2

Phalinosz hát elvonult, és azok is, akik vele voltak. Proklész és Kheiriszophosz pedig visszaérkezett Ariaiosztól, Menőn azonban nála maradt. Elmondották, hogy Ariaiosz kijelentette: sok nála különb perzsa van, akik aligha tűrnék el az ő királyságát. De ha vele együtt akarnak távozni, felszólítja őket, hogy még az éjjel jöjjenek. Ha nem, ő másnap korán továbbindul.

Klearkhosz pedig így szólt:

– Hát így kell tennünk. Ha megérkeztünk, legyen, ahogy mondtátok, ha meg nem, tegyétek azt, amit a leghasznosabbnak gondoltok a magatok számára.

Ezeknek sem árulta el, mit szándékozik tenni.

A nap már lebukóban volt, amikor Klearkhosz ezek után összehívatta a vezéreket meg az alvezérekét, és a következőket mondotta:

– Barátaim, az áldozat, amelyet azért mutattam be, hogy elszánjuk-e magunkat a király elleni hadjáratra, nem sikerült. És természetes is, hogy nem sikerült. Hiszen, ahogy most megtudtam, a király és miközöttünk ott van a Tigris folyó, amelyen csak hajóval lehet átkelni, hajó nélkül nem juthatunk át rajta, de hajóink nincsenek. Itt azonban nem maradhatunk, hisz nem tudunk élelemhez jutni. De hogy csatlakozzunk-e Kürosz barátaihoz, erre vonatkozóan nagyon kedvező volt a jóslat. így kell tehát tennünk. Most pedig menjetek, és ki-ki egye, amije van. És amikor megszólal a kürt, mintha nyugovóra hívna, készüljetek fel. A második kürtszóra rakjátok holmitokat a málhás állatokra, a harmadikra pedig induljatok meg az előttetek levő csapat után. A málnások legyenek a folyó felőli oldalon, a nehézfegyverzetűek a másikon.

A vezérek és alvezérek távoztak, és követték az utasításokat.

És a későbbiek során is ő vezetett, a katonák pedig engedelmeskedtek. Pedig nem választották meg, de látták, hogy csak ő tudja, amit egy vezérnek tudnia kell, a többiek tapasztalatlanok.

Az ión Epheszoszból a csatamezőig kilencvenhárom napig tartott az út. Hossza ötszázharmincöt paraszanga, azaz tizenhatezer-ötven sztadion. A csatamezőtől Babülónig pedig állítólag háromszázhatvan sztadion.

Szürkületkor a thrák Miltoküthész mintegy negyven lovassal és háromszáz thrák gyalogossal átszökött a királyhoz. Klearkhosz, a megállapodáshoz híven, elindult a többiek élén, katonái követték. Úgy éjféltájt meg is érkeztek első állomáshelyükre, Ariaioszhoz és seregéhez.

A görögök lábhoz tett fegyverrel csatarendben álltak, vezéreik és alvezéreik pedig összegyűltek Ariaiosznál. Megesküdtek ekkor a görögök és Ariaiosz, meg a vele levők közül a legelőkelőbbek, hogy soha el nem árulják egymást, és szövetségesek lesznek. A barbárok még arra is esküt tettek, hogy csalárdság nélkül vezetik őket.

Eskütétel után bikát, farkast, vadkant, kost vágtak le, és egy pajzson fogták fel vérüket. A görögök kardjukat, a barbárok dárdájukat merítették meg a vérben. A szövetségi eskü letétele után Klearkhosz így szólt:

– Nos, Ariaiosz, mivelhogy immáron egy utunk van nektek és nekünk, mondd meg, mi legyen az út iránya? Vonuljunk vissza arra, amerről jöttünk, vagy talán kigondoltál valami más, jobb útvonalat?

Ariaiosz így felelt:

– Ha arra mennénk, amerről jöttünk, éhen pusztulnánk mind egy szálig. Hiszen most semmi élelmünk nincs. Az utolsó tizenhét nap alatt idejövet sem tudtunk mit összeszedni ezen a vidéken, és ha volt is valami, felemésztettük, amikor keresztülhaladtunk. Most hosszabb útra gondolunk, élelemben azonban nem fogunk hiányt szenvedni. Az első napokban a lehető legmesszebbre kell jutnunk, hogy minél távolabb kerüljünk a királyi seregtől. Mert ha már egyszer két– vagy háromnapi út van közöttünk, nem érhet utol bennünket a király. Kis csapattal nem merészkedik üldözni, nagy sereggel pedig nem tud gyorsan haladni. Különben pedig nekik sem lenne élelmük. Ez az én véleményem.

Ez a stratégia csak a menekülésre és a futásra volt jó. De a szerencse jobb stratégiáról gondoskodott. Reggel elindultak – a nap jobbjuk felől sütött –, és arra számítottak, hogy alkonyatkor megérkeznek Babülónia falvaihoz, és ebben nem is csalatkoztak. De már késő délután mintha ellenséges lovasokat pillantottak volna meg. Azok a görögök, akik történetesen egységüktől elszakadva meneteltek, azonnal visszafutottak soraikba, Ariaiosz pedig, aki sebesült volt, és szekéren vitette magát, leszállt, és páncélt öltött. így tettek emberei is. Miközben fegyvereiket felvették, az előreküldött kémek jelentették, hogy nem lovasok azok, hanem legelésző igásállatok. Arra is nyomban rájöttek mindnyájan, hogy a király valahol a közelben táborozhat. A közeli falvakból ugyanis füstöt láttak felszállni. De Klearkhosz nem vezette embereit az ellenség ellen. Tudta, hogy fáradtak, éhesek, és már későre jár. Mindazonáltal nem tért le az útról, vigyázott, nehogy a menekülés látszatát keltse. Egyenesen vezette a hadat, és alkonyatkor az első csapattal megtelepedett a legközelebbi falvakban, amelyekből még a házak faanyagát is kirabolta a királyi sereg. Az első osztagok valahogy még elszállásolták magukat, de akik később, sötétben érkeztek, szabad ég alatt töltötték az éjszakát, ki hol volt, és lármázva hívogatták egymást, úgyhogy az ellenség is meghallotta őket. így aztán a közvetlen közelükben levő ellenséges katonák elszökdöstek sátraikból. Ez másnap derült ki. Nyoma veszett a közelben minden igásállatnak, katonának, és füst sem szállt fel sehol. A király is megijedhetett a hadsereg előrenyomulásától, ami másnapi intézkedéseiből ki is derült.

Az egyre sűrűsödő éjszaka félelmet keltett a görögökben is. Mint a megriadt emberek, ők is lármáztak és dobogtak. Klearkhosz megparancsolta az éppen nála tartózkodó éliszi Tolmidésznek, a kor legkiválóbb hírnökének, hallgattassa el az embereket, és hirdesse ki a következőket: a vezérek közhírré teszik, hogy egy ezüsttalentum jár annak, aki elárulja, ki eresztette a szamarat a fegyverek közé. Amint ezt kihirdették, a katonák belátták, hogy félelmük alaptalan volt, és hogy a vezérek épségben vannak. Pirkadatkor Klearkhosz megparancsolta a görögöknek, álljanak csatarendbe, éppen úgy, ahogy a csata idején álltak.