Ötvenhetedik fejezet

Kahlan kinyitotta az egyik kígyófejes ajtót. Ulicia és Tovi Nővér rögtön észrevették, és rejtett mozdulatokkal nógatták, hogy menjen oda, ahol a csarnok túlsó felén várakoztak. Nem akarták, hogy meglássák őket a kígyós-koponyás ajtó közelében.

Kahlan átment a folyosó túloldalára, és a padló mintázatát követte a tekintetével. Nem akart Ulicia Nővér szemébe nézni.

Amint végigment a folyosón, és már elég közel járt, Ulicia Nővér megmarkolta Kahlan ingjét a vállánál és egy távolabbi falfülkéhez vonszolta. A két nővér, Ulicia és Tovi szinte közrezárták.

– Megpróbált valaki feltartóztatni? – kérdezte Tovi Nővér.

Kahlan megrázta a fejét. Ulicia Nővér nagyot fújt.

– Jól van. Lássuk, mit hoztál.

Kahlan levette a zsákot az egyik válláról, és előrehúzta, hogy a nővérek ki tudják nyitni. Mindketten a szíjra tenyereltek, kioldották, meglazították és hátrahajtották a zsák tetejét.

Közelebb nyomakodtak, vállvetve álltak, hogy az emberek, akik arra sétáltak ne láthassák mit csinálnak, s hogy milyen borzalmas dolgot akarnak elővenni a napvilágra. Ulicia Nővér óvatosan kibontotta Kahlan ruhájának fehér szatén anyagát, melynek egy része még mindig a zsákba volt tömve, hogy megnézhesse a benne rejlő fekete szelencét.

Mindketten csendes megilletődöttséggel bámulták.

Ulicia Nővér az izgalomtól remegő ujjakkal bedugta a kezét a zsákba, és a többi Szelence után kutakodott. Amikor nem találta őket, hátra lépett, és sötét kifejezés jelent meg az arcán.

– Hol van a másik kettő?

Kahlan nagyot nyelt.

– Csak egy fért bele a zsákomba, Nővér. A másik kettő nem ment bele. Azt mondtad, hogy el kell rejtenem őket, de túl nagyok voltak. Majd…

Mielőtt Kahlan még egy szót szólhatott volna, mielőtt elmagyarázhatta volna, hogy úgy tervezte, még kétszer fordul, és elhozza a másik két szelencét, Ulicia Nővér dühében olyan erővel suhintotta meg a botját, hogy az süvített a levegőben.

Kahlan fülsiketítő reccsenést hallott, ahogy a bot teljes erővel lecsapott a fejére.

A világ elnémult és elsötétült.

Kahlan ráeszmélt, hogy a padlón, a térdein kuporog. A bal fülét fogta a kezével és alig kapott levegőt a bénító fájdalomtól. Látta, hogy a padlóra vér fröccsent. Elemelte a kezét, amely úgy nézett ki, mintha meleg, véres kesztyűt viselne.

Csak bámulta a kezét, és aprókat lélegzett. Olyan hasogató volt a fájdalom, hogy nem tudott megszólalni. Még sírni sem volt képes. Úgy érezte, mintha egy hosszú, homályos, fekete alagútban menne. Hányingere volt.

Ulicia Nővér hirtelen megmarkolta Kahlan ingét és felemelte a padlóról, de csak hogy a falhoz vágja. Kahlan feje nagyot koppant a kövön, de a feje oldalából, a füléből és az állából sugárzó fájdalomhoz képest ez semmiségnek tűnt.

– Te ostoba ribanc! – ordította Ulicia Nővér, ahogy elhúzta, és ismét a falhoz vágta Kahlant. – Te ostoba, hasznavehetetlen semmirekellő szuka!

Úgy tűnt, hogy Tovi is mindjárt beszáll a verésbe. Meglátta, hogy a Ulicia törött botjának fele a folyosó padlóján hever a falnál. Kahlan küszködve próbálta visszanyerni a hangját, tudva, hogy csak úgy menekülhet meg.

– Ulicia Nővér, nem fért bele mind a három. – Kahlan sós könny és vér ízét érezte a szájában. – Te mondtad, hogy tegyem bele a zsákomba. De nem mentek bele. Azt terveztem, hogy visszamegyek a többiért, ennyi történt. Kérlek! Visszamegyek értük. Esküszöm, elhozom őket neked.

