ekkor az a bizonyos fiatalember, úgy, ahogy volt, mellvértben, szablyával a kezében, a parancsnok után iramodott; észrevette ezt a szakasz többi tagja, és mindnyájan futásnak eredtek. El is hozták a levelet. Ilyen pontosan teljesíti hát az én szakaszom minden kívánságodat.

A többiek persze jót nevettek a fegyveres kísérettel történt levélhozáson.

– Atyaúristen, és ti, a többi isten mind – kiáltott fel Kürosz –, micsoda harcostársaink vannak! Oly könnyen kezelhetők, hogy egy falat étellel legtöbbjüket meg lehet nyerni, néhányan pedig annyira engedelmesek, hogy még parancsot sem kapnak, máris engedelmeskednek. Nem is tudom, kívánhat-e az ember jobb katonákat!

Kürosz nagyot nevetve így dicsérte katonáit.

Ekkor megszólalt Aglaitadasz, egy igen mogorva természetű százados, aki szintén ott volt a sátorban.

– Azt hiszed, Kürosz, hogy ezek igazat mondanak?

– Miért hazudnának? – kérdezte Kürosz.

– Csak azért, hogy nevetség tárgyává tegyék az embereket, és hencegjenek.

– Hallgass – mondta Kürosz –, ne nevezd őket hencegőknek. Szerintem az a hencegő, aki gazdagabbnak, bátrabbnak mutatja magát, mint amilyen, vagy olyasmit ígér, aminek a végrehajtásához nincs ereje, és mindezt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy nyerészkedjen, vagy hogy valamit elérjen. De azt, aki úgy nevetteti meg a társaságot, hogy ebből neki haszna, a hallgatóknak pedig kára nem származik, tehát semmi bajt nem okoz, miért kellene hencegőnek neveznünk, miért nem inkább szellemes és kedves embernek?

így védte meg Kürosz azokat, akik megnevettették a társaságot. Most az a százados vette át a szót, aki a szakaszról szóló vidám történetet mesélte.

– Hű, de leszidnál minket, Aglaitadasz, ha akarattal megríkatnánk, hasonlatosan azokhoz, akik siralmas történeteket megénekelve és elbeszélve próbálnak könnyeket csalni hallgatóik szemébe, ha már most ennyire becsmérelsz bennünket, amikor, mint magad is tudod, minden sértő szándék nélkül csupán jókedvre akartunk deríteni.

– Istenemre, joggal szidtalak benneteket – mondta Aglaitadasz –, mert sokkal jobban tisztelem azt, aki könnyet fakaszt barátai szeméből, mint azt, aki megnevetteti őket. Ha jól megfontolod, magad is beláthatod, hogy igazat beszélek. Sírva-ríva tanulja a gyermek az apától az erkölcsöt, a hasznos tudnivalókat a tanítótól, és a törvények is megríkatnak, úgy terelik a polgárokat az igazságosság útjára. Ezzel szemben állíthatod-e, hogy a tréfamesterek használnak az emberek testének és lelkének; hogy alkalmasabbá teszik őket házi vagy állami tennivalóik elvégzésére? Most Hüsztaszpasz szólalt meg:

– Ide figyelj, Aglaitadasz! Pazarold nyugodtan az ellenségre ezt a rendkívüli értéket, ríkasd csak meg őket, miránk, barátaidra pedig ezt az értéktelen valamit, a vidámságot pazarold. Azt hiszem, bő készleted lehet belőle, mert te magad nem éltél vele eddig, és eszedbe sem jutott, hogy barátaidat vagy vendégeidet megkacagtasd. Szóval igazán nincs okod rá, hogy ne nevettess meg bennünket.

– Azt hiszed, Hüsztaszpasz, hogy kacajra tudsz fakasztani? – kérdezte Aglaitadasz.

– Istenemre mondom, bolond ez az ember – felelt a százados. – Azt hiszem, könnyebb tüzet csiholni belőled, mint megnevettetni.

