3.

Így meneteltek, és negyednapra már el is érték Gobrüasz területének határát. Ahogy ellenséges földre értek, Kürosz megálljt parancsolt, a gyalogosokat csatarendbe állítva maga mellett tartotta, és a lovasok közül is annyit, amennyit elegendőnek talált; a többi lovast portyázni küldte, és megparancsolta: mindenkit mészároljanak le, aki fegyvert visel, a többit pedig – nemkülönben a barmokat – vezessék hozzá. Meghagyta, hogy a perzsák is tartsanak velük; sokan lepotyogtak ugyan a lóról, de a többiek nagy zsákmánnyal tértek vissza. Ahogy a zsákmány együtt volt, Kürosz összehívta a méd és hürkániai vezéreket, továbbá a perzsa előkelőket, és így szólt:

– Kedves barátaim! Gobrüasz gazdagon megajándékozott mindnyájunkat. Vajon nem cselekednénk-e helyesen, ha, miután az isteneknek odaadtuk, ami őket megilleti, és a katonákat is elláttuk a szükségessel, a fennmaradt részt Gobrüasznak adnánk, és ezzel rögtön megmutatnók neki, hogy mi még jótevőinket is igyekszünk legyőzni: igyekszünk őket felülmúlni jótéteményeinkkel?

Mind helyeselték a hallottakat, és egyetértettek. Egyikük így szólt:

– Okvetlenül így tegyünk, Kürosz. Már úgyis attól tartok, hogy Gobrüasz koldus népségnek hisz minket, mivel nem vet fel bennünket a pénz, és nem iszunk aranyserlegből. Ha így cselekszünk, meglátja, hogy nem az aranytól lesz az ember előkelő.

– Hát akkor – mondta Kürosz – adjátok oda a mágusoknak az istenekét, tegyetek félre annyit, amennyi a katonáknak elég, aztán hívjátok Gobrüaszt, és nyújtsátok át neki a többit.

Azok különrakták a zsákmány megfelelő részét, a többit pedig odaadták Gobrüasznak. Ezután folytatták útjukat 164

Babülón felé; csatarendben vonultak, mint harc idején. Mivel az asszírok nem támadtak, Kürosz megparancsolta Gobrüasznak, lovagoljon előre, és mondja meg az ellenségnek: ha a király hajlandó kivonulni és megvívni országáért, akkor vele harcol majd ő is, de ha nem védi meg országát, akkor, sajnos, ő is a győztesnek kénytelen engedelmeskedni. Gobrüasz el is lovagolt oda, ahonnan mindezt biztonságban elmondhatta. A király a következőket üzente neki: – „Urad szól hozzád – mondta. – Gobrüasz, nem azt bánom, hogy a fiadat megöltem, hanem azt, hogy téged is el nem pusztítottalak. Ha harcolni van kedvetek, gyertek vissza harmincadnapon, most nem érünk rá, még készülődünk.”

Gobrüasz így felelt:

– Soha ne szűnjön a félelmed! Mert annyi bizonyos, hogy amióta a félelem gyötör, tartasz tőlem.

Gobrüasz beszámolt az asszír király üzenetéről. Kürosz erre visszarendelte seregét, és magához hívta Gobrüaszt:

– Mondd csak, feltételezed, hogy az az ifjú, akit az asszír kiheréltetett, a mi oldalunkon lesz? Mintha ezt állítottad volna!

– Majdnem biztos vagyok benne. Sokat és őszintén beszéltünk erről egymásnak.

– Ha így gondolod, menj el hozzá. Először is, vigyázz rá, hogy amit mond, köztetek maradjon, és ha meggyőződsz róla, hogy barátunk szeretne lenni, úgy intézd, hogy senki ne sejtse meg benne szövetségesünket; mert háborúban akkor lehetünk leginkább hasznára barátainknak, ha ellenségüknek látszunk, ellenségeinknek pedig úgy árthatunk a legjobban, ha barátaiknak tettetjük magunkat.

– Tudom – mondta Gobrüasz –, Gadatasz sokat adna, ha árthatna a mostani asszír királynak, de hogy ezt meg is tehesse, és miképpen, azon nekünk is törnünk kell a fejünket.