Ulicia Nővér elhátrált, a szemében parázsló harag rettenetes volt. Bár néhány lépéssel távolabb került, egyik ujjával Kahlan mellkasának közepére mutatott, mire Kahlan olyan erővel csapódott a márványhoz és szegeződött a falhoz, mintha egy bika öklelte volna fel. A rá nehezedő nyomástól minden lélegzetvételért meg kellett küzdenie. A szemébe folyó vértől alig látott.

– A másik kettőt bele kellett volna csavarnod a hálózsákodba, akkor ki tudtad volna hozni őket. Így van?

Kahlan erre nem gondolt, mert ez számára nem volt járható út.

– De Nővér, a hálózsákomba más volt becsomagolva.

Ulicia Nővér megint közelebb hajolt. Kahlan attól félt, hogy hamarosan azt fogja kívánni, hogy bárcsak meghalna, vagy attól fog félni, hogy tényleg bekövetkezik. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy melyik sors a rosszabb. Érezte, ahogy a fejében rátör a szokásos fájdalom, méltó párjaként a kívülről sugárzónak, mely az ütés következtében kínozta. Mivel a falhoz volt préselve, nem borulhatott a földre, nem foghatta meg a fülét, és nem sikíthatott.

– Nem érdekel, hogy milyen vackot csomagoltál a hálózsákodba. Ott kellett volna hagynod. A Szelencék sokkal fontosabbak.

Kahlan csak nézni tudott, képtelen volt mozogni az erő miatt, ami a falhoz lapította, és képtelen volt beszélni az elméjét szétzúzó fájdalomtól. Úgy érezte, mintha jégtűket nyomnának és forgatnának lassan a fülében. A bokája és a csuklója önkéntelenül rángatózott. Minden lüktető fájdalom hullámnál, amely átrohant a fején, levegőért kapkodott, és próbált, eredménytelenül, elhúzódni a fájdalomtól, ami keresztül döfte.

– Nos – szólalt meg Ulicia Nővér mély, gonosz hangon, amely halálos fenyegetést hordozott –, gondolod, hogy meg tudod csinálni? Gondolod, hogy vissza tudsz menni oda, betekerni a másik két szelencét a hálózsákodba és idehozni, mint ahogy már elsőre kellett volna?

Kahlan megpróbált beszélni, de nem tudott. Helyette bólintott, kétségbeesetten beleegyezett, csak szűnne már meg a fájdalom! Érezte, ahogy vér csorog a füléből a feje bal felén, és eláztatja az inge gallérját. Lábujjhegyen állt, a hátával a falhoz szorítva, és azt kívánta, bárcsak beleolvadhatna a falba, hogy megmeneküljön Ulicia Nővértől. A fájdalomtól elakadt a lélegzete.

– Emlékszel a nagydarab, magányos katonák százaira és ezreire, akik a palota lenti részeit őrizték, amikor jöttünk felfelé? – kérdezte Ulicia Nővér.

Kahlan ismét bólintott.

– Nos, ha ismét csalódást okozol, akkor, miután eltörtem minden csontodat, és ezer halál kínját szenvedtettem el veled, akkor eléggé meggyógyítalak ahhoz, hogy eladhassalak azoknak a katonáknak, hogy barakjaik cafkája legyél. Ott fogod tölteni életed hátralévő részét, egyik idegentől a másikhoz dobálnak majd, és senkit nem fog érdekelni, hogy mi történik veled.

Kahlan tudta, hogy Ulicia Nővér soha nem bocsátkozik üres fenyegetésekbe. A Nővér könyörtelen volt. Kahlan elfordította a tekintetét, és elnyomta a feltörni készülő zokogást. Nem bírta tovább elviselni a Nővér átható pillantását.

Ulicia Nővér megragadta Kahlan állát és visszafordította a fejét.

– Biztos vagy benne, hogy megértetted, milyen árat fizetsz, ha megint csalódást okozol?

Kahlarmak, bár szorosan fogták az állát, sikerült bólintania.

Érezte, hogy a nyomás, amely a falhoz szegezte, hirtelen engedni kezd. Térdre hullott, és az arca bal oldaláról sugárzó, hullámokban rátörő, átható fájdalomtól megint nem kapott levegőt. Nem tudta, hogy eltört-e a csontja, de nagyon olyan volt az érzés.

