4

Azt a napot még ott töltötték, de másnap kora hajnalban felkerekedtek és továbbmentek. Át kellett haladniuk egy szoroson, és tartottak tőle, hogy átkelés közben megtámadja őket az ellenség. Amikor átjutottak, újra megjelent Mithradatész ezer lovassal és mintegy négyezer íjásszal meg parittyással. Mert ennyi embert kért és kapott Tisszaphernésztől, azt ígérvén neki, ha elfogja a görögöket, kezére adja őket, hisz a múltkori összecsapást, noha ők maguk alig voltak néhányan, baj nélkül megúszták, de az ellenségben – így hitte Mithradatész – igen nagy kárt tettek.

A görögök már vagy nyolc sztadionra maguk mögött hagyták a szorost, amikor Mithradatész átvonult hadával. Ekkor kihirdették a könnyű– és nehézfegyverzetűeknek, hogy kikre vár majd az üldözés feladata, és megmondták a lovasoknak is, hogy bátran vessék majd magukat az ellenségre, mert elég nagy had van a nyomukban.

Mikor Mithradatész utolérte őket, záporozni kezdtek a görögökre a parittyák és a nyilak. Jelt adott a kürt, a kijelölt osztagok nyomban rárontottak az ellenségre, és a lovasság is megindult. Mithradatész emberei nem állták a rohamot, hanem a szorosba menekültek. Az üldözés során sok barbár gyalogos elpusztult, és a görögök mintegy tizennyolc lovast élve kézre kerítettek a szorosban. A halottakat, bár nem kaptak rá parancsot, a görögök megcsonkították, hogy még nagyobb félelmet keltsenek az ellenségben.

Az ellenség, miután így járt, elvonult, a görögök pedig a nap hátralevő részében biztonságban haladtak tovább, és megérkeztek a Tigris folyóhoz. Itt terült el egy nagy, kihalt város, Larissza. Régen médek lakták. A városfal szélessége huszonöt, magassága száz láb volt, kerülete két paraszangát tett ki; agyagtéglából épült és húsz láb magas kőalapzaton nyugodott. Egykor, amidőn a perzsák elragadták a médektől az uralmat, a perzsák királya sokáig hiába ostromolta a várost. Egyszer azonban a nap egy felhő mögé bújt, teljes sötétség lett, mire az emberek elcsüggedtek, és a király végül így vette be Larisszát. Ĺ város mellett egy plethron széles és két plethron magas kőpiramis emelkedett. Ezen sok barbár húzódott meg: a szomszédos falvakból menekültek ide.

Innen továbbvonultak, és egy nap alatt hat paraszangát megtéve, egy puszta falhoz érkeztek, amely egy város előtt épült. Meszpila volt ez a város, egykor médek lakták. Az ötven láb széles és száz láb magas téglafal ötven láb széles, ugyanolyan magas, csiszolt égetett téglából készült talapzatra épült, és hat paraszanga volt a kerülete. Azt mesélik, hogy amikor a perzsák elragadták a médektől az uralmat, ide menekült Médeia, a méd király felesége. Hiába ostromolta a perzsák királya a várost, sem hosszú körülzárással, sem rohammal nem tudta bevenni. Zeusz azonban egy villámcsapással megrémítette a városlakókat, és így bevették a várost.

Innen elindulva négy paraszangát tettek meg a következő állomáshelyükig. Ugyanide érkezett meg Tisszaphernész is. A maga lovasait hozta, a király vejének, Orontasznak a hadát, és azokat a barbárokat, akik Kürosszal együtt vonultak ide, meg azokat a katonákat, akiket a király fivére bocsátott a király rendelkezésére, és mindezeken kívül amennyi katonát még a király adott neki – így aztán hatalmas sereg jelent meg.

