4.

Másnap korán reggel Kürosz áldozatot mutatott be. A többiek megreggeliztek, itallal áldoztak az isteneknek, majd felöltötték a sok szép ruhát, a szép mellvérteket és sisakokat, felrakták a lovakra is a homlokvértet és a mellpáncélt, a hátaslovakat csípővérttel, a szekérhúzó lovakat oldalpáncéllal látták el, úgyhogy érctől csillogott, bíbortól ragyogott az egész sereg.

Abradatasz négyrúdú, nyolclovas szekere különösen szépen volt feldíszítve. Amikor éppen len mellvértjét készült felölteni – náluk ilyet hordtak –, Pantheia lépett eléje arany mellvérttel, aranysisakkal, karvasakkal, férje csuklójára illő széles karperecekkel, bokáig érő, alul bő redőzetű bíborruházattal és jácintszínű sisakforgóval. Titokban csináltatta, férje háta mögött vett mértéket fegyverzetéről. Abradatasz, meglátva a sok gyönyörűséget, álmélkodva kérdezte Pantheiát:

– Talán bizony összezúzattad kincseidet, asszony, hogy fegyvereket készíttethess számomra?

– A legbecsesebbet nem – felelte Pantheia –, mert ha mások is olyannak látnak, mint én, te vagy az én legfőbb ékességem.

Imigyen szólva férjére adta a fegyverzetet, közben hasztalan próbálta a sírást elfojtani, könnyei végigcsorogtak orcáin. Abradatasz különben is szemrevaló hős volt, ebben a fegyverzetben meg különösen gyönyörűnek és előkelőnek tűnt, hiszen még a természet is kedvezett neki. Átvette a kocsistól a gyeplőt, és készülődött, hogy felszálljon harci szekerére. Ekkor Pantheia megkérte a jelenlevőket, lépjenek hátrább, és így szólt:

– Ha volt valaha asszony, Abradatasz, aki férjét a maga életénél is többre becsülte, azt hiszem, tudod, hogy az én vagyok. Miért is bocsátkozzam részletekbe? Azt hiszem, tetteim megbízhatóbb tanúk, mint a most elhangzott szavak. Én mégis, noha te is tudod, hogy így érzek irántad, kettőnk szerelmére esküszöm, inkább szállanék veled, a derék harcossal együtt a sírba, mint élnék veled, a becstelennel megbecstelenítve: ennyire becsüllek téged és magamat. És azt hiszem, nagy hálával tartozunk Kürosznak is, aki nem úgy viselkedett velem, ahogy rabnőkkel vagy ama bizonyos becstelen nevű szabad nőkkel szokás, holott a foglya voltam, és külön az ő számára választottak ki, ellenkezőleg: megőrzött számodra, mintha csak testvérének feleségét vette volna át. És amikor Araszpasz, az őrzőm, elpártolt tőle, megígértem neki: ha megengedi, hogy érted küldjek, Araszpasznál sokkal hívebb és derekabb barátot nyer benned.

Így beszélt Pantheia. Abradatasz megörült a szavaknak, és felesége fejére téve kezét, így fohászkodott:

– Magasságos isten, add, hogy méltó férje lehessek Pantheiának, és méltó barátja Kürosznak, aki annyira megbecsül bennünket.

Ezekkel a szavakkal a kocsisülés ajtaján keresztül beszállt a szekérbe.

A kocsis becsukta utána az ajtót. Pantheia, aki most már nem tudta másképp kimutatni szerelmét, a szekérülést csókolta meg; a kocsi megindult, de ő csak ment utána, mígnem Abradatasz hátrafordult, és őt megpillantva így szólt:

– Nyugodj meg, Pantheia, isten veled, és most már fordulj vissza.

Ekkor a heréltek és a szolgálónők kocsijához vezették Pantheiát, lefektették, és behúzták a függönyt. És bármilyen nagyszerű látványt nyújtott Abradatasz és szekere, az emberek csak most, hogy Pantheia visszavonult, nézték meg alaposabban.

Kürosz, miután áldozata sikerrel járt, és a had is felsorakozott a megparancsolt rendbe, elfoglaltatott egy sor lesromot, majd összehívatta a vezéreket, és így beszélt hozzájuk:

– Kedves barátaim és szövetségeseim, az istenek ugyanúgy fogadták áldozatunkat, mint amikor előbbi győzelmünket adták. Én pedig szeretnélek benneteket egy-két olyan dologra emlékeztetni, amire emlékezve, azt hiszem, sokkal erősebb lélekkel indultok majd a csatába. Sokkal ügyesebb harcosok vagytok, mint az ellenség katonái, sokkal hosszabb ideje éltek és harcoltok együtt, mint ők; és mögöttetek van már a közös győzelem, az ellenség zöme mögött viszont a közös vereség áll; ami pedig mindkét fél újoncait illeti, a másik táborbeliek tudják, hogy harcostársaik árulók, ti pedig, akik mellettünk vagytok, tudjátok, hogy olyan emberek soraiban verekedtek, akik elszántan küzdenek fegyvertársaikért. És természetes, hogy akik bíznak egymásban, kitartanak és egy lélekkel harcolnak, azok viszont, akik nem bíznak egymásban, szükségszerűen csak azon gondolkoznak, miképpen illanhatnának el minél hamarabb. Induljunk hát, barátaim, az ellenség ellen a közelharcba, felfegyverzett harci kocsikkal a fegyvertelen kocsik, vértes lovasokkal meg lovakkal a páncéltalanok ellen. A gyalogsággal, leszámítva az egyiptomiakat, már volt dolgotok; az egyiptomiak fegyverzete pedig éppoly előnytelen, mint harci rendjük; hiszen pajzsaik akkorák, hogy azoktól sem mozogni, sem látni nem lehet, és világos az is, hogy százas oszlopokba rendezve, nagyon kevesek kivételével, egymást akadályozzák majd a harcban. Ha meg arra számítanak, hogy rohammal szorítanak vissza bennünket, először is lovainkba ütköznek, és a vasakba, amelyeket lovaink lendülete még erősebbé tesz, és ha itt-ott megállnák is a helyüket, miképpen vehetnék fel egyszerre a harcot lovakkal, gyalogsággal és tornyokkal? Mert a tornyokon levő harcosok nemcsak minket védenek, hanem lövedékeikkel harc helyett tehetetlenségre késztetik az ellenséget. Ha még valamire szükségetek lenne, mondjátok meg nekem, az istenek segítségével semmiben nem fogunk hiányt szenvedni. És ha volna esetleg mondanivalótok, mondjátok! Ha nem, menjetek, mutassatok be áldozatokat, és fohászkodjatok az istenekhez, akiknek áldozatunkat bemutattuk, majd térjetek vissza soraitokba. Mindenki emlékeztesse embereit arra, amire én emlékeztettelek benneteket, és mindegyikőtök magatartásával, tekintetével és szavaival mutassa meg alattvalóinak, hogy méltó vezéri tisztére.