– Mi folyik itt? – szólt rájuk egy katona.

Ulicia és Tovi Nővér megfordult, és a férfire mosolygott. Az Kahlanra pillantott, és összeráncolta a homlokát. Kahlan könyörögve nézett rá, azt remélve, hogy a férfi megmenti ezektől a szörnyetegektől. A férfi felnézett, tátott szájjal, mintha mondani akart volna valamit a Nővéreknek, de erre soha nem került sor. A mosolygó Ulicia Nővérről a tekintete Tovi-ra vándorolt, mire ő is elmosolyodott.

– Minden rendben van, hölgyeim?

– Ó, igen – válaszolta Tovi Nővér derűs kacaj közepette. – Csak meg akartunk pihenni itt a padon. A hátfájásomra panaszkodtam, ennyi történt. Mindketten egyetértettünk, hogy megöregedni kényelmetlen dolog.

– Hát, igen. – A férfi fejet hajtott. – Viszlát, hölgyeim!

Elsétált anélkül, hogy Kahlan létezéséről tudomást vett volna. Ha látta is először, mire mondhatott volna valamit, már el is felejtette. Kahlan észrevette, hogy ő is ugyanígy felejtette el a dolgokat, amelyek saját magával voltak kapcsolatban.

– Kelj fel! – vetette oda neki egy hang.

Kahlan nagy nehezen lábra állt. Ulicia Nővér a zsákját ismét előre rántotta. Visszahajtotta a tetejét és kirángatta belőle a gonosz fekete Szelencét, mely még mindig Kahlan fehér szatén ruhájába volt csomagolva.

Átnyújtotta a csomagot Tovi Nővérnek. – Már túl régóta vagyunk itt. Már felhívtuk magunkra a figyelmet. Fogd ezt, és indulj!

– De az az enyém! – kiáltott fel Kahlan, és a ruháért nyúlt.

Ulicia Nővér visszakézből úgy szájon vágta, hogy a fogai összekoccantak. Az ütéstől összeesett. Ahogy a földön feküdt, maga alá húzta a lábait, és a fejét ölelte fájdalmában. Vér szennyezte be a márványt. Remegett, ahogy a szűnni nem akaró fájdalom elárasztotta.

– Azt akarod, hogy nélkületek induljak el? – kérdezte Tovi nővér, miközben a karja alá fogta a fehér ruhába csavart szelencét.

– Szerintem az lenne a legjobb. A legbiztonságosabb, ha ezt a Szelencét útjára indítjuk, amíg ez a szánalmas szajha visszamegy a többiért. Ha annyi időbe telik, mint először, nem akarom, hogy mindketten itt álldogáljunk, és véletlenül az egyik katona úgy döntsön, megnézi, mi van nálunk. Nem akarok összetűzést, nyom nélkül kell távoznunk.

– Ha kérdezősködni kezdenének, nem lenne jó, ha rájönnének, hogy nálunk van Orden egyik Szelencéje – értett vele egyet Tovi Nővér. – Jobb, ha indulok, és valahol megvárlak. Vagy menjek tovább az eredeti célunkig?

– A legjobb, ha nem állsz meg most. – Ulicia Nővér talpra rángatta Kahlant, miközben Tovi Nővérhez beszélt. – Cecilia Nővér, Armina Nővér és én majd a célnál csatlakozunk hozzád.

Tovi Nővér kissé Kahlan felé hajolt, ahogy a nő lábra állt. – Gondolom, ez lehetőséget ad neked, hogy néhány napig gondolkozz rajta, mit csinálok veled, ha majd csatlakoztok hozzám.

Kahlannak csak egy suttogásra futotta.

– Igen, Nővér.

– Gyors utat! – mondta Ulicia Nővér.

Miután Tovi Nővér elsietett a fal mellett, és magával vitte Kahlan gyönyörű ruháját, Ulicia Nővér Kahlan hajába markolt és közel húzta a fejét. A Nővér ujjaival végigtapogatta az arcát, amitől muszáj volt kiáltania.

– Pár csontod eltörött – számolt be Kahlan sérüléseiről. – Teljesítsd a feladatodat és meggyógyítalak. Bukj el, és akkor ez csak a kezdet. A Nővérnek és nekem van néhány elintéznivalónk mielőtt célba érünk. És neked is. Ha ma megteszed, amivel megbíztunk, meggyógyítalak. Szeretnénk, ha egészséges lennél, mert a jövőben is várnak rád feladatok. – Ulicia Nővér anyáskodón megpaskolta Kahlan arcát. – De bármikor meggondolhatom magam a jövőddel kapcsolatban, ha netán valami nem sikerülne. Most pedig siess, és hozd el nekem a másik két Szelencét!