Erre aztán mindenki kacagott, hiszen jól ismerték a természetét, sőt maga Aglaitadasz is elmosolyodott. Vidámságát látva, Kürosz így szólt:

– Igaztalan vagy, te százados, hogy nevetésre készteted, és ezzel elrontod legkomolyabb emberünket, aki oly nagy ellensége minden kacajnak…

Ezután Khrüszantasz vette át a szót:

– Én pedig azon gondolkodom, Kürosz, és ti többiek, hogy vannak kiváló és vannak hitvány harcostársaink, de ha mégis ránk tekint a szerencse, mindenki egyformán akar majd részesülni a javakban. Márpedig szerintem az a legnagyobb igazságtalanság, ha egyformán jutalmazzuk a jót meg a rosszat.

– Azt hiszem; barátaim – jegyezte meg Kürosz –, az lesz a legjobb, ha a seregre bízzuk a döntést: helyesnek tartják-e, hogy mindenki egyformán részesüljön a javakban, ha isten történetesen megjutalmazná fáradalmainkat, vagy vizsgáljuk meg külön-külön, ki milyen érdemeket szerzett, és ehhez szabjuk részüket.

– De miért bízzuk a döntést a hadseregre? – kérdezte Khrüszantasz. – Egyszerűen jelentsd ki, hogy így határoztál. A versenyeket és a díjakat is így tűzted ki, nem?

– Istenemre – mondta Kürosz –, a kettőt nem lehet egy napon említeni. Mert, azt hiszem, amit harcban szereznek meg a katonák, azt közös tulajdonnak tekintik. Azt viszont, hogy én vagyok a vezérük, már otthon megszokták, és úgy gondolom, nem tartották igazságtalannak, hogy én jelöltem ki a versenydíjakat.

– És te azt hiszed – kérdezte Khrüszantasz –, a tömeg valóban arra fog szavazni, hogy ne egyenlőképpen osszuk el a javakat, hanem a legderekabbak kapják a nagyobb megbecsülést és jutalmat?

– Azt hiszem, igen – felelte Kürosz. – Elsősorban azért, mert mi is arra fogunk szavazni, másrészt, mivel szégyellné azt követelni, hogy ne azok kapják a nagyobb jutalmat, akik a legjobban fáradoztak, és a legtöbb hasznot hozták a közösségnek. Úgy vélem, még a leghitványabbak is méltányosnak fogják tartani, hogy a bátrak kapjanak többet.

Kürosz a nemesek érdekében is azt szerette volna, ha a gyűlés így határozna. Úgy gondolta, ők is derekasabban viselkednek, ha tudják, hogy az ő tetteiket is mérlegelik, és ennek megfelelően kapnak jutalmat. Elérkezettnek látta az időt, hogy szavazásra vigye a dolgot, mert a nemesek már kezdték unni az egyenlősdit. így aztán mindnyájan beleegyeztek, hogy a közösség döntésére bízzák az ügyet, és azt mondták, aki férfinak tartja magát, az a javaslat mellett fog szavazni.

– Ismerek valakit, mégpedig közkatonát, aki, azt hiszem, nem fog az egyenlőség mellett kardoskodni – mondta nevetve az egyik százados.

– Ugyan ki az? – kérdezték tőle.

– Az egyik sátortársam – felelte a százados –, aki mindenből többet akar.

– A megpróbáltatásokból is? – kérdezte egy másik.

– Abból bizony nem. Látod, most hazugságon értél, mert nemegyszer tapasztaltam, hogy a bajok és megpróbáltatások oroszlánrészét szívesen átengedi másoknak.