Odaérkezésük után Tisszaphernész a hadsorok egy részét hátul állította fel, más részét pedig oldalt rendezte csatasorba, de nem mert rárontani a görögökre, mert nem akarta veszélynek kitenni magát. Csak a parittyásoknak meg az íjászoknak parancsolta meg, hogy lőjenek. De amikor a szétszórtan elhelyezkedő rhodosziak parittyázni, az íjászok nyilazni kezdtek, és senki nem tévesztett célt – amit akkor sem tehettek volna, ha nagyon akarják –, Tisszaphernész gyorsan lőtávolon kívül húzódott, és hadsorai visszavonultak.

A nap hátralevő részében a görögök megállás nélkül meneteltek, a perzsák pedig követték őket, és messziről lődöztek rájuk, de semmi kárt nem tettek bennük. A rhodosziak ugyanis messzebbre lőttek parittyájukkal, mint a perzsák és mint a legtöbb íjász. A perzsa íjak nagyok, úgyhogy a krétaiak fel tudták használni a zsákmányolt nyilakat; jó hasznát is vették az ellenség nyilainak, és a levegőbe lődözve gyakorolták a nyilazást. A falvakban bőven találtak íjakhoz való húrt és ólomgolyót, amit a parittyákhoz lehetett felhasználni. Ezen a napon, amikor a görögök elérték a falvakat, és tábort ütöttek, a barbárok visszahúzódtak, mivel a távolharcban ők húzták volna a rövidebbet. Másnap ott maradtak a görögök, és élelmet szereztek. A falvakban bőséggel volt élelem. A rákövetkező napon a síkságon vonultak keresztül, Tisszaphernész a távolból követte és lőtte őket.

Ekkor rájöttek a görögök, hogy a négyszögletes csatarend nagyon is előnytelen, ha az ellenség a nyomukban van. Mert a szűk utakon, hegyeken vagy hidakon a négyszög két oldala benyomódik, a nehézfegyverzetűek meg szükségképpen kiszorulnak, így amikor szorongatják is őket, és meg is vannak zavarodva, csak nehezen tudnak menetelni, és a nagy rendetlenségben nem képesek cselekedni. Amikor viszont a két szárny ismét széthúzódik, az imént kiszorultak elszakadnak a derékhadtól, a két szárny között űr keletkezik, és az elszakadt katonák elvesztik bátorságukat, pedig már nyomukban az ellenség. És amikor hídon vagy valami más átjárón kell áthaladniuk, mindenki meg akarja előzni a másikat; ilyenkor könnyen megtámadhatja őket az ellenség.

Amikor a vezérek rádöbbentek erre, összeállítottak hat, egyenként mintegy száz főből álló csapatot, alvezérekét rendeltek az élükre, és minden ötven és huszonöt ember mellé külön parancsnokot állítottak.

Így valahányszor benyomódtak a menetoszlop szárnyai, a vezérek utolsónak maradtak, hogy ne veszélyeztessék az oldalvonalakat, máskor pedig a szárnyakon kívül haladtak.

Amikor pedig a négyszög két oldala ismét távolabb került egymástól, kitöltötték a középen keletkezett űrt: ha az üres tér szűkebb volt, csapatonként vonultak fel, ha szélesebb, megkétszerezett, ha pedig egészen széles, megnégyszerezett arcvonallal, hogy a középső teret mindig kitöltsék. Amikor pedig szűk úton vagy hídon kellett áthaladniuk, már nem zavarodtak meg, hanem szép sorban keltek át a parancsnokok. Ha meg valahol emberekre volt szükség a csatarend kitöltéséhez, kéznél voltak.

így meneteltek négy napig. Az ötödik napon valami királyi lakot pillantottak meg, és körülötte számos falut. Magas dombokon át vezetett ide az út. A dombsor végén hegy emelkedett, ennek lábánál feküdtek a falvak. A görögök természetesen örültek, amikor a dombokat megpillantották, hiszen ellenségeik lovon követték őket. De amikor a síkságról felkapaszkodtak az első dombra, majd leereszkedtek, hogy aztán a másodikra menjenek fel, hirtelen megjelentek a barbárok, fentről dobáltak, parittyáztak és nyilaztak lefelé, miközben a perzsák korbácsütésekkel serkentették őket. Sok görögöt megsebesítettek, legyőzték a könnyűfegyverzetűeket, és arra kényszerítették őket, hogy a nehézfegyverzetűek mögé húzódjanak, úgyhogy ezen a napon sem a parittyásoknak, sem az íjászoknak nem lehetett hasznát venni, mert a tömeg közepén vonultak.