Persze nem volt választási lehetősége. Olyan fájdalmai voltak, hogy tudta, ha nem jár sikerrel, mégpedig hamarosan, akkor az állapota csak rosszabbodni fog. Ulicia Nővér már megmutatta neki, hogy a fájdalmat mindig lehet fokozni. Kahlan azt is tudta, hogy a Nővérektől nem szabadulhat.

Azt kívánta, bárcsak úgy el tudná felejteni a fájdalmat, mint ahogy elfelejtkezett az élete többi részéről is. Úgy tűnt, hogy csak a létezés rossz dolgai maradnak meg emlékezete sötét bugyraiban.

Levegőért kapkodva, a borzalmas fájdalomtól a sírás határán, a vállára vette a zsákját. Átdugta a karját a szíján, és az egészet eligazította a hátán.

– Jobban teszed, ha azt csinálod, amit mondtam, és mindkettőt elhozod – morogta Ulicia Nővér.

Kahlan bólintott és elsietett a széles folyosón keresztül. Senki sem nézett rá. Mintha láthatatlan lett volna. Az a néhány ember, aki megpillantotta, úgy tűnt, hogy csak egy röpke pillanatig látja, mielőtt ők is elfelejtik, mintha soha észre sem vették volna.

Kahlan mindkét kezével megragadta a bronz koponyát és kinyitotta az egyik kígyós ajtót. Átrohant a plüss szőnyegeken, el a nagydarab őrök mellett, mielőtt még elkezdhettek volna gondolkodni, hogy mit is láttak. Felsietett a lépcsőn, figyelemre sem méltatta a járőröző katonákat, akik közül néhányan rövid időre felé fordultak, mintha megpróbálták volna megtartani a látványát az emlékezetükben, mielőtt elvesztették a mentális kapcsolatot, és tovább tették a dolgukat. Kahlan szellemnek érezte magát az élők között, ott volt, ám mégsem volt ott.

Nyögnie kellett az erőfeszítéstől, amikor az egyik aranyozott ajtót megpróbálta eléggé kinyitni ahhoz, hogy besurranhasson a kertbe. Olyan erősek voltak a fájdalmai, hogy nem tudott elég gyorsan futni. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, mielőbb visszaérni, hogy a Nővér megszüntesse a fájdalmat. Mint korábban, a kert most is csendes volt, mint egy szentély. Most nem volt ideje megcsodálni a virágokat és a fákat. Egy pillanatra megállt a füvön, és a gránit kövön álló két fekete Szelencére meredt, melyek látványa egy pillanatra megbénította, és a gondolat is, hogy mit kell tennie.

A távolság hátralévő részét már sokkal lassabban tette meg, mert nem akart odaérni, nem akarta megtenni, amiről pedig tudta, hogy muszáj. A fejében lüktető, facsaró fájdalom azonban tovább hajszolta.

A gránit kő előtt állva végül lecsúsztatta a válláról a zsákot, és lefektette a Szelencék mellé, de nem állította fel. Ruhája ujjával megtörölte az orrát. Finoman végigsimított az arcán, szinte alig mert hozzáérni, nehogy csak fokozza a fájdalmat, ugyanakkor annyira szerette volna tompítani a lüktetést. Majdnem elájult, amikor megérezte, hogy valami szilánkos kifelé áll. Nem tudta, hogy vajon Ulicia Nővér botjának egy darabja az, vagy a saját csontjának egy szilánkja. Bármelyik is, szédülni kezdett tőle, és úgy érezte hányni fog.

Tudta, hogy nem maradt sok ideje, ezért egyik kezét a gyomrára szorította, a másikkal pedig elkezdte kibogozni a szíjakat, melyek a hálózsákját a csomagja aljához erősítették. Az ujjai csúszósak voltak a vértől, ami csak nehezítette a csomók kibogozását. Végül muszáj volt mindkét kezét használnia.

