5.

Amikor ez is megtörtént, Kürosz követet küldött Küaxarészhoz, és kérte, jöjjön el a táborba, hogy megtanácskozzák, mit kezdjenek az elfoglalt erődökkel, és hogy a hadsereget megszemlélve, további megbeszélést folytassanak, mit tart helyesnek a jövőben.

– Mondd meg neki – üzente –, hogy ha kívánja, hajlandó vagyok nála tábort ütni.

A követ elment az üzenettel. Kürosz közben megparancsolta: az asszír király sátrát a benne levő kincsekkel a lehető legpompásabban rendezzék be – ezt választották ki a médek Küaxarész számára –, és a Küaxarésznak kiszemelt két asszonyt meg a dalnoknőket vezessék be a sátor asszonylakába. így is történt.

A küldött eközben átadta Küaxarésznak az üzenetet.

Küaxarész maga is úgy látta, hogy jobb lesz, ha a hadsereg a határvidéken tartózkodik. Időközben még azok a perzsák is megérkeztek, akikért Kürosz annak idején elküldetett: negyvenezer könnyűfegyverzetű harcos és íjász. Küaxarész, belátva, hogy már az eddigiek is mennyi kárt okoztak Médiának, úgy gondolta, jobb lesz tőlük megszabadulni, mintsem újabb néptömeget magára zúdítani. A Perzsiából érkezett csapat vezére, Kürosz parancsához híven, megkérdezte Küaxarészt, szüksége van-e a seregre. Hallva a „nem”-et és azt, hogy Kürosz a közelben tartózkodik, még aznap elindult hozzá seregével.

Másnap Küaxarész is felkerekedett megmaradt méd lovasaival. Kürosz, amint tudomást szerzett érkezéséről, az immár nagyszámú perzsa lovasságnak, az összes méd, arméniai és hürkániai lovasnak, továbbá a többi szövetséges legkiválóbb és legjobb fegyverzetű lovasainak az élén elindult Küaxarész elé, hogy hatalmát mutassa.

Küaxarész, amikor az ő gyér számú és csekély értékű kísérete mellett meglátta Kürosz sok derék és nagyszerű katonáját, megalázónak érezte a helyzetet, és fájdalom töltötte el szívét. Kürosz leszállt lováról, és odalépett hozzá, hogy szokás szerint megcsókolja. Küaxarész, aki szintén leszállt lováról, elfordult, nem csókolta meg, hanem mindenki szeme láttára sírva fakadt. Kürosz erre megparancsolta a többieknekj hogy vonuljanak vissza és pihenjék ki magukat, ő pedig karon fogta Küaxarészt, és félrevonta, majd leteríttetett néhány méd szőnyeget az út szélén álló pálmafák alá, leültette Küaxarészt, maga is melléje ült, és így szólt:

– Az istenekre kérlek, nagybátyám, mondd meg, miért haragszol rám, miféle rosszat láttál, hogy így neheztelsz?

Ekképp felelt Küaxarész:

– Mert elgondolom, Kürosz, hogy emberemlékezet óta minden ősöm királynak született, az volt az apám is, sőt királynak neveznek engem is, és lám, most milyen nyomorultul, milyen méltatlanul vonulok itt, miközben te az én kíséretemmel és többi seregeddel hatalmasan és teljes fényben jelensz meg. Azt hiszem, ilyesmit az ellenségtől is nehezen viselünk el, hát még attól, akitől a legkevésbé kellene elszenvednünk. Inkább tízszer a föld alá bújnék, mintsem ilyen nyomorultnak lássanak, és tapasztaljam, hogy enyéim nem törődnek velem, sőt kinevetnek. Mert jól tudom, nemcsak te vagy hatalmasabb nálam, hanem alattvalóim is megerősödött öntudattal jöttek elém, annak tudatában, hogy előbb tehetnek ők rosszat velem, mint én velük.

Most még jobban erőt vett rajta a sírás, ami annyira elérzékenyítette Küroszt is, hogy az ő szeme is megtelt könnyel.

Kis szünet után így szólt:

– Nem igaz, amit mondasz, Küaxarész, és nem is gondolkodsz helyesen, ha azt hiszed: jelenlétem arra ösztönzi a médeket, hogy neked rosszat tegyenek. De nem csodálkozom, ha el vagy keseredve. Hogy joggal neheztelsz-e vagy jogtalanul, azzal most nem foglalkozom, hiszen tudom, nehezen viselnéd el, ha megvédeném őket. Azt viszont súlyos hibának tartom, ha egy vezér egyszerre haragszik minden alattvalójára. Mert ha sok embert tartunk félelemben, szükségszerűen sok ellenséget is szerzünk magunknak, és ugyanolyan szükségszerű, hogy ha egyszerre haragszunk mindenkire, egyetértést teremtünk közöttük. Tudd meg, hogy éppen ezért nem küldtem el őket magam nélkül: féltem, hogy haragod még bajt okoz mindnyájunknak. De most, hogy én itt vagyok, ettől, isten segítségével, nem kell félned. Azt azonban nagyon nehezen viselem el, hogy azt hiszed, vétettem ellened, hiszen minden erőmmel azon fáradoztam, hogy minél több hasznot hajtsak barátaimnak. Úgy látszik, éppen az ellenkezőjét értem el. De ne vádolgassuk egymást így vaktában. Vegyük szemügyre, lehetőleg a legnagyobb pontossággal, miféle vétket követtem el. Én a lehető legbarátibb javaslatot teszem: ha kiderül, hogy bűnt követtem el ellened, kész vagyok beismerni vétkemet, de ha az derül ki, hogy semmi rosszat nem tettem, és hogy szándékomban sem volt ilyet tenni, hajlandó vagy-e beismerni te is, hogy ártatlan vagyok veled szemben.

– Természetesen – hangzott a felelet.

– És ha bebizonyosodik, hogy nem egyszerűen jó szolgálatot tettem neked, hanem arra törekedtem, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek az érdekedben, vajon nem inkább dicséret illet-e, mint szemrehányás?

– De bizony! – felelte a másik.

– Hát akkor nézzük meg sorjában, mi mindent tettem

– szólt Kürosz. – így derül ki legjobban, mit tettem jól és mit rosszul. Ha jónak látod, kezdjük talán ott, hogy elvállaltam a vezérséget. Amikor tudomásodra jutott, hogy nagyszámú ellenség gyülekezik és készül ellened és országod ellen, követek útján azonnal segédcsapatokat kértél a perzsa birodalomtól, engem meg személy szerint arra kértél, hassak oda, hogy én magam legyek az esetleges perzsa csapat vezére. Nos, hallgattam rád? Eljöttem-e azonnal és hoztam-e magammal csapatot, oly nagyszámút és oly vitézt, amilyet csak lehetett?

– Bizony jöttél – felelte Küaxarész.

– Akkor hát először arra felelj, méltánytalanságnak tartod-e ezt részemről vagy pedig jótéteménynek?

– Magától értetődik, hogy baráti tettnek – felelte Küaxarész.

– És amikor jött az ellenség, és harcolni kellett ellene

– folytatta Kürosz –, észrevetted-e, hogy elbújtam a megpróbáltatások elől, és volt-e veszély, aminek nem álltam elébe?

– Nem, istenemre mondom, nem – válaszolta Küaxarész.

– És amikor az istenek segítségével kivívtuk a győzelmet, és az ellenség megfutamodott, hívtalak-e, hogy üldözzük, hogy csapjunk le rá együtt, hogy arassuk le közösen fáradozásaink várható gyümölcsét? Vádolhatsz-e azzal, hogy a magam hasznát néztem?

Küaxarész hallgatott.

– Ha erre neked jobban esik hallgatni, mint felelni – beszélt tovább Kürosz –, akkor azt mondd meg, mi méltánytalanságot találsz abban, hogy mivel te az üldözést nem tartottad biztonságosnak, téged felmentettelek a veszély alól, és arra kértelek, küldd el velem lovasaidat? Rajtad áll, hogy bebizonyítsd, méltánytalanságot követtem-e el e kérésemmel, különösképpen ha figyelembe vesszük, hogy előtte még harcostársadul is kínálkoztam.

Minthogy Küaxarész most is hallgatott, Kürosz tovább folytatta:

– Ha erre sem akarsz felelni, akkor azt mondd meg: mit vétettem ellened a következőkben? Te azt válaszoltad, hogy látva a médek jókedvét, nem szeretnéd megzavarni és veszélybe kényszeríteni őket. Vajon sértésnek számít-e, hogy ezért nem haragudtam meg, hanem újra csak kértem, mégpedig olyasmit, amiről tudtam, hogy ez a legkevesebb, amit nekem adhatsz, és hogy a médeknek sem parancsolhatsz ennél könnyebbet. Azt kértem ugyanis, engedd meg, hogy az önként vállalkozók velem jöhessenek. Megengedted ugyan, de ez se ért volna semmit, ha én magam nem kérem meg őket. Felkerestem hát és megpróbáltam meggyőzni médjeidet, majd úgy, ahogy megengedted, útnak indultam azokkal, akiknél megértésre találtam. Ha ezért hibáztatsz, akkor, úgy látszik, az engedélyedet is hiba elfogadni, így indultunk tehát útnak. S nem köztudomású-e, mit tettünk azután, hogy kivonultunk? Talán bizony nem vettük be az ellenség táborát? Nem pusztultak-e tömegesen, akik ellened törtek? Akik életben maradtak, azok közül is sokan elvesztették fegyverüket vagy lovukat. A kincseket pedig, mint tudod, a szövetségesek szerezték meg és hozták részint neked, részint alattvalóidnak; ugyanazoknak a kincseit, akik korábban a tiédet vitték és hajtották el. És ami a legfontosabb és a legszebb, láthatod, hogy birodalmad megnövekedett, az ellenség földje kisebb lett; az ellenség erődjei kezedben vannak, a tieid pedig, amelyeket korábban a szírek foglaltak el, ismét birtokodba kerültek. Hogy ebben neked mi a rossz, vagy mi az, ami nem jó, nos, igazán szeretném megtudni, el sem mondhatom, mennyire. Szerencsére semmi akadálya, hogy meghallgassam. Mondd hát, mi erről a véleményed?