Az elgyötört görögök ezután megpróbálták üldözőbe venni az ellenséget, de nehéz fegyverzetűk miatt alig tudtak felkapaszkodni a dombtetőre, közben pedig az ellenség már gyorsan le is ereszkedett a domboldalon. És amikor újra meg akarták támadni ellenfeleiket, újra ez történt. A második dombon sem alakultak másképp a dolgok, ezért végül elhatározták, hogy a harmadik dombról addig nem mozdítják el a katonákat, amíg a négyszög jobbszárnyáról fel nem vezetik a könnyűfegyverzetűeket a hegyre. És amikor a könnyűfegyverzetűek az üldözők fölé kerültek, az ellenség már nem támadta a lefelé ereszkedő görögöket, mert félt, hogy elvágják, és kétfelé kell hadakoznia. A nap hátralevő részében egyrészt a dombokon keresztül, másrészt a hegyek mellett elhaladva vonultak. így érkeztek meg a falvakhoz. Itt nyolc orvost állítottak munkába: sok volt a sebesült.

Három napig időztek ezen a helyen, egyrészt a sebesültek miatt, másrészt mert bőven találtak élelmet: lisztet, bort és a lovaknak összegyűjtött árpát. Mindezt a vidék szatrapája hordatta össze számukra. Negyednap leereszkedtek a síkságra. De minthogy Tisszaphernész utolérte őket hadával, a szükség rákényszerítette őket, hogy letáborozzanak az első faluban, amelyet meglátnak, és ne vonuljanak harcolva tovább. Hiszen sok volt a harcképtelen, sebesült katona, sokan ezeket vitték, mások az utóbbiak fegyvereit cipelték. De mikor letáboroztak, és a barbárok a falut megközelítve lőni próbálták őket, már nagy fölényben voltak a görögök. Hiszen sokkal előnyösebb a táborból kirontva védekezni, mint menet közben harcolni a támadó ellenséggel.

Mikor bealkonyodott, elérkezett az ideje, hogy az ellenség visszavonuljon. A barbárok ugyanis féltek, hogy éjjel rajtuk ütnek a görögök, ezért hatvan sztadionnál közelebb soha nem vertek tábort. Mert éjjel bizony nehéz helyzetben van a perzsa sereg. Lovaik ki vannak kötve, sőt a legtöbb ló még meg is van béklyózva, hogy el ne futhasson, ha véletlenül elszabadulna. Ha lárma hallatszik, a perzsa harcosnak először fel kell szerszámoznia és fel kell zabláznia lovát, majd vértet kell öltenie, és csak azután szállhat lóra. Mindez pedig nehéz dolog éjjel, különösen zűrzavarban. Ezért szoktak messze a görögöktől tábort verni.

Amikor a görögök észrevették, hogy a barbárok indulóban vannak, és egymást szólongatják, ők is kihirdették a visszavonulási parancsot, mégpedig az ellenség füle hallatára. A barbárok egy kis ideig még halogatták az indulást, de később mégiscsak felkerekedtek. Nem tartották tanácsosnak, hogy éjnek idején meneteljenek és térjenek meg táborukba. Amikor a görögök látták, hogy valóban elmentek, fölkerekedtek, és mintegy hatvan sztadionra továbbvonultak, így akkora távolság keletkezett a két sereg között, hogy sem a következő, sem a harmadik napon nem tűnt fel az ellenség.