Amikor végre kioldozta őket, óvatosan kitekerte a hálózsákot, és kivette, ami benne volt, majd a gránit tömbre fektette, hogy helyet csináljon a gonosz fekete Szelencéknek. Elfojtott egy zokogást, és megpróbált nem gondolni arra hogy mit kell itthagynia.

Kahlan kényszerítette magát, hogy álljon neki a munkának, és tekerje be a két Szelencét a hálózsákjába. Amikor végzett, összefűzte a szíjakat és szorosan meghúzta őket, hogy a szelencék nehogy kiessenek. Végül a hátára lendítette a zsákot, és kelletlenül elindult a hatalmas kert közepén elterülő nagy nyílt térségen.

Ahogy átért a gyepen, megállt, és megfordult, s könnyein keresztül visszanézett arra, amit a Szelencék helyén a kövön hagyott.

Ez volt a legdrágább tulajdona.

És most itt kell hagynia.

Ahogy legyűrte az érzés, úgy érezte, képtelen tovább menni. Reménytelenebbnek és gyámoltalanabbnak érezte magát, mint valaha. Térdre ereszkedett a füvön.

Előre görnyedt, ahogy erőt vett rajta a zokogás. Gyűlölte az életét. Utált élni. Amit a legjobban szeretett, most itt marad két gonosz nő miatt.

Kahlan vigasztalhatatlant zokogott, miközben két öklével a kusza füvet markolta. Nem akarta itt hagyni. De ha nem teszi, Ulicia Nővér nem fogja hagyni, hogy megússza, hogy ellenszegült egy ilyen határozott utasításnak. Kahlan siratta magát és reménytelen helyzetét.

Senki nem tudta a Nővéreken kívül, hogy ki ő. Még a létezéséről sem tudtak.

Bárcsak lenne legalább egy ember, aki emlékezne rá!

Bárcsak a Rahl Nagyúr eljönne a kertbe és megmentené!

Bárcsak, bárcsak, bárcsak. Mi haszna volt a kívánságoknak?

Megtámaszkodott, majd amikor már a sarkán ült, könnyek között a gránit tömbre meredt, és arra, amit ott hagyott.

Senki sem fogja megmenteni.

Pedig nem volt mindig így. Fogalma sem volt, honnan, de tudta. Valahol a homályos, eltűnt múltban, mintha képes lett volna megállni a saját lábán, a saját erejéből életben maradni. Nem pocsékolta álmodozással az idejét.

Ahogy ámulva nézte a kertet, a Rahl Nagyúr gyönyörű, békés kertjét, erőt merített abból, amit most itt látott, ugyanakkor valahol mélyen belülről érezte, mit kell tennie – elszántnak kell lennie, mint amilyen régen volt. Valahogyan erősnek kell lennie saját magáért.

Kahlannak kellett megmentenie saját magát.

Ami ott állt, az már nem volt többé az övé. Ajándékba adja Richard Rahlnak az élet nemességéért – az életéért cserébe, melyre az ő kertjében talált rá.

– Rahl Nagyúr, vezess minket! – idézte a Hódolat szövegét. – Köszönöm, Rahl Nagyúr, hogy vezettél ezen a napon, és visszavezettél ahhoz, amit magamnak jelentek!

Kézfejével megtörölte a szemét, letörölte a vért, és a könnyeket. Erősnek kell lennie, különben a Nővérek legyőzik. Mindent elvesznek tőle. Akkor pedig ők győznek.

Kahlan ezt nem engedhette meg.

Akkor eszébe jutott, és megérintette a nyakában lógó láncot. Az apró követ mutató ujja és hüvelyk ujja közé fogta. Ez legalább még mindig az övé. A nyaklánc még nála volt.

Kahlan nagy nehezen lábra állt, és kihúzta magát a hátizsák súlya alatt. Először is vissza kell mennie, hogy Ulicia Nővér meggyógyíthassa a sérülést, amit okozott. Kahlan el akarta fogadni ezt a segítséget, hogy azután képes legyen folytatni, és végül sikerrel járhasson.

Egy utolsó hátra vetett pillantás után végül megfordult, és az ajtó felé indult.

Már tudta, hogy nem rendelheti az akaratát alá az övéknek, nem hihet abban, hogy joguk van az életéhez. Lehet, hogy legyőzik, de akkor az nem azért lesz, mert hagyta.

Még ha el is veszíti az életét a végén, most már tudta, hogy a szellemét, akkor sem győzhetik le soha.