Kürosz ezzel elhallgatott. Küaxarész pedig így válaszolt:

– Igazad van, Kürosz, nem is tudom, mondhatná-e valaki, hogy rossz az, amit tettél, de értsd meg: olyanfajta jó ez, hogy minél nagyobb, annál jobban nyomaszt. Jobban örülnék, ha én növeltem volna naggyá a te országodat az én hatalmammal, mint hogy az enyémet lássam így megnövekedve általad. Hiszen amit tettél, rád dicsőséget, rám valamiképpen szégyent hoz! És ugyanígy a kincseket is szívesebben adnám én neked, mint hogy így fogadjam el, ahogy most ideajándékozod. Mert jóvoltodból gazdagabb leszek ugyan, de egyre jobban érzem, mivel leszek szegényebb. És azt hiszem, kevésbé bánkódnék, ha valami kis méltánytalanságot követnél el alattvalóim ellen, mint hogy látom, mennyi jóban részesíted őket. De ha azt gondolod, hogy oktalanul háborgók, képzeld magad az én helyzetembe, és úgy nézd a dolgokat. Mi lenne, ha valaki jó bánásmóddal magához édesgetné a magad és tieid védelmére táplált kutyákat? Vajon te örülnél-e az effajta jó bánásmódnak? De ha ezt a példát semmitmondónak tartod, fontold meg a következőket: ha szolgáidat, akiket egyrészt házad őrzése, másrészt katonáskodás végett tartasz, valaki úgy megnyerné a maga számára, hogy azok inkább hozzá húznak, mint hozzád, vajon hálás lennél-e ezért a szolgálatért? És ha arról volna szó, akit minden ember a legjobban szeret, és akire a legféltőbb gonddal ügyel, a feleségedről, mi lenne, ha valaki úgy magához édesgetné, hogy az végül jobban szeretné őt, mint téged? Örülnél-e az ilyesfajta jótéteménynek? Azt hiszem, egyáltalán nem, sőt: meg vagyok győződve, hogy ennél nagyobb méltánytalanságot nem is lehetne elkövetni ellened. De hogy valami nagyon hasonlót mondjak ahhoz, ami velem történt: ha valaki úgy bánna a perzsákkal, akiket hozzám hoztál, hogy azok nagyobb örömmel követnék őt, mint téged, barátodnak neveznéd-e az illetőt? Ellenkezőleg: azt hiszem, nagyobb ellenségednek tartanád, mint ha tömegestül mészárolná katonáidat. És ha jóindulattal azt mondanád valamelyik barátodnak, hogy elvihet tőled, amit akar, és erre az fogna mindent, amit csak bír, és meggazdagodna a te vagyonoddal, miközben neked alig maradna valamid, nevezhetnéd-e az illetőt gáncstalan barátodnak? Nos, Kürosz, én úgy érzem, ha nem is ezt, de valami hasonlót szenvedtem én tőled. Amit mondasz, igaz, de amikor megengedtem, hogy elvidd az önként jelentkezőket, te egész seregemet összegyűjtötted, és úgy vonultál el, engem meg otthagytál védtelenül; most pedig elém hozod mindazt, amit az én seregemmel szereztél, és megnöveled az én birodalmamat az én erőmmel. A dolognak az a látszata, mintha én semmivel sem járultam volna hozzá ehhez a szerencséhez, s mint holmi asszonyféle, csak hagynám, hogy jót tegyenek velem. Az emberek szemében és az én alattvalóim előtt te vagy a férfi, én pedig méltatlannak látszom az uralkodásra. Ezt tartod te jótéteménynek, Kürosz? Értsd meg, ha kicsit is törődtél volna velem, semmitől sem óvakodtál volna annyira, mint attól, hogy megfossz a tekintélyemtől és a megbecsüléstől. Mert mit ér nekem, ha földem növekszik, engem magamat viszont semmibe vesznek? Hiszen nem azért uralkodom a médek felett, mivel gazdagabb vagyok mindnyájuknál, hanem mert azt hiszik, hogy mi, királyok, mindenben kiválóbbak vagyunk, mint ők…

Kürosz most a szavába vágott, és így szólt:

– Az isten szerelmére, nagybátyám, ha valaha is tettem valamit a kedvedre, tedd meg, amit most kérek tőled: tedd félre egyelőre szemrehányásaidat, és ha majd meggyőződtél irántad való érzelmeimről, ha majd úgy találod, hogy a te érdekedben tettem, amit tettem, akkor viszonozd csókkal a csókomat, és ismerd el szolgálataimat, ócsárolni pedig csak akkor ócsárolj, ha ennek az ellenkezőjét tapasztalod.