A negyedik éjjel az előrenyomuló barbárok elfoglaltak egy magasan fekvő területet, egy hegycsúcsot azon a vidéken, amerre a görögök el akartak vonulni. Ez alatt vezetett le az út a síkságra. Amikor Kheiriszophosz meglátta, hogy a hegycsúcsot elfoglalták, hívatta a hátvédeknél tartózkodó Xenophónt, azzal a paranccsal, hogy vigye előre a könnyű-fegyverzetűeket. De Xenophón nem vezette oda őket, mert megpillantotta Tisszaphernészt és egész hadát. Ő maga azonban előrevágtatott, és megkérdezte:

– Miért hívatsz?

– Láthatod – felelte Kheiriszophosz –, hogy elfoglalták a magaslatot a síkságra vezető út fölött, és ha nem kergetjük el őket, nem mehetünk el arra. De miért nem hoztad ide a könnyűfegyverzetűeket?

Xenophón azt felelte, hogy nem tartotta tanácsosnak védtelenül hagyni a hátvédeket éppen most, amikor feltűnt az ellenség.

– De itt az ideje – mondta Kheiriszophosz –, hogy megtanácskozzuk, miképpen űzhetnők el az ellenséget a magaslatról.

Xenophón látta, hogy a hegy legmagasabb orma éppen seregük fölött emelkedik, és hogy onnan út vezet le arra a dombra, amelyen az ellenség tartózkodik.

– Az volna a legjobb, Kheiriszophosz, ha minél hamarább felmásznánk a hegyoromra, mert ha elfoglaljuk, nem maradhatnak az út fölött. Ha akarod, maradj lent a sereggel, és én megyek föl, de ha kívánod, menj te a hegyre, és én maradok itt.

– Rád bízom – mondta Kheiriszophosz –, azt válaszd, amit akarsz.

Xenophón azt felelte, hogy ő mint fiatalabb inkább felmegy, és kéri, hogy adjon melléje néhány harcost a sereg elejéről, mert már késő volna hátulról hozni. Kheiriszophosz vele küldte az élen álló könnyűfegyverzetűeket, sőt a négyszög közepéről is adott vele legénységet, ezenkívül annak a háromszáz válogatott harcosnak, akiket ő rendelt a négyszög első csatasorába, megparancsolta, hogy kövessék Xenophónt. Ezután a lehető leggyorsabban elindultak. Amikor a magaslaton várakozó ellenséges harcosok észrevették, hogy a görögök fel akarnak hágni a csúcsra, nyomban megindultak ők is, és versengve igyekeztek az orom felé. A görögök hangos kiáltozásban törtek ki, úgy biztatták egymást, és ordítozva buzdították egymást Tisszaphernész emberei is.

Xenophón katonái mellett nyargalt, és lováról bátorította őket.

– Harcosok, arra gondoljatok, hogy Görögországért, gyerekeitekért, asszonyaitokért küzdőtök. Még egy kis erőfeszítés, és már fenn is vagyunk.

A sziküóni Szótéridész így szólt:

– Nem vagyunk egyforma helyzetben, Xenophón. Te lovon ülsz, én pedig pajzsom súlya alatt görnyedek.

Xenophón, amikor ezt meghallotta, leszállt lováról, kilökte Szótéridészt a sorból, elvette pajzsát, és megindult vele, amilyen gyorsan csak tudott. De mert lovaspáncélja is rajta maradt, nagy teher nyomta. Az elöl haladóknak megparancsolta, hogy lassan nyomuljanak előre, a hátulsóknak pedig, akik nehezen tudták követni, hogy zárkózzanak föl. Szótéridészt meg addig ütötték, dobálták és szidalmazták társai, míg rá nem kényszerítették, hogy pajzsát visszavéve tovább meneteljen. Xenophón újra lóra ült, és amíg járható volt az út, lovon haladt, de amikor a hegy járhatatlanná vált, leszállt, és gyalog igyekezett tovább. A görögök az ellenséget megelőzve jutottak föl. Ekkor a barbárok megfordultak, és futásnak eredtek, ki amerre tudott, a görögök pedig elfoglalták a hegyormot.