– Mondd csak – folytatta Kürosz –, vajon a helyőrség parancsnoka beengedné-e a heréltet és a csapatát abba a határ menti erődbe, amely mint mondjátok, a hürkániaiak és a szakok ellen épült, hogy háború esetén megvédje ezt a területet?

– Bizonyára – válaszolta Gobrüasz –, ha úgy érkezne, hogy, akár eddig, most se keltsen gyanút.

– Nem is keltene gyanút – mondta Kürosz –, ha én rátörnék az erődökre, mintha be akarnám venni őket, ő pedig teljes erejével védekezne, én elfoglalnám valamelyiket, ő viszont elfogná néhány emberünket vagy követünket, akit az asszírok közismert ellenségeihez küldenék, és az elfogottak azt vallanak, hogy seregért és hágcsókért mentek, mert meg akarjuk támadni az erődöt. így a herélt avval érvelhetne, hogy a hallottakat jó előre tudtul akarta adni, azért sietett az erődhöz.

– Ilyen körülmények között nyilván beengedné a parancsnok – mondta Gobrüasz –, sőt még kérné is, hogy maradjon, amíg te el nem vonulsz.

– És, ugye – kérdezte Kürosz –, ha már bejutott, kezünkre játszhatja az erődöt?

– Valószínűleg – felelte a másik –, ha ő bent mindent előkészít, te meg kívülről támadsz nagy erővel.

– Menj hát, és mondd el neki mindezt, próbáld megnyerni az ügynek, majd térj vissza. Ami pedig a biztosítékot illeti, csak annyit ígérj és mutass neki, amennyit te magad kaptál tőlünk. Ez lesz a legmeggyőzőbb.

Gobrüasz ezzel elment. A herélt boldogan fogadta, mindenbe beleegyezett, aztán megállapodtak a teendőkben. Gobrüasz azt is elmondta, hogy a herélt kitűnőnek tartja a tervet. Kürosz másnap támadott, Gadatasz védekezett. Aztán Kürosz elfoglalta az erődöt, amely pontosan megfelelt Gadatasz leírásának. A Kürosz által előírt úton haladó követek közül Gadatasz egyeseket futni hagyott, hogy sereget és hágcsókat hozzanak, a többit pedig elkapta, és sokak jelenlétében színleg vallatóra fogta. Amint útjuk célját meghallotta, azonnal készülődni kezdett, és még az éjjel útnak indult, azzal az ürüggyel, hogy a hallottakat akarja hírül adni. Végül minden szavának hitelt adtak, és mint segítő vonult be az erődbe. Egy ideig buzgón együttműködött a parancsnokkal, de amint Kürosz megérkezett, elfoglalta az erődöt; felhasználva Kürosz elfogott követeinek segítségét is. Ezután bent helyreállította a rendet, majd kiment Kürosz elé, és szokás szerint földre vetve magát, így szólt:

– Jól vagy, Kürosz?

– Nagyon – felelte Kürosz. – Te az istenek segítségével nemcsak kívánod, hogy jól legyek, hanem valósággal kényszerítesz rá. Tudd meg, rendkívül fontosnak tartom, hogy baráti kezekben hagyjam hátra ezt az erődöt itteni szövetségeseim számára. Téged, Gadatasz, az asszír király kétségkívül megfosztott a gyermeknemzés lehetőségétől, de azt a képességet, hogy barátokat szerezz magadnak, nem rabolta el tőled. Bennünk pedig olyan barátokat szereztél ezzel a tetteddel, akik, ha tehetik, mint segítőtársak igyekeznek majd melletted állni, mégpedig nem hitványabbul, mint ahogy a véredből származó gyermekek tennék.

Eközben a hürkániai, aki csak az imént értesült a történtekről, odarohant Küroszhoz, és jobbját megragadva így szólt:

– Barátaid üdve, Kürosz. Mennyi hálára késztetsz is az istenek iránt, hogy hozzád vezéreltek!

– Menj hát – mondta Kürosz –, és amiért oly szeretettel köszöntesz, vedd birtokodba az erődöt, rendezd be úgy, ahogy népednek és a többi szövetségesnek a legjobb, de leginkább ennek a Gadatasznak érdekeit tartsd szem előtt, aki elfoglalta és nekünk adta.