– Talán igazad van – válaszolta Küaxarész –, így is teszek.

– Hogyhogy – kérdezte Kürosz –, meg is csókolhatlak talán?

– Ha akarsz – mondta a másik.

– És nem fordulsz el, mint az imént?

– Nem fordulok el.

Kürosz erre megcsókolta. Ahogy ezt a médek, perzsák és a többiek meglátták, mindjárt jókedvre derültek, hiszen egyiküknek sem volt közömbös, hogyan végződik a beszélgetés.

Kürosz és Küaxarész lóra szálltak és megindultak a menet élén. Küaxarész háta mögött vonultak a médek, így parancsolta Kürosz, őutána pedig a perzsák. A többiek mögöttük.

A táborba érkezve bevezették Küaxarészt a számára előkészített sátorba, a kijelölt harcosok gondoskodtak róla, hogy semmiben se lásson hiányt, a médek pedig felhasználták az ebédig még hátralevő időt, hogy átadják ajándékaikat. Néhányan maguktól mentek, de a többség Kürosz felszólítására. Volt, aki szép pohárnokot hozott, volt, aki jó szakácsot, volt, aki péket, volt, aki dalnokot; ez serleggel kedveskedett, az meg szép ruhával; majd mindenki adott neki valamit zsákmányából. Végül Küaxarész belátta, hogy Kürosz sem fordította el őket tőle, és a médek sem tisztelik kevésbé, mint azelőtt.

Délben Küaxarész hívta Küroszt, étkezzék vele, hiszen oly rég nem látták egymást.

Kürosz így felelt:

– Ne kötelezz erre, Küaxarész! Ne feledd, hogy akik itt vannak, mind a mi buzdításunkra jelentek meg! Nem volna szép tőlem, ha olyan látszatot keltenék, mintha ügyet sem vetnék rájuk, és úgy tetszeném, mintha csak a saját gyönyöreimnek hódolnék. Hiszen a gondoskodás és a felügyelet hiánya árt a hadseregnek: derék katonák is kedvüket vesztik, a hitványak pedig még jobban elszemtelenednek. De te amúgy is hosszú utat tettél meg; egyél csak nyugodtan, és aki tisztelgő látogatásra jön hozzád, fogadd szeretettel, és vendégeld meg, hogy a bizalmát is elnyerd. Én pedig megyek, hogy elvégezzem, amit mondtam. Kora reggel azonban a parancsnokok itt lesznek a sátrad előtt, hogy együtt megtanácskozzuk a teendőket. Te pedig tedd meg javaslatodat: katonáskodjunk-e tovább, vagy itt az ideje, hogy feloszlassuk a hadsereget.

Küaxarész ezután étkezéshez látott, Kürosz pedig összehívatta legértelmesebb barátait, akikkel jól együtt tudott működni, és így szólt hozzájuk:

– Kedves barátaim, az istenek segítségével most végre megkaptuk azt, amiért kezdettől fogva imádkoztunk. Amerre megyünk, mienk a föld, az ellenség erői szemlátomást megcsappantak, mi pedig megsokasodtunk és megerősödtünk. Ha újdonsült szövetségeseink továbbra is velünk maradnának, még sokkal többet érhetnénk el: ha erőszakra van szükség, erőszakkal, ha rábeszélésre, akkor rábeszéléssel. Hogy szövetségeseink többsége maradni akarjon, nos, ez éppen úgy a ti feladatotok, mint az enyém. Ahogy a harctéren azt tartjuk a legvitézebbnek, aki a legtöbb ellenséget legyőzi, úgy a rábeszélések terén joggal tarthatjuk a legjobb beszédű és legyügyesebb katonának azt, aki a legtöbb hívet szerzi ügyünknek. De nem mutatós szónoklatokra van szükségünk, ne azzal törődjetek, hogyan beszéltek hozzájuk, hanem azzal, hogy akiket meggyőztetek, meggyőződésüket tetteikkel is bizonyítsák. Nektek hát ez a dolgotok, én pedig legjobb tudásom szerint mindent megteszek, hogy a katonák már kellőképpen fel legyenek szerelve, amikor a hadjáratról tanácskoznak.