– Úgy gondolom, barátaim – szólalt meg Kürosz –, ha engedelmes és ütőképes hadsereget akarunk, az ilyeneket, mint akiről most hallottunk, el kell távolítani. Szerintem ugyanis a legtöbb katona oda megy, ahová vezetik, márpedig jó és szép tettekre csak derék emberek vezetik őket, a hitványak vezetése alatt ellenben hitványságot követnek el. És bizony az aljasokra többen hallgatnak, mint a becsületesekre. Az aljasság útja ugyanis a pillanatnyi gyönyörön vezet keresztül, és ez jobban vonzza a tömeget, mint az erény meredek ösvénye. Nem nagyon csábítja az erény azokat, akik csak a pillanatnak hódolnak, különösen ha még hívogatják is őket, hogy a lankás és kényelmes úton haladjanak. Aki tunya és kényelemszerető, az, akár a herék, csak annyit árt hitványságával a közösségnek, amennyit megeszik, de aki a munka oroszlánrészét másnak engedi át, és nagy pimaszul mégis a jussát követeli, az már hitványságra csábít, hiszen az ilyenek nemegyszer kézzelfoghatóan bizonyítják, hogy a becstelenségből több haszon származik. Ezért mondom, hogy az efféléket mindenképpen el kell távolítanunk. És amikor újra kiegészítitek soraitokat, ne azt nézzétek elsősorban, hogy honfitársakat verbuváljatok, hiszen a lovaknál sem azzal törődtök, hazai állat-e, csak az a fontos, hogy megfelelő legyen. így embereiteket is bármelyik nép fiai közül válogathatjátok, ha úgy vélitek, hogy hasznotokra lesznek, és nem fogtok velük szégyent vallani. És hogy ez így lesz jó, bizonyítja a következő is: ne várjuk, hogy gyorsan szaladjon a szekér, ha lassú lovak húzzák, azt sem, hogy egyenletesen haladjon, ha a lovak nem egyenlő erejűek, és nem lehet jó a háztartás, ha a cselédség rossz, mert még cselédség nélkül is jobban él a család, mint semmirekellő szolgákkal. Értsétek meg, barátaim, ha a hitványakat eltávolítjuk, nemcsak az a hasznunk lesz belőle, hogy megszabadulunk tőlük, hanem az is, hogy akiket már megfertőzött az aljasság, újra megtisztulnak, és még a jók is sokkal állhatatosabb hívéi lesznek az erénynek, ha látják, hogy a becstelenek elnyerik büntetésüket.

így beszélt Kürosz. Barátai egyetértettek vele, és megfogadták szavát.

Kürosz ezután megint vidám fordulatot adott a társalgásnak. Észrevette ugyanis, hogy az egyik huszonnégyed-parancsnok rendkívül szőrös és csúf katonát hozott magával az asztalhoz. Nevén szólította hát a parancsnokot, és megkérdezte:

– Mondd, Szambaulasz, talán bizony görög szokás szerint szépsége miatt cipeled magaddal azt az ifjút, aki ott ül az oldaladon?

– Ahogy mondod – felelte Szambaulasz –, örülök, ha vele lehetek, és láthatom.

A vendégek mind odanéztek, és a szörnyen csúf arcot megpillantva felkacagtak. Egyikük megkérdezte:

– Az istenért, Szambaulasz, mi a csudával láncolt ez a férfiú ennyire magához?

– Megmondom én, barátaim! Bármikor szólítom, akár éjjel, akár nappal, soha nem keres kibúvót, nem ímmel-ámmal jön, hanem futva, és ha valamit parancsolok neki, úgy dolgozik, hogy még a veríték is kiüt rajta. Tizedének férfiait is ilyenné neveli: nem szóval, hanem a maga példájával mutatja meg, milyenek legyenek.

– Ha ilyen kiváló, miért nem csókolod meg, ahogy a rokonokat szokás? – kérdezte valaki.

– Azt már nem – szólalt meg ekkor a csúnya férfiú. – Nem nagy barátja ő az erőfeszítéseknek. Azt hiszem, a legkeményebb testgyakorlattal is felérne számára, ha meg kellene engem csókolnia.