– És mit szólnál ahhoz – kérdezte a hürkániai –, ha bevárnánk a kaduszokat, a szakokat meg az én honfitársaimat, és felszólítanánk őket is, hogy együtt beszéljük meg mindnyájan, akiket illet, miképpen vehetnénk legjobban hasznát az erődnek?

Kürosz beleegyezett. Az érdekeltek összegyűltek, és megállapodtak, hogy közösen fogják őrizni az erődöt mindazok, akiknek érdeke, hogy baráti kézben legyen, és hogy ezentúl háború esetén őket védje az asszírok ellen.

A kaduszok, a szakok és a hürkániaiak most már sokkal lelkesebben és nagyobb létszámban vonultak hadba. Kürosz hadserege a továbbiakban kétezer kadusziai könnyűfegyverzetű katonával és négyezer lovassal, tízezer szák íjásszal és ezer lovas íjásszal szaporodott; a hürkániaiak is bőven küldtek még gyalogosokat, és lovasságukat is kétezer főre egészítették ki. Korábban ugyanis több lovast tartottak otthon, mivel a kaduszok és a szakok is az asszírok ellenségei voltak.

Mialatt Kürosz az erőd ügyeivel foglalkozott, a környékbeli asszírok tömegesen szolgáltatták be a lovakat és a fegyvereket, mivel most már minden szomszédjuktól féltek. Egyszer csak megjelent Gadatasz, és tudtára adta Kürosznak, hogy követek érkeztek hozzá, akiknek az elbeszélése szerint az asszír király, értesülvén az erőd körül lezajlott eseményekről, nagyon megdühödött, és most arra készülődik, hogy betörjön a földjére.

– Ha elengednél, Küroszom, szeretném megmenteni az erődöket, a többi kevésbé fontos.

– Ha most elindulsz, mikorra érsz haza? – kérdezte Kürosz.

– Holnapután már otthon vacsorázhatom – felelte az.

– És gondolod, hogy az asszírt már ott találod?

– Biztosra veszem, hiszen siet, mert tudja, hogy messze vagy.

– És én – kérdezősködött tovább Kürosz – hányadnapra érhetek oda a sereggel?

– Nagyon nagy a sereged, uram – válaszolta erre Gadatasz –, így hat vagy hét napnál hamarabb nemigen érkezhetsz otthonomig.

– Te minél hamarabb indulj el – szólt Kürosz –, én pedig, ahogy tudok, megyek utánad.

Gadatasz elindult, Kürosz pedig összehívta a szövetségesek vezéreit. Most már sok derék és nagyszerű férfi jelent meg. Kürosz így szólt hozzájuk:

– Szövetségesek! Gadatasz olyan cselekedetet hajtott végre, amely mindnyájunk számára sokat jelent. És tette ezt anélkül, hogy előzőleg bármi jót kapott volna tőlünk. Most hírül hozták, hogy az asszír király készül betörni Gadatasz földjére. Világos, hogy egyrészt bosszút akar állni, hiszen nagy sérelemnek tartja azt, amit Gadatasz elkövetett ellene, másrészt alkalmasint tudatában van, hogy ha nem sújt le azokra, akik hozzánk pártolnak, hű szövetségesei meg elhullanak a mi kezünktől, csakhamar senki sem lesz hajlandó önszántából mellette maradni. Azt hiszem tehát, férfiak, helyes volna, ha késlekedés nélkül jótevőnk, Gadatasz segítségére sietnénk; így hálánkat leróva, egyszersmind az igazságosságnak is eleget tennénk, és ráadásul magunknak is hasznára válna a dolog. Mert ha mindenki látja, hogy mi rosszat és jót egyaránt kamatostul fizetűnk vissza, szükségképpen sokan szeretnének majd barátaink lenni, és senkinek nem akarózik ellenségükké válni. Hiszen milyen szavakkal kérhetnénk bárkitől is támogatást, ha most Gadatasszal szemben közömbösen viselkednénk? Hogy is merészelhetnénk ezután dicsérettel illetni magunkat? Hogy nézhetnénk Gadatasz szemébe, ha engednénk, hogy ő, aki egyedül van, ilyen helyzetben is túlszárnyaljon jótéteményeivel bennünket, akik ennyien vagyunk?

Kürosz javaslatát mindnyájan nagy lelkesedéssel fogadták.

– Ha tehát ti is így vélekedtek – folytatta Kürosz –, rendeljünk alkalmas embereket az igásállatok és a szekerek mellé, hadd meneteljenek azok mellett. Gobrüasz lesz a parancsnokuk, őt kövessék. Ő ismeri az utat, és ez a feladat különben is neki való, mi pedig induljunk el legerősebb lovainkkal és embereinkkel, és vigyünk magunkkal háromnapi élelmet. Minél könnyebb és egyszerűbb lesz a málnánk, annál jobb ízűen fogunk az elkövetkező napokban reggelizni, vacsorázni és aludni. Vonulásunk rendje a következő legyen: Khrüszantasz, te menj elöl a vértesekkel, és minthogy sima és széles az út, minden százados haladjon az első sorban, mögöttük egysoros oszlopban a századok; ha tömött sorokban megyünk, gyorsabban és biztonságosabban haladunk. Azért mondom, hogy a vértesek haladjanak a menet élén, mert ők a sereg legnehézkesebb része, és ha ők vezetnek, a gyorsabbak könnyűszerrel utánuk mehetnek. Ha viszont a leggyorsabbak mennek elöl, senki ne csodálkozzék, hogy éjnek idején a sereg részekre szakad, hiszen az előhad messze megelőzi a többit. Utánuk Artabazosz haladjon a perzsa könnyűfegyverzetűekkel és íjászokkal, mögöttük a méd Andamüasz vezesse gyalogságát, aztán Embasz az arméniait, Artukhasz a hürkániaiakat, Thambradasz a szák gyalogságot, végül Datamasz a kadusziaiakat. Ezeknél is az élvonalban haladjanak a századparancsnokok, a jobbszárnyon a könnyűfegyverzetűek, a balszárnyon az íjászok; így menetelés közben is teljesen harckészek lesznek. Ez után haladjon együtt az egész málhásosztag. Parancsnokaik gondoskodjanak róla, hogy még alvás előtt minden be legyen csomagolva, hajnalban pontosan jelenjenek meg a málhával a megbeszélt helyen, és végül, hogy szép rendben kövessék a csapatokat. A málhások után a perzsa Madatasz vezesse lovasságát, a lovas századósokat ő is rendelje az első sorba; ezek a gyalogosszázadok parancsnokaihoz hasonlóan egysoros oszlopban vezessék csapatukat. Majd a méd Rambakasz jöjjön lovasaival ugyanilyen rendben, utánuk pedig te, Tigranész, a lovasságoddal, meg a többi lovasparancsnok azokkal, akikkel átálltak hozzánk. Majd a szakok következzenek, utoljára pedig, minthogy utoljára érkeztek hozzánk, a kadusziaiak. Alkeunasz, mivel te vagy a vezérük, te viselj gondot a menet végére, és vigyázz, hogy senki ne kerüljön a lovasaid mögé. Arra pedig ügyeljetek ti is, parancsnokok és mindenki, akinek egy csepp esze van, hogy csendben meneteljetek; mert éjjel megfigyelésben is, cselekvésben is inkább a fülünkre vagyunk utalva, mint a szemünkre, és ha éjjel támad zavar a seregben, az sokkal nagyobb baj, és kevésbé helyrehozható, mint ha nappal. Ezért mondom, vigyázzatok a csendre és a rendre. Ha éjszakai menetelés vár rátok, minél gyakrabban váltsátok az éjjeli őrséget, hogy a hosszú őrszolgálatból fakadó álmosság senkit ne bénítson menet közben. Kürtszó jelzi majd az indulást, mire ti, magatokhoz véve a szükséges felszerelést, mindnyájan legyetek ott a Babülón felé vezető úton, és szüntelenül biztassátok az utánatok érkezőket, hogy kövessenek benneteket.

Ezután a tisztek visszavonultak sátraikba, és közben arról beszélgettek, milyen jó emlékezőtehetsége van Kürosznak, hogy mindenkinek név szerint jelölte ki a helyét. Kürosz szántszándékkal tett így: méltatlannak találta volna, hogy a kézműves pontosan ismeri szerszámai nevét, és az orvos tudja, milyen műszerekkel és orvosságokkal dolgozik, csak a hadvezér legyen olyan együgyű, hogy ne tudja alárendelt parancsnokainak nevét, akiket pedig mint szerszámokat kell használnia, valahányszor el akar foglalni vagy meg akar védelmezni valamit, vagy ha bátorítani vagy elrettenteni szeretne. Amikor ki akart valakit tüntetni, illőnek tartotta, hogy nevén nevezze az illetőt. Azt is tudta, hogy minden katona jobban igyekszik kitűnni vitézségével és a nemtelen cselekedettől is sokkal inkább tartózkodik, ha úgy érzi, hogy a vezér személy szerint ismeri. Meg aztán botorságnak tartotta, hogy amikor ezt vagy azt el akarja végeztetni, úgy osztogassa utasításait, mint egyes uraságok teszik otthonukban: „Valaki menjen vízért!”, „Valaki vágjon fát!” Mert véleménye szerint az ilyen parancsolgatás hatására csak egymást bámulják az emberek, senki nem teszi, amit kell, és miközben mindenki hibás, senki nem szégyenkezik vagy fél, hiszen sokak között oszlik meg a felelősség. Éppen ezért nevén nevezett mindenkit, akinek utasítást adott.

Kürosz tehát így vélekedett erről. A katonák pedig megvacsoráztak, őrséget állítottak, mindent összecsomagoltak, és aludni tértek. Éjfélkor felhangzott a kürtjel.

Kürosz közölte Khrüszantasszal, hogy az úton fog várakozni a hadsereg gyülekezőhelyénél, majd szolgáival együtt kivonult: nemsokára Khrüszantasz is odaért a vértesekkel. Kürosz vezetőket adott melléje, és meghagyta, hogy lassan haladjon, mert még nem indult el mindegyik csapat. Ő maga ott állt az út mellett, rendezgette az elvonulókat, a késlekedőket pedig megsürgette. Miután mindnyájan megindultak, lovasokat küldött Khrüszantaszhoz, hogy jelentsék neki: már mind úton vannak, tehát gyorsabban haladhat. Maga is lassan előreügetett, és közben megszemlélte az alakulatokat.

A szép rendben és csendben menetelőkhöz odaléptetett, kilétük felől érdeklődött, majd a feleletet hallva, megdicsérte őket. Azoknál, akik nyugtalankodtak, megvizsgálta a zavar okát, és igyekezett megszüntetni.

Éjszakai óvintézkedései közül már csak azt említjük meg, hogy néhány könnyűfegyverzetű katonát küldött a sereg elé, akik Khrüszantaszt láthatták, és akiket ő is szemmel tarthatott. Ezeknek az volt a feladata, hogy éberen figyeljenek minden neszre, s általában, ha valami gyanúsat tapasztalnak, jelentsék Khrüszantasznak. Ennek az osztagnak is volt parancsnoka, aki rendet tartott, és eldöntötte, mit érdemes jelenteni, és mit nem.

így haladtak éjnek idején. Amint azonban nappal lett, Kürosz hátraküldte a kadusziai lovasokat, mivel nem akarta, hogy az utóvédben menetelő kadusziai gyalogság lovas-fedezet nélkül maradjon. A többi lovast viszont, mivel az ellenség is elölről volt várható, előrerendelte, hogy aztán, ha valahol ellenállásba ütközne, jól rendezett had élén vehesse fel a harcot, ha pedig menekülőket látna, azonnal kész legyen az üldözésre. Bizonyos csapattestek mindig üldözésre voltak kijelölve, másoknak viszont nem volt szabad elhagyniok helyüket: soha nem engedte, hogy a sereg felbomoljon. így vezette katonáit Kürosz. Ő maga nem tartózkodott egy helyen; előre-hátra lovagolt, felügyelt, és gondoskodott az esetleges hiányokról.

Így vonultak Kürosz emberei.